Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae

Ne kacagjad, erdélyi magyar, midőn hallod, hogy az francia asszonyoknak az az szimbóluma: gallae dominae, melyet ha igazán akarunk magyarul kimondani, úgy kell mondanunk: a francia asszonyok uralkodnak az férfiakon; mert én is gondolom, hogy igazat írok, midőn írom, mert ma Erdélyben az férfiaknak nagyobb része haec vir, az asszonyoknak nagyobb része hic foemina. Azért én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat, és az asszonyok köntösin kezdem el ezen cikkelyt.

Nem értem, de hallottam bizonyoson, hogy régen az főasszonyok geleznában jártak, ki-ki maga állapotjához képest, kinek nyusztból való volt, kinek nyestből, kinek petymetből, egyszóval akitől mint tölt ki, aminthogy gyermekkoromban magam is láttam az nagyanyám, Imecs Judit petymetből való geleznáját, s hallottam bizonyoson, hogy más régi főasszonyoknak is még akkor az geleznájok megvolt. A főleányoknak az fejin a nyakszirton feljül, az tetejeken kevéssé alól, hat csontból szőrrel erősen megkötött koronaforma, jóféle gyönggyel megrakott vagy klárissal, akitől mint tölt ki, magas csúpos, hátrafüggő koronájok volt; az asszonyoknak és leányoknak a könyökökig feljebb ugyan bővebb ingek volt, az könyököktől fogva az kezeig sipos-ráncos, szoros ujja volt, inneplő pedig olyan táblaforma volt, ki arannyal varrott, ki jóféle gyönggyel rakott ruha volt, amelyet azon ráncos sípforma ing ujjára tettek. Kesztyűjök az nagyobb rendű asszonyoknak selyemből szőtt, némelyeknek az közepin ezüstfonalból varrott vagy szőtt cifraság volt, az alábbvalóknak tiszta cérnából szőtt kesztyűjök volt, az kesztyűből az végső ujja íziig az kezek ujjai künn voltanak. Nem árulták akkor az leányokot csecsek mutogatásával, hanem ugyan az felé varrott vagy rakott gyolcs volt, mint az kis ing sípján, akivel gallér helyett az mellyit béfedte egész az torkáig, majd addig, ameddig az nyakravalójok volt; ezt igen gyermekkoromban így értem. Igen viselték azelőtt mind az asszonyok, mind az leányok, mind belső kis ingen, mind az külső ingen is sűrűn egészen mindenütt megrakva rézből csinált igen apró, mintegy lencseszemnyi islógokot, mert az volt az nevi, úgyhogy egy ingre afféle apró islóg két-háromezer is reá volt rakva s varrva; az olyan ing is a könyökiig bőv volt, azon alol a keze nyeliig szűk, azt hítták sípujjú ingnek. Nem volt akkor ráncban szedett, egész mellyű ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elöl meg volt hasítva, annak kötője volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor éppen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többnyire félig nyakok, csecsek mezítelenül úgy áll, mintha éppen az férfiakot kénálnák csecsekkel.

Azonban még a főasszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ráncos veres sarut, szász módon; télben szőrből botosok volt, akit az csizmára vagy sarura húztak, hogy az lábok meg ne fázzon. Nem vala annyi módi az fejeken, noha az menyecskék akkor is majd így jártak, mint most, de nem vala annyi táré, hanem tisztességes fátyol volt az fejeken, azt lebocsátották, hogy el igen messze vonszolódott. Mikor házoknál voltak, úgy mentét viseltenek, de útra menvén, mellyrevalóra palástot vettenek fel: az téli palást penig, kinek mint volt tehetsége, úgy béreltette ki nyuszttal, ki nyesttel, ki petymettel, s az úri főasszonyok mind otthon, mikor templomba mentek, vagy máshuvá, mind lakadalmakban, mind temetési alkalmatossággal, palástban mentek. A palást úgy volt bérelve, mind akinek rendi volt, mert akkor igen reá vigyáztanak, kit miféle egyet-más illet meg.

Nyári palástot is viseltenek, amely szintén úgy, mint az téli palást, vagy sima, vagy virágos bársonyból, vagy bíborból volt az úri, főnemes asszonyoknak, másképpen egyéb színű selyemmatériákból is volt, de ritkábban nyári palást; annak kívül az eleje selyem, a galléra egészlen bojtos bársonnyal, vagy karmazsin színű veres, vagy zöld, ki mint szerette, meg volt prémezve. Az öregrend asszonyok fekete selyembíborból csinált nyári palástot viseltenek, azoknak az két eleje, s hátul az galléra szélyesen, szélyes fekete selyemmel csinált csipkéből volt megrakva, s egyujjnyira a csipke alol-feljül alá volt eresztve az palást szélyin.

