Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek életminőségei

A népmese

Írta: Nagy Jenő · 2025. július 13.

kb. 8 perc olvasás

Arany László: Eredeti népmesék | könyv | bookline
népmese: a szóbeli elbeszélő költészet legnagyobb műfajcsoportjainak egyike. Magában foglalja az → állatmese, → formulamese, → novellamese, → ostoba ördög meséje, rátótiáda (→ falucsúfoló), → reális mese, ill. tréfás mese, valódi mese (→ mitikus mese), → legendamese és a bolondmese (→ hazugságmese) műfaját, de a közbeszédben általában csak a valódi meséket szoktuk rajta érteni (AaTh 300–AaTh 749). Bár a különböző népmeseműfajok más és más formáció, nép, korszak termékei, valamennyinek jellemzője a szilárd szerkezet és a nyelvi ritmus, a költői megkomponáltság. A népmesék tehát költői alkotások, alkotásformák egész sorának összefoglaló neve, amelyek a műfajcsoport közköltészeti jellegénél fogva számtalan szállal kapcsolódnak az őket formáló, velük élő társadalomhoz, annak világképéhez, hiedelemvilágához. A népmese mögött azonban nem szabad egészen kezdetleges társadalomszerkezetet feltételeznünk, mert megléte specialisták, alkotók és előadóművészek meglétét feltételezi, akiket a mai, tegnapi európai paraszti környezetben → mesemondóknak nevezünk. A mesemondó s ezzel együtt a népmese megléte azonban nem kötődik szorosan a paraszti osztályhoz, ez megjelenésének csupán egyik, valószínűleg másodlagos formája. Az a társadalom, amelyet a mese ábrázol, nem a 18–19. sz.-i európai paraszti társadalom, a műfajcsoport magas esztétikai kvalitásai és nagyfokú kifejező képessége, lehetőségei a magyarázata annak, hogy ebben a merőben eltérő társadalmi környezetben napjainkig él és hat. Nem szabad ezzel kapcsolatban megfeledkeznünk a népmese normatív szerepéről sem: a népmese ugyanis nemcsak az egyhangú munkákat megkönnyítő szórakozás, hanem bizonyos magatartásformákat, problematikus helyzetekben megoldást is kínál. Ez a magyarázata annak, hogy ameddig vissza tudunk tekinteni a népmese történetén, mindig a gyermek, az ifjú nevelésének egyik eszköze is volt. Ezt a funkciót sem szabad azonban kizárólagosnak tekintenünk. Annyi kétségtelen, hogy a népmese az élőbeszéd művészete, mely mögött azonban két ember áll: az elmondó és a hallgató teljes emberi mivoltában; a kifejezőeszközökhöz hozzátartozik tehát nemcsak a beszéd és az azt kísérő arc- és kézjáték, hanem a két ember közötti viszony is. Ezért olyan nagyon nehéz ennek a művészi kifejezési formának az írásban való rögzítése, történetének akárcsak felvázolása, mert a népmese szorosan kötődik a szóbeli személyes kifejezés lehetőségeihez. A magyar szóbeli költészetnek a népmese, a hősmese, bolondmese feltehetően már a honfoglalás előtt része volt. Sőt alighanem a varázsmesék és a tündérmesék egy részét is ismertük. Legendameséink és ostoba ördög meséink részben bizánci, részben középkori Ny-európai forrásból származnak; korai Ny-európainak véljük rátótiádáink egy részét is, a szólásmagyarázó mesét viszont nyugaton nem ismerik. A két népmeseműfaj összeolvadása alighanem a magyar nyelvterületen ment végbe. Tündérmeséink, novellameséink és trufáink egy része reneszánsz alakzat, valószínűleg olasz közvetítéssel jutott szájhagyományunkba. A fabula és a középkori példázatok latin–olasz–német eredetűek, részben írásbeli közvetítéssel érkeztek hozzánk. A török hódoltság idején ismerkedhettünk meg a tekerleme formával, s minden bizonnyal tündérmeséink és varázsmeséink is gyarapodtak ebben a korban. A 16. sz.-ban a különböző → népkönyvvé lett gyűjtemények voltak erős hatással a magyar népmeseanyagra különösen Erdély területén, ahol a szóbeliség és az írásbeliség interferenciája már ekkor kimutatható. A német Schwankkal és a francia fabliau-val is részben írásbeli úton ismerkedtünk meg, s a tündérmese és a varázsmese 17–18. sz.-i franciao.-i reneszánsza nálunk is éreztette hatását. Perrault meséinek származékai pl. feltűnő gyakorisággal bukkanak fel még a 20. sz.-ban is. A Grimm-gyűjtemény elsősorban a polgári középosztály gyermekszobáiban vált népszerű olvasmánnyá. Nagymértékben hozzájárultak népmese-kincsünk épen tartásához Jókai Mór, Kriza János, Arany László és Benedek Elek gyűjteményei. A paraszti népmeseanyag változatosabbá tételében, a különböző már meglevő típusok redakcióinak gyarapításában jelentékeny szerepük volt a ponyvafüzeteknek, bár egyes mesemondóink nem tudták kivonni magukat a rossz magyarsággal készült fordítások negatív nyelvi hatása alól. Napjainkban a népmese elsősorban a gyerekek mulattatására, nevelésére szolgál; a szóbeliségben a szájhagyomány szerepe mindjobban háttérbe szorul a mesekönyvekkel szemben. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Lüthi, Max: Das europäische Volksmärchen (Bern–München, 1968); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).
Kovács Ágnes

