boldogság .net

Nagy Jenő honlapja

Csak egy új kalapot akart venni, de végül a szabadságharc hőse lett a 18 éves hajadon

Írta: Nagy Jenő · 2025. április 25.

kb. 21 perc olvasás

a 18 éves hajadon

Csak egy új kalapot akart venni, de végül a szabadságharc hőse lett a 18 éves hajadon

Az 1848-49-es eseményekből a nők is kivették a részüket. Akadtak, akik nem elégedtek meg a sebesültek ápolásával, és maguk is fegyvert ragadva, férfiruhában harcoltak a szabadságért.

A 18-19. században, részben valószínűleg a töretlenül hódító nagy nemzeti gondolatnak is köszönhetően, már annyira feszítette a tettvágy és a honleányi buzgalom a nők kebelét, hogy egyre több alkalommal tüntették ki magukat Európa és a világ más nagy hadszínterein, az amerikai és a brazil függetlenségi háborútól a napóleoni háborúkon át a francia-porosz konfliktusig. Természetesen mindig férfiruhában, álnéven, nemüket és valódi identitásukat óvatosan titkolva, hiszen a harc sűrűjében vitézkedő asszonyok képe még az akkori radikális és forradalmi gondolkodóknak is túl sok volt, az ébredező nőmozgalmakról mit sem tudó hétköznapi embereknek meg pláne.

Maria Quitéria, a “brazil jeanne d’arc”

A korszellem és vele együtt az 1848-49-es magyar szabadságharc szele persze a magyar hölgyeket is megérintette. A nyugathoz éppen rohamtempóban felzárkózó reformkori Magyarországon is éreztették ugyan hatásukat valamelyest az emancipációs törekvések, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy az egyenjogúság kérdése tartotta volna lázban a kor vezető politikusait, inkább csak tétova szlogenek és apró gesztusok szintjén került elő a téma. Ez a hozzáállás aztán a forradalom kirobbanásával sem változott meg gyökeresen: számítottak a nők tevékeny közreműködésére, de leginkább csak a tábori kórházakban, hogy a sebesültek és a doktor urak körül tüsténkedjenek – ami egyébként kétségkívül szép, nemes és hasznos feladat. Ahogy Szemere Bertalan üzente még belügyminiszterként Felső-Magyarország asszonyainak:

Kik a hazáért, a szabadságért véreznek, azoknak ápolással a haza tartozik. E most a hölgyek legdicsőségesebb dolga. Ez az, ami az igaz hölgy lelkéből önként fakad. Ti nem halhattok meg a csatatéren, hanem a tábori kórház segedelmezése által eszközölhetitek, hogy a betegek felgyógyuljanak, a sebesültek a vitézségnek újra feltámadjanak. Ekképpen osztozik a gyenge női kar a diadal munkájában és díszében.

Álnéven, álruhában védték a hazát

Akadtak azonban olyan lányok és asszonyok is, nem is kevesen, akik nem elégedtek meg a sebkötözéssel, és inkább fegyverrel a kezükben kívánták volna szolgálni a hazát. Kolozsváron például még egy külön női felderítő zászlóalj megszervezésébe is belefogtak, de nem jutottak sokáig; Csányi László parancsnok határozottan jelezte, hogy inkább olyan, kevésbé kalandos feladatokat bízna a hölgyekre, mint a varrás, a mosás és a betegápolás. Így aztán

a reménybeli női honvédek számára nem maradt más, mint az álnév és az álruha, és az a nehéz plusz teher, hogy nekik nem csak az ellenségtől, hanem a lebukástól is tartaniuk kellett, ami pont eggyel több probléma volt annál, mint amivel férfi bajtársaiknak kellett megküzdeniük.

Bányai Júlia

A cudar és méltatlan körülmények ellenére számos bátor hölgy vitte sokra a seregben: Viola Anna tizedes huszonkilenc ütközetben vett részt az osztrákok ellen, a Bem alatt szolgáló Pfiffner Paulina a piski csatában tűnt ki hősiességével, Gulyás Júlia eredetileg a férje után ment a frontra, de annak halála után még merészebb haditettekre ragadtatta magát, a fordulatos életű Bányai Júlia hadnagyról pedig már mi is írtunk korábban. És persze rajtuk kívül is akadtak még olyanok, akiknek csak a nevét tudjuk, vagy (érthető okokból) még azt sem. Hogy pontosan hány nő harcolt honvédként ekkoriban, azt nehéz lenne megmondani, de alighanem sokkal több, mint gondolnánk.

