kb. 14 perc olvasás
A múlt kazamatáiban
A „Gangesznek” csúfolt kanális partján sétáltam céltalanul, amikor a szociális konyhának átalakított régi vendéglő mögött az S alakban kunkorodó sorban kiszúrtam az ingyen ebédre várakozók között Takács Zolit. Terepszínű nadrág lötyögött rajta, kissé kopott dzsekije kapucniját a fejére húzva megpróbálta láthatatlanná tenni magát. Szemünk összevillanása után éreztem, mennyire zavarban lehet, merev pózt váltott, majd hirtelen az ellenkező irányba fordult, hogy ne ismerjem fel. Egy robosztus alkatú, kopasz cigányképű alakkal kellett farkasszemet néznie, aki próbálta maga előtt taszigálni, így tekintetünk újra találkozott, s ekkor hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem mellé:
– Szia, Zoli!
– Helló – hebegte zavartan.
– Most, hogy látlak, volna hozzád egy kérésem, nem tudnád megadni Vadász igazgató számát?
– A telefonomat elhagytam, viszont, ha jól tudom, Fóka utca 189. szám alatt lakik, ott tölti nyugdíjas éveit.
– Köszi, az infót – búcsúztam tőle felemelt kézzel.
– Figyelj! – szólt utánam – Nem tudnál egy ezressel kisegíteni?
– Nem – mondtam sajnálkozó grimasszal – a maradék készpénzemet már elköltöttem és hat unokát támogatok a családban. Viszont, ha akarod, meghívhatlak egy menüre az Aranyszarvasba; ott szoktam ebédelni, talán nem kellene itt ácsorognod. Az Internetes ajánlás szerint a „B” menü ma hamisgulyás fánkkal, és ebéd közben beszélgethetnénk is. Majd ihatnánk valamit, és társaloghatnánk érdekes dolgokról, hiszen te sok titok gazdája lehetsz! Meg kell értened, nagyon furcsa természetem van, Zoli! Utálok kölcsönadni; kétszer is elmentem kezesnek és ráfaragtam, de a mai nap szerencséd van; a vendéglő mögötti ATM-ből ebéd után veszek le pénzt, de egy ezresen felül ne remélj semmit! Egy svájci frankos törlesztőtől kölcsönkérni manapság nem is lenne ildomos!
Takács zavartan bólintott, enyhén vörösen felpuffadt arca néha furcsa grimaszba torzult, azonnal észrevettem, a kocsmák kommersz tömény italai mennyire függővé tehették. Kicserepesedett ajkai mögött megsárgult hiányos fogazata arról árulkodott, szenvedélyes dohányos lehet.
Elindultunk a vendéglő felé a zegzugos utcákon keresztül, megbánó stílusban átmeneti anyagi problémáit próbálta magyarázni, ami nagyon idegesített. Egyetértő hümmögéssel reagáltam mindenre, máshol jártak gondolataim. Szinte hihetetlen volt számomra; találkoztam a városi oktatásügy egykori helytartójával, aki eddig süllyedt… a sors bosszút állt rajta.
Próbáltam visszaemlékezni diktatórikus intézkedéseire; huszonhat éves kolinevelői pályafutásom valójában miatta szakadt meg… A városi pártfrakciók több oldalról lezsírozott megegyezése után Őt jelölték ki az „ítélet végrehajtására”; azon a bizonyos délután a Seftcsik suliban kissé szerencsétlen módon, érzéketlen elbocsátó sablonokkal próbálta elmagyarázni több tucat pedagógusnak a szélnek eresztésük okait.
Most, ahogy az Arany János utcán előttem vánszorgott, s rácsodálkoztam kitaposott cipőjére, foltos nadrágjára, próbáltam felidézni magamban annak a sebtében összehívott kényszergyűlésnek a részleteit, ahol a törvényes látszatot fenntartva, pártutasításra megszavaztatták azt a bizonyos kollégium-bezárást, tanárokkal, technikai dolgozókkal. Mivel új állás ígéretével befogták a szánkat, ezért „önként és dalolva” mondtunk le a kollégiumról a város túlsó szélén lévő vegyipari szakközépiskola javára.
