Első fejezet A zarándok szomorú állapota. Evangélista útba igazítja. (3 )
Második fejezet Makacs és Hajló. Keresztyén és Hajló. Csüggedés mocsara. Keresztyén kisegíttetik a bajból. (6)
Harmadik fejezet Keresztyén és Világbölcs közti beszélgetés. Evangélista oktatása. Evangélista vigasztalása. (14)
Negyedik fejezet A zarándok bemegy a szoros kapun. Beszélgetés Jóakaróval. (25)
Ötödik fejezet Értelmező háza. Miket látott Keresztyén ott? (30)
Hatodik fejezet A teher leesik Keresztyén válláról. (42)
Hetedik fejezet Együgyüság, Lomhaság és Vakmerővel való találkozás (44) Betűrágó és Hízelgő a zarándokhoz csatlakoznak (45) Nehézség dombja (48) Félénk- és Bizalmatlansággal való találkozás (49) Ajánló levelét nem találja (50)
Nyolcadik fejezet Keresztyén Szép palota felé törekszik, de megijed az oroszlánoktól (52) Beszél a kapussal, ez előhívja Belátást (54) Később Okosság, Jámborság és Szeretet is előjönnek (55) Ezekkel való beszélgetés, mikor a palotába bementek (56) Estebéd és éjjeli lenyugvás (61) Másnap megmutatják a zarándoknak a hely ritkaságait (63) Negyednapra hegyre vezetik és onnan megmutatják néki Immánuel országát (64)
Kilencedik fejezet Keresztyén, útját folytatván, Megaláztatás völgyében Apollyonra bukkan (67) Keresztyén harca és győzelme (71)
Tizedik fejezet Keresztyén Halálárnyáka völgyéhez érkezik s ezen keresztül folytatja útját (74) Pápa és Pogány nevű két óriás barlangja (79)
Tizenegyedik fejezet Keresztyén utoléri Hívet és a kettejük közt folytatott beszélgetés (81) Hív viszontagságai (84)
Tizenkettedik fejezet Hív és Keresztyén Fecsegővel találkoznak (92) Keresztyén megismerteti Hívvel az új útitársát (95) Hív Fecsegővel színt vallat (100)
Tizenharmadik fejezet Új találkozás Evangélistával (106) Hiúság városa és annak vására (109) A zarándokok miatt Hiúság vásárán zenebona támad (113) A zarándokok felett törvényt ülnek és őket elítélik (115)
Tizennegyedik fejezet Keresztyén megszabadulván, folytatja útját Reményteljes társaságában. Találkozás Mellékútival (122) Mellékúti társakat talál (122) Démás a zarándokokat az útról való letérésre csábítgatja (133)
Tizenötödik fejezet A zarándokok az élővíz forrásához érnek (138) Útféli rét felé letérnek az útról Kétségbeesés óriás birtokára tévednek. Itt elfogatnak és Kétségvárába záratnak. (141) Kiszabadalásuk a fogságból (148)
Tizenhatodik fejezet A kedves hegyek és a pásztorok (149) Kirándulás a Tévedés hegyére valamint Figyelmeztetés hegyére (152) A pokolnak mellékútja; a zarándokút folytatása (153)
Tizenhetedik fejezet Az ifjú Tudatlan Elbízottság országából (155) Kishitű viszontagságainak elbeszélése (157) Hízelgő tévútra vezeti a zarándokokat (167)
Tizennyolcadik fejezet Ateistával való találkozás (169) Reményteljes elbeszéli megtérése történetét (172)
Tizenkilencedik fejezet Keresztyén beszélgetése Tudatlannal (182) Korfia felett folytatott értekezés (192)
Huszadik fejezet Érkezés Eljegyzés országába s ott időzés (195) Átkelés a folyamon (199) A mennyei Jeruzsálem. A zarándokok fogadtatása a mennyben (201) A mennyei város (205)
Második fejezet Titok megjelenése Krisztinánál (8) Félénk és Könyörület szomszédnék látogatása Krisztinánál (11)
Harmadik fejezet Könyörület hozzá csatlakozik Krisztinához a zarándokútra (16) Csüggedés mocsara és a szoros kapu (19) Könyörület szívesen fogadtatik (23)
Negyedik fejezet Útjukat folytatván, két gonosz férfi megtámadja őket (29) Segítő megjelenik (30) Krisztina elindulása előtti álmát beszéli el (32) Értelmező házához érnek, hol sok csodálatost látnak (33) Könyörület elbeszéli, mi indította ez utazásra (43) A fürdő (45)
Ötödik fejezet Bátorszívű elkíséri a zarándok nőket a keresztig beszélvén nekik a megigazulásról (47) Nehézség halma a két mellékúttal (53)
Hatodik fejezet Düh vagy Vérember oroszlánokkal útjukat állja (57) A kapus házikójához érnek. Bátorszívű elválik tőlük (60) A zarándokok szívesen fogadtatnak. Könyörület álma (62) A gyermekek kikérdeztetnek (65)
Hetedik fejezet Könyörületnek kérője akad (69) Máté megbetegszik és meggyógyíttatik (71) Beszélgetés Máté és Okosság közt (74) Búcsúzás (79)
Nyolcadik fejezet Megaláztatás völgye (81) Halálárnyék völgye (87) Káromló óriással való viadal (92)
Kilencedik fejezet Találkozás az öreg Becsületessel (96) Beszélgetés Csüggedtről (99) Beszélgetés Önfejűről és másokról (107)
Tizedik fejezet Gájus házába való betérés és ott időzés (112) Erénygyilkos óriás ellen mennek és megölik (122) Gyöngeszívű története (123)
Tizenegyedik fejezet Máté és Jakab házasodnak. Gájustól elbúcsúznak (127) Találkozás Sántalábbal (128) Megérkeznek Hiúság városába. Mnason háza (131) Mnason maga leányait Krisztina fiaihoz adja feleségül (136) Kik Mnason házánál vannak, egy, a vidéket pusztító szörny ellen mennek (137)
Tizenkettedik fejezet A zarándokok útjukat folytatják (138) Kétségbeesés óriást megölik, és Kétség várát lerontják (141) Reménytelen és leánya kiszabadítása (143)
Tizenharmadik fejezet Folytatván útjukat a kedves hegyekhez érnek (144) Meglátogatják a Csodák hegyét, az Ártatlanság hegyét, a Szeretet hegyét stb. (146) Igazságért küzdő viszontagságai (152)
Tizennegyedik fejezet Az elbűvölt földre érnek (159) Itt Vigyázatlanra és Vakmerőre bukkannak (162) Álljerősennel találkoznak (164) Szappanbuborék asszony leírása (167)
Tizenötödik fejezet Eljegyzés földje (169) Krisztina végórája és búcsúzása (173) A halál hírnöke Sántalábhoz is eljő (174) Gyengeelmű is kiszólíttatik az élők sorából (175) Úgyszintén Reménytelen és Félelemteljes is (176) Később Becsületesre is kerül a sor, utána Igazságértküzdőre és Álljerősenre (177)
Bunyan János életrajza
Alig van művelt keresztyén ember, ki Bunyannak, vagy legalább gyönyörű „Zarándok Útja” című munkájának hírét ne hallotta volna. Igaz, hogy az ő élete nem hasonlít valamely nagyszerű égi tüneményhez, mely önkéntelenül milliókat ragad bámulatra, s munkája egyik tudományágban sem volt reformáló s korszakot alkotó: de azért mind életében, mind munkájában feltaláljuk a nagyság azon titkos talpkövét, melyet oly kevesen ismernek, – a lelki erőt és egyszerűséget. Valamint a világon mindennek, ami nagy és felséges – legyen az természeterő vagy szellemi képesség – alapja mindig az egyszerűség: úgy Bunyan jelen munkája és élettörténete is éppen egyszerűségében megragadó és felséges. Külső világi élete csak mintegy ruhája belső életének, azon nagyszerű lelki átalakulásnak, mely őt oly rendkívüli alakká teszi. Valóban csodálatos lelki erő kívántatik hozzá, hogy valaki, – kinek a nyomor, neveléshiány, s romlott társaság, ifjú életét úgy megmérgezék, s oly mélyre süllyeszték: annyira újjá bírjon születni, s oly tiszta vallásos keblű férfiúvá váljék. – De ő felküzdötte magát, átharcolta a nagy lelki harcot, s a küzde-
IV
lemböl teljes tisztaságban lépett ki. – És miután keble megnyílt az evangyélium világa előtt, s szíve felgyulladt: lehetetlen volt, hogy tündöklő fénye csak önmaga számára ragyogjon, látni kellett azt másnak is, s tiszta világánál megtalálni az igaz utat. S ez volt, mi Bunyant íróvá s oly hatalmas hitszónokká tevé. Saját belső fejlődése, lelki küzdelmei megnyitották előtte az örök eszmék legtisztább forrását, az emberi szív mélysdgeit; s ez párosulva azon naiv egyszerűséggel, melyet a viszonyok – természettől örökölt – tették szónoklatát oly vonzóvá, s iratait oly nagybecsűvé. – Úgyhogy jelen munkáját – a lelki metamorfózis e szép allegóriáját – az angol és skót puritánok még a Kempis Tamásnak tulajdonított Krisztus követése című híres munkájának is elébe teszik, s Skócia egyetemeit járó ifjainknak nem egyszer kellett szemrehányást kiállani, hogy magyarra még most sincs lefordítva. – Azonban nézzük élettörténetét közelebbről.