Kis subájok is volt akkor az kisasszonyoknak s főemberek leányinak, veres, zöld, meggyszín s más színű bársonyokból; az bő és szélyes volt, de rövid, mert az derekán alol nem ért, szintén úgy, mint az bársonypalástnak az két eleje szélyén s hátul is szélyesen, s az galléra nyesttel vagy nyuszttal meg volt bérelve, azonkívül amint az palást, ez is kül meg volt erősen hányva arany- vagy ezüstcsipkével, vagy kötéssel, akitől mint tölt ki; úgy fel volt hányva, hogy felyül harmada az matériának alig maradott simán. Igen ritka volt akkor az jóféle veres klárisöv Erdélyben, éppen csak az nagyúri asszonyok viselték. A nyaka körül kinek nyusztból, kinek nyestből való galléra volt, azonban nagy nyaktakaró fátyola, kozák süvegek kinek nyusztos, kinek nyestes.

A kisasszonyok, sőt elévaló főnemes leányok is az fejeken kétfelől, az homlokokra feleresztve sokszínű festett strucctollakat viseltenek, s igen díszesek voltanak azokkal. A hajukat kétfelől, gömbölyesen csinált vassal megmelegítvén, megfodorították, mert akkor híre sem volt az álhajnak; azt kétfelől lebocsátották vékonyon, imitt-amott jóféle gyöngyöt is felfonva elegyítettek, akitől kitölt, köziben. Mikor útra mentenek, az nyakokban hosszú fekete fátyol volt, azt a mellyeken keresztülfogták, az közepin valami drágakövű gyűrű volt, éppen az mellyeken az két végit az fátyolnak kétfelől az combokon lebocsátották, hanem amely része az csípőjöket érte, azt ott megakasztották tővel.

A szásznék az mellyeken mind olyan medályformát hordoztanak, akit kesentyűnek híttak, az városi úr szásznéknak aranyból, drágakövekből való volt, az közönséges, kivált falusi szásznéknak, kinek ónból, kinek pléhből, de mindeniknek volt; csinált kövek vagy csinált üvegek voltanak benne.

Abban az időben nagy főnemes asszonyoknak rásaszoknyája volt, öve öregrend fekete klárisból fűzve rendszerét. Ám lakodalomban s nagy solennitásokban öltöztek magok rendek szerént cifrán, mindennap megérték az rásaszoknyával. Nézd meg most, igyekezzél fogadni egy lotyó szolgálót, vagy nézed meg még az paraszt jobbágyleányokat is, mert ezek között is közönséges az rásaruha, ha penig egy rühös alávaló asszonyt vagy leányt akarsz fogadni szolgálónak, ne is említs neki brassai vagy szebeni egyszer ványolt posztószoknyát vagy mentét, hanem jóféle rásából valót, annak is az aljára három renddel aranymassa csipkét, galandot, rókával prémezett, selyemgombbal rakott rásamentét, három forintos pártát, arra szélyes ezüstös pántlikát. Értem, hogy az nemesasszonyokon kívül nem volt három falusi asszonynak mentéje, azoknak is brassai posztóból, báránybőrrel bérelve s prémezve. Értékes, mind szabad, lófő, darabont, jobbágyembereknek feleségek, leányok, télben zekében, nyárban egy abroszt vagy kendőt kerítvén nyakok közül, úgy mentenek az templomban; gyolcsrokolyának, selyempántlikának híre sem volt közöttök; most sok asszony, leány, akiknek férjek vagy atyjok házánál nincsen egy falat kenyerek, mégis cifra az mente, gyolcs az rokolya, drága az párta, az asszonyoknak aranyos szélyű gyenge patyolat. Jobb volna, amit erre költenek, adnák az portióban, s járnának úgy, mint az régi jámbor asszonyok s leányok.

