Családi album – Hunyady Sándor

Írta: Nagy Jenő · 2024. november 21.

kb. 23 perc olvasás

Családi album · Hunyady Sándor · Könyv · Moly

CSALÁDI ALBUM

ÍRTA:
HUNYADY SÁNDOR

ATHENAEUM
IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
BUDAPEST


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-344-1 (online)
MEK-18595


130 éve született Hunyady Sándor | Éva magazin

I.

Kolozsvárott születtem. De már négyesztendős koromban, a millenium évében Pestre kerültünk. Az anyám, Hunyady Margit, a Kolozsvári Nemzeti Színház drámai hősnője volt, amikor jóformán az egész együttest, az igazgatóval, Ditrói Móriccal az élén fölhozták Budapestre. A társulat az újonnan alapított Vígszínház gerince lett.

A Lipót-körúton laktunk. Csúnya házban, amely új volt, de egy csöppet sem modern. Mai eszemmel visszagondolva lakásunkra, látom, milyen építészeti képtelenség, hogy a fürdőszoba és a többi mellékhelyiség a kályhanélküli, jéghideg előszobából nyílt. Egyáltalán az egész ház a polgári szecessziónak szerencsétlen produktuma gyanánt emelkedett a Lipót-körúton, ahonnan nem régiben tünt el a lóvasút. Meg is kapta már, amit érdemel. A környék többi, modern bérkaszárnya-masztodonjának sorába préselve, olyan összetöpörödve áll három emeletével, mint egy divatból kiment anyóka a kokottok között.

De az én időmben még fiatal volt. Henceghetett az üres telkek környezetében. A Vígszínház körül végtelen puszta területek. Utcák, amelyekben nem volt ház, a deszkapalánk sarkára kellett szögezni az utcajelző pléh-táblát. A Dunapart kiépítetlen. Szemétdombok, fű, homokhegyek, téglarakások mindenfelé. Szédülni kell, milyen herkulesi erővel fejlődött ez a városrész. Milyen életmag volt Budapestben, hova nőhettünk volna, ha a nemzet karrierjét nem állítja meg a háború.

A szalonunk ablakából is rendezetlen telkekre, kerítésekre, apró házak összeragasztott zűrzavarára lehetett látni. Mezítlábas gyerekek játszottak lent az utcán. Vágyakozva néztem őket az ablakból. Fogoly madárfióka a szabad verebeket. Hiába vigyáztak rám, sokszor leszöktem és a kis suhancok közé vegyültem játszani. Ők mezítláb voltak, hát én is levetettem a cipőmet. Emlékszem, milyen bámulva néztek rám a járókelők. Furcsa lehettem mezítláb, csipkegallérosan, bársony blúzban az utcagyerekek közt.

Össze is szidtak mindig. Alighogy eltüntem, jött a szobaleány, vagy a nagymama. Fülön fogtak, vittek vissza a kalickába. Föl kellett húznom a cipőmet.

Sírtam és dühöngtem:

– De nagymama! Miért muszáj nekem cipőbe járni? Látja, hogy mennyien járnak mezítláb!

Nagyanyám szocializmusa egyszerű volt:

– Azok haszontalan, rossz kölykök – mondta szigorúan. És olyan szappantékozló mosakodásokat végzett velem, mintha az emlékét is le akarná dörzsölni rólam az utcai kalandnak.

Nagyanyám! Nem is volt a nagyanyám, csak én szólítottam annak, szokásból, szeretetből, az egyszerűség kedvéért. Az igazi nagyanyám akkor már meghalt, ő annak a testvére volt, egész nevén Vay Miklósné, Balázsházy Zsófia. Ő volt a háztartásunk feje. Lehetett hetvenéves. Magas, csontos, feketeruhás dáma. Mint Dickens klasszikus vénkisasszonya, katonásan pattogó. Félelmes alak messziről. A pápaszeme fenyegetően villogott. De ha levette az ókuláréját, hogy megdörzsölje kifáradt, öreg szemét, a pillantása olyan kék lett és szelíd, mint a nefelejcs.

A hálószobában, édesanyám ágya fölött volt egy nagy, négyszögletű ráma. A rámában üveg alatt megsárgult daguerrotypek, arcképek, levélpapírfoszlányok, szalagok, hajfürtök. Azoknak a fiatal férfiaknak emlékei, akik a 48-as szabadságharc alatt a családunkból elestek. A szalónban pedig volt egy kávébarna, piroszsinóros honvéd-atilla. Már elfelejtettem, mit mondott anyám, nem tudom, talán a nagyapám, vagy valamelyik rokona viselte, aki Damjanich hadseregében szolgált. Meg volt perzselve az atilla széle, mindig nagy tisztelettel néztem az égett posztót, arra gondolva, miféle veszedelemben járhatott a barna kabát.