Bunyan János született Angliának Elstow nevű falujában, közel Bedfordhoz, 1628-ban. Szegény szülőktől, s a legmegvetettebb néposztályból származott, név szerint atyja üstfoldozó volt. – Hogy cigány lett volna, nincs bebizonyítva, s szegény létére is becsületes, igazságszerető és dolgos ember volt. – Mesterségénél fogva vándoréletet folytatott, de legtöbször mégis Elstowban, egy szegényes kunyhóban tartózkodott. Itt adta fel iskolába a kis Jánost is, ki azonban – ami keveset ott tanult is – csakhamar elfeledte. – Hogy már mint gyermeket aljas környezete mennyire elrontotta, megtetszik saját vallo-
V
másából, amint gyermekkorát rajzolja. „Szinte kedvem tellett benne – írja – hogy egészen az ördögé legyek, s annyira el voltam süllyedve minden rosszaságban, hogy ritkítottam páromat a káromkodás, esküdözés és hazugságban. Minden gaz csínyekben én vittem a kolompos szerepét.”
Természetesen gyenge gyermekkedély ennyit el nem bírhatott, s ha nappal a pajzán vidorság szórakoztatá is, éjjel nem volt nyugta lelkének. – S valóban egyik jó barátja beszéli a kis Jánosról, hogy „kísértetes álmai voltak, s néha éjjel oly hangosan felkiáltott, hogy az egész házat rémülésbe ejtette. S ha ekkor felébresztették: oly mereven és vadul tekintgetett körül, mintha a kísérteteket még most is látná. Ilyenkor – mint mondá – mindig rémek gyötörték, s rossz szellemek ijesztgették, szét akarván darabokra tépni.”
De mindezeknek hatása hamar elmosódott emlékéből, valamint azon életveszélyek sem indították meg mélyebben, melyek közt forgott. Egyszer ti. a tengerbe esett, másszor Bedford közelében a ladikból kibukott, s mindkétszer csak véletlen szerencséből menekült. Majd ismét az történt vele, hogy egy pajtásával a mezőn kóborolva, megpillantanak egy viperát. Nosza, a mi Jánosunknak se kellett több, fustélyával nagyot vág a fejére, s az alig elszédült kígyónak száját föltátva, méregfogait hetyke merészséggel kiszedi. Őrült merészsége könnyen életébe kerülhetett volna, ha Isten nem őrzi. De Isten még ily kézzelfogható intései sem állíthaták meg útjában, s tovább haladt a bűn ösvényén.
VI
Ekkortájt beállott katonának. – Angliában, Bunyan idejében, javában dühöngött a pártviszály. A trónon a Stuart házból származott I. Károly ült, ki parlamentjével meghasonlásba jővén, kitört a nagy polgárháború. Királypártiak s parlamenthez szítók fegyvert ragadtak egymás ellen, minek vége az lett, hogy a szerencsétlen király elfogatván, a parlament parancsára 1649-ben lefejeztetett. Bunyan ezen zavarok alatt a parlamenti seregben szolgált, s az isteni gondviselés itt is szemmel láthatólag őrködött felette. Egyszer veszélyes őrhelyre rendelték, s midőn éppen indulni akart oda, jön hozzá egy pajtása, s kéri, hogy engedje át néki azt a helyet. Bunyan beleegyezett, s ím, alig hogy az odaért, egy golyó leterítette. – De Bunyan fel sem vette az egészet, s midőn nemsokára a seregét elhagyá, semmi jobbulásféle esze ágába se jutott. – E korból magáról így emlékezik: „A munka sehogy se kellett, csak a kártya, meg más efféle időtöltés. Ezzel akartam lelkiismeretemet elaltatni, ami azonban nem mindig sikerült. – Nagyon szegény – nagyon nyomorult – és nagyon aljas voltam.”
A huszadik évbe lépve megházasodott. „S itt kezdődik – írja – életem jobbik és boldogabb fele, itt vetettem meg szerencsém alapját; mert egy becsületes atya leányát vettem el. Igaz, hogy oly szegények voltunk, hogy elegendő evőeszközünk sem volt; de legalább hozott a házhoz két könyvet: a Boldogságról címűt, meg a Mennyei kalauzt, melyet atyja örökség gyanánt hagyott rá.” – Szelíd neje biztatásaira ezen könyveket olvasgatni kezdvén
VII
Bunyan, ezzel az első lépés meg volt téve, az igaz út fel volt találva, mely Bunyant az örök élet kapuihoz vezette.
De természetesen az átalakulás csak lassan történt, a fejlődés hosszan tartott, mely a hernyót selyemlepkévé változtatja. Még most csak a mag lett elhintve, mely idővel áldott gyümölcsöt termett, de még hátra voltak a nagy belső tusák, lelki viharok, szívküzdelmek, melyeknek tüzében kellett Bunyannak megtisztulni, hogy „fehér ruhát, fejére koszorút, és kezeibe pálmaágat” nyerjen. Eleinte csak rendes keresztyén emberré lett, a korában divatos külső vallásosságnak hódolt, minden benső megtérés nélkül. – Mint maga beszéli, annyira nekiadta magát a külső áhítatoskodásnak, hogy naponként kétszer ment templomba; babonás tévhitből külsőleg az oltárt, papot, egyházi szolgát és templomi ornátust mind egész áhítattal imádta. – Hanem persze, babonás hit és istentelen élet még jól elférnek egymás mellett. Vasárnap délelőtt egész magasztaltsággal imádhatta Bunyan az egész ornátust és egyházi magisztrátust, míg délután dicsőségesen elfoglalhatta helyét az ünneprontók közt.
Egy vasárnap a helybeli lelkész éppen az ünnepfertőzés bűnéről prédikált, mi Bunyant igen meghatotta, s nagy lelki szorongások közt hagyá el a templomot. De már ebéd után kiverte fejéből az egészet, s egész vidáman ment a játékasztalhoz, és a dorbézolók közé. Azonban öröme nem sokáig tartott. Játék közben úgy tetszett neki, mintha egy hang csendült volna meg lelkében, mely ezt mondta:
VIII
„Hát te már végleg le akarsz mondani az égről, és egészen az ördögé akarsz lenni?” E belső szózat nagyon megrettenté, de a szabadulásra a kétségbeesésen kívül nem mutatkozott más út. – Mint egykor Káin, ő is így szólott magához: „Sokkal bűnösebb vagyok én, mintsem Istentől bocsánatot nyerhetnék. S eszerint ha már okvetlenül el kell kárhoznom, inkább kárhozzam el sok méltó bűnért, mintsem kevésért.”
Látható, hogy a lelkiisméret furdalásai már hatalmasan gyötörték Bunyant. – Félelem, remény és kétségbeesés váltakoztak keblében, s csak még egy hatalmas rázkódás kellett, mely a zsibbadt álomból teljes öntudatra ébreszti. – S ez nem sokáig váratott magára. Egyszer szomszédasszonya ablaka alatt haladt el hajmeresztő káromkodások közt, mire az kiszólt, hogy „ilyen istentelen embert soha sem látott, már az egész falubeli ifjúságot elrontja!” A támadás nagyon váratlan oldalról jött, lévén ama nő köztudomás szerént egy rossz személy, de azért nem téveszté el hatását. Rögtön elhallgatott Bunyan, szégyellni kezdé magát Isten és emberek előtt, s tiszta szívéből óhajtá, hogy bárcsak újra gyermek lehetne, s atyja taníthatná káromkodás nélkül beszélni, mint más becsületes emberek szoktak. Azt hivé ti., hogy ezen rossz szokást már el sem hagyhatja, annyira belerögzött az, azonban e napságtól fogva mégis egészen kigyógyult belőle.