A magyar forradalom és szabadságharc legismertebb katonanője minden bizonnyal Lebstück Mária volt. Jókai elbeszélésbe foglalta élettörténetét (amelyet a nő állítólag a halálosan ágyán osztott meg az íróval), Huszka Jenő 1942-ben egy népszerű operettel, illetve egy abból készült filmmel, a Mária főhadnaggyal állított neki emléket, címszerepben az ország kedvencével, Szeleczky Zitával, nevét pedig egy kis újpesti utca őrzi.

Szeleczky Zita mint Mária főhadnagy (fotó: szeleczkyzita.com)

Hímzés helyett sport és forradalmi hevület

Lebstück Mária 1830-ban született Zágrábban, apja vagyonos horvát kereskedő volt, míg édesanyja révén a tekintélyes Simonich családdal állt rokonságban, így természetesen jó házból való ifjú hölgyhöz méltó nevelést kapott. Életvitele ekkoriban valószínűleg nem sokban különbözött a korabeli hajadonokétól, leszámítva, hogy előszeretettel töltötte az idejét hangos férfitársaságban, és jobban érdekelte a sport, a lovaglás és az egyéb testmozgás, mint a lányosnak tartott tevékenységek. A család 13 évesen Bécsbe küldte tanulni, ahol nagybátyja, báró Simonich Boldizsár vette pártfogásába, és vezette be az előkelő társaságba. Ha minden jól megy, pár éven belül bizonyosan hozzámegy egy jó nevű, de kevés pénzű fiatalemberhez (vagy nem annyira fiatalhoz), és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Ám a dolgok egészen máshogy alakultak. A legenda szerint a mindössze 18 éves Mária 1848. március 13-án eredetileg kalapot készült venni a belvárosban, azonban az időközben kirobbant első bécsi forradalom, az utcán hömpölygő, tüntető tömeg és a barikádharc valahogy izgalmasabbnak tűnt, mint egy új, divatos fejfedő. A lány hamar az események sűrűjében találta magát. Puskát ragadott, és csatlakozott előbb a nemzeti gárdához, majd a jogász-zászlóaljhoz:

Ettől fogva férfinak tekintette mindenki, Károly volt a neve. Részt vett a vérengző torlaszharczokban, az utczai ütközetekben, egész a döntő ostromig, melyben Windischgraecz seregei a bécsi forradalmat leverték.

Lebstück Mária

Hozott Isten, öcsécském!

A csúnya fejsérüléséből felépülő Mária ezután, ahogy Jókai írja, letörölte az arcáról a puskaport, ismét női ruhát öltött, egyszerűen kisétált Bécsből, és Magyarország felé vette az irányt. Győrben nővére vendégszeretetét élvezte pár napig, és valószínűleg nyugodtan maradhatott volna, amíg elül a vihar, de Máriát ekkor már végérvényesen magával ragadta a forradalom eszméje, így amint tehette, beállt a magyar szabadságharc ügyét szolgáló német légióba, amely éppen a városban állomásozott, és amelynek parancsnokát még Bécsből ismerte. A tisztet állítólag nem hozta különösebben zavarba a szoknyás-főkötős Károly látványa: hozott Isten, öcsécském! felkiáltással üdvözölte, majd fegyvereket és egyenruhát utalt ki számára. Csapatával Téténynél és Bábolnánál is megalázó vereséget szenvedtek, de ez sem szegte kedvét a hajadonnak, aki lassan már tényleg annyiszor öltözött át, mint Cher egy jobban sikerült fellépése alatt, és aki mindig élen járt a csatában.

Balog Tímea Lebstück Mária szerepében Huszka Jenő Mária főhadnagy című nagyoperettjében (Fotó: Kelemen Zoltán Gergely/MTI)

Budapesten már Görgey seregét erősítette, katonai karrierje pedig innentől kezdve valóságos repülőrajtot vett: egy körmöcbányai ütközet után fővadásszá léptették elő, részt vett a legendás branyiszkói áttörésben, vitézül harcolt Kápolnánál, hadnagyi, majd főhadnagyi rangot kapott, egy visszavonulás után egymaga bánt el három császári katonával. Verpelétnél 86 sebesültet mentett meg, egy ízben pedig még magából Görgeyből is viccet csinált, mikor annak kiszakadt az egyenruhája; nyolc teljes órára vasra is verték a tréfa miatt.