Ezek mind nagyon nemzeti emlékek voltak, de a háztájunk magyaros és makacsul protestáns jellegét mégis inkább nagyanyámmá fogadott Zsófi néném adta meg. Az öreg hölgy gyűlölte Pestet, a pesti szokásokat, a fejlődő város liberalizmusát, a kofákat, a cselédeket, a villamost. Betyár történeteket adott elő nekem, ezerszer elmesélte, hogy árasztotta el Magyarországot 49-ben Paskievics serege. Zsoltárokra tanított. És ebéd előtt, meg este az ágyamban imádkozni kellett. Rá is szoktatott erre olyan elmoshatatlanul, hogy ma is elmotyogom még magamban elalvás előtt a régi imát, pedig hol van már hajdani tiszta hitem és naivságom, amelyben imádkozni van kedve az embernek?!

Az anyám? Nehéz leírni, hogy lehellet se homályosítsa el emlékét. Most is látom szürke szemét, mosolyát, szomorúságát. A felejthetetlen mozdulatot, amint finom kezével jelt tett a könyv lapjai közé, ahogy félretette a könyvét, hogy megöleljen és összecsókoljon. Mindig olvasott. Rengeteg könyve volt. Toronyban állt a könyv az íróasztala körül, az ágya előtt. Egy időben sűrűn járt hozzánk Jászai Mari. Anyám Miriának szólította. Tisztán emlékszem zenei hangjára, amint egyszer korholta anyámat:

– Miért nem kötteted be a könyveidet, Margit? Miféle rendetlenség ez!

Anyám szelíden mosolygott:

– Nem szeretem, édes Miriám a díszesen bekötött könyveket. Nagyon vasárnapiasak.

Jászai Mari orrcimpája bőszen megfeszült. Mennydörgött és villámlott. Sírva fakadtam, azt hittem, komolyan bántani akarja anyámat. Erre mind a ketten nevetni kezdtek. Megcsókoltak. Miria nyugodtan szavalhatott és mennydöröghetett tovább. Kihallom a fejemben maradt mondatfoszlányokból, hogy színházról beszélt. A direktorát szidta, a rendezőt, a miniszteriális kotnyeleskedőket. Amint egy mai színésznő teszi. De ez persze más volt az ő heves vérmérsékletének és tragikai hanglejtésének áttételében. Tőle kaptam életem első pénzét. Egyszer, húsvétkor, amikor meglocsoltam, a rendes, csokoládéval töltött selyemtojáson kívül, sárga bőrből készült, kis bugyellárist nyomott a kezembe. Az erszényben egy fényes tízkoronás arany volt.

– Legyen ez vagyonod első alapja – mondta jóságosan.

Szokatlan dolog volt pénzt kapni. Föllázadt ellene a szemérmem, húzódtam. Erre olyan szikrázó szemmel és mennydörgő hangon támadt rám, hogy ijedten tettem zsebre a bugyellárist. Ki mert volna szembeszállani Miria nénivel? Ő maga is zúgó istennő volt, drámai arcával és a környezete is módfölött patetikus. A szobájában egy egész érc-szobor állt. Egy lovon ülő magyar huszár életnagyságú alakja. A szobor talapzatát virágok és nemzetiszín szalagos koszorúk borították el.

Nem tudom, mennyi ideig tartott a barátság anyám és Jászai között, de egyszer csak kezdtem ritkábban látni Miria nénit. Aztán egészen elmaradt tőlünk. Nem hiszem, hogy összevesztek volna, bár sokszor nagyon indulatosak voltak végtelenül hosszú beszélgetéseik. Inkább úgy gondolom, hogy életük útja kanyarodott különböző irányba. Jászai a Nemzeti Színház híres tragikája volt, az anyám pedig az akkor külvárosnak számító Lipót-körúton, a Vígszínháznál kereste a kenyerét.

Istenem, milyen magányos volt a Vígszínház. Milyen szellősen állt az üres háztelkek között pompás palotája, mint egy korán kinyílt virág. A hátamögött egy grundon Dávid József kocsigyártó műhelye dolgozott. Ismertem ezt a familiát, gyerekeik első barátaim voltak Pesten. Derék család, azt hiszem, abban az időben magyarizálódtak. Vagy csak az asszony volt német? Nem emlékszem már tisztán, de tény, hogy a Meggendorfer Blättert járatták, viszont már lelkesen érdeklődtek minden magyar ügy iránt. A családfő tüzes ujságolvasó volt. Vacsoránál is olvasott. Hallgattam politizálgatását, hogy beszélnek üzletről és munkáról. Aztán vetni kezdték az ágyakat. Hazasomfordáltam. Még csak hét óra volt. Otthon kikaptam nagymamától: hol kalandozom, minek tolakodom idegen emberek közé?… Harminc éve nem láttam őket. De fogadni mernék, hogy boldogultak. Olyan szerények, dolgosak, okosak voltak, mint a hangya.

Hanem ez túlságosan személyes ügy. Ennél biztosan jobban érdekli a szíves olvasót minden olyan dolog, amely a Vígszínházra vonatkozik. Bimbókorára annak az új vállalkozásnak, amely friss iskolát csinált a magyar főváros művészi életében.