És itt van Bunyan életében azon fordulópont, melyet már a gyökeres javulás kezdetének nevezhetünk. Ettől fogva fokról fokra javult, s a bűnöket
IX
egyenkint kezdé levetkőzni. De javulásának ez is még inkább csak első stádiuma; – a törvény alatti ember állapotába lépett be. Most is még inkább csak tetteiben lett új emberré, nem annyira belsőleg lelkében. A tízparancsolatot tevé élete zsinórmértékéül, s azt tartotta az üdvösségre vezető útnak. Nagy erejébe került – mondja – ezeknek megtartása, s hol egyiket, hol másikat hágta át; de mindig megbánta, s Istennek újból fogadást tön. „S ilyenkor úgy tetszett nekem – folytatja tovább – mintha egész Angolországban én lennék Isten előtt a legkedvesebb ember; pedig – mint most világos előttem – ha akkor meghaltam volna, rettenetes sorsnak kellett volna reám várakozni. Szomszédaim bámultak csodálatos megváltozásomon; s igazságszerető, kegyes embernek tartottak, mit hallanom igen jól esett.”
Ily farizeusi önelégtevő elvekkel s önelégült lelkiállapotban járt egyszer valami dolga végett Bedfordban, hol néhány szegény asszonyt pillantott meg, kik a napon sütkérezve beszélgettek. Beszédük tárgyát az újjászületés képezte, hogy minő boldogtalan az, ki természeti állapotában van, s a Jézus Krisztusban újjá nem született. Beszéltek az ördög kísértgetéseiről; hogy miként tudtak annak ellentállni s az igaz úton megmaradni. Magasztalták az Isten végetlen szeretetét és kegyelmét, s kárhoztaták azokat, kik önérdemeik által akarnak megigazulni. – Bunyan reszketni érzé szívét beszédük alatt, egy egészen új világ nyílt fel előtte, melyről mit se tudott; s minden eddigi építményét egy perc alatt
X
porba dőlni látta. Hit, szeretet, remény, isteni kegyelem, Jézus megváltói munkája, mind ismeretlenek voltak előtte, s az újjászületésről még sohse hallott. Mintegy delejes hatalomtól lebűvölve hallgatá őket, nem tudott tőlük megválni; úgy tetszett néki, mintha angyalok lennének, oly nyájasnak és szeretetteljesnek tűnt fel előtte beszédjük; s midőn végre távozott, egyetlen szavuk ki nem esett emlékéből.
Most a Bibliához fordult Bunyan bővebb felvilágosításért, s azt általában igen szorgalmasan –de különösen Pál apostol leveleit nagy hévvel olvasta, melyekkel eddig nem igén rokonszenvezett. Majd teljesen megváltoztatta életmódját korhely cimboráival végleg szakított. Volt neki egy mindenekfelett szeretett, igen kedves barátja, s most, minthogy a rossz útról elvonni nem tudta, felmondta annak is a barátságot. – Később egyszer véletlenül öszetalálkozván vele az utcán, hogylétéről tudakozódott; mire az iszonyú káromkodások közt felelt neki, hogy nincs semmi baja. „Ejnye, Henrik – mondá Bunyan – mi szükség azért így káromkodni? Hátha most meg találnál halni, mi lenne belőled? ” „Hát az ördög honnan kapná a maga társait, ha nem lennének ilyen emberek mint én!” – felelt az nagy haraggal. – Valóban megragadó jelenet lehetett e két bűntársat látni, hogy akik hajdan együtt jártak a bűn ösvényén; most mily külömbözö, egymástól örökre elváló, s egymással soha nem találkozó úton haladnak!
„Ezen időben – írja Bunyan maga – egy
XI
látvány tárult fel előttem, melynek szereplői én és ama bedfordi jó asszonyok voltunk. Úgy tetszett nevezetesen, mintha azok egy napsugaras halom egyik oldalán lettek volna, élvezve a nap áldott melegét; míg én a hideg miatt reszkettem, és setét felhőtől voltam bevonva. Egy nagy kőfal állott közöttünk, mely az egész halmot körülfogta, s melyen én mindenképp átjutni igyekeztem, hogy én is élvezhessem a nap sugarait. Úgy tetszett, mintha már sokáig jártam volna a kőfal körül fel s alá; kémlelve, ha valahol átjárást vagy valami rést találnék. De sokáig nem akadtam rá, végre találtam egy keskeny nyílást, s megpróbáltam az átjuthatást. De minthogy a nyílás igen szűk volt, minden kísérlet balul ütött ki. Majd sok vesződség után fejemet keresztül tudtam bújtatni, azután vállaimat is, végre egész testemet. Nagyon megörültem, szökelltem örömömben, s odamenve ama jó aszonyokhoz, leültem közéjük melegedni. – A látvány jelentése a következő: A halom jelképezi az élő Isten egyházát, a felette ragyogó nap az ő kegyelmének világa, mely az igaz hívőkre lesugárzik; a kőkerítés az igaz keresztyének és a világ közti válaszfal; s az átvezető nyílás maga a Jézus Krisztus, ki az út az Istenhez, mint Atyához. Minthogy pedig ezen nyílás oly csodálatraméltő szűk volt, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam rajta keresztülhatolni: világos lett előttem, hogy senki újjá nem születhetik, hacsak szent elhatározással a világra nézve teljesen meg nem hal. – Mert azon szoros nyíláson átvezető út a test és lélek szá-
XII
mára, de nem a test, lélek és bűn számára.
Ezen vízió igen jó hatással volt Bunyan lelki fejlődésére. Nem volt többé a büszke, önmaga által megigazuló farizeus, hanem egy alázatos, töredelmes bűnbánó. – Bűnei és tisztátalansága volt – mondja – naponkénti panasza és gyötrelme, s utálatosabb volt saját szemei előtt az undok varangynál.
Több év repült el, míg Bunyan a lelki békét megtalálhatta. Az evangyélium világa mind tisztábban tündöklött keblében, s lelki szemei előtt meg-megvillant az isteni szabad kegyelem, de azt hitével felfogni csak akkor lett képesítve, midőn az isteni gondviselés Luthernek a Galatabeliekhez írt levél magyarázatát juttatá kezeibe. – „Oly régi könyv volt ez – írja Bunyan – hogy levelei mind szét hulltak, ha kinyitottam. De alig olvastam belőle egy keveset, egészen a magam lelki állapotát láttam benne lefestve, oly híven és tökéllyel, mintha csak az én szívemből írta volna Luther.” Most oly nagy lett Bunyan öröme és boldogsága, mint előbbi nyomora és kétségbeesése volt. Szeretett volna már 80 esztendős lenni, hogy minél előbb meghalhatna és annál lehetne, ki lelkének lelkévé, életének életévé vált.
De még egy nagy lelki harcot kellett átszenvednie, mely egy egész évig tartott. Nevezetesen, azon rögeszme rohanta meg, hogy ő kész volna világi elvekért és gyönyörökért üdvözítőjét eladni. Ezen gondolattól sehogy sem bírt szabadulni, lépésről lépésre követte még dolgozás közben is. Azt
XIII
hitte, hogy ő második Judás Ischariotes. Végre szétfoszlott a homály, s felragyogott rá a kegyelem napja teljes fénnyel.
Egyszer a mezőn létében ezen szavak csendültek meg lelkében: „A te megigazulásod az égben„. Végre meggyőződött róla, hogy nem saját szívének tökéletes volta vagy erőtlensége az, mi reá üdvöt vagy kárhozatot hoz; mert az ő megigazulása a Jézus Krisztus, ki tegnap és ma ugyanaz volt, és mindörökké ugyanaz leszen. Egyszerre könnyebbülni érzé terhét, vígan ment haza, bízva az Isten könyörülö kegyelmében, bízva a Jézus Krisztusban, egyszóval: hitt, bízott, és remélt végetlenül. – Igaz, hogy a fentebbi szavakat sehol sem találta a Bibliában, de az evangyéliumnak éppen azok képezik magvát és velejét, s ezen nyugodott most Bunyannak Istennel való békéje. – Ettől fogva a Krisztus élt benne. 1653-ban – huszonöt éves korában – a bedfordi egyházközségbe íratta be magát, melyhez azon kegyes asszonyok is tartoztak, kiknek társalgása életére oly jelentékeny befolyást gyakorolt. – A helység lelkésze, Gifford János az Isten végetlen kegyelmének szintoly örök és elenyészhetetlen emlékét hordá keblében, mint ő. Lelki tekintetben is nagyon hasonló volt hozzá; – majdnem azon átalakuláson és fázisokon ment keresztül, mint Bunyan. Ifjú éveit könnyelmű gondtalanságban és kicsapongásban töltvén, később Kentben, egy királyi fölkelésben részt vett, amidőn is elfogatott, és 11 bűntársával halálra ítéltetett. – Kivégeztetését megelőző éjjelen meglátogatá őt nővére, ki is az őröket alva ta-
XIV
lálván, egy szerencsésen keresztülvitt merénylettél megszabadítá. – Három nap feküdt Gifford a mezőn egy árokban lappangva, mígnem végre Bedford közelében biztos helyre talált. Itt senkitől nem ismertetve kuruzsolni kezdett; majd elvetemült bűnös életre adta magát. Egy este nagy összeg pénzt játszott el, mely fölötti bosszankodásában és bánatában majdnem magánkívül lett, s a kétségbeeséshez közel állott. Hazamenve fel s alá járt szobájában, majd megállva önkéntelenül egy, az asztalon fekvő könyv után nyúlt. Egy helyet pillantott meg benne, mely annyira szíven találta, hogy nyugtalan lelke heteken át háborgott. Az Újszövetség volt e könyv, melyet olvasni kezdett; majd újra és ismét olvasott belőle, mígnem végre megtalálta a békességet a Jézus Krisztusban. Kétségbeesését most öröm váltotta fel, s egészen új ember lett belőle. Kegyes szomszédai eleinte nem akarták hinni, hogy egy annyira elvetemült ember valóban megtérhessen; de ő azzal nem sokat gondolva, mint Saulus hirdetni kezdé az Isten igéjét; eleinte kis körben, majd később nagyobb sokaságnak, oly szívvel és lélekkel s egész odaadással, hogy végre a bedfordi gyülekezet által a helység prédikátorául megválasztatott.
