Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek életminőségei

Az önsorsrontó/javító ember – XIV.

Írta: Nagy Jenő · 2025. július 9.

kb. 23 perc olvasás

Eugéniusz:

Az önsorsrontó/javító ember – XIV.



Életminőség vizsgálódások

Egy mondat a bölcs vagy balga,

és boldog vagy boldogtalan lélekről

Régi intelmek/bátorítások magyarán



Táltos paripa vagy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke – ördög/sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok

Ön-sorsjavító vagy rontó típusok példatára



Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki, testi és társas életek/halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)



Tompa Mihály:

Első szerelmem

Emlékszem még, emlékszem reája,

Ifjuságom boldog szép korára!

Fényes napja s könnyü fellegével,

Azt az időt hogy felejteném el?

Rengő habján játszva vitt az élet,

Azt sem tudtam: melyik partra nézzek?

Vigan mentem, mint a könnyü csolnak,

– Örvény és szirt eltakarva voltak.

Suttogó lomb, csattogó madárdal

Boldogságnak adta lelkem által;

Éjjelenként nyájas, édes álmak

Nyilt, virágos téren hordozának.

Mikor csendes nyári szürkületben

Üldögéltünk a lugasba’ ketten;

Hogy átölelt lágy fehér kezével…

Azt az órát hogy felejteném el?

És nem láttam őtet én azóta,

Két felé vált életünknek úta;

Élsz-e, hol vagy, jó leányka? bánat

Szép orcádra nem borít-e árnyat?

Bár örömre, búra hítt az élet:

Én megőrzöm mindörökre képed!

S hű ölén a házi boldogságnak,

Emlékim közt gyönyörködve látlak!

Mint mikor már messze tünt a sajka

S nem látszik csak a vitorla rajta:

Messziről a multak képe lebben,

S mosolyg rám a szép emlékezetben.

És gyakorta gondolok reája,

Ifjuságom s szerelmem korára:

Fényes napja s tiszta kék egével,

Azt az időt hogy felejteném el!?

Tompa Mihály

BOLDOGSÁG.

Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?

Fényes orcád néha-néha
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a sziv álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Mi előre jár szemünk:
Csendes kunyhó, vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorúl;
Öntagadás-, türelemnek
Keresztjéhez sem borúl;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfélen alszik el.

Voltam, ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam, oh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorús volt homlokom…
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, mért kell a boldogságban
Öntudatlan érzeni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszteni?

Mért van, hogy ha szived álma
Megvalósul s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábit, vonz a fátyolos kép,
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog, ha kéjt nem izlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogyha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós, hol derült,
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság!?

Tompa Mihály:

Oh…!

Oh boldogság! árnyas zöld lugas,

Mért borul rám enyhe sátorod:

Ha szélvészben rengő lombjaid

Féltenem kell, hogy lehullatod!?

A vágyó szív nyugtalan keres…

S nyer szorongást kétséget veled!

– Boldog, kinek nincs mit félteni!

Boldog, akit senki sem szeret!

p 1

p Aki

p kevés

p igazán

p fontosat tud jól,

p de sok feleslegeset/károsat,

p és sajnos sokat nagyon rosszul…

p Sokáig és nagyon jól megtanultad

p a rosszat, és azt jól is alkalmazza…

p Aki

p gyógyulása

p teljes felelősségét, vesztére

p egy protokoll-rab orvosra hárítja

p (mint ki beadja autóját a szerelőhöz,

p de ott legalább elvárja a teljes javítást…)

p Akinek

p a betegsége

p egy terhes örökség,

p vagy külső sorscsapás,

p és nem pedig egy segítő isteni jel,

p hogy egy nagyobbat változtasson,

p fordítson boldogtalan életmenetén…

p Azt

p hiszed:

p te magad is

p haladsz a korral,

p mert „fejlődni” kell,

p amikor csak a rossz

p korszellem, a szennyár

p sodor végzetesen magával…

p Azt

p hiszed:

p csak a te

p kukorékolásodra

p kel fel minden nap

p a mindenkit éltető Nap

p (egy bánatod van: túl korán)

p Aki

p szerint

p a teremtés

p egyik hibája,

p fogyatékossága, hogy

p a (látszólag) oly jól járó

p gonoszra, gazra is süt a Nap –

p akkor te ugyan miért légy jó?