Székely népmesék · Kriza János · Könyv · Moly

Emberséget járunk tanulni. Mesék tanulságokkal - Pap Gábor - Szkítia Győr
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gustave Doré illusztrációja a Piroska és a farkas mese irodalmi feldolgozásához.
A meséről azt gondolták, hogy az Franciaországból származik, és először a 17. században Charles Perrault örökítette meg, akinek művét a Grimm testvérek is feldolgozták[1]

A népmese a szóbeli költészet legnagyobb műfajcsoportjainak egyike, évszázadok során létrejött és alakult történet, aminek mondanivalója valami általános, örök érvényű igazság.

A népmesék osztályozása

Magába foglalja az állatmese, formulamese, novellamese, reális mese, legendamese, valódi mese, bolondmese (hazugságmese), rátótiáda, szólásmagyarázó mese műfajait. A köznyelvben azonban csak a valódi meséket értjük népmese alatt (az Aarne-Thompson katalógus 300-tól 749-is terjedő számozása). A különböző meseműfajok különböző népek, idők, korszakok termékei, mégis közös jellemzőjük a szilárd szerkezet, nyelvi ritmus, költői megkomponáltság. Ezért a népmesék költői alkotások, melyek a közköltészet részei. A népmese tulajdonképpen az alkotásformáknak összefoglaló neve.

A népmesék és a társadalom

A népmesék számos szállal kapcsolódnak az őket alkotó társadalomhoz, az adott világképhez, hiedelemvilághoz. A társadalomszerkezet, amit meglétük önmagában feltételez, a civilizációs fejlettség fokán áll, önálló „intézményei” vannak, az előadók, vagyis a mesemondók. A mesemondók többnyire a paraszti réteghez tartoztak, de a népmesék nem kötődnek szorosan a paraszti rétegekhez. Ma már nem létezik a marxista és egyéb rendszer szerint definiált nép, mégis a népmesék elevenen hatnak és élnek, mert az a társadalom, amelyet ábrázolnak, egy ideális 18–19. századi paraszti társadalom.[2] Ebben szerepet játszik a népmese normatív szerepe is, azaz nemcsak szórakoztatásként funkcionál, hanem bizonyos magatartásformákat, problémás helyzetekre megoldásokat kínál. A gyermekek nevelésében ezért is volt fontos szerepe.

Az élőbeszéd művészete

A népmese az élőbeszéd művészete. A mesének az elmondó és a hallgató is részese. A kifejezőeszközök a beszéd és az azt kísérő gesztusok és mimika, illetve a két ember között lévő viszony. Ezért szinte lehetetlen feladat, hogy a népmeséket írásban rögzítsék. Az erre történő kísérletek csak vázlatokat illetve műköltészeti szövegeket tudtak produkálni.