Sokszor elkísértem anyámat a színházhoz. Próba volt. Bevittek a sötét nézőtérre. Leültem valahol, hátul, a meggyszín homályban. Figyeltem arra a zűrzavarra, amely a színpadon folyt. Így tanultam meg lassan, mi az a színház? Mi az próbálni, mit jelentenek a kulisszák, drótok, csengők, világítási apparátusok? Mit kell csinálni a színésznek, mi a rendező szerepe? Hallottam néha Ditrói Móricot üvölteni. Más veszekedéseket is végigéltem. Valóságos tigrisketrec a színház. Eleinte a szívem szorult össze, amikor a színpadon fölcsattantak a vihar hangjai. Aztán csak mosolyogtam magamban. Már tudtam, hogy mennyire nem komoly az ilyen színházi háború. Ritkán van magja, inkább csak füstje, lángja, amely kisül a megfeszült munka elektromos izgalmaiban.

Tízéves voltam, és már voltak kedvenceim a színészek között, már hibákat vettem észre. Technikai hibákat, tévedéseket. Egyszer megfigyeltem, hogy Tapolczai Dezső rossz oldalról jön be a színpadra. Észre is vették, figyelmeztették: »Tapikám, nem jobbról jössz be – balról!« Nagyon büszke voltam, szakértőnek éreztem magamat.

Az Ocskai brigadéros próbáinak vége valami iskolai szünetbe esett. Ott ültem sokszor a sötét nézőtér utolsó támlásszékén, elbújva egy aranyos oszlop mögé. Emlékszem rá, hogy a színészek közül jóformán senki nem bízott a darabban. Az a kor a francia bohózatok divatja volt. De én gyermek voltam és a közönség is az. Gyermeki ösztönömmel megéreztem, hogy a szárnyaló szövegnek és a színes képeknek okvetlenül hatni muszáj. Színes képeknek? Milyen színházi lelkem volt, hogy színes képeket láttam magam előtt, már a munka derekán, amikor Fenyvesi Emil még szürke zakóban, borotválatlanul járt-kelt a színpadon, Csillag Teréz pedig mosóblúzban, sállal a nyakán mondta híres szerelmi jelenetét, Pyber vikárius házának ablakában. És a szerenádra következő, lévai képben kuruc vitézek helyett civilruhás, gyűrött statiszták sereglettek össze a harsogó trombitaszóra, amikor Ocskai elindul brigádjával, hogy a fejedelem előtt keressen igazságot magának, amiért Ozoróczy talpasai lefogták palóc szolgáját.

Kis színlapfoszlány. Ozoróczyt, a fejedelem hopmesterét, Kazaliczky Antal játszotta. Nem is szerethettem. Álnok figurát játszott, bíborköpenyegében a rongyos kurucok között. Annál inkább megragadott Szerémy Zoltán palóca. A konok, kis paraszt, akinek tréfálni és hencegni van kedve akkor is, amikor a hóhér körme közül vezetik föl a fejedelem előszobájába. Soha sem fogom elfelejteni darócnadrágját, összeláncolt kezét, dacos vállrándítását, amikor a szemébe néz vallatóinak!

Igazán, első nagy színházi élményem az Ocskai volt. Megragadott a hangulata, a pátosza. Ami benne történik, pompásan beleillett nagyanyám protestáns-magyar nevelési szellemébe. A vasasok, a németek. Jól gyűlölhettem a labancokat. Nagyon velemehettem a zengő sorokkal… »A dombok felől megszólaltak a harcra hívó kürtök és én éreztem, hogy ez a pillanat, a csatadöntés pillanata részegítőbb minden asszonyszerelemnél!…« Azon kaptam magam rajta, hogy iskolába menet hangosan mondom ezt a passzust. A fülem kigyult a szégyentől; – mit akarok én, taknyos, kisfiú a harcra hívó kürtöktől? A leckémre akartam gondolni és nem bírtam. Muszáj volt tovább súgni magamban a darabot, ahogy következik:

Tisza Ilona: Pedig mondják, kegyelmed sokat szeretett.

Ocskai: Egyet sem szerettem. Olykor egy forró fuvallat úgy sodorta őket elém, mint tavaszi szél a hársfa virágát. Átléptem rajtuk. Csak téged szerettelek. Amikor még mosolyogni tudtál!…

Hát kérem, ilyen impressziók hatásai alatt lehettem én jó diák, elfoglalhatott az iskola? – Felmentem magam, amiért nem voltam kitűnő tanuló. Felnőtteknek való, túlhatalmas szellem, birkózott bennem az iskola kicsiny érdekeivel.

Nem tudom már pontosan megállapítani, de azt hiszem jóval az Ocskai után esett, hogy első erős benyomásomat kaptam az asszonyi szépségről.