Ne hagyjuk el az régi székely asszonyokot. Minden lófő vagy darabantembernek az felesége nagy kontyot viselt, abban nagy két tőt szúrt fel, mintha két szarva lett volna; az konty felől való része az tőnek hólyagos volt, azt a kontyon kívül hagyta, akinek jobb tehetsége volt, annak ezüst volt mind az tője, mind az hólyagja, némelyeknek az hólyagja aranyas, az többinek olyan volt, az micsodás tőle kitölt, de az akkor asszonyoknak s leányoknak nagyobb dicséreti az, hogy ritka kurvát hallott az ember, kivált az magyarok között. Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talán olyan ritka most az jámbor, amely ritka volt abban az időben az kurva. Nézd meg, erdélyi ember, hogy bizony nem az császár adója szükíti Erdélyben az pénzt, feleségtekre, lányotokra való haszontalan cifrázás. Mind az két hemispherium politikáját elolvastam, de majd mindenikben rend vagyon az asszonyok és leányok köntösiről, csak miközöttünk nem látok; nézd meg csak, az erdélyi alma natio saxonicalis az asszonyok és leányok köntösiben mely szép rendet tart, ezért is teli az láda; de mivelhogy az mostani sok cifraság, haszontalan krepin, paszamánt s a többi az férfiköntösökön is nem kevéssé kisepri Erdélyből az pénzt; lássuk, az férfiak is Erdélyben régen mint jártanak, s micsodás köntösben.

A férfiak azért azelőtt az nagyja az embereknek pár nyusztos süveget viselt pompára, medály rajta s abból kolcsogtoll állott ki; de csak az közönséges főemberek is, ha csak jóféle gyöngyből csinált bokrétát is viseltenek; nyárban penig az ifiak virágból való bokrétát is tettenek süvegekben, feljül tévén az köves- vagy gyöngyösbokrétát. A közönséges főemberek egyes nyusztos süveget viseltenek; az úrfiak két, három, némelykor négyszerű nyusztfarkas süveget, abban forgó vagy kerecsen- vagy rárótoll volt, kétfelé kifordulván, néha összemenvén; némelyek sastollas forgót, de az úrfiak is többire mind egypár ráró- vagy kerecsentollat, aranyból csinált és drágakövetekkel megrakott forgóban. Olyat viselt gróf Gyulaffi László főbejáróságában. De mindenekfelett gyönyörűséges volt, mikor három szál darutollat köves medályban rakva tettek az ifjak süvegekben. Akkor sok darvakot tartottanak fejedelem, urak, főemberek udvarában, és mivel az darvak többire szürkék, kiszedték az tollokat szép gyengén, s faolajat öntöttenek az tollútokjában, s ismét helyrerakták az kiszedett tollakot, úgy fejéredtenek meg. Mikor az olyan úrfiak darutollas süvegben lódingoson, tarsolyoson felültenek üszely berzsennyel veresen festett köves, gyöngyös, klárisos szerszámokkal, arannyal szőtt portai cafrangokkal felöltöztetett lovakra, annak is homlokán (üstöknyomtatónak hítták) bársonyra varrott, drága medályban rakott három s néha két szál darutoll lévén, ezüstkengyelekben lábai, csizmáján aranyos sarkantyú gyémánttal vagy rubinttal, smaragddal megrakva, utána az sastollas, párduc-, tigris-, farkasbőrös szolga, azokon nagy ezüst-, aranyos gombok, egynéhány rend ezüstláncokra szorítva, elöl az elkészíttetett, sokképpen cifra vezetékparipák, megugratta szép moderatióval magát az lovon, fútták az töröksípot, trombitát: bizony akármely király udvara Európában cum recreatione megnézhette volna. És hogy példát hozzak elé, mikor Székely László házasodott, amely hintót vitetett az mátkája számára, mind az hat szekeres lónak az hintó előtt egy-egy darutoll volt medályban csinálva az homlokán, maga fejében is három szál darutoll, amely festett portai paripán ült maga, annak két szál darutoll volt az homlokára akasztva.

Kivált az ifjak igen szerették viselni lovokon az csigás kantárt, szügyellőt, farmatringot. Az úrfiak, olyan apró, mint az bab, csigákkal rakatták meg: szíjszerszámokat, melyet gyöngycsigának híttak, közben-közben sokféle színű öreg, mint egy kis alma, tengeri csigák lévén rácsinálva. Az nemesifjak másféle csigás szerszámot viseltenek, az olyan olcsóbb volt. Fekete süveget is igen viseltenek az nagy emberek; selyemből volt csinálva, az nemeseké szép fekete báránygyapjúból; mikor megholt az férfi, olyan süveget vontanak az fejekben, úgy tették koporsóban s temették el, aminthogy most is az temetőben, mikor új sírt ásnak, s régi holttesteket találnak, az olyan süvegek elrothadva meglátszanak, amint én magam is sokat láttam.