E kitűnő férfiúban Bunyan szellemi rokont és mélyelméjű tanítót nyert. – S valóban erre szüksége is volt; mert lelki harcai még most sem végződtek be. Egy gyöngéd kézre volt szüksége, mely a még most is vérző sebeket szelíden beköti, s a töredelem által egészen ellágyult lélekbe egy kis önbizal-
XV
mat és bátorságot öntsön. – Csakugyan be is gyógyultak Bunyan lelki sebei, hamarább mint egy év leforgása alatt; mert – mint maga mondja – „az isteni parancsot követve: álljatok ellent az ördögnek! – tapasztalám az isteni ígéret teljesedését: és az elkerül benneteket!„
Azonban még ez sem utolsó lelki harca volt, és csak azért múlt el, hogy helyet adjon egy másiknak. – Nevezetesen, nemsokára sorvadásba esvén Bunyan, és a sír szélén állván, az önbizalmatlan kedély önmagával ismét meghasonlott, s üdve felett újra kétségbeesett. – Bűnei, melyeket megtérése előtt és után elkövetett, elenyészhetetlen nagyságban tűntek fel szemei előtt, örök kárhozattal rettentve. – Félt a haláltól, hogy ily bűnösen múlva ki, Isten színe előtt meg nem állhat, – félt az életet tovább folytatni, hogy bűneit még szaporítani fogja, nem pedig, amennyire lehet, jóvátenni. Szóval, éppen azon állapotban volt, hogy élni nem bírt, halni nem tudott. De ezen lelki hánykolódás közt ismét megcsendült lelkében azon szózat, mely már-egyszer kebelhullámait lecsendesítette: „Ti megigazultatok önérdemetek nélkül az Isten kegyelméből, a Jézus Krisztus elégtétele által.” – S mennyire más emberré tette ez ismét! Olyanná lett, mint aki mély álomból ébredt fel, s mintegy hallani vélte lelkében a fentebbi szavak folytatását: „Azt hiszed-e, bűnös ember, hogy én bűneid és gyarlóságod miatt boldoggá nem tehetlek? ím, itt van egyetlen fiam, erre nézek én és nem tereád, s kegyelmem szerint – melynek záloga ő – cselekszem veled!„
XVI
Eközben világi állapota és külső helyzete is tetemesen javult. „Családja növekedett – írja egy személyes ismerőse – s világi javait is szaporítá Isten, és polgártársai előtt is nagy tiszteletben állott.” – Majd annak tudomására jutott, hogy ő oly adományokkal is bír, melyekkel embertársainak szolgálhat, s míg önlelke kielégülést talál benne, addig más lelkeket Isten országának megnyer, s egész életükre áldást áraszt. A prédikálás, az evangyélium hirdetése volt ez, melyet 27 éves korában kezdett, s mellyel megtérést nem egy szívben, mennyei békét nem egy lélekben eszközölt.
Valóban azt legkevésbé sem csudálhatjuk, hogy Bunyan kedvelt szónok – s egyike volt a leghatalmasb evang. prédikátoroknak. Megvolt szónoklatának a maga titka és varázsa, megvolt elbűvölő hatalma, mely minden szellemi hatásnak – legyen az megindítás, vagy meggyőződést gerjesztés – alapfeltétele. – Ő azt beszélte, azt mondta, mit önmaga átélt, átérzett, átszenvedett, átküzdött; s midőn hallgatói előtt a törvény átkáról és a bűnök kárhozatáról beszélt; a maga tapasztalatait, saját fájdalmas érzéseit hirdette. – „Az Úr megmutatta az utat – írja ő – ott kezdenem, ahol a bűnösök megtérése kezdődik; ti. kárhoztatni a puszta cselekedetet, és megmutatni, hogy Isten átka a törvényben minden emberre nehezül.” Ő azonban prédikálásaiban sem feneklett itt meg, hanem tovább fejlődött, s általában szónoklatában három fejlődési pontot vagy mozzanatot lehet megkülönböztetnünk. Elsők voltak a bűnbánati prédikációk, midőn mindig azon iszonyú
XVII
állapotot igyekezett felmutatni, melyben a bűnös ember él. Majd az isteni kegyelem képezte beszédei központját, a Krisztus országáról prédikált, s leginkább azt akarta hívei előtt feltüntetni és bebizonyítani, hogy azon segédeszközök, melyeket az emberek e világi életre támaszok és mankók gyanánt tartanak: azok legtöbbnyire a botránkoztató kövek, melyekbe ütközve elbuknak. – Végre betetőzésként a Krisztussal való egyesülés titka villant meg lelkében, s azt igyekezett az emberek előtt feltárni és megmutatni. Azonban szónoki működésének e szép és természetes fejlődésében megzavarta őt elfogatása; hol – minekutána hirdette volna az igazságot – bizonyságot is kellett arról tennie, és szenvednie érette.
Hogy prédikációinak mily nagy hatása volt, csak egy példát hozunk fel rá. – Egyszer egy Cambridge melletti faluban akarván prédikálni, előre nagy néptömeg gyűlt össze a templom udvarán. Egy jókedvű tanuló arra felé lovagolván, kérdé az összegyűlt néptől, hogy mi történik itt? Mondják aztán neki, hogy valami Bunyan nevű üstfoldozó fog prédikálni. Rögtön lepattan lováról, egy gyermeknek nehány krajcárt adva, kéri, hogy tartsa addig a lovat, míg ő annak az üstfoldozónak csacsogásait meghallgatja; mert az bizonyosan hatalmas tréfa lesz. Bemegy a templomba, hallgatja az üstfoldozót, s íme, a prédikáció szívére oly nagy és mély benyomást tett, hogy többé egy alkalmat se szalasztott el, ha Bunyant hallgathatta; később pedig maga is buzgó hirdetője lőn az evangyéliumnak.
XVIII
De hogy az ekkori politikai históriára is egy pillanatot vessünk, – ez idő alatt a szerencsétlen I. Károly lefejeztetése után Cromwell kormányozta az országot, mi által az némi nyugalomnak örvendett. – Azonban fia, a szelídlelkű Richard alatt, ki a protektorságban követé, a rend ismét felbomlott, s az elfojtott pártvillongás újra kitört. Ezen általános fejetlenségben nem volt nehéz Monk skót generálisnak a forradalmi parlamentet szétkergetni, s a király Franciaországba menekült fiát, II. Károlyt az angol trónra meghívni. – 1660-ban május 29-én tartotta az bevonulását nagy triumphussal Londonba, s atyja székét elfoglalá. Azonban még száműzetése alatt kibocsátott egy proklamációt Brédából, (Hollandiában) melyben az angol népnek teljes lelkiismeretbeli szabadságot ígér, s biztosítja, hogy senki az államegyháztól eltérő vallási nézetért kérdőre vonatni nem fog, hacsak az a közbékét felbomlással nem fenyegetné. – De ezt II. Károly csak azért ígérte, hogy soha se teljesítse. Mihelyest a trónra lépett, azonnal a legszigorúbb rendszabályok hozattak minden „eltérő vallásnézet” kiirtására. Azonban találtattak elhatározott lelkű férfiak, kik inkább akartak Istennek, mintsem az embereknek engedelmeskedni, s minden őrködés dacára tartattak vallási összejövetelek éjjeli órákban, és félreeső helyeken. A mi Bunyanunk se szabta magát szigorúan a királyi rendelethez, s hirdeté tovább is az evangyélium igéit bedfordi környezetének. Egy darab ideig kikerülték a rendőrség őrszemeit; de végre egy aljas feladó elárulá őket a kormányhivatalnál, s azonnal
XIX
rendelet jött elfogatásukra. 1660. november 12-én éppen egy szomszéd faluban akart Bunyan prédikálni, midőn Vingate, a bedfordi békebíró értesülvén a dolog felől, parancsot adott ki, hogy az engedetlen prédikátort elébe vigyék. – De a békebíró szándéka sem maradt titokban, sőt megtudta Bunyan is. – S ez hozta meg élete egyik legnehezebb pillanatát. – Egyfelől barátai kérték – majdnem követelve, másfelől kedves neje esdekelt előtte négy hőn szeretett gyermekével, köztük egy világtalannal, – hogy ne menjen cl. – Ha itthon marad, folytathatja tovább is hivatását, táplálhatja családját, s csepegtetheti a vigasz balzsamát a fájó keblekre. – A választás nehéz volt, de Bunyan csak egy percig habozott. Eddig ő hívei előtt magát mindig bátornak és rettenthetlennek tüntette fel az igazság mellett, szóval: most kötelességének ismerte ezt tettleg is bebizonyítani magáról, hogy szavaihoz hű és következetes maradjon, s ezáltal mintegy lelket öntsön remegő gyülekezetébe. Bement tehát szobájába, ott egy imával Isten oltalmába ajánlá magát, elindult a kitűzött faluba, és – fogollyá lőn.