p Aki becsületes az élhetetlen hülye?

p Aki

p csak

p szülői/pokoli,

p büntetéstől félve

p és a – társadalmi,

p mennyei stb. – jutalmat

p remélve lesz olyan „jó” gyerek,

p de nem önmagáért, nem belső,

p szent meggyőződésből…

p Aki

p már azért is

p azonnali dicséretet vár,

p ha nem eszi meg a szappant,

p ha épp most nem tesz semmi rosszat…

p Másképen ő is beáll a rosszalkodók közé…

p Ha így marad, szenilitásáig infantilis marad…

p Aki

p nem

p bölcs erénynek,

p „altruista” áldozatnak

p de bolondságnak mondja,

p ha valaki megosztja a nélkülözővel

p még a legutolsó falat ételét is…

p (ahogy a népmese sikeres hősei)

p Aki

p kitartó

p erőfeszítések nélkül,

p ördögtől kapott varázseszközzel,

p ráolvasással, ön-szuggerálással stb.

p akar csúcsokat menten meghódítani…

p Nem akarja megismerni, tapasztalni

p az egyéni út járásának léleknemesítő

p nehézségeit, küszködéseit és örömeit.

p Nem akar tanulni, öntsék a fejébe a tudást…

p Aki

p abban

p erőlködik,

p ami nem az ő pályája,

p amire ő nem született,

p így az isteni jó szellem

p nem tudja segíteni felrepíteni…

p Mint az az ember, aki madár lenne, és

p non stop csapkod a karjaival végkimerülésig…

p Aki

p a sok-sok

p háztáji aranyát

p nem becsüli, sőt sárnak veszi,

p de a sarat meg aranynak nevezi,

p pedig a kakiból is csinálhatna aranyat…

p Nem ismeri/fejleszti/kamatoztatja

p isteni talentumait, szellemi tőkéjét…

p Olyan vagy,

p mint aki a szájából

p fúj vitorlására szelet,

p és panaszkodik, hogy

p az a szélcsendben csak áll…

p vagy mint akinek semmilyen

p szélerő és szélirány nem jó,

p mert nem tudja, hogy hova tart…

p Aki

p nem kitartó,

p és nagyon gyorsan akar

p látványos „eredményeket” elérni,

p ezért inkább a rombolásban éli ki magát,

p mint egy éretlen, elrontott komisz kisgyerek…

p Aki

p még nem volt,

p és maradt szerelmes,

p és nem tapasztalta meg,

p hogy milyen átérzékenyítve

p és átszellemülten léteznie,

p amikor mindent és mindenkit

p a legcsodálatosabb, legjobb,

p mégsem hamis színben lát!

p Aki

p rossz

p hangot üt meg,

p pl. rosszul köszön,

p rosszul szólít meg,

p és mégis hőbörög,

p ha te ennek a visszhangját hallja…

p Ha

p igazságtalanul

p megdorgál a főnök,

p akkor nem őt sajnálod meg,

p és nem menten pereg le rólad,

p de te vagy belebetegedsz, vagy

p ezt lefelé pont így tovább is adod!?

p Ha

p egy békés,

p önmagát becsülő,

p és így magabiztos

p lelki elefánt lennél,

p akkor fel sem vennéd

p a szúnyogcsípést, piszkálódást,

p nem tudna kihozni senki a sodrodból…

p Aki

p Belzebubbal

p akarja kiűzni Sátánt:

p az elszenvedett rosszra

p ő is rosszal reagál: csapda

p Szemet szemért, fogat fogért…

p Így ki is irtaná magát az emberiség…

p Leginkább

p csak a rafinált

p lelki hadviselésben „hősködsz” –

p itt is mész tönkre a másnak vermet ásással,

p az intrikával, bosszantással, bomlasztással,

p az ön-gyilkos gúnyolódással, becsmérléssel stb.

p Mert végső soron mindezzel magadnak ártasz…

p Ha

p mélyebb

p önismeretre vágyva

p kérésedre a barátod

p őszintén szól Rólad, gyengéidről,

p tévedéseidről, önáltatásaidról stb.,

p akkor azon nyomban ellenséggé teszed…

p Aki

p amit

p önmagáról mond,

p az csak egy részigazság,

p de az elhallgatások miatt

p az egész egy nagy hazugság

p Te

p nem

p figyeled,

p nem becsülöd,

p sőt: össze is töröd

p az igazmondó tükreidet,

p az életmentő-javító segítségeket

p (a baráti kapcsokat, a műalkotásokat stb.)

