Anyanyelvi babonák

Írta: Nagy Jenő · 2024. december 11.

kb. 14 perc olvasás

SZEPESY GYULA

NYELVI BABONÁK

Lektorálta
SZATHMÁRI ISTVÁN
KOVALOVSZKY MIKLÓS

TARTALOM

ELŐSZÓ
1. „NE LÉGYEN EGY NAP, EGY PERC ELVESZÍTVE”
2. ŐKET – AZOKAT
3. FÁJ A LÁBAM – FÁJNAK A LÁBAIM
4. A -LAG, -LEG RAG
5. HA NEM IS
6. UTAZÁS AZ AMI KÖRÜL
7. „NYÁRI NAPNAK ALKONYULATÁNÁL”
8. „AZ ORSZÁGOKBAN VALÓ SOK ROMLÁSOKNAK OKAIRÓL”
9. „MÉG JŐNI KELL, MÉG JŐNI FOG EGY JOBB KOR”
10. LASSANKINT – LASSANKÉNT
11. LENGYELBEN – OLASZBAN – JAPÁNBAN
12. TÖBBEK KÖZÖTT
13. SÉTÁLHAT-E AZ UTCA?
14. IDŐBEN LETETTE A VIZSGÁT. IDŐBEN ÉRKEZTÜNK
15. JÖVÖK – MEGYEK; HOZOK – VISZEK
16. NAP MINT NAP
17. OLDAL – LAP
18. MUNKAKÉPES EMBER – VÉRSZEGÉNY LEÁNYKA
19. „EZERÖTSZÁZTIZENÖT ESZTENDŐBEN ÍRTÁK EZT”
20. ISTEN ADTA GYERMEK – ANYÁM SÜTÖTTE KENYÉR
21. GYEREKEK, REGGELIZNI!!!
22. „BORT MEGISSZA MAGYAR EMBER, JÓL TESZI”
23. MONDATTANI BABONÁK


ELŐSZÓ

Mi a babona? A babona általában véve: tévhit, amely bizonyos jelenségeket a természet törvényein kívül álló képzelt erők működésének tulajdonít. A nyelvi babona is tévhit. Terjesztői minden vizsgálódás és tájékozódás nélkül nyilvánítanak helytelennek olyan nyelvi eszközöket, amelyek a nyelv rendszere szempontjából teljesen kifogástalanok, és összhangban állnak a nyelvhelyesség általánosan elfogadott elveivel.

Hogy a nyelvhelyesség elveivel szemben álló vélekedéseket teljes bizonyossággal babonáknak bélyegezhessük, ismernünk kell ezeket az elveket. Tudnunk kell, hogy kik állapították meg és milyen megfontolások eredményeképpen.

A nyelvhelyesség elveit nyelvészek, tehát szakemberek állapították meg, alapul véve azt a nyelvhasználatot, melyet a nyelvközösség magáénak vall: a köznyelvet és az irodalmi nyelvet. Ebből következik, hogy a helyesség kérdése csak olyan nyelvközösségben merülhet föl, ahol a nyelvjárások fölé, vagyis a népnyelv különféle változatai fölé egy általános beszélt és értett, iskolában tanított, hivatalosan használt köznyelv boltozódik, kiegészülve egy művészi igényű, műalkotásokra alkalmas, úgynevezett irodalmi nyelvvel.

Ezt azért kell hangsúlyozni, mert minden nyelv életében, a magyar nyelv életében is volt egy olyan időszak – a legrégibb időktől fogva az írásbeliség kialakulásáig -, amikor még csak egymástól többé-kevésbé eltérő nyelvjárások éltek egymás mellett egyenlő értékű nyelvi változatként. Az írásbeliség előtti időszakban nem volt mihez mérni a helyességet, ami szakszerűen kifejezve azt jelenti, hogy a nyelvhelyességnek nem volt általánosan elismert normája.