A békebiró elé vezettetve, az mindenképp azon ígéretet akará tőle kierőszakolni, hogy többet nem prédikál. Egy kis igen szócska visszaadta volna Bunyan politikai szabadságát; de ezzel örökre vége lett volna lelkiisméretbeli szabadságának, mely pedig kedvesebb volt előtte életénél.
Mindenképp ki akarták csikarni Bunyantól azon ígéretet, hogy szabadon bocsáttatva többé nem prédikál. Az esküdtszék összeültével maga a bíró igye-
XX
kezett őt arra rávenni, de sikertelenül. – Kimondták tehát rá az ítéletet, hogy: „fogságába visszamegy, s ha még három hónap múlva is vonakodnék a püspöki egyházba visszatérni: száműzetik; s ha királyi engedély nélkül valaha angol földre találna lépni: halállal lakol!” Bunyan azt felelte: „Nekem rá több szavam nincs; – ha ma kiszabadulnék: Isten segítségével holnap ismét hirdetném az evangyéliumot.”
Fogsága alatt teljesen kibékült sorsával. Számot vetve magával készen várta a halált, s már azon beszédén jártatá eszét, melyet kivégeztetésekor a nézőtömegnek mondand. A kivégzés vagy száműzetés ugyan elmaradt: de 12 hosszú évig mégis szívta a börtön nehéz, rothadt levegőjét. Egy elhagyatott, nyomorult lyukba lökték Bedford mellett, mely nem embernek, de ebnek is aljas és ronda lett volna. Azonban Bunyan még itt se akarta idejét henyéléssel tölteni, családja fenntartása és táplálása volt itt is legfőbb gondja. Mert első nejét fogsága előtt kevéssel elvesztvén, annak korábbi betegeskedése és eltemetése megtakargatott kis vagyonkáját jórészt felemészté. S második neje, bár szívjóságra és léleknemességre nézve hozzá teljesen méltó társ, – de kissé mégis gyenge és félénk asszony volt. Midőn tőle elbúcsúzott is, saját kifejezése szerint „úgy érezte magát, mintha szívét szakították volna ki kebléből.” Bunyan tehát gombkötést és zsinórkészítést tanult fogságában, s abbéli készítményeit szabad volt neki eladni börtöne ajtajánál. Itt találkozhatott néha családjával, láthatta világtalan leánykáját, kinek sorsa leginkább aggasztá szerető atyai szívét. – Amennyire
XXI
lehetett, segített rajtuk csekély keresményével; de meg bízott az Istenben is „ki az özvegyeket és árvákat el nem hagyja, sőt eledelükről és ruházatukról gondoskodik.”
Végre néhány befolyásosabb jóakarója közbenjárása által megszabadult. – Fogsága 1660–1672-ig tartott; de örök emléket emelt magának ez időről világhírű munkája, a Zarándokútnak megírásával. – Hogy az egésznek eszméje miként fogamzott meg lelkében, ő maga így adja elő:
„Amint én a szent férfiaknak éltük futásáról gondolkozni kezdtem, mindjárt kezdetben azon allegorikus kép tűnt fel előttem, hogy az ő megdicsőülési pályájukat mint valamely utazást fogjam fel. Húsznál több ily kép zsongott lelkemben az igaz keresztyénnek Isten országába való utazásáról, s ezeket leírva újra meg újra húsz ötlött eszembe, s majd oly gazdagon rajzottak fel lelkemben, mint izzó parázsból a szikrák pattognak. – No, ha így áll a dolog, – gondoltam – hogy képeim a végetlenségig ne szaporodjanak, és munkám is véget érjen, legjobb lesz ezeket egy szilárd keretbe foglalni. Tollat ragadtam tehát s eszméimet azon rendben, amint jöttek, papírra vetém, mígnem könyvem jelen alakját nyerte.”
Még fogság alatt felolvasta Bunyan munkájának egyes részleteit fogolytársai előtt, kik sok élvezetet és tanulságot merítettek belőle. Némelyek tetszésüket nyilváníták felette; mások kétkedtek, hogy vajon szabad-e és helyes-e isteni dolgokat ily alakba önteni, és ruhába öltöztetni. – Maga beszéli egész
XXII
naivitással: „Némelyek azt mondták: barátom, nyomasd ki! – mások azt tanácslák: hagyd el az egészet! – Egyik azt mondta: van benne valami jó! – másik ellenben: mit sem ér!” – Ezen kétely, – melyet más hozzáértőbb bírálók is osztottak, – okozta, hogy könyve – kiszabadulása után is – csak oly soká jelent meg nyomtatásban. – A keresztyén világ azonban eléggé hálát nem adhat Istennek, hogy e jeles mű napvilágot látott; kevés nemzet van a világon, mely már saját nyelvén ne olvasná a szegény szegkovács e munkáját; s aki csak olvassa – ifjú és öreg, szegény vagy gazdag – mind áldja és magasztalja.
Még több könyvet is írt Bunyan fogsága alatt, s összes munkái mintegy 60 kisebb-nagyobb kötetre mennek.– De mégis a Zarándokút volt az, mellyel remekelt, s mely kitűnőségben mindnyáját meghaladja. Még megérte, hogy több idegen nyelvre lefordították, s habár a tudósok sokáig lenézték és megvetették is, ma már az egész művelt világ elismeri, hogy: „a lelket megrázni és a szívet megindítani senki sem értette jobban Bunyannál.”
Midőn fogságát elhagyta, 44 éves volt. – Főgondja most arra irányult, hogy külső, világi dolgait rendbe hozza. Elrendezte tehát háztartását, s felvevé újra mesterségét, melyet élte fogytáig követett. Majd ezeket elintézvén, belépett ismét „elzárt mennyországába”, hozzáfogott ti. újból lelkének egész hevével a prédikáláshoz és könyvírashoz. Mint a legnemesb emberbarátok egyike fá-
XXIII
radatlan volt a jóltevésben, házról házra járt egyik betegtől a másikhoz, – a testi kórságosoktól a lelki szenvedőkig, vigasztalva és segítve mindenütt, s terjesztve Isten országát, amennyire csak tőle tellett. Rendesen felkereste Londont is, évenként legalább egyszer, hol prédikációi oly nagy becsben állottak, hogy munkanapon, reggeli órákban, hideg téli időben is néha több mint 1200 hallgatója volt.
Hallgatói közt a tanulatlan néptömeg mellett akadtak tudósok és magas állásúak is. A híres teológus, dr. Owen örömest ült az egyszerű üstfoltozó lábainál, hogy szívmegragadó szavait hallgathassa, melyek ajkáról oly mézédesen folytak. II. Károly egyszer szemére hányta Owennek, hogy magas állású tudor létére mint ereszkedik le annyira. „Felséges Uram – felelt Owen – én az üstfoltozó szónoki tehetségéért minden tudományomat szívesen elcserélném!„
Utolsó évében majdnem legtöbbet dolgozott. Nem kevesebb mint 6 kötet munkát adott ki, s ugyanannyit hagyott hátra, teljesen sajtó alá rendezve. 1688 kezdetén egy betegség ágyba döntötte ugyan, de melyből mégis annyira kiépült, hogy felvette egyik legkedvencebb eszmíjének – munkái zárkövének – kidolgozását. De már napjai meg voltak számlálva. A mondott évben egyik barátjának kitagadott fia által kéretett fel, hogy már-már sír szélén álló atyjánál vesse magát közbe, s engesztelje ki. Az atya Readingben lakott, s ő a hosszú utat lóháton tette meg. – Sikerült is neki szerencsésen az atya és fiú közötti békét helyre állítani, de
XXIV
visszatértében erős esőzés érte utol, s egészen keresztül ázva, átfázva és csonttá fagyva tért be egyik londoni barátjának házába, hol csakhamar heves láz rohanta meg. Tíz napi betegségét a legangyalibb önmegadó lelki nyugalommal szenvedte, s utolsó szavai – midőn már a halállal vívódott – ezek valának: „Ne énfelettem sírjatok, hanem magatokon. Én mennyei Atyámhoz megyek, ki engem – bűnös létemre – egyetlen Fiának érdeméért bizonyosan magához fogad. – Majd ott újra találkozuük, s az angyalokkal himnuszt zengedezve örökké boldogok leszünk!” – Így szenderült el csendesen 1688. augusztus 12-én, hogy a másvilágon örök életre ébredjen. Pormaradványait nagy néptömeg sírása és jajgatása közt kísérték a bunhilli temetőbe, s egy szép emlékkő jelöli a helyet, hol halandó része a feltámadást várja.
