kb. 11 perc olvasás
Adalékok a maffiáról
Olaszország talán soha nem állt olyan távol az utolsó fél évszázad során a társadalmi és gazdasági egységtől, mint ma és a legutóbbi helyhatósági választások egész világosan megmutatták, mennyire két külön állam Észak- és Dél-Olaszország. Elméletben idealizálva, természetesen még létezik az egység, a Risorgimento mítosza még eleven, a két világháborút túlélt Itália nem akar részekre szakadni, de valójában két részre szakadt. Észak- és Dél-Olaszország között csaknem olyan nagy a színvonalkülönbség, mint Európa és Afrika között, gyakran szokták is a legelmaradottabb déli vidékeket a mi kis harmadik világunknak nevezni. Külön intézmények foglalkoznak Dél-Olaszország problémáival és impozáns tervek készülnek fellendítésre. A baj az, hogy néha előbb elkészítik a terveket, előirányozzák a költségeket, sőt el is kezdik költeni a pénzt, és csak azután kerül sor a tervek megvitatására, amelyek közül néhányról kiderül, hogy elhibázott, vagy túlméretezett, és akkor a megkezdett munkát abbahagyják, az előirányzott pénz vagy kihasználatlanul hever vagy kézen-közön elfolyik és minden marad a régiben.
A kérdés ma már a nemzet fennmaradásának, az olasz demokrácia európai létének problémája lett. Három nagy dél-olasz tartományban: Campaniában, Calabriában és Szicíliában az állam és a szervezett bűnszövetékezet, értsd maffia, egymás mellett él, hol békésen, hol harcolva egymás ellen, hol szövetségre lépve, hol pedig egyszerűen nem véve tudomást egymásról. Az ebből eredő társadalmi és gazdasági paralízis kb. 20 millió dél-olaszt érint.
Hogy pontosan mikor és hogyan született a maffia, ma már nem lehet megállapítani. A létéről hírt adó első írásos dokumentumok az 1860-as évekből, Itália egyesítésének idejéből származnak, de hogy akkor már mióta élt és működött, arról nincsenek adataink. A maffia már a 16. században is létezett, de a 17.-ben már biztosan. A maffia eredetileg a nagybirtokosok ellen alakult véd- és dacszövetség, melynek kezdetben nem volt más célja, mint a szegény nép érdekeinek védelmezése. Hogy miként lett ebből lassanként kizárólag bűnszövetkezet, arra egyszerű a magyarázat. A nép érdekeit az elnyomókkal szemben csak erőszakkal lehetett megvédeni, és mikor megszűnt, az erőszakos cselekedetek megmaradtak, mert már szokásossá váltak, és mert a maffián keresztül mindent el lehetett érni. Olyannyira, hogy az utóbbi évtizedek során a maffia az állami, gazdasági és politikai élet valamennyi zugába beférkőzött, és az igazságszolgáltatás sokáig tehetetlen volt vele szemben.
Nápoly, Reggio Calabria és Palermo, a három nagy déli tartomány székhelye túltesz bűnözésben. Al Capone Chicagóján. Nápolyban a 60-as években kb. 300 maffiás gyilkosság történt évente, a 70-es években számuk 500-ra szökött, míg a 80-as évek végére elérte az évi 800-at, míg Chicagóban 1919-30-ig összesen 559-en estek áldozatul Al Capone gengsztereinek. És ami még ennél is nagyobb baj, hogy ma már a maffiafőnökök nem hagyományos üzleteikkel foglalkoznak, mint pl. zsarolás és prostitúció, hanem városrendezéssel, választási- és közügyekkel.
Dél-Olaszország századok óta szegény. 1860 körül Nápoly és Palermo sűrűn lakott két főváros volt, körülöttük pedig az elszigetelt, elfelejtett falvak ezrei feküdtek szétszórva. Calabria székhelye, Reggio 15 ezer lakosú mezőváros vagy inkább nagy falu volt, az egész tartomány szinte kívül esett a világon. A közlekedés és szállítás szamár- és öszvérháton, ill. a férfiak vállán és a nők fején történt, és minden falu a többitől elzárkózva csak magának élt. Óriási méretű volt az analfabetizmus, 90%- os Szardínia és 89%-os Szicília szigetén, 86%-os Calabriában és Campaniában. Legyünk őszinték, nem kis bátorság kellett, Itáliát egyesítve, ilyen terhet venni magukra a sokkal előrehaladottabb északi tartományoknak. Az a marxizmus hamisításai közé tartozik, hogy az északi kapitalizmus bűnéből maradt volna el a déli mezőgazdasági forradalom. 1861-ben, Itália egyesülése idején, a déli mezőgazdaság igen rossz helyzetben volt és a szegény parasztok beletörődve a nyomorúságba, kisujjukat sem mozdították, hogy javítsanak a viszonyokon. Az északi parasztok sem éltek fényesen, de aktívak voltak, szövetkeztek, ligába, szakszervezetbe tömörültek. A déli tartományok iparosítása mind a mai napig csődöt mondott és lassan a mezőgazdaság is eltűnik a déli tartományokból.
