A szent pipa

Írta: Nagy Jenő · 2024. október 5.

kb. 4 perc olvasás

A szent pipa
A szent pipa
Nálunk semmilyen fontos esemény, legyen az akár jó, akár rossz, nem történhet meg a pipa nélkül. Ha egy ember haragjában vagy csak véletlenül megöli egy törzsi testvérét, ezzel megszakad a szent kör, és az egész nép sebet kap.
*
A szent pipa
A gyilkos, ahányszor csak inni akar, a víztükörben megpillantja áldozata arcvonásait. A vérontást csak egy feloldószertartás feledtetheti, ahol a szent pipa hozhat megnyugvást az emberek lelkébe, békítheti meg az érintett családokat.
Ha valakinek a szavában kételkednek, felajánlhatja a „késharapást”. Ha megteszi, az emberek tudni fogják, hogy igazat szólt, mert ha olyasmit állít, ami nem igaz, és ajka megérinti a vasat, balvégzet lesz az osztályrésze. Hosszú évek óta egyetlenegyszer sem hallottam róla, hogy valaki kést harapott volna; úgy látszik, ebben már nem hisznek az emberek. Hanem a pipa, az más. Senki sem vetemedne olyan őrültségre, hogy a pipa szívása közben hazugságot engedjen ki a száján. Az a hazugság megölné. És ebben ma is szilárdan hiszünk.
A pipaszívásnak megfelelő módon kell történnie. Kört formálnak, melyben mindenkinek a megfelelő helyen van. A fehér ember templomában minden ember a maga kedvére helyezkedik el, ötletszerűen, mint valami kávéházban. A pipa a kört bejárva szent figyelemmel tér vissza a fényből a sötétbe, mivel számunkra ez az oltár megtestesítője. Nagyapám szokta volt mondani: – A föld vörös, a vér vörös, a kelő és a lenyugvó nap vörös, és a mi testünk is vörös. Nekünk a Vörös Utat kell járnunk, a jó észak-dél utat, az élet ösvényét. Ezért az indián és a vörös pipakő összetartoznak.
Miből készül a szent pipa?
A minnesotai pipakőbánya a világon az egyetlen hely, ahol a szent követ találni. Ma nemzeti emlékhely, de mi indiánok most is odamehetünk, és hozhatunk a vörös kőből darabokat, melyből pipáink feje készül. A kőbánya az ősi sziú vidék szívében van. Keleti törzseink – a vahpétonok, a sziszétonok és a vahpékúték – 1851-ig tartották magukat azon a földön, akkor kényszerítették őket, hogy adják át a fehéreknek. De szerződésben biztosították azt a jogunkat, hogy bármikor odamehetünk szent pipakőért.
Hajdanában a következő módon készítette el az ember a pipát. Megtisztult az izzasztó kunyhóban, és dohányáldozatot ajánlott fel a szellemeknek. Három hatalmas, gömbölyű szikla nyúlik az ég felé, mondják, hogy kővé vált indiánok; az ember oda rakott le dohánykötegeket és esetleg még egy tollat is. Alighogy kiásta a követ, az ember imádkozni kezdett. A pipafejre faragott ábrák is imádságok. Az ilyen módon elkészített pipában megvolt az erő.
Manapság sorozatban gyártják a pipákat, géppel, elektromos fúróval. Így könnyű, túlságosan is. Az ilyen pipában vajmi kevés az erő. A kőbányát is kicsicsázták, pázsittal, önműködő kis öntöző szökőkutakkal, múzeummal. A látogató hangszóróból értesül a Fehér Bölény Asszony történetéről és más indián legendákról, miközben minden összekeveredik, és jól hallani a készülék háttérzaját, amikor a diákat vetíteni kezdik. Egyenruhás idegenvezetők terelgetik az embert, körbeviszik, elmagyarázzák a turistának a békepipa jelentőségét. Csak hát ugyan hogyan magyarázhatnak valamit, amit maguk sem tudnak? Minden roppant elegáns, hűtő berendezésekkel és vízöblítéses vécékkel, de én behunyom a szemem, szorítom, és megpróbálom felidézni ezt a helyet olyannak, amilyen akkor volt, mielőtt átrendezték és kikozmetikázták volna.
Az egyik barátom, egy fiatal sámán elment a kőbányába, és az egyik parkőr felajánlotta neki, hogy egy dollár fejében kiszedhet egy fél kiló követ – kedvezményesen, mivelhogy indián. A barátom dühbe gurult. Nem a pénzért, érted, hanem azt vágta oda a parkőrnek: – Én sziú vagyok, ez itt az én földem, az én pipakövem. Elviszem, és egy vasat sem fizetek! – Volt ott egy másik fickó is, nagyon úgy nézett ki, hogy ő is indián. Azt felelte: – Helyes – és elvezette fiatal barátomat egy helyre, ahol hosszú vörös kígyóként tekeredett a pipakőér, és azt mondta a barátomnak, hogy vigyen csak belőle, amennyit akar, és vegye úgy, hogy ez a Nemzeti Park Szolgálatának ajándéka. Barátom egy halom pipakővel távozott. Napjainkban az ilyen apró kis győzelmeknek kell bennünk a lelket tartaniuk.
*

John Fire Lame Deer – Richard Erdoes

Sánta Őz, a sziú indián sámán

Ez a könyv úgy keletkezett, hogy Lame Deer, azaz Sánta Őz, polgári nevén John Fire, a sziúk egyik törzsének öreg sámánja összebarátkozott egy fehér emberrel, a Kelet-Közép-Európából bevándorolt, részben magyar származású Richard Erdoessel, beavatta őt az indián szertartásokba és mítoszokba, és elbeszélte neki az életét. Erdoes elsősorban festő- és fotóművész volt, első nagy írói sikerét ezzel a szerzőtársi közremûködésével aratta. Neki köszönhetjük, hogy az angolul alig-alig beszélő indián sámán visszaemlékezései színes és eleven nyelven szólnak hozzánk.

Amire Sánta Őz emlékezik, az sokféle szempontból érdekes és tanulságos. Minthogy élete szorosan összefonódott népe életével, azt is megtudjuk, hogyan éltek a sziúk a rezervátumokban a huszadik század első hetven évében, ami másfelõl megmutatja a liberalizmusára büszke amerikai társadalom olykor döbbenetes intoleranciáját az övétől gyökeresen különbözõ kultúrával szemben.

Ami pedig a könyvben a legizgalmasabb, az éppen ennek a kultúrának a bemutatása. Első kézből és nemegyszer működés közben ismerjük meg a sziú világlátást, gondolkodásmódot, szokás- és szertartásrendszert, és persze arra is fény derül, hogy mit is jelent sámánnak lenni.

*