p Hol

p túlterheled magad

p mártírkodva cipelt

p idegen keresztekkel,

p hol meg elviselhetetlen könnyűségű

p a kötelességkerülő, életművészkedő földi léted!?

p Hiúságból,

p rang- és címkórságból,

p reklámok hipnózisa alatt,

p megfelelési kényszerekből stb.

p hiábavalóságokra vesztegeted,

p vagy pedig hagyod rabolni drága,

p mert véges, visszahozhatatlan életidőd

p x

Tompa Mihály:

A MADÁR, FIAIHOZ.

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanitottalak?!

Vagy ha elmult s többé vissza nem jő

A vig ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:

S ti hallgattok? elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?!

Más berekben máskép szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek …

Puszta bár, az otthonos vidéknek,

Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld ujra felvirúl.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesitvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyü szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt járjatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte:

Ugy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve …?

– Fiaim, csak énekeljetek!

Tompa Mihály:

A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,

S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!

Az ócska fészket megigazgatod,

Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak

Csalárd napsúgár és siró patak;

Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,

Az élet fagyva van s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;

Ne menj a tóba, vértől áradott;

Toronytetőkön nézvén nyughelyet:

Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.

Házamról jobb ha elhurcolkodol,

De melyiken tudsz fészket rakni, hol

Kétségbesést ne hallanál alól

S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;

Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

Neked két hazát adott végzeted,

Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol

A bujdosókkal ha találkozol:

Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,

Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;

Van aki felkél és sirván, megyen

Uj hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,

Szüle nem zokog holt magzat felett,

A vén lelke örömmel eltelik,

Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!

Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:

A kidült fában őrlő szú lakik…

Honfira, honfi ki vádaskodik.

Testvér testvér, apát fiu elad…

Mégis, ne szóljon erről ajakad,

Nehogy, ki távol sír e nemzeten,

Megútálni is kénytelen legyen!

1850.

A TITKOS BETEG.

Büszkén lépett az ifju a világba,
Mely nem töltvén be a nagy álmakat:
Más nép között keresni jobb szerencsét,
Sarut köt és vándorbotot ragad;
Frigyet sért és szent kapcsot pártütőn bont,
Könnyelmüen elhagyva a szülő hont.
.

Az idegen földön mosolygva fordul
Feléje a szeszélyes sors kegye;
Édes, becses hull ösvényére – s annyi
Ok versenyez, hogy boldoggá tegye.
S nehány év hogy lefutja perceit:
Alig van futni mért, kivánni mit.
.

Palotája kies vidéken épült,
Hol a dús természet csudát mivel,
Fedvén dombot s tetőt órjási fákkal,
A völgyet szép, gyöngéd szülöttivel;
Lenn gyors folyó, a rét abroncsa, hol
Az áradat kövér síkot locsol.
.

Bőség s öröm, béke s erény a házban,
A bennlakók orcái fénylenek;
A nő, az uj hon szőke szép leánya,
Szelid, nemes, – vonzalma mély, meleg
S melyet örök jókedv s játéka hord:
Festői kép a kis gyermekcsoport.
.

A hála a szilárd polgári érdem
Arany könyvébe irta már nevét:
Szava döntő a nép közt s a tanácsban,
Ha jót dijaz s fenyíti azt, ki vét.
Ügyefogyott, szegény fennhangon áldja,
Szivének sincs titkon magára vádja.
.

Szerencsés, dús, tisztelt, – és mégse boldog
Tagadja, rejti bár, de hasztalan!
Arcán, lényén sok rendkivűli jel szól,
Hogy e szivnek titkos, nagy harca van.
A hab szabálytalan rengése fent:
Mélyen rejlő nehéz sziklát jelent.
.

Előtte a felséges táj kietlen.
Roppant ó vár csak puszta kőhalom,
Az emlék, hir s a hold bűvös világán
Nincs ősi árny a bástyán, a falon;
S bár volna megjelenniök szabad:
Nem ismerné a halvány árnyakat.
.