Mindnyájan felnyújtottuk a kezünket, (nekem is remegtek ujjaim) hiszen fejünk felett lebegett egy új állás ígérete, de volt olyan, akit kényszernyugdíjba küldtek és elvárták tőle, mosolyogjon! Eszembe jutott Betti kolléganőm beszólása, aki a gyűlés alatt fogai között sziszegve megátkozta ezt az embert, Takács elvtársat: „Nyomorodj meg!”. Ekkor fogtam fel; valójában a beteljesedett átok áldozata vánszorog előttem és félszegen megpróbálja magyarázni lesüllyedésének okait…
Ha Árvaháza város önkormányzatának egykori szocialista oktatási referensét meghívod egy ingyen ebédre, az emberbaráti gesztus, de ha gyönyörködni akarsz a nyomorán – ne feledd, az már aljasság!
– Nem szabad hinned a látszatnak, barátom, ha ilyen állapotban látsz – kezdte beszélgetésünket Takács kissé mentegetőző hangsúllyal. – Tudod, a „P” betűs dolgok juttattak ide.
– Könnyű kitalálni: politika, punci, pia, ezt máshol is leírtam már… az egyik novellámban! – vágtam rá cinikusan.
– Ez így azért kicsit durván hangzik, bár a főiskola után tudod, sikeresen alakult a pályám. Apám pártbizottsági összeköttetései révén kaptam egy jó állást a tanácsnál, majd 1990-ben az önkormányzatok felállása után a Városháza oktatási referenseként dolgozhattam. Az első anyagi csapás a válásom után ért; 40%-os gyerektartás mellett bagóval távozhattam a közös házunkból egy minigarzon albérletbe. Az új szerelem mindenért kárpótolt – ebben hittem naivan. A tizenhat évvel fiatalabb barátnőm teljesen megszédített, képtelen voltam felfogni, megjátszott szenvedélyét valójában a karriervágy fűti. Szürke pedagógusból hamar elismert vezető lett, de nem a munkája révén érdemelte ki, valójában pártvonalon az én protekcióm juttatta egyre magasabbra a ranglétrán. Élettársam érdekből, előre kiszámítottan mászott az ágyamba és erre sajnos csak későn jöttem rá!
– Nagyot csalódhattál benne, és most talán ezt próbálod belemagyarázni.
– Elemezve hatéves kapcsolatunkat, valójában más „P” betűs dolgokat imádott, a pénzt, a protekciót és a pozíciót. Amikor 2010-ben a jobboldali kormányváltás után megszüntették állásomat, fokozatosan eltávolodott tőlem. Először szülei nem létező anyagi tartozására hivatkozva leemelte közös számlánkról az összes megtakarításunkat, majd pénzt kezdett követelni a felgyülemlett rezsiköltségekre.
Néhány szenvedélyes esti vitatkozás után rájött, a kezdődő depressziómat egyre több vodkával próbálom enyhíteni, és ezért pszichológiai trükkökkel fűszerezett látványos kirohanásokat rendezett. Máskor direkt kiöntötte az összes piát a házban, hogy gúnyosan arcomba vághassa: „Majd akkor lesz újra alkohol nálunk, ha hónapok után végre újra orgazmusom lesz az ágyban”. Sorozatosan megalázó fricskái egyre jobban növelték bennem azt a bizonyítási kényszert (hiszen reggel, este, éjszaka állandóan az orgazmus hiánya járt a fejemben!).
Próbáltam vele higgadt beszélgetéseket kezdeményezni, reméltem, hátha léteznek még kompromisszumok, de a végén mindig padlóra vitt egy ügyesen időzített gúnyos poénnal.
Néha elszakadt a cérna, ilyenkor leordítottam és a családtól örökölt génekkel próbáltam megmagyarázni szerencsétlenségem, máskor sírva könyörögtem, hagyjon időt, hogy kikecmereghessek a gödörből.
Az utolsó csepp a bank fizetési felszólítása volt… taktikus kifosztásomnak a végső bizonyítéka…
Szakításunkat előre eltervezte: „Érzelmi kitörések nélkül kell új életet kezdenünk külön-külön – mondta. – Visszaköltözöm a szüleimhez. Ez volt az utolsó mondat, ami még most is a fülembe cseng néha.
Időközben beértünk az Aranyszarvas étterembe, ahol fél ház fogadott bennünket, így nem is kellett sokáig várni a pincérre:
– A „B” menüből kérnénk kettőt, Lajoskám – szóltam erélyesen a pincérnek, miközben lehuppantunk a pulthoz legközelebbi asztalhoz. A pincér köszönéssel felérő meghajlása már korántsem volt olyan mély, kissé furcsán nézett „csöves” vendégemre.
– És előtte kérünk még két fél Royal vodkát két korsó borsodival – tettem hozzá.
– Azonnal hozom, tanár úr – válaszolta és elindult a csapos felé.