A szerelem (Jónák József, a nyalka tüzérőrnagy képében) is harctéren érte, ráadásul nem is akármilyen körülmények között. Alighanem kevés asszony mondhatja el magáról, hogy későbbi férjével egy csata után, a tábori kórházban lábadozva gabalyodtak egymásba – és pláne kevés asszony viselt még emellé huszárruhát és főhadnagyi rangot. Hogy Károly, a forradalom hőse valójában Mária, ekkoriban már afféle nyílt titoknak számított a seregben; aki ismerte a nő valódi személyazonosságát, azt valószínűleg nem zavarta, ám azért származtak az ügyből apróbb kellemetlenségek. Mikor Budavár elfoglalásának győzelmi ünnepén női ruhában jelent meg vőlegénye kérésére, Görgey álruhás kémnek hitte, és halálra ítélte. Csak Jónák, valamint maga Kossuth közbenjárására kapta vissza rangját és szabadságát.

Szidták, gúnyolták, lúggal leöntötték

A szabadságharc leverése után hat hónapig raboskodott Aradon, itt szülte meg fiát, Pált is. Férje még a börtönben meghalt, Máriát pedig kiutasították Magyarországról. Hazatért hát Zágrábba, ahol korábban soha nem tapasztalt gyűlölettel találkozott: anyja és nővérei örömmel fogadták, de bátyja, aki Radeczky alatt szolgált az osztrák seregben, gyermekestül ki akarta dobni a házból. A zágrábiak sem voltak elragadtatva az egykori főhadnagynőtől, így Jellacsics bán beavatkozására volt szükség, hogy meg ne lincseljék a nyílt utcán:

Az hol Mária megjelent az utczán, szidták, gúnyolták, kővel, sárral dobálták, luggal leöntötték, míg végre az anyja elvitte a leányát Jellasich bánhoz s attól kért oltalmat. A bán elmondatta Máriával minden viselt dolgát s akkor azt mondta neki, hogy »honfitársainak semmi okuk sincsen ezért gyalázkodni, sőt inkább dicsőségül róhatják fel, hogy nemzetükből támadt egy nő, a ki a vitézség mezején ily hírnevet tudott kivívni«. S azonnal kiadta horvát, német és olasz nyelven irott plakátokban a napi parancsot, melyben szigorúan megtiltatik a hazatért felkelőknek minden bántalmazása.

Három évig maradt szülővárosában, majd Győrbe költözött, ahol másodszor is férjhez ment Pasché Gyula festőművészhez és volt honvédhoz, akivel 17 éven keresztül, a férfi haláláig éltek boldog visszavonultságban. Élete utolsó évtizedében a fiához költözött Újpestre, a Csokonai utca 4-be, a kizárólag egyenruhában mutatkozó, tekintélyt parancsoló külsejű ősz matróna pedig nagy megbecsülésnek örvendett a környéken. 1892-ben halt meg, alig 61 évesen. Síremlékét közadakozásból emelték, a fenntartást Újpest község vállalta magára

Források: Pivárcsi István: Híres magyar asszonyok kalandjai//Jókai Mór: A női honvédhadnagy

*

Jókai Mór

A NŐI HONVÉDHADNAGY.

Mindnyájan emlékezni fogunk az alakjára, a kik az 1848/49-iki szabadságharca emlékeinek kiállítását meglátogattuk. A pénztárnál egy 48-as honvéd főhadnagy ült, egyenruhában, mellén a koszorus vitézségi renddel, fején a trikolor-rózsás csákó; napbarnitott arczán se bajusz, se szakáll.

Én ez alakot az 1849-iki májusi napokban láttam, akkor még nyalka «legény» volt, huszár dolmányban, sarkantyus csizmában. Irtam is róla valami költeményt.

Hanem hát mind annál, a mit költői fantázia kitalál, sokkal érdekesebb ennek a rendkívüli alaknak az igaz története, a melyhez a hiteles adatokat ő maga bocsátá kezemre. Ez a két év egy nő életéből «sok» volna egy regénynek.

«Lebstück Mária» (ez volt a családi neve) Zágrábban született, horvát szülőktől 1830-ban, a hol az atyja jómódú kereskedő volt. Kora fiatalságában Bécsbe került, a hol szülőinek gazdag rokonai laktak. A mint 1848-ban a márcziusi mozgalom megindult, a szabadság mámora a 18 éves leány lelkét is elragadta: miután márczius 13-án és 14-én az ifjú harczosok számára koszorukat füzött, márczius 15-én már nagyobb tettre szánta el magát. Felcserélte a női öltönyt az aulista egyenruhával, s puskát ragadva maga is beállt a Giron György vezénylete alatt alakult «német légióba», később a jogász-zászlóaljba, melynek főparancsnoka Colloredo gróf, alparancsnoka Koller volt.