SZICÍLIA ÉS EGÉSZ DÉL-OLASZORSZÁG mai ellentéteinek, ellentmondásainak és a maffia széles körben való elterjedésének fő oka, hogy a paraszt és kézműves társadalom, átugorva az ipari forradalom korát, minden átmenet nélkül egyszerre bürokratikus fogyasztói társadalommá vált. Ebbe a talajba eresztette mély gyökerét a „három nővér”, ahogy a három hírhedt testvér-bűnszövetkezetet: a szicíliai maffiát, a calabriai ‘ndranghetát és a nápolyi camorrát nevezik (az utóbbi 10-15 évben ugyan csatlakozott hozzájuk a Puglia tartományban kifejlődött egyesült szent koronának nevezett maffia is, de ez az előbbi háromhoz képest még gyermekcipőben jár), és ezek már jócskán túllépték Dél-Olaszország határait, egész Itáliát behálózva. Általában véres küzdelem folyik köztük a hatalmi pozíciókért, de egyes esetekben békésen megegyeznek. A nagy látiumi város, Latina nagyvásárcsarnokának forgalmát pl. a három nővér irányítja, szépen megosztva egymás között a szerepeket: a ‘ndrangheta ellenőrzi a hal, citrom és mandarin árusítását, a camorra a zöldségpiacot és a maffia a narancsvásárt.
A szicíliai maffia hadserege kb. 45 ezer emberből áll, tábornokok, őrmesterek és katonák alkotják sorait, akik 150 ún. családra oszlanak és valamennyi családnak 100-tól 300-ig terjedő tagja van. A maffiás szervezetek azonban, egész Olaszországot behálózva, mintegy 500 ezer embert foglalkoztatnak. Ezeket az adatokat az olasz Politikai és Társadalomtudományi Intézet közölte 1992 évvégi jelenésében. Ez az intézet már jó ideje a szervezett bűnszövetkezetre és tevékenvségére összpontosítja figyelmét. A vizsgálat többek között leszögezi, hogy a maffia az egész országban gyilkol, de elsősorban a déli tartományokban. Öt év alatt, 1986-91-ig 2500 gyilkosságot követett el a maffia.
Súlyos árat fizet a maffia elleni harcban a rendőrség. Minden négy megölt bűnözőre egy hatósági ember halála esik. Egyenlőtlen a harc az állam és a maffia között; minden hivatásos bűnözőre ugyan két rendőr jut, de a maffiások előnye, hogy övék az első lépés, a homályban mozognak, a védelem sűrű hálójával rendelkeznek és semmilyen jogi korlát nem köti meg kezüket, mint a demokratikus állam rendfenntartó erőiét, azaz gondolkodás nélkül gyilkolnak, míg a rendőrség csak végszükség esetén válaszolhat fegyverrel a támadásra. Az adatok vizsgálatából kiderül, hogy a maffia inkább a gengszterizmus képét ölti fel, a bűnszövetkezet egyre jobban szervezett, mind több hivatásos bűnözőből áll, és nagyvállalkozás módjára működik.
A maffia a rendelkezésre álló hatalmas tőke jóvoltából súlyos veszedelmet jelent a demokrácia számára, olvasható az olasz titkosszolgálat jelentésében, mely megállapítás világosan mutatja, mivé vált a nemzetközi kiterjedésű bűnszövetekezet, milyen óriási hatalomra tett szert. A titkosszolgálat aggodalmai abból az illegális pénzfolyamból fakadnak, amely elárasztja a bankokat, beszennyezve a piacot, a gazdasági rendszer felrobbantásával fenyegetve. Két fő forrásból ered a forgalomba dobott és átszűrt, eredetileg piszkos tőke. Az egyik az emberrablás, zsarolás, csempészés, hazárdjáték és főleg a kábítószer kereskedelem gyümölcse, míg a másikat a bűnözés multinacionális vállalatai kezelik és látszólag tiszta üzleti vállalkozások eredménye. A legfőbb veszély, hogy megsértik a demokratikus gazdaság elvét, a szabad versenyt.