Ezt tudva, sokan úgy vélekedhetnek, hogy akkor hát a nyelvjárásoknak a köznyelv és az irodalmi nyelv kialakulása után semmilyen súlyuk nincs többé a nyelvi eszközök megítélésében. A dolog nem ilyen egyszerű. Először is, a népnyelv nagy súllyal esik latba annak eldöntésében, hogy valamely nyelvi eszköz idegenszerű-e vagy sem. Csökken az idegen eredet valószínűsége akkor, ha az idegenszerűség gyanújába keveredett nyelvi eszköz megtalálható a népnyelvben, régóta otthonos valamennyi nyelvjárásban vagy legalábbis a nyelvjárások többségében. Ezenkívül arra is tekintettel kell lennünk, hogy nincs pontosan megvonva a határ a népnyelv és a köznyelv, illetve a népnyelv és az irodalmi nyelv között. Mindig adva van a lehetőség, hogy a sajátosan népnyelvi eszközök köznyelvi és irodalmi szintre emelkedjenek. Ugyanakkor bizonyos nyelvi eszközök kiszorulhatnak a köznyelvből és az irodalmi nyelvből.

Mindebből természetszerűleg következik az a nyelvhelyességi elv, mondhatnánk: alapelv, hogy valamely nyelvközösségen belül helyes az a nyelvi eszköz, amelyet az egész nyelvközösség köznyelvi és irodalmi szinten használ, illetve használhat.

Ha a nyelv könnyen áttekinthető rendszer volna – mint ahogy nem az -, és ha mi, emberek tökéletesnek alkotott lények volnánk – mint ahogy nem vagyunk azok -, akkor nem is lenne szükség több nyelvhelyességi elvre, hiszen a fent megfogalmazott alapelvet minden nyelvi eszköz esetében eredményesen alkalmazhatnánk. A nyelvművelők azonban az eddigi tapasztalatok alapján ezt a sarkalatos alapelvet egyéb elvekkel, egyéb követelményekkel is ki szokták egészíteni. Főként abból a célból, hogy az eredeti, sajátos magyar nyelvi eszközöket és a nélkülözhetetlennek bizonyult idegen eredetű nyelvi elemeket meg lehessen óvni az esztelen üldözéstől, ugyanakkor a nyelvbe újabban beférkőzött, de nélkülözhető, sőt ártalmas idegen eredetű elemeket ki lehessen szorítani a nyelvből. Így jöttek létre a kiegészítő nyelvhelyességi elvek. Ezek a következők:

Mindenképpen helyesnek kell tartanunk azt a köznyelvben és irodalmi nyelvben használt nyelvi eszközt, amely már hosszú idő óta, esetleg évszázadok óta, sőt ősidők óta él nyelvünkben, megtalálható a népnyelvben vagy legalábbis számos nyelvjárásban, megtalálható legnagyobb íróink-költőink műveiben. (Sokan talán csodálkoznak azon, hogy mindezt hangsúlyozni kell, de később látni fogjuk, hogy erre valóban szükség van.)

Helyesnek kell tartanunk továbbá azt az idegen eredetű vagy idegen mintára keletkezett nyelvi eszközt, amelynek idegen eredete a magyar nyelvközösség tudatában már elhalványult, és csak tudományos úton mutatható ki.

Helyesnek kell tartanunk azt az idegen eredetű vagy idegen mintára keletkezett nyelvi eszközt, amelynek idegen eredete fölismerhető ugyan, de amely régóta használatos nyelvünkben, ráadásul fontos funkciója van.

Helyesnek kell tartanunk azt az idegen eredetű vagy idegen mintára keletkezett nyelvi eszközt, amely nem régen került ugyan be nyelvünkbe, de valamilyen szempontból hasznosnak bizonyul.

Ezek után – a nyelvhelyesség elveit mértékül véve meg tudjuk állapítani, hogy mik a helytálló nyelvhelyességi szabályok és mik a nyelvi babonák.

Nyelvi babonát terjeszt az a nyelvész, nyelvművelő, író, tanár, újságíró vagy bárki más, aki helytelennek nyilvánít olyan nyelvi eszközt, amely a fenti nyelvhelyességi elvek értelmében nem hibáztatható.

Itt is, akárcsak a nyelvhelyességi elveknél, a babona általános meghatározását – szintén az eddigi tapasztalatok alapján – további meghatározásokkal kell kiegészítenünk.

Nyelvi babonát terjesztenek azok is, akik idegenszerűnek, mondjuk: germanizmusnak bélyegeznek olyan nyelvi eszközt, amely ismeretlen a forrásul megjelölt idegen nyelvben, vagy már abban a korban is járatos volt nyelvünkben, amikor a forrásul megjelölt idegen nyelv még nem hathatott rá. Ezek a mondvacsinált germanizmusok vagy latinizmusok.