Ettől fogva férfinak tekintette mindenki, Károly volt a neve. Részt vett a vérengző torlaszharczokban, az utczai ütközetekben, egész a döntő ostromig, melyben Windischgraecz seregei a bécsi forradalmat leverték.

Ekkor azzal szabadult meg az üldözés elől, hogy ismét felölté a női ruháit, s szépen kisétált Bécsből gyalog, letörölve arczáról a puskaporfüstöt. Eljutott szerencsésen Wienpassingig. A folyamon átvezető hid le volt hordva. Az innenső parton nem is volt semmi őrség. Csak a hidkorlát volt meghagyva és egy gerendaszál. Ezen az egy szál gerendán tornászta át magát a menekülő a tulsó partra.

Ott azonban két magyar nemzetőrre bukkant, a kik vasrudakkal voltak felfegyverkezve: azok elfogták, mint kémet s bevitték egy faluba s ott áristomba tették. A biró azonban szabadon bocsájtotta s a leány folytatta azután az utját feltartóztatlanul Vasváron keresztül Sopronig. Győrbe igyekezett eljutni, a hol férjnél levő nénje lakott.

Este későn érkezett meg Sopronba s ott a Magyar Király czimü vendéglőbe szállt meg. Sopronból azonban senkinek sem volt szabad utlevél nélkül kimenni. Ekkor Görgeynek egy hadosztálya cseltámadást intézett az osztrák csapatok ellen s a fegyverzajban a menekülő leány, a ki nem félt már az apró golyók fütyülésétől, se az öregek búgásától, könnyű szerrel kijutott a városból.

Czenkig folyvást gyalog menekült, itt utolérte egy könnyű cséza, melyen két uri ember ült, azok megszánták a leányt és felvették a kocsijukra. – Ők is Sopronból menekültek s Győrbe igyekeztek. Ámde nem volt köszönet a barátságukban, mert Csornán túl, a mint a befagyott Kis-Rábán át akartak hajtatni, leszakadt a jég a szekér alatt. Jó szerencse, hogy közel voltak a honvéd előőrsök, azok kihuzgálták őket a vizből. A leánynak az öltözete azonban facsaró viz lett s azonnal jéggé fagyott a tagjain. Egy derék honvédkáplárnak aztán megesett rajta a szive, odavitte az őrtüzhöz, ráadta a saját köpönyegét, hogy annak az oltalma alatt vesse le az öltönyeit s takarózzék bele, a mig az őrtüznél megszáradnak a szoknyái s ismét fölveheti. A pálinkás kulacsával is megkinálta, hogy felmelegedjék. E jégfürdő után azzal kerülte ki a halálos betegséget, hogy a mint ruháit ujra fölvehette, nekiindult gyalog az utnak, a sebes mozgás ismét fölhevíté. Másnap eljutott Győrbe.

Testvérnénje házánál fájdalommal párosult örömmel fogadták, s ott elmaradhatott volna a rossz napok végéig. Ezt a kis kalandot elfeledte volna neki a világ.

Ámde ő nem kalandnak tekinté, a mi addig történt vele: teljes lelkét betölté a szabadságért való rajongás. Midőn harmadnap megtudá, hogy egykori parancsnoka, Giron őrnagy szintén Győrben van a bécsi német légióval, odasietett hozzá: az a «fehér hajó» vendéglőben lakott. Az őrnagy rögtön ráismert a női ruhában a vitéz katonájára: «hozott Isten öcsécském!» üdvözlé s hozatott számára aulista egyenruhát, adott neki puskát, kardot. Máriából ismét Károly lett. – Még az nap délben letette az esküt a háromszinü zászló alatt a «fehér hajó» előtti téren a német légióval együtt s már két órakor silbakra volt küldve Görgey főhadiszállása elé a püspöki palotához. Ez volt első szolgálattétele magyar zászló alatt.

Deczember 26-án kezdte meg Görgey serege a visszavonulást Győr alul. Bábolna alatt került Károly az első ütközetbe nyilt csatatéren. Veszteséggel végződő ütközet volt. A bécsi legionáriusok is megfutamodtak, daczára a «leány» buzdító szavainak.