Az elektronikus kiadásról
A kezemben lévő kötet megjelenése óta a Zarándok útját többször is kiadták magyarul; legutóbb talán az Evangéliumi Kiadó 1988-ban. Szabadi Béla klasszikus fordítása az itteninél valamivel gördülékenyebb, s az előszó szerint azt a kiadást az angol eredetivel összevetették és pontosították. Ezen kívül az olvasó kényelme végett a fejezetre és igeversre történő bibliai utalások szövegét lap alji jegyzetekben hozták. A képanyag sem egyszerűen valamely angol kiadás metszeteinek merő átvétele, mint a jelen kiadásban.
A párhuzamos olvasás néhány mondatra terjedő eltérést derítene fel a két szöveg között. A versbetétek szövegében a műfordítói igény miatt jelentősebb különbségek is lehetnek, s egy-két vers innen teljesen hiányzik is. Én az ilyen kis jelentőségű problémák orvoslásának nem láttam értelmét. Szöveggondozó munkám ezen elektronikus kiadásban arra korlátozódott, hogy a helyesírást korszerűsítettem, s a mára elavult, megváltozott jelentésű vagy stílusárnyalatú szavakat, neveket a Szabadi-féle fordítás alapján módosítottam. Ezeket (és a változatlanul hagyott, mégis figyelemreméltó néveltéréseket) az első részben a lap aljára iktatott (*) jegyzetben tüntettem fel. A második rész fejezetekre osztásának rendszerét kis változtatásokkal szintén az Evangéliumi Kiadó változatából vettem át, minthogy az 1867-esben nincsenek szakaszhatárok. [NF]
p.s.:
Wikipédia
A zarándok útja a jelenvaló világból az eljövendőbeJohn Bunyan1678 februárjában megjelent könyve, keresztény allegória. Az angol irodalom egyik legjelentősebb műveként tartják számon, és több mint száz nyelvre fordították le.
Bunyan a könyv írását a bedfordi megyei börtönben kezdte el, ahova azért került, mert megszegte azt az 1664-es rendeletet, amely az anglikán liturgia használatát írta elő a nyilvános istentiszteleteken. Korábban úgy vélték, hogy A zarándok útja Bunyan rövidebb, második bebörtönözése alatt keletkezett 1675-ben,[1] de az újabb kutatók úgy tartják, hogy a mű Bunyan első, sokkal hosszabb fogsága idején született, miután megírta Bővölködő kegyelem című szellemi önéletrajzát.[2]
Az angol szöveg két részből áll, fejezetekre való felosztás nélkül. Az 1678-as első kiadás után 1679-ben megjelent egy bővített kiadás, amelyhez a kiegészítéseket Bunyan írta szabadulása után. A második rész 1684-ben jelent meg. Az első rész Bunyan életében összesen tizenegy kiadást ért meg, a második pedig kettőt.
Az allegória hőse, Keresztyén, aki a „Romlás Városából” (Föld) a „Mennyei Városba” (Sion) indul. Keresztyén súlyos terhet cipel, amelyet egy könyv (nyilván a Biblia) olvasásakor szerzett. Ez a teher, amely pokolra juttathatja, okozza Keresztyén legsürgetőbb kérdését: „Mit kell nekem cselekednem, hogy üdvözüljek?”. Evangélista hirtelen segítségére siet és a „szoros kapu” felé irányítja, amelyhez az utat „világító szövétnek” mutatja.[3] Miután Keresztény sikertelenül próbálja meggyőzni családját, hogy tartsanak vele, elhagyja otthonát, feleségét és gyermekeit, hogy megmeneküljön.
Világbölcs eltéríti Keresztyént a szoros kapuhoz vezető útról azzal, hogy a tehertől való szabadulást inkább az Erkölcsiség falujában lakó Törvénytudó úr és fia, Udvarias úrfi segítségével érheti el, semmint Krisztus által. Útközben Törvénytudó háza felé, pihenőt tartva az életveszélyes Sinai hegy lábánál, Keresztény ismét találkozik Evangélistával. Evangélista megmutatja Keresztyénnek, hogy az útról letérésével bűnt követett el, de meg is vigasztalja, hogy szívesen fogják látni a szoros kapunál, ha visszafordul. Ezt Keresztyén meg is teszi.
A szoros kapunál kezdődik az „egyenes és keskeny” út, amelyen Keresztény elindul a kaput őrző Jóakaró irányításával. (A második részben kiderül, hogy a Jóakaró maga Jézus). Keresztyén kérdésére, hogyan fog megszabadulni súlyos terhétől, Jóakaró a „szabadulás helyére” irányítja.
Keresztény az úton Értelmező házához jut, aki különböző képeket mutat neki amelyek a keresztény hit és élet egyes elemeit ábrázolják. Ezután Keresztény végre eljut a „szabadulás helyére” (allegorikusan a Kálvária keresztjéhez és Krisztus nyitott sírüregéhez). Itt Keresztény terhe leoldódik válláról és begurul a sírba. Ezután Keresztyén találkozik három fényövezte lénnyel, akik békével köszöntik, ünneplő ruhára cserélik szennyes rongyait és egy pecsétes írást adnak neki – az útlevelet a Mennyei Városba. Ez a három alak a vízkeresztség allegóriája.
Az Akadály dombjának tetején Keresztyén első éjszakai pihenőjét a Gyönyörűséges nevű háznál tartja, amely a helyi keresztény gyülekezet allegóriája. Keresztyén három napot tölt itt és felvértezve indul tovább,[4] amely megvédi majd az Apollion ellen vívott harcban a Megaláztatás Völgyében. Ez a viadal több mint fél napig tart, míg Keresztyénnek sikerül megsebeznie Apolliont kétélű fegyverével.[5]
Éjszakára Keresztyén a Halál Árnyékának Völgyébe ér. A völgy közepén, rémségekkel viaskodva, vigasztalhatatlan lelkiállapotban a 23. zsoltár szavait hallja:
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem. (Zsolt 23:4)
Ahogy elhagyja a völgyet, felvirrad a nap.
A Halál Árnyéka Völgyének kijáratánál találkozik Hívővel, aki korábban szintén Romlás Városában lakott, és aki elkíséri őt a Hiúság Vásárába. Itt mindkettőjüket letartóztatják és börtönbe vetik, mivel nem tartják sokra a vásári portékákat. Hívőt elítélik és kivégzik, helyette Hiúság Vásárának egy lakója, Reményteljes csatlakozik Keresztyénhez.
A Csalóka-rét mellett Keresztyén és Reményteljes letérnek az útról, hogy a könnyebbnek tűnő mellékösvényen haladjanak. Itt a Kétségbeesés nevű óriás ejti foglyul őket és elhurcolja Kétkedésvárba, börtönbe veti, megveri és éhezteti őket. Az óriás azt akarja, hogy kövessenek el öngyilkosságot, de a vándorok kitartanak, míg Keresztyén rájön, hogy nála van az Ígéret kulcsa, amely Kétkedésvár minden ajtaját és kapuját nyitja. Ennek a kulcsnak a segítségével kiszabadulnak.
Keresztyén és Reményteljes útjának következő állomása Immánuel földje, ahol a pásztorok megmutatják nekik a vidék csodáit. Találkoznak egy Tudatlan nevű fickóval, aki azt reméli, hogy jó cselekedetei folytán bejuthat a Mennyei Városba. Egy révész, akit Hiú Reménységnek hívnak, átsegíti csónakjával Tudatlant a Halál Folyóján, de a Mennyei Város kapuján nem engedik be és pokolra jut.
Keresztyén és Reményteljes a veszélyes Elvarázsolt Földtön túljutva elérik a Mátkaság Országát, ahol felkészülnek arra, hogy átkeljenek a Sion hegyének lábánál fekvő Halál Folyóján. Keresztyénnek az átkelés nem egyszerű, de Reményteljes segít neki és mindkettőjüket szívesen fogadják a Mennyei Városban.