Bocsánatot kérek magamban a művésznő édes emlékétől, de mégis úgy van, hogy az izgató asszonyi báj mintáját Varsányi Irénről formálta meg nyílófélben lévő képzeletem. A Balatoni regét adták, amelyben Varsányi a tó pajkos tündérét, Siót játszotta. Már nem tudom, hogy kerültem este az öltözőjébe? Valószínűleg az anyám vitt be, akinek dolga lehetett nála. Varsányi ott ült tükre előtt, a villanykörték erős fényében. Már a szerepéhez volt öltözve, Sió bolondos kosztümjébe. Az arca kifestve, az ajka karmin, a szeme kékkel és tussal megcsinálva. Mintha szénnel rajzolták volna, könnyedén fogta körül a homlokát fekete haja. A gallérja nyitva, láttam finom, kerek nyakát. Olyan sovány volt, mint egy fiú. Az arcán pajkos mosoly és szűzi komolyság, mintha egy jókedvű suhanc és lisieuxi kis Teréz portréjából állították volna össze a vonásait. Nem tudtam levenni róla a szememet. Megbabonázott a hangja, mosolygása, fiatal szemének fekete csillogása. Észrevettem, hogy hátul a nyakán, a haja alatt, milyen sötétlő, bársony pehely van. Az ilyesmi ízlés dolga. Soha nem szerettem a szopránjellegű szépséget, a nagyarcú, szőke nőket. Az ilyesmi kellett nekem, az ilyen jácint-szerű, kicsi, fekete. Azt hiszem, ha nem lett volna olyan rendkívüli művésznő, akkor is százszorosan megértettem volna az összes drámai komplikációkat, amelyek fínom asszonyisága körül támadtak a későbben látott színdarabokban.

Pedig meglehetősen ártatlan voltam. Jóformán nem is volt tiszta fogalmam a nemek közötti különbségről. Például – jóval korábban – a próbák alatti sötét nézőtéren, láttam valamit Hegedűs Gyula és Berzétey Ilona fejlődő flörtjéből. Nem értettem a dolgot. Megkérdeztem anyámat:

– Mama kérem, miért bosszantja mindig Hegedűs bácsi ezt a nénit?

Anyám mosolygott:

– Azért fiam, mert szereti.

Ezt sem értettem. Miért bosszantja, ha szereti? És mi az, hogy szereti? Mit szeret rajta? Mit akar tőle? Egyáltalán, mit lehet egy nénivel csinálni? – Ez még jóval a Sió tapasztalata előtt volt, nem foghattam fel a későbbi Hegedűs Gyuláné karcsú szépségét, fínom arcát, amelyet beragyogott spanyol szemének fekete sugara.

A színháznak sok igazgatója volt, ezt tudtam. Anyám íróasztalán ott volt a két szakállas főnöknek, Keglevich István grófnak és Szécsi Ferencnek dedikált arcképe. Ebből az egyszerű tényből arra következtettem, hogy ők szövetségeseink, barátaink. Nézegettem a két fotográfiát, iparkodtam őket szeretni. Viszont az a körülmény, hogy a harmadik igazgatónak, Faludi Gábornak nincs semmiféle fotográfiája nálunk, azt a meggyőződést érlelte bennem, hogy ő ellenségünk. Tőle féltem. Minden ok nélkül, adat nélkül, megfoghatatlan párája ez a gyermeki képzelődésnek. Ditrói Móricot nem számítottam az ilyen igazgatók közé. Éreztem abból, amit róla hallottam, hogy ő más. Ő nem a pénz embere. Valahogy közelebb van hozzánk. Neki is úgy van kenyere, ahogy nekünk.

Egy szikrázóan napos, téli délelőtt sétálni mentünk anyámmal. Éppen a Vígszínház előtt, a Pannónia-utcából fordult ki, és szembe jött velünk egy friss öreg úr. Prémes, vitézkötéses télikabátja volt. Gazdag embernek nézett ki, a cipője ragyogott. Pofaszakálla volt, mint Ferenc Józsefnek, az arcát pirosra, lilára csípte a téli hideg. Amikor közel ért hozzánk, tarka színekben ragyogó arcán mosoly virított ki. Levette a kalapját. És harsányan, valami nagyon kedves, túladunai tájszólással kiáltotta felénk, hogy szinte kottázni lehetett volna a köszönését:

– Jó napot, asszonyom! Jó napot, Hunyady Margit!

– Ki volt ez? – kérdeztem kíváncsian.

– Faludi Gábor! – felelte komolyan anyám.

Megkönnyebbültem. Azelőtt mindig szorította valami a torkom, ha emlegetni hallottam a nevét. Most szemtől-szembe láttam. Megtetszett jó kedve, lila-piros arca, szakálla, harsány hangja, ahogy köszöntött bennünket:

– Hiszen ez nagyon kedves bácsi! – jegyeztem meg örvendező meglepetéssel.

Anyám mosolyogva egyezett belé a megfigyelésembe:

– Bizony nagyon kedves, lelkes ember. És azt hiszem derék ember is.

Nem nagyon értettem még az olyan árnyalatokat, hogy »lelkes ember és azt hiszem, derék ember is…« de egyre jobban Faludi Gábor pártjára álltam. Utánanéztem a tünő, bundás, tömzsi alaknak. Kíváncsiskodtam:

– És úgy-e iszonyú gazdag ember?!

Anyám komolyan mondta:

– Ez attól függ, hogy megy a színház?!

Ott álltunk, éppen a Vígszínház előtt. Tél volt. A tiszta hó fehér hermelinje ékesítette a tetőket és a párkányokat, amitől még dúsabbá, impozánsabbá vált az épület. Néztem a domború kocsifeljárót, a büszke homlokzatot, a hármas ajtó felett az üvegtetőt. Ez a »hogy megy a színház!« megint olyan dolog volt, amely nem egészen világos előttem. Mi az, hogy »megy«? Miféle baj fenyegetheti ezt a remek palotát, amely belül csupa arany és piros. A páholyok gyöngysorát láttam, a rengeteg, meggyszínű bársonyfotöjt, a plafónon a csillár kristály káprázatát. Nem értettem anyámat – hogy lehet ez a hely olyan, amely esetleg »nem megy«?