Nyelvi babonát terjesztenek azok is, akik minden megokolás nélkül, egyéni ízlésből, egyéni szeszélyből üldöznek, kárhoztatnak teljesen kifogástalan nyelvi eszközöket.

* * *

A nyelvi babonákkal kapcsolatban a következő kérdések merülnek föl: 1. Mennyi lehet nyelvünkben a babonák száma? 2. Milyen mélyrehatóan érintik a babonák nyelvünk rendszerét? 3. Hogyan nyilvánulnak meg a babonák az általános nyelvhasználatban? 4. Honnan származnak a babonák? 5. Kik a babonák terjesztői? 6. Kik a babonák hordozói? 7. Kik helyezkedtek szembe eddig a babonákkal?

1. Mennyi lehet nyelvünkben a babonák száma? Ennek a kérdésnek a fölvetése azért igen fontos, mert látnunk kell, hogy csakugyan nagy veszélyt jelentenek-e a babonák, vagy csupán kisebb jelentőségű dologról van szó. Ha végiglapozzuk az utóbbi száz évben publikált nyelvészeti, nyelvhelyességi írásokat, folyóiratokat, kézikönyveket, cikkeket, meggyőződhetünk arról, hogy a nyelvi babonák száma – kifejezéseket, szerkezeteket, szólásokat, vonzatokat stb. tekintve – több tucatra, egyes szavakat, mondvacsinált germanizmusokat is beleértve százakra tehető.

2. Milyen mértékben érintik a babonák nyelvünk rendszerét? Figyelmes vizsgálódás után meg kell állapítanunk, hogy a babonák káros hatása ebből a szemszögből nézve aggasztó méreteket ért el. Alig van nyelvünknek olyan alaktani, mondattani, lexikológiai eszköze, amely ne esett volna prédául a nyelvhelyeskedési szenvedélynek.

3. Hogyan nyilvánulnak meg a babonák a nyelvhasználatban? Általánosságban olyképpen, hogy a babonák körében élő emberek bizonyos fokig elveszítik kifejezési biztonságukat, nyelvérzéküket. Megromlik a „nyelvi közérzet”, mint ahogy ezt többen is szóvá tették. Ez egészen természetes következménye az általános nyelvhasználattal szembeforduló regulázásnak. Megpróbálom röviden vázolni ezt a folyamatot.

A nyelvünk sajátos jelenségeinek felszínes vizsgálatából eredő, „a priori” megfogalmazott nyelvhelyességi szabályok rendszerint efféle motiválásokat, korholásokat, deklarációkat tartalmaznak: „aki tud magyarul, az így mondja”; „a német beszél így, mi magyarok viszont…”; „magyar ember ezt nem így mondja” stb.

Ha ilyenkor alaposan megnézzük, hogy mi is az igazság, ráébredünk arra, hogy a többség bizony nem úgy mondja – rendszerint évszázadok óta nem úgy mondja -, ahogy a buzgó regulázó mondatni akarja vele, illetőleg bizony úgy mondja – réges-régóta úgy mondja -, ahogy a szabályalkotó szerint állítólag „nem mondja”. Ha nem így volna, nem volna értelme a kárhoztatásnak.

Az általánosan használt nyelvi eszközök hibáztatása folytán hovatovább kialakul egy olyan fölfogás, hogy a többség rosszul beszél magyarul. Ennek káros hatása többféleképpen is megmutatkozik. Oly módon például, hogy sokan nem mernek a nyilvánosság előtt beszélni, különösen, ha tudják, hogy a hallgatóság között nyelvészfélék is vannak. S ha mégis fölszólalnak, csak olyan kifejezéseket, szerkezeteket, szavakat mernek használni, amikről tudják vagy sejtik, hogy a nyelvművelők még nem írtak azokkal kapcsolatban helytelenítő cikkeket.

Ennek a nyelvi elbátortalanodásnak számos esetét figyelhetjük meg. Tapasztalhatjuk például, hogy akik mégis mindenképpen szerepelni akarnak, vagy akiknek pozíciójuknál fogva szerepelniük kell a nyilvánosság előtt, azok iparkodnak olyan nyelven beszélni, amely lényegesen különbözik a természetes anyanyelvtől. Teszik ezt abban a hitben, hogy akkor beszélnek helyesen és választékosan, ha minél kevésbé hasonlít beszédjük a megszokott beszédhez. Egyes nyelvművelők ezt az előkelősködésre, fontoskodásra való törekvéssel hozzák összefüggésbe. Ilyesmi is létezik, de akkor is fönnáll a tény, hogy az előkelősködni, fontoskodni akarók elsősorban mégis a megszokott természetes nyelvtől való elrugaszkodásban látják az előkelősködésnek az eszközét.