A második rész Keresztyén feleségének, Krisztinának és gyermekeinek zarándokútjáról szól. Ugyanazokat a helyeket járják be, mint Keresztyén, ezen kívül meglátogatják Gájus fogadóját is a Halál Árnyékának Völgye és a Hiúság Vására között. Az útjuk hosszabb ideig tart; közben a négy fiú megnősül és gyermekeik születnek. A történet hőse Bátorszív, Értelmező szolgája, aki a zarándokok kalauza a Mennyei Város felé. Négy óriást öl meg, köztük Kétségbeesést, és része van a Hiúság Várost félelemben tartó szörnyeteg elpusztításában is.
Az évek múlása ebben a második zarándoklatban a keresztény életutat ábrázolja. A második rész hősnőivel Bunyan azt bizonyítja, hogy a nők is ugyanolyan derék zarándokok tudnak lenni, mint a férfiak.
Alexander M. Witherspoon, a Yale Egyetem tanára ezt írja bevezető esszéjében:
Az 1684-ben megjelent második rész nem egyszerűen a korábbi kötet folytatása vagy ismétlése. Tisztázza és megerősíti és igazolja az első rész történetét. Bunyan lámpájának fénynyalábja kiszélesedik, hogy átfogja a keresztyén családot és másokat, férfiakat, nőket és gyermekeket; a mindennapi élet összeütközései és történései számosabbak, a zarándokút gyönyörei kiegyensúlyozni készülnek a nehézségeket; és az első részbeli hit és reményhez ugyanolyan mértékben csatlakozik a legnagyobb erény, a jótékonyság. A zarándok útjának két része valójában egy teljes egészt alkot, és ez az egész kétségkívül a leghatásosabb vallásos könyv, amelyet angol nyelven valaha is írtak.[6]
Ezt jól példázza a második zarándokcsapat eltérő összetétele az első részhez képest: nők, gyermekek, és szellemileg hátramaradottak. Amikor Krisztina csapata elhagyja Gájus fogadóját és Félénkszív azt kéri, hogy hagyják őt ott, Bátorszív így bátorítja a továbbhaladásra:
De testvérem, hisz az az én feladatom, hogy a félelmes szívűeket vigasztaljam és az erőtleneket segítsem! Kényszerítlek téged, hogy velünk jöjj! Ügyelünk rád, segítünk téged, megtartóztatjuk magunkat mindentől, ami megbotránkoztat téged, akár vélemény, akár cselekedet legyen az; megtartóztatjuk magunkat kétséges vitatkozásoktól te előtted; inkább mindened leszünk neked, semhogy hátrahagyjunk téged![2]
Amikor a zarándokok végre elérkeznek a Mátkaság Országába, a hírnök hívására átkelnek a Halál Folyóján. Keresztyén négy fia és családjaik nem kelnek át a folyón, hanem azon a helyen maradnak a „gyülekezet növelésére”.
KERESZTYÉN, az első rész főhőse, a történet az ő utazásáról szól.
EVANGÉLISTA, aki útbaigazítja Keresztyént a Mennyei Város felé vezető úton.
Csökönyös, Romlás Városának egyik lakója, aki Keresztyén után szalad és megpróbálja visszafordítani útjáról.
Simulékony, Romlás Városának másik lakója, aki elkíséri Keresztyént egészen a Csüggedés Mocsaráig, amelybe mindketten beleesnek. Simulékony a mocsárból kiszabadulva visszatér otthonába.
Segítő, ő menti meg Keresztyént a Csüggedés Mocsarából
VILÁGBÖLCS, Testi Bölcsesség városából, aki meggyőzi Keresztyént, hogy térjen le útjáról és kérje Törvénytudó úr és Udvarias úrfi segítségét Erkölcsiség városában.
JÓAKARÓ, a Szoros Kapu őrzője, amelyen át a Mennyei Városba vezető „egyenes és keskeny” útra lehet lépni. A második részben kiderül, hogy ez a szereplő maga Jézus Krisztus.
Belzebub, a szoros kapu melletti vár parancsnoka; ő és a vele lévők nyilakkal lövöldöznek a kapuhoz jövőkre. Ő uralja a Hiúság Vásárát is.
ÉRTELMEZŐ, akinek a háza pihenést nyújt az utazóknak. Képeket mutat a vándoroknak, amelyekkel a helyes keresztényi életre tanítja őket. A Szentlélekkel azonosítják.
Fényövezte lények, a Dombok Urának, azaz Istennek szolgái és hírnökei, nyilván ők az angyalok.
Felületes, azon két utazó egyike, akik nem a szoros kapun át jutottak az útra, hanem a falon másztak át. Letér az útról, hogy elkerülje az Akadály dombját, de vesztére teszi.
Képmutató, Felületes társa. Ő a másik kerülő utat választja és ő is elveszik.
Félénk, egyike azoknak, akik megpróbálta lebeszélni Keresztyént a Gyönyörűséges házba való belépésről a megláncolt oroszlántól való félelmében. Társának neve Bizalmatlan.
Éber, a Gyönyörűség ház kapusa. A második részben is megjelenik, ahol egy arany angyalt kap Krisztinától kedvességéért és szolgálataiért. Éber a neve az egyik pásztornak is.
Belátás, az egyik lány a Gyönyörűség házból, ő dönti el, hogy Keresztyén ott maradhat.
Okosság, másik lány a Gyönyörűség házból. Megjelenik a második részben is.
Jámborság, másik lány a Gyönyörűség házból. Megjelenik a második részben is.
Szeretet, másik lány a Gyönyörűség házból. Megjelenik a második részben is.
APOLLION, Romlás Városának az ura, aki arra akarja kényszeríteni Keresztyént, hogy forduljon vissza az ő birtokára és őt szolgálja. Keresztyén viadala Apollionnal a Megaláztatás Völgylben zajlik, a Gyönyörűség ház alatt. Pikkelyes teremtmény sárkányszárnyakkal és medvelábakkal, torkából tűz és füst csap ki, ellenfelét tüzes nyilakkal lövöldözi.
HÍVŐ, Keresztyén barátja Romlás Városából, aki szintén zarándokútra indul. Keresztyén azután találkozik vele, hogy átjutott a Halál Árnyékának Völgyén.
Szemérmes, csábító nő, aki megpróbálta eltántorítani a Mennyei Városba készülő Hívőt.
Első Ádám, a testiséget jelképező „Óember” Csalárdság Városából, aki úgy próbálja maradásra bírni Hívőt, hogy három lányát viszi magával: Test Kívánsága, Szemek Kívánsága és Élet Kérkedése.
Mózes, a szigorú és erőszakos bosszúálló, a kegyelmet nem ismerő Törvény jelképe, aki megpróbálja megölni Hívőt az Óemberrel szemben tanúsított pillanatnyi gyengesége miatt.
Fecsegő, képmutató Romlás Városából, a Locsogó utcából. Egyfolytában beszél és nem tesz semmit; szellemi szempontból lelkesen beszél a vallásról, de nincs olyan tette, ami a megváltásról tanúskodna.
Igazsággyűlölő, a bíró aki elítéli Hívőt a Hiúság Vásárában.
Irigy, Babonás és Hízelgő, a három tanú Hívő ellen.
REMÉNYTELJES, Hiúság Vásárának lakója, aki Hivő után Keresztyén társa lesz a zarándoklatban. Reményteljes alakjában van egy következetlenség: a zarándokoknak a szoros kapun kell bejutniuk a keskeny és egyenes útra, de Reményteljes ezt nem tette meg, mégis „… az egyik meghalt, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, de egy másik támadt az ő hamvaiból, hogy útitársa legyen a zarándoklásban.” REMÉNYTELJES Isten terve szerint veszi át HÍVŐ helyét. Allegorikusan ez azt jelentené, hogy a hit Istenben való bizodalom a jelen dolgaiban, a remény pedig ugyanaz mint a hit, vagyis bizalom Istenben, de a jövőt illetően. (REMÉNYTELJES követi HÍVŐt.) A másik tényező, hogy a Hiúság Vására éppen az egyenes és keskeny úton fekszik. REMÉNYTELJESsel ellentétben FELÜLETES az Áldicsőség Országából jött, amelyet egy görbe út köt össze a Király Útjával. KERESZTYÉN és REMÉNYTELJES elmondták FELÜLETESnek, hogy a szoros kapun kellett volna belépnie az útra.
Mellékúti, képmutató zarándok, aki három barátjával Nyereséghalma ezüstbányáinál veszett oda. A „mellékút” ebben az esetben arra utal, hogy Mellékúti és társai a vallás által akartak meggazdagodni.
Démás, csábító, aki Nyereséghalmánál arra próbálja rávenni a zarándokokat, hogy lépjenek be a feltételezett ezüstbányába.