Amikor Takács gyűrött arcára néztem, láttam, mekkorát nyel, az alkohol iránti vágy feszültségét próbálta oldani magában.
– Kicsit zavaros volt, ahogy karriered mélyrepülését előadtad – kezdtem újra provokálóan a beszélgetést – Mintha a lényeget kihagytad volna. Te nemcsak a körülmények áldozata vagy, erről mintha megfeledkeztél volna. Viszont nem lenne szerencsés, ha folytatnánk az „élveboncolásodat”, inkább meséld el nekem az árvaházi Seftcsik kollégium „átjátszásának”a történetét.
– Ha jól emlékszem, ez tíz vagy tizenkét éves ügy… miért foglalkoztat még mindig?
Ha az ember gyakrabban néz vissza múltjába, talál benne gordiuszi csomókat, amiket az idő daganatokká változtathat. Ha képtelen vagy megfejteni ezeket a csomókat; éjszakánként áttétek keletkeznek benned és rátelepednek az álmaidra… foglyul ejtik a jövődet.
Az enyhén kopaszodó pincér hirtelen megjelenése szakította félbe beszélgetésünket, enyhe meghajlással az asztal közepére helyezte a tálcát:
– Mire iszunk? – kérdezte Takács mosolyogva és megemelte a vodkás poharat.
– Arra, hogy a múlt apró titkait feltárod előttem – válaszoltam és mélyen szürke szemeibe néztem. – Tudod, 26 évig dolgoztam a Seftsikben, aztán majdnem az utcára kerültem.
Azzal sem vagyok tisztában, vajon egykori Vadász igazgatóm a kisvárosi pártkutyusok játékszere volt abban a bizonyos önkormányzati társasjátékban, vagy valójában neki sikerült manipulálni a helyi politika mágneses terét, mint ahogy állítja magáról?
– Volt főnöködre egy rossz szavad sem lehet, igazgatóként egy szétaprózódott épületekből álló, lepukkant iskolát örökölt az elődjétől. Kétévente próbálták újravakolni a tantermek falait, eredmény nélkül, de új termek vagy éppen tornaterem építésére sem volt lehetőség. A szomszédban lakott a Polgármesteri Hivatal hatósági osztályvezetője; taktikusan minden fejlesztési tervet megtorpedózott a városi közgyűlésben, hiszen a környező telkeket ő vásárolta fel, ezért egész más tervei voltak ezen a területen. Ilyen súlyos örökséggel a nyakában Vadász Lóránt megpróbálta a lehetetlent! A pék-cukrász üzem nyereségéből toldozta-foltozta az épületeket, de az újra leomló vakolat arról győzte meg, hogy itt új iskola után kell nézni, mert ha nem, őket olvasztják be valahová. A Magyar Demokrata Fórum 94-es bukása után a suli szoci igazgatóhelyettese biztos mentőövet ígért, a Seftcsik esetleg megkaphatja a szomszédban megszűnt Mezőgazdasági Főiskola épületét, hiszen a TSZ-ek megszűnésével az agrármérnöki képzés annyira visszaesett, hogy a Mezőgazdasági Főiskola bezárása mellett döntött a minisztérium.
– Igen, erre emlékszem – szóltam közbe. – Közel hét hónapon át használhattuk a főiskola tantermét. Átköltözési vágyainkat Csatári Lászlóné polgármester asszony meg is erősítette, egy pedagógusnapi köszöntőre időzítették látogatását, ahol a sulink jövője mellett tett hitet, és a régi MG főiskola épületének várható átadását lebegtette meg előttünk. Vastapssal háláltuk meg az ígéretét (akkor pénz nem is volt pedagógusnapra, pedig mindig kaptunk!), de számunkra a megmaradás ígérete mindennél többet ért.
Csatáriné polgármester asszony később megszegte az ígéretét. Miért? Szándékosan, vagy a körülmények kényszerítették erre?
– A megye második keresztapja (az elhunyt Zimányi Lehel után!), Seres Jancsi kész tények elé állította Jutkát – folytatta Takács. – A polgármesteri széke, országgyűlési karrierje függött Seres minisztertől; a maffiózó tervei előtt fejet kellett hajtania. Az MG főiskolát a Seres miniszter úrhoz közel álló építőipari cégek adóhivatallá akarták átalakítani, az extra profit reményében megindult az építkezés, ami aztán kifulladt az ellenzék választási győzelme miatt. Vadász ekkor helyettese tanácsát kérte az ügyben, hiszen nagyon jó szoci kapcsolatokkal rendelkezett. Csatáriné leégett előttük, újabb ígéretek elől taktikusan elzárkózott, viszont Vadász igazgató engem keresett fel először, meg akarta tudni, kik és milyen tanár diplomával rendelkező dolgozók vannak a Polgármesteri Hivatalban. A következő tanév már úgy kezdődött a Seftsikben, hogy hat hiányzó tanári állást a Polgármesteri Hivatal tanári diplomával rendelkező önkormányzati tisztviselőivel töltötték be. Vadász sorra járta be a hivatalok irodáit, magas óradíjat ígérve és teljes titoktartást követelve egyezett meg mindenkivel.