Bocsánatot kérek az olvasótól, hogy nem tartok pontos kronológiai sorrendet. Most megint visszaszököm oda, hogy az elemi iskola első két osztályát otthon végeztem el, mint magántanuló; kisasszonyomat, aki tanított, Angyal Malvinnak hívták. Csakugyan angyal volt. Úgy világít felém az emléke a multból, mint egy pici, reszkető, de tiszta szentjánosbogárpontocska. Aztán a Szemere-utcai elemi iskolába irattak be. Ott kezdtem megtanulni, mi az élet? Az igazgató-tanítót Richternek hívták. Fázós, mérges, beteges, de mégis humorra hajló ember volt. Akárhogy be volt fűtve a tanterem, női gyapjúkendő volt a vállán, úgy sétált a padok között. Pálca volt a kezében. Leskelődött kis, vércse szemével és ha valamelyik gyereket rendetlenségen érte, vijjogva csapott le a nádpálcával. Az elemi után a Markó-utcai gimnáziumba kerültem. Az osztályfőnököm Némethy Géza volt. Vörös, kis ember, ideges tikkel az arcán. Amennyiben észrevett engem, bizonyára csak annyit látott rajtam, hogy hanyag kölyök vagyok. De én éreztem benne a tehetséges, rendkívül művelt embert, talán a tudóst, akinek a számára kissé naiv feladat, hogy első gimnázistákat oktasson latin gramatikára. Mindenesetre unt bennünket, amiért bevallom, hogy tiszteltem. Tanultam is tőle egyet-mást, persze nem olyasmit, ami szigorúan a tananyagra vonatkozott, hanem mást, későbbi dolgokat, amiknek értelme elejtett szavaiból kicsengett.

Amikor negyedkettőre hazaértem az iskolából, rendesen ebédvendéget találtam asztalunknál. Rokonokat. Színészeket, színésznőket. Nagyon sűrűn ebédelhetett nálunk Zilahy-Kis Béla, író és esztétikus. »Junius« álnéven a Budapesti Hírlap munkatársa. Aztán gyakori vendég volt Földesy Sándor, a Vígszínház első titkára, akit nyitott inggallérjai és mértéktelenül vastag, kálvinista nyaka miatt, saját felszólítására, Bika bácsinak neveztem. Sokszor előfordult, hogy mind a ketten asztalunknál ebédeltek. Ilyenkor rendesen az én nevelésemről folyt a szó. Nagyanyám és Bika bácsi közös plattformon voltak. »Magyar ember legyen belőle, ez a fő!« Ez volt merev álláspontjuk. Zilahy-Kis Béla a messzi jövendőre gondolva, azt ajánlotta, hogy majd annakidején küldjenek német egyetemre. Anyám elgondolkozva nézett. Tisztán emlékszem halk hangjára:

– Egyelőre még várjunk. Szeretném látni, merre fordul az érdeklődése? Külföld? Még messzi van. De akkor is jobban szeretném Franciaországba küldeni. Nem tetszik nekem, amit a németek csinálnak.

Akkor hallottam először ezeket a szavakat »német szellem«, »militarizmus«. Anyám nem szerette a németeket. Azt hiszem azért, mert olyan családban született és olyan környezetben nőtt föl, amelyben nagyon élénken érezték az osztrák elnyomás súlyát. Valószínű, hogy ennek a gyermekkori befolyásnak következtében fogadok én magam is, még ma is mindent ellenszenvvel és gyanakvással, ami német. Túlságosan megagitált annakidején nagyanyám és Bika bácsi türelmetlen ellenzékisége. Hiába tudom, milyen ostobaság különbséget tenni ilyenmódon nemzet és nemzet között. Gyermeki lelkem lágy viaszába nagyon nagy erővel nyomták belé azt a képet, amint a mogyorónyi magyarságot, akár a kecskegidát az óriáskígyó, elnyeléssel fenyegeti tátott szájával Germánia. Az ilyen érzések ellen nem lehet küzdeni. Ezek vérré válnak, örökli őket az ember. Hanem azért nem szabad semmiféle dühös acsarkodásra gondolni. Anyám kétkedő, kereső szellem volt. Kristályos tisztasággal maradt meg az emléke bennem, hogy egy ebéd után, amikor Sudermann valamelyik darabjáról szedte le a bőrt, egyszerre csak aggodalmasan elgondolkozott:

– Félek, – mondta – hogy csak azért nem szeretem ezt az írót, mert német. Talán csak bennem van a hiba. Ha jobb hallásom lenne, ha érteném a német zenét, biztosan elmulna az idegességem.