A nap nehéz, ez éj nem hoz nyugalmat.
A feléje kik szeretve hajlanak:
Övéi közt is bús, redős e homlok,
Mosolyg bár a nemes, szelíd ajak;
Verőfényes, nyájas völgy ez, – felette
Rideg szirt az, sürű köddel befedve.
.

Kit a csend nyom, megrezzent a zaj, a nyert
Hozsánna, melyet a hű nép rivall, –
Távol mereng, és lelke nincs jelen, ha
Mulatva űl meghitt barátival,
A kéz, mely gyászt nem oszta senkinek,
Kezet szoritni gyors, de jéghideg.
.

A kor halad s az évekkel nem enyhűl
E néma harc, talányos gyötrelem:
Ah, ellene a széles föld határán
Gyógyfű csak egy távol mezőn terem.
Az a nagy s régi baj: honvágy, – az a
Gyógyfű-termő föld: a kedves haza.
.

Oh a honvágy…! mit a hű bujdosónál
Nem enyhit a szerencse, hír, vagyon!
Magasb lelken még tetszőbb e nemes kín,
(E fénylő rozsda a színaranyon)
Mely bár emészt, gyötör, könyet fakaszt:
A szenvedő híven ápolja azt.
.

A honvágy, mely lelkünkhöz forrni tiltja
A földet és javát, ha idegen. –
Szegény beteg! sok évtől ő is úgy volt,
Mikép a nád a felvont idegen. –
Már-már repűl … Mit egykor zengni halla:
Haza hivá az a hang élve, halva.
.

S érezve, hogy közelget a határhoz,
Hol bujdosó pályája végi lesz,
Imígyen szól az írás Józsefével
Az ágy körül siró övéihez:
Áldásom rátok … de esküdjetek meg,
Hogy a szülő hon földébe temettek!

p 2

p Úgy nézel ki,

p mint aki öreg, csúnya,

p beteg nőnek álcázza, vagyis

p taszítóra átmaszkírozza magát,

p nehogy a felszabadító/megszálló

p orosz katonák őt is megerőszakolják…

p Beképzelt beteg

p Soha nem merül fel a gyanú benned,

p hogy nem sorscsapásként vagy folyton beteg?

p Nem lehet, hogy szinte beleszerettél a bajodba,

p így akarsz extra törődést, figyelmet kizsarolni?

p Bili-borító

p Sokáig nem tesz

p szóvá semmilyen sérelmet,

p szinte a hátán is fát lehet hasogatni…

p Majd, amikor már nála is betelik a pohár,

p akkor kiborítja a bilit, s hidegháborús frontot nyit…

p Fantaszta

p Olyan utópiáról,

p lehetséges legjobb

p világról-életről ábrándozol,

p ami nincs kapcsolatban azzal, ahogy itt és most élsz,

p ami semmire nem kötelezve passzivitásra kárhoztat…

p Besokalló

p A kedvenc zenéd és ételed,

p mást se hallgatsz, mást se kapsz:

p így ebből a jóból tényleg megárt a sok.

p Hiszékeny

p Istenben nem hiszel,

p de annak a vadidegen embernek igen,

p aki azt ígéri, hogy havonta megduplázza pénzed…

p Vesztésre játszó

p Röstell szólni, hogy szüksége van rám,

p Vagy nem is nagyon akar magán segíteni

p Vagy pedig beleharap a segítő kézbe…

p Majd a közönyös emberiségről lamentál…

p Heroikus pótcselekvő

p Pár- vagy hivatáskeresés helyett

p Az egész világot akarja megtéríteni –

p A háta mögött levő istenért megkerülve a Földet

p (majd összerogyva, magába zuhanva kesereg…)

p Zárt

p Orvos előtt is

p titkold el a nagy bajokat,

p de barátaidnak se add ki magad,

p hátha egyszer még az ellenséged lesz…

p Nagy bajgyártó

p Egy bajból legalább kettőt,

p Vagy egy sokkal nagyobbat/tartósabbat csinálni

p (pl. egy kis füllentésből beinduló hazugságlavina)