A MAFFIÁSOK TÖMEGES BEKAPCSOLÓDÁSA a gazdasági életbe a 60- as évek végén kezdődött és egybeesett az első nagy állami beruházásokkal és az iparosítás kezdeteivel Dél-Olaszországban. Ez a radikális újítás azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a maffia szakított volna hagyományos módszereivel, sőt míg egyfelől iparosodott, másfelől egyre tökéletesítette zsaroló, emberrabló és csempész tevékenységét. A maffiás nagyvállalkozók gazdasági tevékenységük szervezetébe olyan újításokat vezettek be, amelyek monopolisztikus profitot hoztak számukra. Az a néhány jellegzetes vonás, amely megkülönbözteti a maffiást a normális vállalattól, csak előnyére szolgál.
Az első számú ilyen előny, hogy míg egy rendes üzemnek harcolnia kell a konkurencia ellen, a maffiás azt egyszerű megfélemlítéssel leszereli. A maffiás vállalatok második előnye, hogy alacsoy munkabért fizetnek, amivel szemben még a szakszervezetek tehetetlenek. A harmadik előny, hogy a maffiásoknak, mivel hatalmas összegekkel rendelkeznek, nem kell üzleteik finanszírozásához bankkölcsönhöz folyamodniok. Sőt, zsarolhatják a bankokat, ha a letétbe helyezett illegális eredetű piszkos pénz riasztó méreteket ölt.
A calabriai maffia, a ‘ndrangheta a 70-es években érte el mai ijesztő erejét. A lakosság számához viszonyítva, a világon a legtöbb gyilkosságot Calabriában követik el. Ma a calabriai ‘ndrangheta nem egyéb kereskedelmi vállalatok szövevényénél, amelyek milliárdos üzleteket bonyolítanak le és hatalmas közmunkákat végeznek.
A nápolyi maffia, a camorra külön helyet foglal el az olaszországi korrupció, politika és maffia közti kapcsolatok történetében. Hogy Nápolyban minden a camorra kezében összpontosul, már a híres rendező, Francesco Rosi világosan elmondta 30 évvel ezelőtt a mindennapi élet valóságából merített Kezek a város felett című világsikert aratott filmjében. Azóta nem sokat változott a helyzet, talán súlyosabb lett, jobban elmélyültek a maffia és a politika kapcsolatai. A bíróság most több nápolyi volt vezető politikus ellen folytat eljárást, akik között központi helyet foglal el Antonio Gava kereszténydemokrata szenátor, volt belügyminiszter, aki a vádak szerint a camorra és a politika közötti legfőbb összekötő kapocs volt. Gava 1981-ben a camorra segítségét kérte és meg is kapta a vörös brigádok által elrabolt Ciro Cirillo, volt kereszténydemokrata tartományi tanácsos kiszabadítására.
Gava a nápolyi camorra akkori koronázatlan urához, Raffael Cutolóhoz fordult, hogy járjon közbe a terroristáknál Cirillo érdekében. És Cutolo, azaz a comorra 2 milliárd líra váltságdíjat fizetett a terroristáknak a kereszténydemokrata tanácsosért, aki ki is szabadult elrablói kezéből, de Cutolo ezért természetesen ellenszolgáltatást kért Antonio Gavától és kollegáitól. így történt, hogy 1981 után az is a camorra kezébe került, ami fölött addig nem uralkodott. És sokszorosan megtérült a Cirillo tanácsára költött 2 milliárd a közmunkák mannájának, építési vállalkozásoknak, szemétbegyűjtésnek stb. megkaparintásából. Ezért nem működik semmi Nápolyban, nem épülnek fel a megkezdett kórházak, iskolák, lakóházak és áll örökké halomban mindenütt a szemét, mert a camorrának kellene e munkákat elvégeznie, amely viszont megelégszik az állam pénzének zsebre tételével és hálából legfeljebb szavazatát adja az üzelmeit támogató politikusoknak.
A maffia és a politika kapcsolatairól különösen sok szó esik az utóbbi időben, amióta az olasz állam egyre sikeresebben harcol a bűn- szövetkezet ellen, mind több titkát leplezve le és mind több vezetőjét tartóztatva le. Ebben az évben a szicíliai maffia kupolának nevezett vezérkara lefejeztetett. Még ’92 szeptemberében letartóztatták a triumvirátus harmadik számú emberét, Giuseppe Madoniát, idén januárban Salvatore Riina legfőbb keresztapát, májusban pedig az alkirályt, Nitto Santapaolát. Egyikük sem hagyta el hosszú bujkálása alatt Szicíliát, sőt szülővárosa környékét sem; ahogy Riina 24 évig Palermo környékén, úgy rejtőzött 11 évig Catania vidékén Santapaola.