Az ifjak penig nyárban ugyan hasonló fekete süvegeket viseltenek, de csákóst, abban szintén úgy az odafel leírt forgókot; az süvegnek az csákóját ezüsttővel sűrűn megrakták, az tőnek az gombja aranyas volt, rendszerént az süveg alsó karimáján, az sinórnak helye volt az; akitől kitölt, ezüstből, selyemből volt, némelyeknek csak tiszta selyemből. Az süvegnek azon alsó részin némely helyeken hasadék volt, amelyen kieresztvén az sinórt, megcifrázták, az sinór vége hosszú volt, azt az mellye mellett jobb felől kieresztette, s egy kevéssé az övin alol ért szép vitézkötés lévén, azon sinór végin kettős volt az a sinór, melyen föl s alá járó gomb volt, mikor nyargaltak, hogy az forgó az posoni süveget le ne vonja az fejekből, azt az sinórt az torkok alá tették, s az említett fel s alá járó gombbal megszorították.

Az csizmájok szárát alol az horgasinokon szép térdkötővel megkötötték; az jó két ujj széles volt, csat némelyiknek ezüstből, az térdkötő vagy majcból, vagy bagariából volt, vagy közönséges szíjból volt, az kötőnek az vége, akivel megkötötték, vagy cifra selyemrojt volt, vagy az szíjából való cifrázás. Én is gyermekkoromban úgy viseltem. Micsoda nádpálcát viseltenek az urak és főrendek, odafel az fejedelem dolgai között leírám. Viseltek kalapot is nyárban, annak az elein csukroson fennállólag egybenkötött fekete strucctollakot.

Az ifjú legények, akikről kitölt, viseltek ezüst-, aranyas, tollas buzogánt, bársonnyal volt borítva az nyele, az régi penig ugyan ezüstös, aranyas; akitől penig olyan ki nem tölt, vasbuzogánt viselt, az nyele ezüstös, aranyos volt, én is ilyet viseltem ifjúkoromban, némelyek penig hasonló nyelű vagy cifra baltát vagy csákánt viseltenek. Amely ifjú legénytől az sem tölt ki, tatár korbácsot viselt, tamariskusfa volt az nyele, az két végin fejér csont vagy vékony hosszú nyelű két-három bog az korbácson; az hosszú volt, nohajkának hítták. Téli kesztyűt ki párducbőrből, ki hiúzbőrből, ki rókabőrből viselt, az nyári kesztyűnek híre-helye sem volt, ha valakinél nyári kesztyűt láttak volna, bolondnak mondták volna. Jut eszemben, egyvalaki viselni kezdette vala az nyári kesztyűt, csúfolni s kacagni kezdették vala, s szégyenletiben letevé. Bizony az fekete csizmát sem viselte más, hanem aki gyászlott, az dali csizmát sem viselte más senki, hanem amaz nagy emlékezetű úr, Kornis Gáspár.

Mind felső, alsó rendbéli ember, mihelyt megházasodott, az szakállát meghagyta, s holtáig úgy viselte; az egy Béldi Pál szüntelen beretváltatta az szakállát, s hogy controvertálták, azt mondotta, mikor tatárok rabja volt, nagy szakálla lévén, az tatár ura, ha megharagudott, annál fogva hurcolta, akkor tett volt fogadást, ha megszabadul, soha szakállt nem visel, s nem is viselt holtig.