p Szabadságos rab

p 50 hétig csak gürizel,

p és behúzod a füled, farkad…

p De két hétig, és 52 hétvégén

p Évi rendes „szabadságon vagy” –

p Kitombolhatod magad – majd

p Másnap(osan) húzod az igát tovább

p Árnyékbokszoló

p Aki körkörös védelemre rendezkedik be,

p Mindenhonnan támadást vár, mindenfelé csapkod

p Nappal is, de még éjszaka, a sötétben, látatlanban is…

p Ha következetes, még a barátai is ellene fordulhatnak…

p Idétlen

p Nem hagyja

p kifejlődni, érlelődni

p a gondolatcsíráit, magjait,

p koraszülötten hozza világra őket,

p majd a jogos kritika miatt károsan,

p végleg elveti, leselejtezi azokat…

p Időérzéketlen

p Nem ad magának türelmi időt,

p elég, ha egy nagyobbat hibázik,

p esetleg a kicsit is felnagyítja,

p és máris végleg feladja, otthagyja…

p Utánzó majom

p Soha nem eredeti,

p mindig csak hasonmás,

p epigon, gyenge utánzat stb.

p Így – a mondás szerint –

p meg is eheti, amit kinyom…

p „Büszke”

p Te nem fogadsz el ajándékot!

p Még akkor se, ha nem könyöradomány…

p Te mindent ki akarsz érdemelni vagy fizetni

p Nincs fogadókészséged az isteni kegyelemre…

p Félre-

p ismerő

p Ősbizalmas

p Akit legjobb barátodnak hittél,

p akit minden titkos tervedbe beavattál,

p arról csak te nem tudod, hogy ő a te spiclid,

p hiába intettek, óvtak a legjobb barátaid tőle

p „Megfelelő ember”

p Arra vagy a legbüszkébb,

p Hogy veled soha semmi baj nem volt:

p Megfeleltél a közvélemény elvárásainak?

p De így lett belőled egy senki, és nem valaki…

p Ön-

p ismeretlenül

p A mindenséggel mérd magad!?

p Te vagy egyáltalán nem ismered

p tested-lelked maximális terhelhetőségét,

p és léted elviselhetetlen könnyűségben lebeg,

p vagy ez lesz a minimum és túlfeszíted a húrt!

p Szirén-

p hangok

p Evezz, evezz az Élet tengerén,

p és vagy köss ki a szirének szigetén,

p ahol mindörökre a rabjuk maradsz,

p (ahogy pl. egy szekta beszippant)

p vagy ne is hallgasd meg őket,

p a füledet jól tömd be, és így

p megúszod a szellem kihívást

p (pl. maradsz protokoll doki)

p Titkolózó beteg

p Mintha úgy fordulna orvoshoz,

p hogy nem vetkőzne akár meztelenre is

p és harapófogóval kéne kiszedni belőle „panaszát” …

p Ha meg a gyógyító az ő egész életére is kíváncsi,

p azt már a lelkében való vájkálás címén utasítja el…

p (így jó esetben stagnál, rosszban romlik az állapota)

p Könyv-

p moly

p Lenyűgöző

p tudása csak

p haszontalan nyűg lesz:

p kérdés nélkül hiába rág át

p akár óriási könyvhegyeket,

p csak beléjük temeti magát!

p Megsegíthetetlen

p A legnehezebb annak segíteni,

p aki nem is tudja, hogy mennyire segítségre szorul,

p sőt: épp ő aggódik érted, hogy mindjárt elkárhozol,

p és önvizsgálat helyett a te megmentésedre figyel…

p A hiba

p Az ön készülékében van…

p Ha a szemüvegeden egy piszok, egy folt van,

p akkor azt hiheted, hogy a világban van a hiba.

p Ha sötét az üvege, mindent sötétnek látsz.

p Netán a te lelki sötétséged vetül ki…!?

p Szerelmesen minden kiszínesedne…

p Rést nyit

p Légy résen!

p Elég, ha egy kicsit

p megbomlik az egység,

p Az ördög beteszi a lábát –

p előbb éket ver, majd tágítja,

p S a végén szakadék tátong

p éppen az egymásra utaltak között

p Vaklárma

p Végszükségben ne légy szerény,

p néma gyereknek anyja se érti a szavát…

p De ha már egy szúnyogcsípést kígyómarásnak mond,

p Legközelebb nem veszik komolyan S.O.S. kiáltását sem!

p Kitől

p tudod meg

p A szomszédoktól, vagy

p Iskolatársaidtól kell megtudnod,

p hogy pl. te egy „zabigyerek” vagy,

p akit nevelőszülők fogadtak örökbe,

p és ezután emiatt szégyelled is magad!?