»Június« csöndesen gömbölygetett egy kis kenyérbelet. Valami művelt dolgot mondott, amit nem értettem. Bika bácsi azonban kivette rettentő, kálvinista nyakából a szalvétát és harsány hangján a következő megjegyzést tette Wagnerre és a német zenére:

– Nincs igaza, Margitkám. Nekünk magyaroknak sohasem volt szerencsénk Béccsel.

https://mek.oszk.hu/18500/18595/18595.htm

Könyv: Családi album (Hunyady Sándor)

*

ISMERTETŐ

Az önéletrajzi regényben a szerző apja, Bródy Sándor mellett eltöltött éveiről vall. Helyszínei a századelő kávéházai, szerkesztőségi szobái, szállodái, színházak próbatermei és kártyaszalonjai. Miközben a ritka erejű elbeszélő anekdotikus történeteivel elbűvöli, elszórakoztatja az olvasót, az anya hirtelen jött halálának megrendítően őszinte ábrázolásával meghökkent, majd pedig egy apa-fiú viszony egyszer befogadó, máskor kirekesztő fordulatain keresztül egyszerre szembesít a legfelemelőbb apai és fiúi érzelmeinkkel.

Forrás: https://moly.hu

Egerbe költözik Bródy Sándor és Hunyady Sándor hagyatéka | Irodalmi Jelen

*

„De itt van az apám, akivel éppen úgy összefüggök, mint anyámmal” – Hunyady Sándor: Családi album

2024.05.26 — Szerző: Schranz Áron

90 éve jelent meg Hunyady Sándor önéletrajzi regénye, a Családi album, melynek origójában a szeretet szövegszervező komponense révén a színésznő édesanya, Hunyady Margit és az író édesapa, Bródy Sándor alakja áll.

„A Családi album titokzatos regényszerűséggel terhes mű, egy tág, csupa fény és csupa árny, ezer színű és mélységű, sokszereplős, izgalmas regényvilágból ad ízelítőt, egy nagy magyar színházi és írói Háború és békéből vagy Copperfield Dávidból, abból a regényből, amelyet Hunyady Sándor sohasem írhat már meg.”
(Ottlik Géza: Hunyady Sándor)

„Még tisztán él bennem Hunyady Sándorral, az íróval való megismerkedésem emléke. Egy azóta megszűnt hetilapban elém bukkant a Családi album első fejezete. Az íróról addig csak annyit tudtam, hogy második darabjának, a Feketeszárú cseresznyének nagy sikere volt legdivatosabb magánszínházunkban; a darabot nem láttam, s inkább szerzőre, mint íróra gyanakodtam. Mégis belekaptam a nem is éppen biztató helyen megjelenő családi krónika első soraiba; s ettől kezdve szinte sportszerű szenvedéllyel lestem a hetilap számait” – olvashatjuk a fiatalon elhunyt Örley Istvánnak a Magyar Csillag által közölt kritikájában. A Családi album, ahogy arra Örley is utal, a Színházi Élet folytatásos regényeként látott először napvilágot: a népszerű színházi és művészeti hetilap 1933 áprilisától nyár végéig, 18 részletben bocsátotta közre. Könyv formátumban pedig a rákövetkező évben jelent meg, a Téli sport című kötetben, mely kissé szokatlan módon a benne szereplő két szöveg közül a kevésbé jelentős után kapta címét. E hangsúlyeltolódásra Török Sophie is felhívja a figyelmet, mikor a Nyugatban publikált recenziójában megjegyzi, voltaképpen a Családi albummal javasolt kezdeni az Athenaeum gondozásában megjelent kötet olvasását, míg a Téli sport elsősorban mint „illusztráció” érdemes a befogadó figyelmére, miután az önéletrajzi regény szűrőjén keresztül megismerte Hunyady személyiségét és motivációit. Érdemes megemlíteni, hogy a Családi album szemelvényes formában a ’60-as, majd a ’70-es évek derekán is megjelent, mégpedig az Illés Endre által szerkesztett, Razzia az „Arany Sas”-ban című reprezentatív válogatáskötetben. Havasréti József világít rá, hogy a Szépirodalmi kiadásában napvilágot látott, Szántó Piroska által illusztrált gyűjtemény

szerkesztése során kitüntetett figyelmet fordítottak arra, hogy a komplett szöveg ideológiai szempontból kényes, a kommün időszakának viszontagságaira vonatkozó, illetve a „szomszéd népek érzékenységét sértő” részletei véletlen se szerepeljenek a kötetben.

A Családi album teljes terjedelmében az ezredfordulón jelent meg újból, a Noran Ködlovagok című, nyolc darabot számláló sorozatában – többek között Lovik Károly vagy éppen Cholnoky László művei mellett –, 2015-ben pedig a Kossuth Életreszóló regények elnevezésű sorozatában kapott helyet.