Ha valaki abban az időben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottanak neki, akit szégyenlek kiírni. A fejét majd mindnyájon borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat, akit most barókának hínak, mert ha akkor eléhoztad volna a baróka nevét, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen. Akinek haja nem volt, hogy kopoc volt, szép fekete bíborból vagy bársonyból való sapkát viselt. Az bajusza az száját némelyiknek egészlen befogta, abban soha semmit el nem vágtak, sőt mikor ivutt némelyik, megtölt a bajusza s beszoppantotta. Nyakravalót soha máskor nem viseltek, hanem mikor útra mentek, akkor némelyike szép gyolcsból való nyakravalót kötött fel, akinek az két vége kinek skófiummal, kinek aranyfonallal, kinek elegyesen, kinek tiszta selyemmel meg volt varrva, azt függve leeresztette az övig, vagy penig némelykor hátravetette az vállán az hátára, s ott lebegett; de rendszerént portai selyem török nyakravalót viseltenek, az alábbrendű emberek penig közönséges portai nyakravalót. Az uraknak, első főrendeknek az pompára való mentéjek hosszú volt, annak egy hosszú szélyes galléra, hogy majd az háta közegit érte, az karjának felit, elöl is az mellye felé jócskán leért. Némelyeknek ezen galléron kívül vagy nyuszt volt, vagy hiúz, vagy rókatorok, vagy valami drága bőr; az két ujja úgy fityegett az földig; az mentéje ujja kutyafüles volt, bérelve penig attól fogva, ahol az kezit az hasadékon kidugta, sohult sem volt, hanem osztán az végin az kutyafül felé, az kutyafüllel együtt egy kevés bérlés volt. Mikor ritkán felöltötték, az ujján való posztó összeráncolódott, ráncolva állott az karjokon. Abban az időben híre-helye sem vala az paszamántnak, hanem nagy híre vala még Pázmány Péternek, azért ha valakinek eléhoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hagy Pázmányt emlegeted vagy Pázmántot, az Szent István király hadi vezérit. Ezen mentéjeken volt szövés, ki egy ujj szélyes, ki két ujj, ki három, azt oldalpecsenyének hítták; mindennek inkább proportionate vitézkötés az végin, aki arany-, aki ezüstfonalból, ki elegyesen, ki tiszta selyemből való volt, azt varratták sűrűn azon mentére.

Hosszú mentéket is viseltenek az akkori emberek, melyet boér mentének híttanak, az urak s főemberek jóféle posztóból, rókabőrrel megbérelve, az nemesemberek veres muszulyból, báránybőrrel bérelve. Urak, főemberek, nemesek nyári mentét is viseltenek, az urak mentéje belől vagy bársonnyal, vagy aranyos matériával, vagy velencei kamukával volt megbérelve, az többinek vagy rásával vagy bagaziával. Abban az időben kétféle skarlát posztó volt, velencei skarlát, annak tizenhat forinton adták singit, csak úriemberek viseltek olyanból köntöst, az másik törökgránát volt, négy forintos volt singe, az olyan posztó többnyire kék, zöld s meggyszín volt, ilyet viseltenek főemberek, nemesemberek, az olyan tartós posztó volt, három-négy rendbeli dolmány, mente is elszakadott addig az angliai posztóból, amíg ebből egy rendbeli. Volt sálya nevű posztó is, az is az uraknak való volt, köznemeseknek volt az fajlandis, közönséges landis.

Mind urak, főnemesség az köntösököt sinór helyett galanddal szegették bé, az urak ezüst-, aranygalandban, az nemesek selyemgalandban, azután kezdék bogárhátú sujtásos ezüst-, aranyfonalból vagy tiszta selyemből sinóroztatni köntösöket.

Akkor minden rendbeliek jó hosszan viselték s bőven dolmányokot, mentéjeket, ezért tartott sokáig az egyszeri köntös. Az fejedelem s kivált az fejedelemasszony udvari népit, inasit csak arról is megismerték, nem privatus urak cselédi, hogy az országbelieknél leghosszabb köntöst viseltenek. Az dolmányon nem voltak olyan sűrű gombok, azok is egy dolmányon nem voltak többek tizenkét gombnál: az ezüstgombot, mind aranyozva, mind fejéren, abban az időben igen viselték, az hevederövnek híre sem volt, hanem szép selyemövet viseltenek, némelyeknek az végin majc volt, ezüst-, aranyos csattal, pikkelyekkel, az végin meg ezüst. Nyárban penig az öregurak matéria köntösben jártanak, az vagy bíbor, vagy kanavác, vagy kamuka volt, mert bársonyban az egy fejedelmen kívül másnak járni szabad nem volt; az ifjú urak penig karban kivágott, olyan foszlán horvát módra kivágva, abból kifüggött vagy skófiummal, vagy aranyfonallal varrott ingeknek az ujja. Az ifjú legények penig viseltenek valami gyenge matériából való inget (noha az alatt más gyolcs vagy bulya vászoning is volt), annak ujja, mellye, galléra cifrán meg volt varrva, rojtos kötővel, másként éppen olyan volt, mint az ing, csak bővebb, azt páncélingnek hítták.