p (ugyanez állhat a zsidó származásodra is)

p Rossz

p válasz(tás)

p Te maximalista vagy

p Mindent vagy semmit!

p Semmiről nem mondasz le…

p Nem engeded pl. levágatni a kisujjad,

p nem áldozod fel e kis részt a nagy egészért,

p inkább vérmérgezésben egészen meghalsz…

p Etető

p Nem éheztetnek, kapsz ugyan enni,

p de előtte a három fogást össze-turmixolják,

p de úgy tömnek meg, mint egy libát – kényszertáplálás.

p Vagy tudod, hogy ha már meghízol, akkor menten

p a vágóhídra visznek… (Jancsi és Juliska meséje)

p Vak

p megszokás

p Annyira második

p természetévé lettek szokásai,

p hogy meg is vakultak, nem tud róluk –

p nem reflektálsz rájuk – nincs tükröd:

p nem látsz, nem olvasol stb. mást,

p nincs senki, aki figyelmeztessen…

p x

Tompa Mihály

A GAZDAG.

Volt egyszer egy dúsgazdag ember,

Ki, hogy nem voltak gyermeki,

Elvégezé vala magában

Rokonit felsegíteni.

Ő egyedűl áll a világon…

Azok hadd boldoguljanak!

S roppant kincsét köztök felosztván:

Örűltek az atyafiak.

S a jóltevőt, öreg korára

Magához hívja mindenik;

Irják, kik tőle messze laknak,

Hogy híven gondját viselik.

De az öreg a meghivásnak

Sok számos évig ellenáll;

Elindul végre s bekopogtat

A legelső atyafinál.

Nem ösmerték meg. Ő belépett

A házhoz útas képiben,

Ki szállást kér egy éjszakára.

S tovább megyen ha megpihen.

Mert terve az volt: széjjel-nézni

A rokonok között elébb:

Hogy hol leend legjobb leélni

Még hátra lévő idejét?

Nagy fényüzés volt a családban,

Éjjel-nappal zajgott a ház;

Nem látott olyat, aki fárad,

Csak olyan aki lakomáz;

S gondolja búsan: nem sokára

Itt sírva kérnek kenyeret!

Szükség kiséri a pazarlást…

S vevén botját, utnak ered.

Elért a második rokonhoz,

S házi békét nem lele ott;

Szüle, hitves, testvér egymással

Ellenkedett, civakodott.

De fel is volt fordulva minden…

S ő már korán utban vagyon,

Jaj az egyet-nem-értő háznak,

Mert Istenáldás nincs azon!

A harmadik rokon fukar volt;

Zárt ajtók s vas-rácsok megett,

Panasszal lévén szája telve:

Rongyoskodott, szegénykedett.

Szállást nem adhat! (Félti kincsét,

Tolvajcsiny, rablás gyakori!)

S mond a vándor: maradj magadnak,

Földnek gyász terhe, zsugori!

Közelgetvén a negyedikhez:

Szigorú arca felderűl, –

Rend, tisztaság, jólét köszönti

A lak felől, már messzirűl.

Nagy gazdagság, kincs nincs a házban,

De van éltető szeretet,

Van hűség, béke, – s megbecsűlik

A szüléket, a véneket.

A vándort szívesen fogadják.

Ki felfedezvén önmagát:

Örömkönyet sír érkezésén

A rég váró kedves család,

Melynek vidám, boldog körében

Éldegélvén sok ideig:

Az öreg éltének utólja

Szép csendességben letelik.

UTOLSÓ VERSEIM.

Kedves nőmnek.

1868

Szerettelek… most is hiven fogadlak,

Halvány képeddel, csendes, tiszta ősz!

Bús kéje van érzésnek, gondolatnak,

Amely szivemben kisér s megelőz.

Ez érzés tán még bölcsőmben fakadt:

»Ősszel születtem, hervadt lomb alatt!«

Alig volt még az ég ködös, borongós,

Még sok virág fény- s harmatért epedt:

Már, mint a titkos ihletet kapott jós,

Ugy érezém szorongni keblemet;

Csudás vegyűlet: bánat és öröm

Fogott el mindig, oh ősz, jöttödön!