Sajnos, nemcsak az élő beszédben figyelhetjük meg ezt a bizonytalanságot, hanem írásban is. Tanárok, lektorok, újságírók, általában azok, akik mások írásbeli megnyilatkozásait korrigálják, állandóan tapasztalhatják, hogy sokan igen gyakran valamilyen nyelvi babona hatása alatt írnak. Az a tanár vagy lektor, aki maga is jól ismeri ezeket a babonákat, rögtön látja, melyik babona irányította az írott szöveg szerzőjének a tollát. Ha ezt olvassuk: remélhetően, vonatkozóan, állítóan, egyhangúan, akkor sejthetjük, hogy az illető hallott valamit harangozni a -lag, -leg helytelen voltáról. Ha egy újságcikkben „a többi között” tolakszik a szemünk elé, akkor bizonyosra vehetjük, hogy a cikkíró nem meri tollára venni a „többek között” kifejezést. Ugyanígy könnyen észrevehetjük más nyelvi eszközök szándékos kerülését is.

4. Honnan származnak a babonák? Evvel kapcsolatban föltehetnénk több hasonló kérdést is: Hogyan keletkeznek a babonák? Mik a babonák forrásai? – Ha ezekre a kérdésekre választ keresünk, váratlan eredményre jutunk. Ha valaki a babonák eredetét elfogulatlanul, előítélet nélkül vizsgálja, előbb-utóbb rájön arra, hogy a magyar nyelvművelés mindjárt a kezdet kezdetén nemegyszer tévútra jutott. Eddig kellőképpen föl nem derített okokból sokszor kritikátlanul, a nyelvi valóság negligálásával hibáztatott nyelvi eszközöket. Elég volt egyetlen kárhoztató kijelentés, és bármely nyelvi jelenséget az üldözendők közé soroltak, ahonnan jó ideig, némelyiket a mai napig sem lehetett kiragadni.

Ilyen módon persze rohamosan gyűltek a tilalomfák, de ugyanakkor hallatszani kezdtek a tiltakozások is. Arany János ironikus versekben pellengérezte ki az effajta „nyelvművelést”. Megtudjuk ezekből a versekből, hogy az üldözendők közt szerepelt például a bennünket, a noha kötőszó, az -ás, -és képző és sok más nyelvi eszköz. Azt is megtudjuk, hogy a múlt századbeli nyelvészek ezeket az egyéni ötleteket fokozatosan szabállyá emelték, Arany szerint „törvénnyé kenték”, s „önnön bogaraikat” minden erővel terjeszteni igyekeztek. Az önkényesen regulázó nyelvészek káros tevékenységét megörökítő egyik vers így szól:

Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész,
Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész,
Az a három, négyszáz tudós képviselő,
Kik egy-egy indítványt sűrűn hoznak elő,
Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik:
Önnön bogarába szerelmes mindenik.

A nyelvi babonákat jórészt nyelvészkörökben „termelték”, s a babonák forrása az a felszínes nyelvészeti tevékenység volt, amely nem terjedt ki a nyelvi jelenségek tüzetes vizsgálatára. Csaknem száz éven keresztül a nyelvészek ritkán ellenőrizték, vajon a helytelennek nyilvánított nyelvi eszközök csakugyan helytelenek-e. Mindezekre a mulasztásokra ki fogok térni az egyes babonák tárgyalásánál. Ugyanakkor arra is rá fogok mutatni, hogy az utóbbi évtizedekben a nyelvészek közül sokan igyekeztek jóvátenni a múltbeli mulasztásokat, és jó néhány alaptalan „szabályt” a nyelvi babonák közé soroltak.