A magyar ősköltészetnek feltehetően része volt a népmese hősmese illetve bolondmese formájában. A honfoglalás idején már valószínűleg varázsmeséink és tündérmeséink is voltak. A magyar legendamesék bizánci és nyugat-európai forrásokból táplálkoznak. A szólásmagyarázó mesét Nyugaton nem ismerik. Később olasz reneszánsz alakzatok kerültek be a népmesék anyagába. A fabula latin-német-olasz eredetű. A török hódoltság korában a mesékbe átkerült a tekerleme forma. A 16. században jelentek meg az első népkönyvek, innentől kezdődik a szóbeliség és írásbeliség interferenciája: a francia fabliau például írásban jutott el Magyarországra, a német tündérmesék 18. századi virágzása itt is éreztette hatását, a Grimm fivérek gyűjtése a polgárok körében volt népszerű, Perrault meséinek változatai még a 20. században is kerültek elő. Nagyban hozzájárultak a népmesekincs megőrzéséhez Erdélyi János, Kriza János, Jókai Mór, Arany László és Benedek Elek gyűjteményei. A 19. század termékei voltak a ponyvafüzetek, melyek a különböző változatok redakcióit gyarapították. Napjainkban még mindig a gyermekek mulattatására, nevelésére szolgál, bár a szóbeliség szerepe visszaszorult az írásbeliségre.

Magyar népmesék és műveltségtörténet

Minden élő alkotás őrzi a kialakulás korának életét, annak részleteiről is beszámol. Kimeríthetetlen kincsesbánya ezért a Magyar népmesék több tízezres köre a rég letűnt világok ismeretéről. Különösen a magyar nyelvnek, mint ősnyelvnek a kapcsolatrendszerében.

Néhány érdekes népmesével illusztrálhatjuk ezt a művelődéstörténeti kincset. Zárványként őrizte meg az a népmesénk az egykori „főzés” technológiáját, melynek címe: Kőleves. A katona, aki betegen vándorol levest szeretne főzni, de hozzá semmije sincsen. Kér tehát az egyik faluban, répát, zsírt, tarhonyát, még egy kis szalonnát is, azzal a szóval: „Kőlevest szeretnék főzni, ni itt, ezzel a kővel” s letesz az asztalra egy öklömnyi követ. Meg is főzi, a végén még kolbászt is kap bele, s szét is osztja a maradékot. E mese azt a kort őrzi, amikor még nem volt edény, amit tűzre tegyenek, hanem a mélyedésbe dobott föltüzesített kövekkel főzték a levest.

A Csipkerózsika mese két égöv határán született. A javasasszonyokat azért nem tudja meghívni mind a király, mert csak 12 aranytányérja van, asszony pedig 13 van. A két szám a napi év 12 hónapja, és a holdnaptár 13 hónapja közötti összeillesztési nehézséget őrzi. A 12 hónapos naptár északi, ahol szigorúan kell ismerni az évkör eseményeit, az évszakok rendjét, mert hiba esetén éhen hal a nép, nincs aratás. Délen, ahol kétszer lehet aratni, megjárja, hogy néhány évente kibővítik a holdnaptárt egy-egy hónappal, hogy tartsák az év rendjét. Ez a két világ már régen is konfliktusban lehetett, csupán ebből a jól fölismert naptárkülönbségből kifolyólag is.

Számos népmesénk őrzi a búzatermesztés és a kenyérsütés technológiáját: Két bors ökröcske, Kicsi dió, de az A part alatt énekmondóka is.

1855-ben Pesten a Heckenast Gusztáv nyomdájában Erdélyi János (1814–1868) magyar ügyvéd, költő, kritikus, esztéta, népköltési gyűjtő, kiadott egy képes kiadású magyar népmesék gyűjteményt. Benne többek között: „a liliomleány„, „a hajnalkötöző királyfi„, „a fekete kisasszony” és a „János vitéz” találhatóak.[3]

A magyar népmesék filmsorozat

Mikulás Ferenc stúdióvezető ötlete alapján 1977-ben indult a sikeres Magyar népmesék rajzfilmsorozat Jankovics Marcell szerkesztésében. Számos ország megvásárolta, szinkronizálta.

Irodalom

  • Berze Nagy János: Régi magyar népmesék (Pécs, 1960)
  • Berze Nagy János: Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből (Budapest, 1907)
  • Berze Nagy János: Égigérő fa (Debrecen, 2004)
  • Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Magyar népművészet (Sárosi Kiadó, Budapest, 1993)
  • Pap Gábor: Hazatalálás (1996)

Források

Jegyzetek

  1. Több ezer évnyi erőszakról szól a Piroska és a farkas, mult-kor.hu
  2. Ez természetesen csak Európára vonatkozik, a távol-keleti népmesék más kultúrkörben mozognak, ezért esnek ki e lexikoncikk vizsgálatából.
  3. Magyar népmesék (Közread. Erdélyi János) (MEK)

További információk

*
A bűbájos lakat · Berze Nagy János · Könyv · Moly
Csodakút · Pap Gábor (szerk.) · Könyv · Moly