S mint látja a beteg képén a hű szem

A lassan terjedő halványodást:

Felösmerém mezőn s lombfedte bércen

A még alig tetsző baljós vonást,

Mely a dal-, fény-, s mosolygó képletekből

Csendet, homályt s bús hervadást jövendöl.

Aztán, hogy már hullt a fa lombja sárgán,

A himzet, – mit tündérek keze szőtt, –

Színvesztve állt; s a nap, nyájas sugárán,

Még búsabbnak tárt fel völgyet, mezőt,

Midőn nem hallám a madár dalát

S minden álomba tért, halálra vált;

Völgyben, halmon, midőn mélán bolyongék

S leültem a lombejtő fák alá,

– A holtaknál csak a patakcsa folyt még,

A sirató tisztét elvállalá –

Abból, mit a tavasz, nyár szül s felápol,

Romnál egyéb nem volt közel, se távol.

Énekkel ajkamon, lanttal kezemben

Virasztám a haló természetet;

Kedvesimnek a virágtól üzentem,

Mely a kimúlás keblén reszketett, –

Mosolygva sírtam, – kéj s bú meghatott –

»Életre kél egykor, ki most halott!«

A szellőben, mely a bús tájon fújt át

– Sok hervadt lomb- és szirmot tova vitt –

Tolmácsolám az elválók bucsúját,

Közöltem a haldoklók csókjait.

Ősz! most végűl is rólad szólva még:

Én hű lovagod, dalnokod valék!

Légy hát te is jó, légy hálás irántam,

Ki már vagyok hervadt, hulló haraszt;

Jöttödre tán nem is hiába vártam,

Mely életem fájáról leszakaszt.

Az én időm is talán letelik,

Hisz haldoklásom tartott évekig!

Égő szemem behúnyom mindörökre,

És elenyészik érzés, gondolat,

Midőn a sír nyugalmas, néma gödre

Feledésre s álomra béfogad.

Oh ősz, én oly keményen hányatom!…

Elaltatsz-é kész, puha ágyadon?!

Itt hagyni bírom a roppant világot,

Természetet s csudái halmazát,

– Lelkem nehány barátja légyen áldott! –

S mindazt, miért imám az égbe szállt;

Csak egy, mit bús lelkem kínnal visel:

Elhagyni Őt is, ah még Őt is el!!

II.

Ablakomban a borostyán

A meleg s az élet fogytán

Búsan hervad, csüggedez;

Szegény, sárga-zöld levélke,

Félig halva, félig élve

Hajol bús testvérihez.

A nagy éj jön nem sokára…

Téli napszállat sugára

Ömlik át az üvegen:

S reszket fényesen, vidámon

A virágtalan virágon,

Mely lenn fonnyad, s üde fenn.

Léteért küzd a folyondár…

Hol tavasszal fúvalom jár,

S a derült menny tündököl:

Folyásával arra fordúl,

Vágyván a szűk hézagon túl

A magasba jutni föl.

Esti súgár, szép, enyelgő…

– Éled szegény csalódott tő,

Hogy csókjával illeti –

Izzó szikrát ontva néha,

Majd elsápad és helyét a

Gyors homálynak engedi.

Kórágyamban fekve némán

Merengek az est játékán,

Mely lefoly repkényemen;

S magamat úgy nézve, mint ezt,

Bús a kép, mit rám is illeszt

A borongó képzelem.

Pályánk nem tart már sokáig,

A nap gyorsan éjre válik,

A nyár téllé zordonúlt…

Mig futottunk s fennre törtünk,

Minmagunknak nem növeltünk,

Csak halotti koszorút!

Haraszt, kóró ki nem zöldűl…

Szomju föld a tört cserépbűl

Új erőt nem önt belé…

Mit keresnél… mért mulatnál

Oh én-lelkem e romoknál?

– Fölfelé… csak fölfelé!!

III.

Gyakran sirod hantját, virágit

Öntözve, kedves kis fiam!

Vagy ülve bús szivvel fölötte,

Az est késő óráiban:

Elgondolám, mint játszadoztál

Egykor zajongva térdemen,

Elgondolám: mily rosz magadnak

A bús üregben odalenn.

Várj!… nem soká ketten leszünk ott,

Sirod választom nyughelyűl;

De ah, akkor szegény anyácskád

Hogy marad itt fenn egyedűl?!