A második csatája a csapatjának Tétény alatt volt, Cress könnyü lovasok és gránátosok ellen; az is futással végződött.

A kudarczok nem ábrándították ki a leányt, a szégyen nem oltotta ki a lelkesedés tüzet. Keresett magának méltóbb társaságot. Budapestre érve, beállt a tiroli vadászok szabad csapatjába, melyet Szöll Vitályos őrnagy szervezett. Ez a szabad csapat Görgey hadtestébe lett beosztva.

Ezzel a hadsereggel járta be azt a csodálatraméltó nagy hadműveletet, melyet Görgey Budapesttől a Bányavárosokon át Branyiszkóig végrehajtott. Csikorgó hidegben, folyton kettős tűz között, sehol meg nem pihenve.

Körmöczbánya mellett volt kemény harczuk az utjokat elzáró ellenséggel. A harcz komolyságát bizonyitják az áldozatok. Itt esett el Pusztelnik alezredes s Aulich tábornok hadsegéde, Kemniczer kapitány, a kiket másnap Körmöczön katonai pompával temetének el. E harczban oly vitézül tünteté ki magát «Károly», hogy utána nyomban előlépteté őt fővadászszá a dandárparancsnok, Liptay alezredes. E csata után lett végrehajtva a magyar fővezérnek egyik legzseniálisabb hadművelete. Mikor az ellenség már minden oldalról körülfogta s azt hitte, hogy nincs menekülése, akkor egy bányaalaguton át kisiklott a vasgyürü alól s az ellenség lába alatt került annak a háta mögé. Ez alaguti menekülésben is részt vett Károly a tiroli szabad csapattal.

Innen aztán folytonos harcz között tovább föl északnak, Beszterczebányán keresztül. A város már fel volt gyujtva, a lángokon és fegyvertüzön keresztül kellett utat törniök előre. Arra következett a fáradságos hegyi ut a Stureczen keresztül. Rózsahegynél éjjeli támadást vertek vissza, mely 11 órától virradatig tartott egy téli éjszakán.

Végre Késmárkon egy pihenő napot tartottak. A késmárki lelkes honleányok a honvédek tiszteletére tánczvigalmat rendeztek. S mikor legjobban rakták a csárdást, megdördült az ágyú. A közel Béla város felől támadt az ellenség: a tánczból a fegyvertánczba kellett rohanni. S ott hangzott aztán az igazi «három a táncz», az ellenség háromszor is elkiáltá «hogy volt, hogy?» de végre is csak ő fáradt bele: kivilágos kivirradtig tartott a mulatság.

Erre következett azután a branyiszkói nap. A tiroli lövészek itt is vitézül harczoltak Guyon tábornok alatt. Éjféli egy óra volt, mikorra a szorost elfoglalták s a hegytetőn kitüzték a zászlót. Eperjesen megpihentek 24 óráig. Kassán Görgey a branyiszkói ütközetben elesettekért nagyszerű rekviemet tartatott s ez alkalommal az a fátum érte Károlyt, hogy az elvonulásnál épen Görgey előtt elnevette magát a fölött, hogy a hadvezérnek ki volt szakadva mindkét könyökén az egyenruhája. (Nem ért rá befoldoztatni.) Ezért a discziplina-sértésért Károlyt a parancsnoka 8 órai kurtavasra büntette s egyuttal elmaradt Károly a nagy bálról, melyet a kassai hölgyek adtak a honvédeknek. Pedig Károly már ekkor tiszt számba ment, ha még nem volt is a neve a «Közlönyben». Miskolczon már azzal a megbizással tisztelték meg, hogy 200 hadifoglyot szállítson Debreczenbe, a mit ügyesen végre is hajtott.

Debreczenben azonban, a midőn a foglyokat átadá, a vendéglőben összegyűlt katonatisztek egyike ráismert: «hisz ez Mari kisasszony!» Valaha a bécsi rokonoknál udvarolt a leánynak: onnan emlékezett rá. Tagadni nem lehetett. Annál szívesebb volt a bajtársi üdvözlés. A tisztek egy albumot szereztek s abba beleirták az emlékmondataikat «Károlyhoz». Hová lett ez az album?