KÉTSÉGBEESÉSóriás, Kétkedésvár tulajdonosa, ahol fogságban tartja a keresztyéneket. A második részben BÁTORSZÍV pusztítja el.
Bizalmatlanság, Kétségbeesés felesége. A második részben BECSÜLET APÓ öli meg.
Bölcs, Tapasztalt, Éber és Őszinte pásztorok a kies hegyvidéken.
TUDATLAN, „élénk fiatalember” aki a görbe ösvényről csatlakozik a Király Útjára. Keresztény és Reményteljes után indul és kétszer beszél is velük. Úgy gondolja, hogy be fog jutni a Mennyei Városba, mert Isten akaratának megfelelően munkálkodik. Keresztyén és Reményteljes próbálják meggyőzni, de hiába. Talál egy révészt, Hiú Reménységet, aki átvigye a Halál Folyóján, de a Mennyei Város kapujából lehajítják a pokolba Istennek, a Mennyei Város királyának parancsára.
Hízelgő, csábító, aki eltéríti Keresztyént és Reményteljest az útjukról, amikor nem figyelnek a térképre, amit a kies hegyi pásztoroktól kaptak.
Ateista, KERESZTYÉN és REMÉNYTELJES gúnyolója, aki ellenező irányban halad az úton, mert állítása szerint tudja, hogy Isten és a Mennyei Város nem létezik.
KRISZTINA, KERESZTYÉN felesége, aki négy fiukat és a szomszédlány KÖNYÖRÜLETet vezeti a zarándokúton.
MÁTÉ, KERESZTÉNY és KRISZTINA legidősebb fia, aki feleségül veszi KÖNYÖRÜLETet.
SÁMUEL, a második fiú, Mnáson lányát, Kegyelmet veszi feleségül.
JÓZSEF, a harmadik fiú, Mnáson lányát, Mártát veszi feleségül.
JAKAB, a legkisebb fiú, Fébét, Gájus lányát veszi feleségül.
KÖNYÖRÜLET, KRISZTINA szomszédja, aki elkíséri zarándokútján és MÁTÉ felesége lesz.
Félénk, annak a lánya, akivel KERESZTYÉN az Akadály dombján találkozott; KÖNYÖRÜLETtel együtt eljön meglátogatni KRISZTINÁt, mielőtt ez zaárndokútra indulna.
Gonoszindulatúak, két gonosz szereplő, akiket KRISZTINA álmában lát, és akikkel valójában is találkozik, amikor átmennek a Szoros Kapun.
Ártatlan, ÉRTELMEZŐ fiatal szolgálólánya, aki kinyitja a kaput, amikor Krisztina és társai megérkeznek; ő vezeti őket a kerti fürdőbe, amely a vízkeresztséget jelképezi.
BÁTORSZÍV, a vezető és testőr, akit ÉRTELMEZŐ küld KRISZTINA és társai mellé. Ő a második rész egyik főszereplője.
Rettenetes, más néven Vérengző, óriás, aki a zarándokok életére tör. Bátorszív öli meg.
Alázat, a Gyönyörűség Ház egyik szolgálólánya.
Vidám, KÖNYÖRÜLET kérője, aki azonban elmarad, amikor megtudja, hogy a lány csak azért varr ruhákat, hogy a szegényeknek adja.
Ügyes, az orvos, aki a Gyönyörűség Házban meggyógyítja Mátét, miután a fiú evett Belzebub almáiból.
Nagykalapács, óriás, akit Bátorszív öl meg.
BECSÜLETES APÓ, zarándok, aki csatlakozik a csapathoz.
Gájus, fogadós, akinél a zarándokok néhány évig maradnak. Fébé lányát feleségül adja Jakabhoz. A szállásért nem fogad el pénzt, mondván, hogy azt majd az Irgalmas Szamaritánus fizeti.
Erénygyilkos, óriás, aki a Király országútjának biztonságát veszélyezteti.
Félénkszívű, akit Bátorszív ment meg Erénygyilkostól.
Fébe, Gájus lánya, Jakabhoz megy feleségül.
Sántaláb, zarándok, aki Gájus ajtaja előtt találkozik KRISZTINA csapatával és Félénkszívű társa lesz, akinek odaadja egyik mankóját.
Mnáson, Hiúság Vásárának lakója, aki elszállásolja egy ideig a zarándokokat.
Kegyelem, Mnáson lánya, Sámuel felesége lesz.
Márta, Mnáson lánya, József felesége lesz.
Csüggeteg, a Kétkedésvárból megmentett fogoly.
Rettegő, Csüggeteg lánya.
IGAZSÁG HARCOSA, egy zarándok, akivel a kies hegyen találkoznak, kezében kivont fegyver, arca csupa vér.
Állhatatos, egy zarándok, aki Tünemény asszonyságtól való megszabadulásért imádkozik.
Tünemény asszonyság, boszorkány, ő tette az Elvarázsolt Földet azzá, ami; ő a Példabészédek könyvében említett förtelmes asszony.
Romlás Városa, Keresztyén otthona, a világot jelképezi.
Csüggedés Mocsara, iszapos mocsár a szoros kapuhoz vezető úton. Az első részben Keresztyén beleesik és tovább süllyed bűneinek súlya és bűntudata miatt.
Szoros Kapu, ez a bejárata a keskeny és egyenes útnak, amely a Mennyei Városba vezet. A zarándokoknak ezen keresztül kell bejutniuk az útra.
Értelmező Háza, egyfajta szellemi kiállítás, amely útmutatóul szolgál a zarándokokat.
Akadály Dombja; két ösvény halad el mellette, a Veszedelem és a Romlás, a rajta átvezető utat szintén Akadálynak hívják.
Gyönyörűség Ház, pihenő és menedék a zarándokok számára az Akadály Domb tetején, a keresztyén gyülekezetet jelképezi.
Megaláztatás Völgye, az Akadály Dombján túl fekvő völgy, ahol Keresztyén Apollionnal találkozik.
Halál Árnyékának Völgye, koromsötét völgy, amely a Megaláztatás Völgyéből nyílik. Jobb oldalán mély árok, bal oldalán veszedelmes mocsár található.
Gájus fogadója, pihenőhely a második részben.
Hiúság és Hiúság Vására, város az úton és az itt tartott éves vásár.
Nyereséghalma, az ezüstbánya melletti település.
Kétkedésvár, Kétségbeesés óriás és felesége lakik itt; a kapuit az Ígéret kulcsa nyitja.
Kies Hegy, másképpen „Immánuel Földje”, kellemes vidék kertekkel és legelőkkel, és fenséges kilátással.
Elvarázsolt Föld, egy olyan terület, amely pihenésre csábítja a zarándokokat; azonban aki itt elalszik, soha nem ébred fel.
Mátkaság Országa, balzsamos és üde levegőjű kertes terület a Halál Folyóján innen.
Halál Folyója, folyó a Sion hegye körül, amely aszerint változtatja a mélységét, hogy mennyire erős a rajta átkelő hite.
Mennyei Város, a zarándokok áhított célja, a Király székhelye. A Sion hegyén található.
Bunyan allegóriája nem előzmények nélküli a keresztény irodalomban. Egyedülállóvá az egyszerű és megkapó, kissé naiv stílusa teszi, amely bőven meg van tűzdelve bibliai szövegekkel. A mű népszerűsége miatt a Bunyan használta elnevezések – akár sajátjai, akár a Bibliából átvett nevek – szólássá váltak az angol nyelvben (Csüggedés Mocsara, Akadály Dombja, Halál Árnyékának Völgye, Kétkedésvár, Hiúság Vására stb.)
A zarándok útja hangsúlyosan protestáns teológiája szintén hozzájárult a mű népszerűségéhez. Samuel Johnson szerint „a mű nagy érdeme az, hogy sem a művelt ember nem talál ennél dicséretesebbet, sem a gyermek nem ismer ennél szórakoztatóbbat”. Macaulay úgy tartotta, hogy „talán az egyedüli könyv, amelyet illetően száz év elmúltával a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű többség véleményét”. Kiadása után három évvel a művet újranyomták a gyarmati Amerikában, ahol a protestáns telepesek széles körében elterjedt. Bunyan élete alatt tizenegy kiadást ért meg.
Az 1850-es évek elején kínai nyelvű illusztrált kiadások jelentek meg Hongkongban, Shanghaiban és Fuzhouban, ahol a protestáns misszionáriusok terjesztették. Hong Xiuquan, a Tajping-felkelés félig-meddig keresztény vezetője azt mondta, hogy ez volt a kedvenc olvasmánya.[8]
A zarándok útjának harmadik része című könyvet ismeretlen szerző írta és 1693-tól kezdve a Bunyan által írt első két résszel együtt jelent meg 1852-ig.[9]
