kb. 6 perc olvasás
K.D.
AZ ORVOS JOGA
Pár héttel ezelőtt az orvoskongresszuson az orvosi titoktartásról, az orvosi beavatkozás jogáról vitatkoztak Budapesten. Milyen körülmények között van joga és mikor kötelessége beavatkozni az orvosnak a természet munkájába? Meddig terjednek a határok? Mikor szuverén az orvos, és mikor puszta végrehajtója a beteg parancsának? Ezek a kérdések jórészt már tisztázva vannak. A törvény nagy általánosságban megvonta a határokat. A jogbölcsészek fölparcellázták a lehetőségek területét, szabad utakat nyitottak, tilalomfákat tűztek ki, és szigorú paragrafusokba szorították úgy az orvos, mint a beteg jogait.
De most a változatos sokféleségű élet egy új problémát vetett a törvényszék zöld asztalára. Tanulság arra vonatkozólag, mily kevéssé képesek a paragrafusok behálózni, átszántani az élet nagy ugarföldjét. Egy orvos ült a vádlottak padján. Egy operatőr, aki megmentette egy asszony életét, s ezt az életajándékozó sebészt nem más vádolta, mint magának az asszonynak a férje, aki a műtevés előtt, mint az asszony törvényes képviselője, kifejezetten tiltakozott az illetéktelen beavatkozás ellen.
Az orvos nem engedett, de a férj sem; az egyik a kutyabőrét lobogtatta, a másik pedig a házassági bizonyítványát. Ez a nem egészen kedélyes pörpatvar, mely a szerencsés véletlennél fogva egészen ártatlanná vált, s egy elvi jelentőségű kérdést körvonalazott, megismétlődött a törvényszék előtt is. A törvénylátók pedig bedugták ősz fejüket a vaskos könyvekbe, összezümmögtek, és nem tudván határozni, emberies szavakkal békítették ki a feleket. Az asszony megelégedetten távozott; a férj is; sőt, talán az orvos is, de azért valószínűleg mindenki látja, hogy itt a törvény hézagosságánál fogva nagy injuria esett az orvosokkal. Az összes orvosokkal.
Tény az, hogy a törvény minden porcikámat megvédi, ha egészséges vagyok, ha nem. Ha kést emel reám valaki, legyen az a kés az útszéli zsivány bicskája vagy a legelső operatőr szerszáma, börtönbe kerül. Nekem megengedik azt a fényűzést is, hogy tetszés szerint választott halálos betegségben haljak meg. A klinikán megvizsgáltatom magamat, megmondják, operábilis-e a betegségem, s tisztán tőlem függ, ráfekszem-e az operálóasztalra. A májam akkorára duzzadhat, mint egy boroshordó, a vesém vígan rohadhat a kedve szerint, az én szegény májammal és rozoga vesémmel csak én rendelkezem és senki más, és nincs az a sebész, aki egy karcolást is merjen tenni, ha nem akarom. Mindez helyesen és igen bölcsen van. A tudomány kötelességeivel szemben az egyén jogainak elsőbbséget szabad és kell is adnia. A hiba ott kezdődik, hogy a törvény oly vétkes lazasággal határolta körül ezeket az eseteket, hogy a korlátok között mindenki kibújhat, s nem lehet megállapítani, hol kezdődik a jótét, s hol a merénylet, meddig tart a beleegyezés határa, és mennyit nyom a latban a páciens hozzátartozóinak szava? Ez bűn, ez méltánytalanság, nem a betegekkel, hanem az orvosokkal szemben.
Az orvosnak teljesen szabadnak kell lennie. Abban az ünnepélyes pillanatban, amikor késével belenyúl a természet megbomolt rendjébe, ne gyötörje semmi lelkiismereti kérdés. Legyen katona, aki vezényszóra harcol. Előtte fekszik egy ember, de ő ne lásson benne mást, mint egy beteg húsmasszát, melynek gennyes zavarában az egészség boldog rendjét kell helyreállítania. Az agy, mely kloroformos sisakban, homályosuló öntudattal vergődik, nemsokára egészen elsötétedik, s helyette a tudomány világos esze gondolkozik. Ezeket a nagyszerű perceket nem szabad zavarnia sem a nagynéni sírás-rívásának, sem a törvény habozó parancsainak. Ezt a szentséges szobát a törvény alabárdosainak kell védenie, s jaj annak, aki tisztátalan lábbal bemerészkedik. Az orvos a tudomány vak eszközeként teljesíti kötele
AZ ORVOS JOGA
Pár héttel ezelőtt az orvoskongresszuson az orvosi titoktartásról, az orvosi beavatkozás jogáról vitatkoztak Budapesten. Milyen körülmények között van joga és mikor kötelessége beavatkozni az orvosnak a természet munkájába? Meddig terjednek a határok? Mikor szuverén az orvos, és mikor puszta végrehajtója a beteg parancsának? Ezek a kérdések jórészt már tisztázva vannak. A törvény nagy általánosságban megvonta a határokat. A jogbölcsészek fölparcellázták a lehetőségek területét, szabad utakat nyitottak, tilalomfákat tűztek ki, és szigorú paragrafusokba szorították úgy az orvos, mint a beteg jogait.