A kápolnai ütközetben derék osztályrész jutott a tiroli szabad csapatnak. A végzetes visszavonulásnál egy vértes század megrohanta a lövészeket. Ezek az országuton tömeget képezve fogadták a rohamot. A nehéz lovasság szétrobbantá a gyalog csapatot. Ennek egy része elesett, a többi elfogatott vagy elfutott, a sömlyékbe. Károly egyedül futott tovább az országuton, fegyverét el nem dobva kezéből. Három kurazir utána vágtatott, szörnyen szidalmazva és fenyegetve, ha meg nem áll. Egyszer aztán megállt. Egy vén fűzfához jutott: a mögé megvonult. Háta mögött mély süppedék, a melybe a lovasok nem kerülhetnek. E védő menedékből jó czéllövő fegyverével kettőt lelőtt a lovasok közül, a harmadik megfordult és elvágtatott. Mikor aztán a magyar hadsereg ismét összeszedközött, Ott kapitány, ki a jelenet szemtanuja vala, odavezeté Károlyt a fővezér Dembinszky elé, a ki e szavakat intézte hozzá:

– Fiatal ember! Legyen ön mindig ilyen vitéz. Ön ma az arany kardbojtot szolgálta meg. – S rögtön kinevezte alhadnagygyá.

Károly összeszedte a szétrobbantott tiroli lövészek maradványát s legközelebbi hőstette az volt, hogy ezeknek az élén Verpelétnél egy, az ellenségtől megszállt majorlakot megostromolt és elfoglalt. Hanem ennél az ostromnál, a kik élve maradtak is, majd mind sebet kaptak. Maga Károly is keresztül ment a vérkeresztségen, egy golyó a fejét horzsolta.

Maga is sebesülten, bekötött fejjel, nem ment a tábori kórházba, hanem egy sebesült szállítmányt kisért Tisza-Füredre. Mire onnan visszakerült, nem talált rá többé a vadászcsapatjára. Ekkor megirigyelte a huszár életet. Hiába! Csak a magyar huszár az igazi Hadúr katonája. Ez volt tetőpontja az ábrándjainak. És ezt is elérte. Görgey Gáspár tábornokhoz küldte őt, a ki Károlyt a Miklós-huszárok közé osztá be. Nyalka huszár volt! Már akkor mindenki tudta, hogy leány. Tizenkilencz esztendős leány, mint huszárhadnagy. Még férfinak is gyermek volna – a mai világban!

Érzékeny volt a búcsuzása attól a néhány bajtárstól, a ki még a tiroli lövészcsapatból fenmaradt. Hatvannál talált rájuk s részt vett velük a hidon folytatott szuronycsatában, a hol ő maga is egy szuronydöfést kapott a jobb kezébe, századosa pedig, az athletai termetű Braun, elesett. Ennek a holttestét Gyöngyösre vitték, ott temették el. Károly sebesült kezével koszoruzta meg a hős sírját.

Alig hogy a sebe behegedt, felvette a huszár egyenruhát a miskolczi hadi állomáson, de a hozzávaló kardot, sarkantyút és paripát csak Tokajban kapta meg s már ugyanazon a napon derék rohamra szállt a rakamazi pontonhidon az ellenséges lovassággal, s onnan visszatérve Tokajba, (saját szavai szerint) erősen udvarolt lóhátról a szép hölgyeknek. Az is csodálatra méltó, hogy egy leány, a ki először ül lovon, olyan biztosan ura tudjon maradni a nyeregnek, kantárnak és a kengyelnek, meg a lovassági nehéz kardnak, hogy rögtön rohamra mehessen s lovas harczban verekedjék; ehhez valami őserejű dæmoni temperamentum segítheté; de hát ilyesmi nem volt ritkaság: hanem hogy azután még a szép hölgyek előtt is képes legyen lóháton a nyalka ficzkót adni: ehhez már virtuozitás kellett.