A letartóztatások nagy részét és a maffia titkaiba való behatolást elsősorban az ún. bűnbánó maffiások tették lehetővé, akik sorát Tommaso Buscetta, az amerikai maffiával szorosan együttműködő Cosa nostra egyik volt nagyfőnöke nyitotta meg 1984-ben. Az omertát, a maffia évszázados konok hallgatását elsőként megtört Buscettáról nevezték el az utána következő vallomást tett keresztapák hosszú sorát bűnbánónak, bár Buscetta tiltakozik e jelző ellen, inkább csalódott maffiásnak tartja magát, aki a régi nemzedék tagjaként még hitt valamiféle betyárbecsületben.
EGÉSZ OLASZORSZÁG láthatta a tv képernyőjén a római törvényszéken egymással szembesített Tommaso Buscettát, a vallomást tett és Salvatore Riinát, a vallani nem akaró két nagy keresztapát. Buscetta sem éppen talpig úriember, valamikor a kábítószer-forgalom ura volt, de a vérengző, asszonyokat és gyerekeket, bírókat és rendőröket gyilkoltatott Riinához képest szinte angyalnak tűnik. Éppen Buscetta mondta el a hatóságoknak az évek folyamán, milyen minőségi ugrást tett a maffia, hogyan tért át a régi piramisszerű felépítésről a modem nagyvállalati szervezet formájára, de tavaly év végéig nem volt hajlandó a maffia és a politika kapcsolatairól beszélni. Tavaly azonban — miután amerikai búvóhelyéről nagy titokban Itáliába hozták, ahol hatósági védelem alatt él, nehogy utolérje a maffia bosszúja — erről is vallott. Az elmúlt években ui. nem egyszer kereste fel búvóhelyén a tavaly Szicíliában meggyilkolt két bíró, Giovanni Falcone és Paolo Borsellino, akiknek sok értékes információval szolgált, és akiket a volt maffia-főnök igen nagyra becsült. Mint kijelentette, az ő meggyilkolásuk híre késztette rá, hogy végre mindent elmondjon, amit a maffiáról tud. Buscetta szerint a maffia immár végét járja.
A hatósági emberek nem ennyire optimisták, bár büszkén hangoztatják a maffia felett aratott legutóbbi sikereket, de tudják, hogy a végső győzelem még messze van. A fordulatot éppen az előbb említett két bíró tavalyi meggyilkolása hozta, hatalmas közfelháborodást keltett a két tömeggyilkosság, melyekben a két bíróval együtt megölték kíséretük tagjait is.
Sajnos az is közismert, hogy a maffia olyan, mint a hétfejű sárkány, minden levágott feje helyén azonnal újabb hét nő. A maffia minden támadásra, tömegletartóztatásra gyilkossággal, nemegyszer vérfürdővel válaszol, de mint a legutóbbi események bizonyítják, fegyver nélkül is tud ölni. Vérontás nélkül, igaz vagy koholt vádakkal állnak most bosszút a volt maffiavezérek számos politikuson, élükön Giulio Andreottival, az olasz politikai élet negyvenöt éven át egyik legkiemelkedőbb személyiségével, akit a maffiával való együttműködéssel vádolnak.
Igaz vagy nem, ki fog derülni, annyi azonban bizonyos, hogy számos politikus, közéleti személyiség ellen emelt vádak ügyetlen alapja egy vagy több bűnbánó maffiás vallomása. Ahogy évszázadokig az omerta, a konok hallgatás jellemezte a maffiát, az utóbbi egy-két évben, átesve a ló másik oldalára, csaknem valamennyi börtönbe került maffiás, azt állítva, hogy megbánta bűneit, zuhatagként önti a szót, alapos vagy alaptalan vádakkal illetve konkurens maffiásokat, bírókat, politikusokat, de még televíziós sztárokat, vagy dalénekeseket is.
Már többekben felmerült a gyanú, vajon tiszta igazság folyik-e a bűnbánónak mondott maffiások szájából, vajon nem a bosszú mondat-e velük rágalmakat olyanokkal szemben, akik esetleg nem voltak hajlandók a maffia szolgálatába állni? És vajon lehet-e vád alá helyezni embereket, pert indítani ellenük csupán börtönbe zárt maffiások vallomása alapján? Józan és tisztességes ésszel csak azt lehet remélni, hogy negyvenöt éven át nem a maffia vezette Itáliát.