De most a változatos sokféleségű élet egy új problémát vetett a törvényszék zöld asztalára. Tanulság arra vonatkozólag, mily kevéssé képesek a paragrafusok behálózni, átszántani az élet nagy ugarföldjét. Egy orvos ült a vádlottak padján. Egy operatőr, aki megmentette egy asszony életét, s ezt az életajándékozó sebészt nem más vádolta, mint magának az asszonynak a férje, aki a műtevés előtt, mint az asszony törvényes képviselője, kifejezetten tiltakozott az illetéktelen beavatkozás ellen.
Az orvos nem engedett, de a férj sem; az egyik a kutyabőrét lobogtatta, a másik pedig a házassági bizonyítványát. Ez a nem egészen kedélyes pörpatvar, mely a szerencsés véletlennél fogva egészen ártatlanná vált, s egy elvi jelentőségű kérdést körvonalazott, megismétlődött a törvényszék előtt is. A törvénylátók pedig bedugták ősz fejüket a vaskos könyvekbe, összezümmögtek, és nem tudván határozni, emberies szavakkal békítették ki a feleket. Az asszony megelégedetten távozott; a férj is; sőt, talán az orvos is, de azért valószínűleg mindenki látja, hogy itt a törvény hézagosságánál fogva nagy injuria esett az orvosokkal. Az összes orvosokkal.
Tény az, hogy a törvény minden porcikámat megvédi, ha egészséges vagyok, ha nem. Ha kést emel reám valaki, legyen az a kés az útszéli zsivány bicskája vagy a legelső operatőr szerszáma, börtönbe kerül. Nekem megengedik azt a fényűzést is, hogy tetszés szerint választott halálos betegségben haljak meg. A klinikán megvizsgáltatom magamat, megmondják, operábilis-e a betegségem, s tisztán tőlem függ, ráfekszem-e az operálóasztalra. A májam akkorára duzzadhat, mint egy boroshordó, a vesém vígan rohadhat a kedve szerint, az én szegény májammal és rozoga vesémmel csak én rendelkezem és senki más, és nincs az a sebész, aki egy karcolást is merjen tenni, ha nem akarom. Mindez helyesen és igen bölcsen van. A tudomány kötelességeivel szemben az egyén jogainak elsőbbséget szabad és kell is adnia. A hiba ott kezdődik, hogy a törvény oly vétkes lazasággal határolta körül ezeket az eseteket, hogy a korlátok között mindenki kibújhat, s nem lehet megállapítani, hol kezdődik a jótét, s hol a merénylet, meddig tart a beleegyezés határa, és mennyit nyom a latban a páciens hozzátartozóinak szava? Ez bűn, ez méltánytalanság, nem a betegekkel, hanem az orvosokkal szemben.
Az orvosnak teljesen szabadnak kell lennie. Abban az ünnepélyes pillanatban, amikor késével belenyúl a természet megbomolt rendjébe, ne gyötörje semmi lelkiismereti kérdés. Legyen katona, aki vezényszóra harcol. Előtte fekszik egy ember, de ő ne lásson benne mást, mint egy beteg húsmasszát, melynek gennyes zavarában az egészség boldog rendjét kell helyreállítania. Az agy, mely kloroformos sisakban, homályosuló öntudattal vergődik, nemsokára egészen elsötétedik, s helyette a tudomány világos esze gondolkozik. Ezeket a nagyszerű perceket nem szabad zavarnia sem a nagynéni sírás-rívásának, sem a törvény habozó parancsainak. Ezt a szentséges szobát a törvény alabárdosainak kell védenie, s jaj annak, aki tisztátalan lábbal bemerészkedik. Az orvos a tudomány vak eszközeként teljesíti kötelességét, mint kezében a műtőkése.
Az a felháborodás tehát, mely most az orvosok részéről egyszerre hangzik föl Európa több fővárosából, teljesen jogos. Az élet elég ártatlan alakban egy új problémát adott föl, melyet meg kell oldanunk, minél hamarább. Az orvosnak vissza kell adnunk a szabadságát. A diplomás gyógyítómestereket, csipeszbennfelejtő kísérletezőket megszabályozhatja a paragrafus, szabályozza is meg, a kés ihletes kezelőinek tetteibe azonban annyira nem szabad beleszólnia, mint a művész ritmusaiba. Itt egy új pör kezdődik, melyben maguk a törvényhozók ülnek a vádlottak padján.
Budapesti Napló, 1907. április 21.
sségét, mint kezében a műtőkése.
Az a felháborodás tehát, mely most az orvosok részéről egyszerre hangzik föl Európa több fővárosából, teljesen jogos. Az élet elég ártatlan alakban egy új problémát adott föl, melyet meg kell oldanunk, minél hamarább. Az orvosnak vissza kell adnunk a szabadságát. A diplomás gyógyítómestereket, csipeszbennfelejtő kísérletezőket megszabályozhatja a paragrafus, szabályozza is meg, a kés ihletes kezelőinek tetteibe azonban annyira nem szabad beleszólnia, mint a művész ritmusaiba. Itt egy új pör kezdődik, melyben maguk a törvényhozók ülnek a vádlottak padján.
Budapesti Napló, 1907. április 21.
Kapcsolódó írások – ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet
- Strófák a járványról2019.06.05.
- Dal és gyógyszer2019.06.05.
- Vakok között2019.06.05.