Életünk végtelen pozitív-negatív minőségei

A jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét

Magyarán szóló szellemi segítség lélekbátor

bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek

A legeslegtöbbet én használhatom/árthatom magamnak –

a zsarnok akár meg is ölhet, de lelkemben kárt nem tehet?

Még egy kis gyermek is felgyújthatja házam, de otthonomat nem.

Hogyan védekezz a neked akarva-nem akarva ártókkal szemben?

Önmagam után mindenekelőtt a jóbarátaimtól védjen meg Isten,

az ellenségeimmel elbánok magam is, pláne, ha ők nyíltan azok.

A bölcs az ellenségéből is hasznot húz, a balga a barátjából sem.

A bölcs nem is gyártja ellenségeit, sőt, akár barátaivá teszi őket.

A nehezebb eset az álbarát, aki nem nyíltan akar, tesz rosszat.

Képmutatóan a javadat akarja, s ha nem ismered fel, el is veszi.

De még a Tartuffe is hamarabb lelepleződik, mint az a jóakaród,

anyád-apád, tanárod, orvosod stb., ki pokolba vezető utad kövezi…

A legtöbbet ezért épp azok az előszeretteink árthatnak nekünk,

akik mindennapi életünk társai, és akikhez bizalommal vagyunk,

és kiknek, mint szülőknek kisgyerekként ki vagyunk szolgáltatva,

ill. a baráti-szerelmi bűbáj-bizalom miatt van hatalmuk felettünk.

Ezek után/mellett állnak/jönnek a sorban azok a – profi – segítők,

akikkel közvetlen a kapcsolatunk: papok, tanárok, nevelők, orvosok,

edzők, tisztviselők, elöljárók, példaképek stb., akik a tudásuknál és

a pozíciójuknál fogva sokat használhatnak s még többet árthatnak…

És ne felejtsük el a védtelen fogyasztót, megrendelőt stb.,

akire rászabadulhat egy Mekk mester, aki telve jószándékkal

és szorgalommal még azt is elrontja, ami eddig jó volt, működött.

A termelők, kereskedők, szakemberek, szolgáltatók, bankok stb. …

És végül, de nem utolsósorban meg kell tudni védeni magunkat

a társadalom/állam szellemi, gazdasági, politikai vezető elitjétől.

Az egyházaktól, a bölcselőktől, tudósoktól, művészektől, íróktól,

egyetemektől, akadémiáktól, médiától, és a nagy döntéshozóktól…

De az mégse máson, csak rajtam múlik, hogy boldogan,

avagy boldogtalanul élek: mindenkinek egyenlők az esélyei,

a Hamupipőkének éppúgy, mint az elkényeztetett királylánynak,

ha az előbbi rátalál segítő tündérére, utóbbi a Rigócsőr királyfira.

A kunyhóban is lehetünk boldogok, lehet az otthonunk,

és a palotában is boldogtalanok. De a vermet ne lakjuk be.

Ismerjük, becsüljük, őrizzük és gyarapítsuk az aranyunkat,

de a szart ne mondjuk annak, bár csinálhatunk belőle aranyat

10.

Az „objektív” életminőség és annak „szubjektív” felfogása

nem két egymástól független dolog, de nem is arról van szó,

hogy ha részegek, kábultak, rajongók, bolondok stb. vagyunk,

mindent szépnek látunk – erre másnap kiábrándult cinizmus jön.

11.

Például a betegséget is lehet külső sorscsapásnak felfogni,

s vele a rosszat jól csináló protokoll orvoshoz menve szenvedni –

de ha isteni segítséget látunk benne: intő jelet az önvizsgálatra,

akkor megtaláljuk az okot és visszanyerjük, sőt az egészségünket!

12.

Istengyermek akarsz lenni, vagy állatorvosi ló maradni:

hiányzó/rossz egészség, játék, munka, hivatás, közlés-megértés,

humor, barát, szerelem, szex’ élet, házasság, család, lakás-otthon,

gazdálkodás, tudás, művészet, ízlés, evés-ivás, társasélet – Istenhit…

13.

A mese, példabeszéd rólad szól: ismerj magadra,

a baj felismerése már a gyógyulás kezdete, fél sikere –

gyáva önigazolásból ne hárítsd szabad felelősséged másra –

jó szellemben/istenképpel és lélekbátran változtass életeden!