„Ízelítő” egy meg nem írt regényből

Mikor Ottlik Géza egy meg nem írt regényből adott „ízelítőként” határozza meg Hunyady önéletrajzi művét, arra hívja fel a figyelmet, hogy a kvázi kisregény terjedelmű Családi albumban egy tolsztoji vagy dickensi léptékű regénymonstrum nyersanyaga sűrűsödik össze. Igaz ugyan, hogy a szöveg nagyjából három évtized személyes eseménytörténetét öleli fel – kezdve az elbeszélő gyermekkorától az édesapa, Bródy Sándor 1924-ben bekövetkezett haláláig –, szereplők tömkelegét hozva mozgásba; az elbeszélés tempóját és minőségét tekintve közel sem egyenletes, tudniillik – ahogy arra Hernádi Mária is rávilágít – szoros összefüggésben áll az emlékező-én személyes érintettségének fokával: „Ahol a történet fókuszpontjában álló apáról, illetve anyáról esik szó, ott a szerző »kinagyítja« az eseményeket. Ilyenkor az »emléksorozat« jóval részletezőbb, érezhető benne, ahogy a mesélőkedv lendületet kap, a gondolatiság elmélyül. Mintha lassabban telne az idő, vagy egy másik idősíkba kerülne át az elbeszélés a szeretett emberek »jelenlétében« – a rájuk való emlékezés jelenében, ahogy az ünnepek ideje is más, mint a hétköznapoké. Az emléksorozat »hétköznapjaiban«, ahová nem jut el a »nagy csillagok« fénye, gyorsabbnak tűnik az idő múlása, lankad a mesélőkedv, az író gyakran oldalakat lapoz át élete regényében. Ilyenkor nemcsak a szereplők, de az események is elnagyoltabbak, a szerző gyakran nem megy tovább a puszta felsorolásuknál.”

A „kis emléksorozat” avagy a „családi album” elsődleges szervezőelve tehát az elbeszélő édesanyja és édesapja (illetve további szereplők) iránti szeretete – a századforduló, továbbá a 20. század első negyedének társadalmi környezete, különös tekintettel a művész- és bohémvilágra,

tulajdonképpen ezzel összefüggésben, gazdag járandóságként kapcsolódik az elbeszélés világába. „Nem próbálok regényszerű konstrukciót csinálni” – olvashatjuk Hunyady a Színházi Élet beharangozójához adott nyilatkozatában, a megjelenés előtt álló szöveg füzérszerű jellegére, epizodikus szerkesztésmódjára irányítva leendő befogadóközönségének figyelmét. Miközben a Családi album olvasása során valóban felsejlik egy grandiózus művészregény lehetősége – úgy tűnik, Hunyady nemhogy nem tudott, alighanem nem is akart klasszikus értelemben vett nagyregényt írni. Fontos megjegyezni, hogy a szöveg legszűkebb irodalomtörténeti kontextusában – Márai klasszikusa, az Egy polgár vallomásai mellett – megtaláljuk Nagy Endre visszaemlékezéseit (A kabaré regénye, Párizs, 1913, Egy város regénye) is. A századforduló kulturális életének elevenségét Hunyadyhoz hasonló érzékletességgel megidéző Nagy A kabaré regénye utószavában úgyszintén elzárkózik a „nagy formáktól”: művét sem „a kabaré monográfiájának”, sem „önéletrajznak”, pusztán az anekdota vonásait viselő „kis följegyzések” gyűjteményének tekinti.

„Éles vonal választja ketté testemet”

Tekintettel többek között arra, hogy az önéletrajzi regény egy rövid bevezetés után lényegében az édesapával való első találkozással veszi kezdetét, majd Bródy gyászszertartásával zárul, adja magát a lehetőség, hogy a Családi albumot aparegényként olvassuk (kiváltképp, hogy ez a műfaj meglehetősen gazdag hagyománnyal bír irodalmunkban) – nem kerülheti el ugyanakkor a figyelmünket, hogy az édesanya, Hunyady Margit alakja legalább akkora súllyal van jelen az elbeszélésben, mint a szélsőséges, öntörvényű apáé. „Úgy képzeltem, hogy éles vonal választja ketté a testemet” – emlékszik vissza a református anya és nagymama mellett nevelkedő elbeszélő, miként fogadta, mikor tudomására jutott, hogy apai ágon maga is zsidó származású. Havasréti szavaival élve Hunyady „életútját és társadalmi egzisztenciáját leginkább az átmenetiség jellemzi” – az önéletrajzi regény emlékező-énje a szülői örökség vonatkozásában voltaképpen e minőség elfogadása mentén határozza meg saját identitását: „De itt van az apám, akivel éppen úgy összefüggök, mint anyámmal.”