Innen Szolnokig masiroztak a Miklós-huszárok. Károlyt Wagner tüzér-őrnagy mellé rendelték nyargoncznak. Kitünő lovasnak kellett hát lennie, mert a nyargoncz tiszte árkon-bokron, sömlyéken keresztül vágtatni czél felé. Szolnokon azzal bizta meg a dandárnok, hogy 23 szekér lőport és töltényt szállítson el Komárom várába. A szállítmány fedezetéül adtak mellé egy öreg tűzmestert, meg egy csapat guerillát. Ez az útja is a kalandok egész sorozata. Folyvást ellenséges portyázó csapatok elől bujdokolva, azokat Gödöllőnél, Vácznál, Ipolyságnál szerencsésen kikerülte, végre Léva alatt, szemközt jövő menekülők azzal a rémhírrel tartóztatták fel, hogy az erdőn átvezető mély utat a császáriak elfoglalták. Erre a riadalra a fuvarosok kifogták a lovaikat a szekerekből, ezeket otthagyták, maguk elnyargaltak; a kisérő guerillák is elszeleltek, a fiatal hadnagy egyedül maradt ott a vén tűzmesterrel. Ezt otthagyta a szekereket őrizni, maga visszanyargalt Ipolyságra, ott új lovakat rekvirált s derekabb legényeket a megfutottaknál, s azokkal aztán szerencsésen elvitte a lőszeres szekereit Szentpéterig, a hol rátalált Gáspár tábornokra. Az öreg nagyon megdicsérte s pecsétes levelet adott át neki Görgey fővezérhez, a ki már akkor Komárom alatt állt a derék sereggel. Négy huszár lett fedezetül rendelve a szekerek mellé. Hajnalban érkeztek meg Komáromba, a hol Károly átadta a sürgönyt Görgeynek. Az nap délben volt a csillagsáncz ostromában kifejlett vérengző ütközet.

Még azon a napon kinevezé Mészáros Lázár hadügyminiszter Károlyt főhadnagynak.

Komárom felszabadítása után Budapest alá vonult a magyar derékhad. Károlyt I** tüzérőrnagy mellé osztották be, ki a Gellérthegyen működő bombavető mozsár-telep főparancsnoka volt.

Ha költeményt irnánk, előidézhetnők emlékezetünkből azokat a csodás májusi éjszakákat, a midőn a szép csillagos égen szálltak erre, szálltak arra a vérveres csillagok, sziporkázó tűzfarkot húzva maguk után (paródiái a titokteljes tűzmeteoroknak), a hol lecsaptak, földrengető dörgést s villámlobbanást támasztva. A hegyekről lőtték a várat, a várból pedig Pest városát. Közbe pedig hangicsáltak a fülemilék. A tűzokádó Gellért ormán játszódott le az idyll. A fiatal huszárfőhadnagy itt kapta a legveszélyesebb sebet: nem a Károly, hanem a Mária; a szivén kapta a sebet; szerelmes lett a hősi tüzér-parancsnokba.

Maga is megijedt e mámorító szenvedélyétől, s hogy véget vessen neki, a halálnak rohant. Hajh, abban a régi időben de sok szerencsétlen szerelmes találta meg az igazi módját a szívgyógyulásnak – tűzzel: nekirohant a golyózápornak. Május 20-án éjjel Károly Mária besorakozott az önkénytesek csapatjába, a kik vállalkoztak a Ferdinánd-kapunál ostromlábtókon felhatolni a vár bástyafokára. Ebben a hősvállalatban is részt vett; nem találta fel a halált. Hanem feltalálta a helyett a boldogságot. Szerelme viszonozva lett. Egy tábori lelkész rendbehozott mindent. Három hétig tartott a kivivott Buda várában a mámor: a szerelem és a diadal mámora. Az idő rövidségét kipótolta a szerelem és diadal nagysága.

Hanem ez a boldogság sehogy sem illett össze a huszárfőhadnagyi egyenruhával. «Egy egész babérerdőnél egy rózsabimbó többet ér.» Károly lemondott a kivivott férfi név dicsőségéről, azért, hogy asszony lehessen. (Mégis csak az asszony az erősebb!)

Ámde nagyon elszámította a dolgot, a midőn azt képzelé, hogy a katonai kötelékből csak így könnyedén ki lehet bujni egy – népviselet felöltésével. Egy tánczvigalomban, a hová ő is vesztére elment, ráismert egy tüzérkapitány M**y.

Nini! hisz e hölgy valamikor a mi ütegünknél szolgált, mint huszártiszt!

E szóra rögtön elfogták s a József Bastion üregébe zárták. A főparancsnok itélete szigorú volt: «akár kém, akár szökevény az álruhába öltözött, főbe kell lövetni!» 48 óráig volt siralomházban.

Ez alatt azonban I** őrnagy és Sebess térparancsnok Kossuthoz siettek s elmondva előtte a regényes igaz történetet, kieszközölték tőle a kegyelmet, de azzal a föltétellel, hogy Károly vessen véget az egész idyllnek; vegye fel újra az egyenruháját, s menjen vissza a zászlója alá.