5. Kik a babonák terjesztői? A nyelvhelyességi babonák legfőbb terjesztői a nyelvészeken kívül tagadhatatlanul a tanárok. Ez régebben is így volt, és napjainkban sem változott lényegesen a helyzet. A tanárok babonaterjesztő tevékenységéről igen sokan tettek szóban és írásban tanúságot. Az utóbbi időben is sok fiatal ismerősömtől kérdeztem meg, hol tanulta ezt vagy amazt az alaptalan nyelvhelyességi szabályt. A válasz így hangzott: az iskolában. Sokan meg is tudták nevezni azt a tanárt, aki a szabályt a fejükbe verte. A tanárok szerepe ebben a tekintetben még végzetesebb volt, mint a nyelvészeké. A nyelvészek ugyanis nem mindig tiltottak kategorikusan, hanem itt is, ott is próbáltak lazítani a szabályon, ha az túlságosan szembehelyezkedett a nyelvhasználattal. Ezeknek a szabályhasználati utasításoknak azonban nem sok eredményük volt. Nem is lehetett. Egyrészt azért nem, mert a szabályokhoz fűzött utasítások legtöbbször éppen olyan alaptalanok voltak, mint maguk a szabályok. Bizonyos fokig érthető tehát, hogy a tanárok a könnyebben járható utat választották. Nem sokat latolgattak, hanem kereken kimondták például: az egy névelő mindig helytelen, a -va, -ve igeneves szerkezet mindig magyartalan.

6. Kik a babonák hordozói? Az előző pontból önként következik a válasz: az iskolázott emberek, főleg azok, akik történetesen olyan iskolába jártak, ahol valamelyik tanár különösen buzgón propagálta az alaptalan nyelvhelyességi szabályokat.

Nem minden nyelvhelyességi szabály rögződött meg egyformán valamennyi iskolázott emberben. Megfigyelhetjük, hogy az egyik ember ezt, a másik azt a szabályt tartotta meg emlékezetében. Ez egyebek között a szabályok megtanulhatatlanul nagy számával magyarázható. A babonákat hordozó értelmiségiek az örökölt babonákon kívül saját maguk kitalálta babonákat is terjesztenek. Főleg olyanokat, amelyek az átlátszó „logikával” függnek össze. Például: nem állhatnak előttünk feladatok, mert a feladatoknak nincs lábuk; nem léphetünk mosolygó arccal a szobába, mert arccal nem lehet lépni. De egészen egyéni babonákról is tudunk. Különösen nyelvészkedő hivatalfőnökök tilalmaznak egyes szavakat, kifejezéseket alárendeltjeiknek.

7. Kik helyezkedtek szembe eddig a babonákkal? Régebben igen sokszor Arany János. Oldalakra terjedne, ha föl akarnánk sorolni azokat a kifejezéseket és szavakat, amiket megvédett a nyelvészek tilalmaival szemben. Számos, légből kapott nyelvhelyességi szabályt cáfolt meg vagy módosított. Rámutatott arra is, hogy ezek az „a priori” szerkesztett szabályok teljesen önkényesek. Maró gúnnyal illette egyebek között azokat a tanokat, amiket a nyelvészek akkoriban a magyar igeidők használatával kapcsolatban kiötöltek. Megállapította, hogy itt „homlokegyenest ellenkező teóriák tülkölődznek egymással” (Visszatekintés, VI.). Ezeket a teóriákat, amelyeket ma fikcióknak bélyegeznénk, Arany nagy betűvel írva – Elveknek nevezi, és gúnyosan számokkal látja el, ekképpen: „Elv No. 1.”, „Elv No. 2.”, „Elv No. 3.” (A részletekre majd az egyes babonáknál térek ki.)

Számos nyelvi babonára derített fényt Simonyi Zsigmond. Ő bizonyította be sok nyelvhelyességi „hibáról”, hogy azok nem is hibák. Sajnos, azt kell, mondanunk, hogy Simonyi ebben a tekintetben nem volt következetes. Néhány nyelvi babona az ő meg nem fontolt hibáztatására megy vissza.

Erőteljes hadjárat indult meg az 1950-es évek elején a babonák ellen. Idézem azokat a szavakat, amelyek annak idején a küzdelmet megindították: „El kell távolítanunk azokat a hamis tilalomfákat, azokat az áltörvényeket, amelyek valamilyen eredetileg helyes nyelvi szabály félreértése vagy valamilyen nyelvi jelenség önkényes magyarázata folytán keletkeztek. Ezek a nyelvművelő babonák sokszor szinte kiirthatatlanok; erősek és rombolók” (Lőrincze Lajos: Nyelv és élet, 169).