„Szinte szerelmes voltam az apámba. Fölfogtam, hogy őt nem szabad azzal a mértékkel nézni, mint a többi embert. Ő más, mint a többiek. Máskép lát, máskép gondolkozik. Nem önmagáért él. Hivatása van. Több, jobb, okosabb talán, mint mások? Sokat gondolkoztam ezen, aztán úgy találtam, hogy ezen az úton nem lehet a helyes irányba jutni. Úgy képzeltem apámat, mint egy pálmafát. Datolya érik lombjai között, árnyéka hűvösséget ad. Olyanformán jó ő, mint a természet, a jósága passzív, magától értetődő, ad gyümölcsöt, ha valaki odamegy hozzá és leszedi levelei közül. De ő maga nem fog elmozogni helyéről, sem fárasztó cselekedetekbe nem kezd, hogy jó lehessen” – olvashatjuk a Családi album egyik jellegzetes részletét (az elbeszélő rendszerint természeti képekkel igyekszik érzékletessé tenni apja természetét, hozzá való változékony viszonyát: „Golf-áram”, „meredek hegység”, „apály és dagály”). Miközben Bródy hol magához öleli, hol pedig eltaszítja házasságon kívül született fiát – mígnem a tanácsköztársaság bukása utáni antiszemita támadássorozat hatása alatt, „mániává csontosodott”, irracionális harag által vezérelve végleg megszakítja vele a kapcsolatot –, addig a fiú iránta érzett szeretete és feltétlen ragaszkodása a legkritikusabb pillanatokban is változatlan marad. „Azt hiszem, nem lett volna bennem egy csöppnyi anyám karakteréből, ha úgy határozok akkor, hogy meg kell tagadnom sorsom veszélyesebb felét” – fogalmazza meg az emlékező-én az önéletrajzi regény kulcsfontosságú mondatát. Az elbeszélt történet szempontjából az apa karaktere kétségkívül domináns szerepet tölt be (ez egyébként óhatatlan, hisz Hunyady csupán tizenöt éves, mikor elveszíti édesanyját), az elbeszélés modalitását, az elbeszélő attitűdjét ugyanakkor azok a vonások jellemzik – gondoljunk itt a másik megértésére való törekvésre, az empátiára stb. –, melyek a szöveg tanúsága szerint az emlékező-én anyai örökségéhez tartoznak. Hunyady Margit alakja egyrészt tehát ha nem is közvetlenül, de alakítója a történet eseményeinek, másrészt alapjaiban határozza meg azt a látásmódot, melynek szűrőjén keresztül az elbeszélő rekonstruálja élete bő két évtizedét.

Művészetté lepárolt élet

Hogy mivel is foglalkozott Hunyady ezekben az években, évtizedekben? Amennyiben elolvassuk Ligeti Ernő és Krúdy Gyula visszaemlékezéseit vagy éppen magát az önéletrajzi regényt, némi túlzással tulajdonképpen így is válaszolhatnánk: semmiképp sem dolgozott. „Hunyady mindössze tíz évig élt és negyvenig szemlélődött” – írja Ligeti, arra a nem elhanyagolható tényre utalva, hogy Hunyady írói pályája megközelítőleg az 1930-as évektől 1942-ben bekövetkezett haláláig datálható. Figyelembe véve, hogy a Családi albumban a szemlélődés korszaka elevenedik meg – egy látszólag céltalan, cselekvésképtelen és rendkívül könnyelmű fiatalemberrel, aki hosszabb-rövidebb időközöket tölt a történelmi Magyarország különböző pontjain (a fővárostól Kolozsvárig, a Délvidéktől a Tátráig), a társadalom különféle rétegeivel, de legfőképpen újságírókkal, művészekkel érintkezve –, a szöveget akár bohémtörténetként is interpretálhatjuk. Fontos azonban leszögezni, hogy „a negyven éven át szemlélődő” Hunyady és regénybeli mása, a bohém fiatalember csak saját létének szentel a megszokottnál kisebb figyelmet (ezalatt elsősorban nem sikertelen öngyilkossági kísérletét értve) – a körülötte hömpölygő élet iránt a legkevésbé sem bizonyul közönyösnek: „Nem is vagyok kíváncsi a magam dolgaira, sokkal jobban érdekel, ami rajtam kívül, körülöttem, más emberekkel történik.” Ez a magatartás pedig lehetővé teszi, hogy az önéletrajzi regény emlékező-énje – belehelyezkedve egykori néző pozíciójába – érzéki közelségbe hozza a szeme elé táruló látványt.

„A művészet sem más, mint valamilyen módon élni. Készülhet művésznek az ember azzal, hogy egyszerűen csak él” – idézi Ottlik a Próza egyik interjújában Rilkét.

Így válik Hunyady több évtizednyi készülődés után érzékeny, az árnyalatokra is fogékony megfigyelőből a legnemesebb értelemben vett prózaíróvá,

aki – ismét Ottlikkal élve – képes „felgyújtani az elbeszélés mágikus tüzeit”, legyen szó egy télikabát nélkül átvészelt, „csontig ható hidegrohammal” érkező kolozsvári télről vagy éppen „pompás ebédek és vacsorák végtelen soráról”: „Úristen! Micsoda örmény ebédeket ettem végig Beteg Lacinál, hogy nem lehetett utána fölállani, az ember szinte félájultan ült az asztalnál, a feketekávé gyilkos enyhítésére várva. Milyenek voltak Poór Lilinek, a színház drámai hősnőjének vasárnapi lakomái, amelyeket a »sorsüldözötteknek« adott. […] És nemcsak ezen a két helyen, mindenütt, ahova mentem, Erdély ízeinek zuhataga ömlött. Tárkony és gyömbér, dupla tejfel, havasi málna, buzsenyica és szamosujvári kolbász. Erdély százféle, pompás almája. Keserű gomba, palacsinta ordával töltve és alul az étlapon, a tészták között, levante édességei, dulcsásza és borban főtt kompót, amelyre olyan istenien esett a cukor nélkül főtt, sűrű, török fekete.” Lényegében ez a titka annak, hogy a Családi album a mai napig eleven, hatásos szöveg.