Ekkor már elkezdődött a visszavonulás. Pestről Dorosmáig meg sem álltak. Ott a támadó ellenség kényszeríté őket Szegedre huzódni. Folytonos csaták közben vonultak Lugosig, onnan Facsetra, a hol az ellentől üldözve, átusztattak a Béga vizén. Itt végre elfogták őket s Aradra vitték. A magyar fogoly tisztek a kaszamatákba zárattak. A várparancsnok túlszigorú ember volt. Egy éjjel a lakosztálya alatti kaszamata felrobbant s a szobájából kirohanó generális belezuhant a tátongó mélységbe, a honnan a fogoly magyar ezredes, Szatmáry, hozta ki még élve: de a várparancsnok nem sokára sebeiben meghalt. Utána Thun gróf jött Aradra. Ez emberségesebben bánt a foglyokkal. Megtudva, hogy «Károly» tulajdonképen «Mária» és hogy áldott állapotban van, kibocsátá őt a börtönből s megengedé neki, hogy magánszállást fogadhasson a városi mérnök, Herr Ádám urnál, katonai őrizet alatt. Innen felszállíták Pestre a Neugebäudeba, a katonai felebbezési törvényszék elé, a hol Reuschl alezredes-auditor és Katzel felebbezési tanácsnok kihallgatták s azzal ismét visszaküldték Aradra. Ott volt ismét katonai felügyelet alatt, míg el nem jött az idő, hogy az új várparancsnoknak bejelentse a fogoly azt az indokolt kérelmét, miszerint szintén fogoly «férjét» bocsássa ki egy napra, hogy újszülött fia keresztelőjét megülhesse. A várparancsnok teljesíté a kérelmet s a két fogoly, apa és anya, együtt ünnepelhették meg fiúk keresztelőjét, két tüzérkáplár volt a keresztapa.

Három hónap múlva aztán a nőruhába öltözött foglyot Pestre vitték s innen Zimonyba szállították, onnan két katona kiséretében Sziszekre vitték, ahol aztán tudtára lett adva, hogy már most alá is út, fel is út! mehet szabadon, a hová tetszik a horvát földön.

Egyenesen hazament a szülői házhoz Zágrábba.

El lehet képzelni azt a jelenetet, mikor a katonai hírrel koszorúzott leány egy kis csecsemővel a karján belépett az elhagyott otthonba.

Anyja, nővérei örömmel fogadták a megtértet; ámde volt egy bátyja, a ki az osztrák hadseregnél szolgált s Lombardiában harczolt Radeczky alatt, ez kegyetlen dühbe jött, midőn meglátta a hazatérő nővért; szidalmakkal halmozta el s ki akarta dobni gyermekestől a házból. De az anyai szeretet győztes maradt, a fiú haragját lecsillapították s engesztelődésre fordították a szenvedő nővér iránt.

De nem olyan könnyen ment az engesztelés a zágrábi lakosságnál. A hol Mária megjelent az utczán, szidták, gúnyolták, kővel, sárral dobálták, luggal leöntötték, míg végre az anyja elvitte a leányát Jellasich bánhoz s attól kért oltalmat. A bán elmondatta Máriával minden viselt dolgát s akkor azt mondta neki, hogy «honfitársainak semmi okuk sincsen ezért gyalázkodni, sőt inkább dicsőségül róhatják fel, hogy nemzetükből támadt egy nő, a ki a vitézség mezején ily hírnevet tudott kivívni». S azonnal kiadta horvát, német és olasz nyelven irott plakátokban a napi parancsot, melyben szigorúan megtiltatik a hazatért felkelőknek minden bántalmazása.

Itt azután három évig maradt Mária; de ismét visszakivánkozott Magyarországra s Győrbe ment lakni, a hol első házassága formahiba miatt felbontatván, ujból férjhez ment Pasché Gyulához, ki szintén hadnagy volt a szabadságharcz alatt, s élt vele zavartalan boldog házasságban 21 esztendeig, midőn férje meghalt.

Most itt lakik Új-Pesten a fiánál. Szegény sorban van és beteg. Nem panaszolja sorsát, nem alkalmatlankodik a hazafiak ajtaján, nem kéreget, nem dicsekszik az érdemeivel; csendesen megvonul.

Én sem indítok meg érette országos irgalmat, csupán annyit mondok, hogy talán mégis szép volna a magyar honfiaktól, ha ezt az emlékezetreméltó alakját a szabadságharcznak nem hagynák élte alkonyatán nyomorban elveszni.[3]

*

Lebstück Mária naplója – Wikiforrás