Lőrincze maga járt elöl jó példával, és a fent említett könyvben mindjárt egy régi nyelvi babonát döntött meg. Ma már jó néhány tilalomfának az eltávolítása fűződik nevéhez. Lőrincze babonacáfoló tanulmányát rövidesen több hasonló tanulmány követte más nyelvészek kutatómunkájának eredményeképpen.

Egyik nyelvészünk, Nagy J. Béla külön összefoglaló tanulmányt írt Nyelvhelyességi babonák címmel egy kézikönyvben (Nyelvművelésünk főbb kérdései, 241). Ennek a sok tekintetben hasznos tanulmánynak több gyöngéje is van, legnagyobb az, hogy néhány témája túlságosan bonyolultan, nem népszerűen van megírva, kevés példával illusztrálva, éppen ezért az olvasó végül is nem kap biztos támpontot a szóban forgó nyelvi eszköz helyes használatára. Végül, némely babona, amelyet Nagy J. Béla tárgyal, manapság már nem játszik jelentős szerepet.

Az utóbbi években a babonák elleni küzdelem mintha ellanyhult volna. Pedig még nem érkezett el az ideje, hogy „fegyverszünetet” hirdessünk, egyrészt azért, mert a leleplezett babonák jó részét sem sikerült félreállítani az útból, másrészt azért, mert számos régi babona még most is a helyesnek tartható szabályok közt lábatlankodik mint álszabály, és rontja a többi szabálynak a hitelét. Mások is észrevették a nyelvi babonáknak ezt a káros hatását, és nyomatékosan fölhívták rá a figyelmet.

A Kortárs folyóirat 1977. 8. számában (1307), majd a Herder árnyékában című könyvben (156) Kolozsvári Grandpierre Emil nyomatékosan rámutatott a nyelvi babonák káros voltára, és egyik legsürgősebb feladatként jelölte meg, hogy vessünk gátat terjedésüknek.

Valóban ez volna nyelvművelésünknek egyik legfontosabb föladata. Véleményem szerint addig nem várhatunk szemmel látható előrehaladást a nyelvművelés területén, vagyis addig nem várhatjuk, hogy a magyar anyanyelvűek többsége helyesen, szépen beszéljen és írjon, amíg vissza nem szorítottuk a nyelvi babonák nagy részét. Hiszen nyilvánvaló, hogy addig nem szerezhetünk érvényt a célszerű és ésszerű nyelvművelési törekvéseknek, amíg az emberek tudatában kaotikus összevisszaságban kavarognak a helytálló szabályok a soha kellőképpen meg nem vizsgált alaptalan regulákkal.

Ezek után rátérek az egyes babonák tárgyalására, kitérve mindarra, amit a szóban forgó babona megvilágítása céljából lényegesnek tartok. A sorrendet többé-kevésbé az szabta meg, hogy egy-egy nyelvi jelenség mióta van kitéve valamely babona romboló hatásának; milyen körre terjed ki a babona hatása; milyen mértékű kárt szenvedett a magyar nyelv rendszere a babona következtében. Ugyanezek a tényezők határozták meg a méltatlanul üldözött nyelvi jelenségekkel kapcsolatban a mondanivaló terjedelmét is.

Jól tudom, hogy a babonák – nemcsak a nyelvi, hanem egyéb babonák is – rendkívül mélyen gyökereznek az emberek tudatában. Annyira, hogy az emberek nemegyszer komolyan neheztelnek arra, aki föl akarja világosítani őket, hogy megszabaduljanak a babonák visszahúzó hatásától. Tapasztalhatjuk, hogy még a fölvilágosultabbaknak is van néhány dédelgetett „házi” babonájuk. Biztosra veszem, hogy sokan rám is neheztelni fognak néhány szélesebb hatókörű „házi” babona kipellengérezése miatt. Azt is sejtem, hogy melyei azok a babonák, amelyeknek leleplezését a legtöbben fogják fájlalni. Ez azonban nem tarthat vissza a babonák elítélésétől.

Nem tarthat vissza elsősorban azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy minden egyes babonának a pusztulása – akárcsak egy-egy boszorkány halála Petőfi János vitézében – egy fokkal világosabbá teszi a magyar nyelv használatára egy évszázad óta rátelepedő homályosságot. Nem tarthat vissza másodsorban azért, mert nem állítok föl semmilyen merev ellenszabályt az eddig szentségként tisztelt szabályokkal szemben. Célom a fölvilágosítás az élő nyelvhasználat alapján, a nyelvhelyességi elvek figyelembevételével.