Bérlett nadrág ritka volt, de azon is az hátulsó varrásán semmi sinór nem volt, rendszerént bőrkapca volt reávarrva talpaló helyett, s némelykor úgy sétáltak török papucsban benne; az csizmája kinek sárga, kinek veres, nem fekete, azon ezüst-aranyas sarkantyú vagy tiszta ezüst.

Az ifjú legényeknek ugyan, mint az uraknak is hosszú mentéjek volt, rendszerént rókaháttal bérelve, de az közönséges viselő mentéjeknek az alja rendszerént az horgosinokat érte. Nem vala akkor híre az krepinnek, mert ha valakinek mondottad volna: krepin, s deákul tudott volna, felnyitotta volna az fülit, s azt hallgatta volna, hol zörgetnek, hanem minden cifraság az mentéjeken az vitézkötés, az penig, amint kitől kitölt, kinek skófiumból, kinek ezüst-, aranyfonalból, kinek tiszta selyemből, kinek elegyesen; némely csak egyes volt, némelyik hármas, egymás végiben, de azok már keskenyebbek voltanak s kisebbek, úgy volt a mentéjekre varrva. Viseltek némelykor ezüst vagy ezüst-aranyos gombokat is az mentéjeken. Az dolmányok olyan hosszú volt, amint odafel leírám, s olyanformán volt cifrázva, mint az mentéjek; a dolmánynak az ujján mind kutyafül volt, az szép bársonnyal volt bérelve; az nadrágok is tisztességes, sem bőv, sem szűk nem volt. Salavárit is viseltenek az ifjú legények, mind úrfiak, mind nemesek; az nadrág hasítékjáig ért a salavári, ott belöl az nadrágon ezüst- vagy selyemsinór lévén varrva két renddel, az sinórok végiben félujjnyi ezüst vastag tők, azokat sinóron általvonták a salavári lyukain, s úgy kötötték az nadrághoz. A salavárin, ahol a lyukak voltak, oda szű formára csinált galanddal vagy sinórral köröl megvarrott posztó volt, az ezüsttők onnan fityegtenek le.

Némely úrfiak varrott bagariából való telekes bocskort is viseltenek, hajdú módra; igen cifra, szironnyal, sőt ezüstfonallal vagy selyemmel cifrázott majc vagy szíj volt, akivel felkötötték, sőt a telekes bocskor felső része is akképpen meg volt cifrázva.

A nagy haj igen-igen ritka volt, sőt soha nem emlékezem, hogy ifjú legényt nagy hajjal láttam volna, de hogy azt hátul vagy sinórral, vagy pántlikával megkötötték volna, mint a ló farkát, mint most cselekesznek, híre-helye sem volt, annál inkább zacskóban hordozták volna. Ha akkor kötött hajjal vagy zacskókban varrott hajjal valaki eléjött volna, azt mindnyájan kacagták s csúfolták volna, s azt tudták volna, hogy farsangos, mert abban az időben láttattak ottan-ottan bolond farsangos köntösben járók, hanem az, kinek, ritkán, nagy haja volt, azt szépen lebocsátotta. Ki-ki inkább leberetváltatta, s úgy üstököt hagytanak magoknak, azt szépen felkötötték, s abban gyönyörködtek, mennél nagyobb csomót köthettenek az üstökökön. Ritkán némelyeknek volt abba fűzve vagy kevés pántlika, vagy kevés sinór, kivált a gyermekeknek.

https://mek.oszk.hu/06100/06187/html/mei16_180030020001/mei16_180030020001.html

MAGYAR EMLÉKÍRÓK
16-18. SZÁZAD A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Bitskey István munkája

Budapest : Neumann Kht., 2000

Magyar emlékírók, 16-18. század 16. század Zay Ferenc: Az Landorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött Mindszenti Gábor: Diárium öreg János király haláláról Bornemisza Tamás: Emléközet Martonfalvay Imre: Emlékirat Gálffy János: Rabságban készített önéletirat 17. század Veresmarti Mihály: Megtérése históriája Szalárdi János: Siralmas magyar krónika Kocsi Csergő Bálint: Kősziklán épült ház ostroma Kornis Gáspár: Erdély és családja viszontagságairól M. Tótfalusi Kis Miklós: Maga személyének, életének és különös cselekedeteinek mentsége 18. század Cserei Mihály: História Báró Altorjai Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae Bethlen Kata: Önéletírás Névmagyarázatok Szómagyarázatok