– Igen, emlékszem – vágtam közbe. – A tantestületből csak annyit érzékeltünk, ebből, hogy elleptek bennünket az „idegenlégiós tanárok”, akiknek fogalmuk sem volt a pedagógiáról, csak okoskodtak, ugyanakkor az iskolavezetés elvárta, hogy hasra essünk előttük.
Alkalmazásukkal a főnöknek kettős célja volt; érzékeltetni akarta, mennyire fontos szakmailag az iskola a városnak, másrészt pedig lássák, milyen lepusztult körülmények között tanítunk.
A helyettese ekkor fedezte fel a „félgőzzel” üzemeltetett Kinizsi Pál általános iskolát a város szélén. Árvaháza keleti részén elfekvő Tarsolyföldön ugyanis ekkor már érezhető volt a gyermeklétszám csökkenése a két általános iskolában, a Kinizsi és a Mikszáth suliban. A Mikszáth suli gyerekanyaga sokkal jobb volt, ráadásul a városi önkormányzati tisztviselők feleségei és pártemberek rokonai tanítottak ott. A peremvidéken élő romák beiskolázása után a Kinizsi iskolából egyre többen mentek át nem roma diákok a Mikszáthba. Említettem már, komoly szerepet vállalt ebben a városi szoci elnök is, hiszen a paktum szerint iskolája, a szövőipari szakközépiskola megkaphatta a Seftcsik koliját, ami egy harminc évvel később épült, masszív, háromemeletes épület volt a Leningrád utcában.
– Azért elég nehézkesen indult a dolog – bólintott Takács. – Egy év kemény munkája volt, a sajtó és a suttogó propaganda segítségével a városban elhíresztelték a Kinizsi suli bezárását, így a gyermekük jövőjére gondoló szülők átpártoltak a Mikszáth suliba.
Majd a Kinizsi vezetőségének zsíros szakértői állást ajánlottak, a többieknek pedig végkielégítést ígértek, így ezután a Seftsik szakmai okokra hivatkozva ráköltözhetett a Kinizsire.
Vadász valójában átmentette iskoláját a legkevesebb áldozattal, egy maffiacsoport is segített rajta; a háttérből a szálakat valójában az önkormányzat triumvirátusa mozgatta. Soroljam a neveket? Nemes Feri, Hamar Géza és Belényesi Elemér.
– Tulajdonképpen az árvaházi önkormányzat gengsztereit soroltad fel – néztem rá csodálkozva.
– Taktikus volt Vadász Lóránt, iskolája megmentése érdekében a tantárgyfelosztást úgy állította össze helyetteseivel, hogy a városháza bürokratái munkaidőben tripla óradíjjal tanítgattak, miközben ha idejükből futotta, telefonon próbálták titkárnőikkel elintéztetni a rájuk bízott önkormányzati projekteket.
– Beavatnál a részletekbe? Egyáltalán hogyan fejlődött ki ez a triumvirátus maffia Árvaházán?
– Hát Nemes Ferit, a gazdasági iroda referensét nem kell bemutatnom, mindig is egy playboy volt, egy gusztustalanul piperkőc „szépfiú” a városban. Elegáns öltönyével, finom modorával igyekezett mindenkit lenyűgözni, de jólértesültségével még jobban el tudta kápráztatni környezetét. A vállalkozókkal különösen jó kapcsolatot épített ki, természetesen személyes érdekeihez felhasználva őket. Nagyon óvatos volt, ha fontos ügyfeleinek valamit elintézett, sohasem kért érte baksist, csak szívességet. Haverja, Hamar Géza a gazdasági osztályon csak a rendszerváltásig tartozott a megvesztegethetetlenek kategóriájába. Legjobb elvtársai hagyták a posványban 90-ben, nagyot csalódva, alig tudta átmenteni magát az új rendszerbe. Diplomás közgazdász tekintélyét latba vetve sikerült elérnie, hogy osztályvezető maradhasson. Meg azért is, mert a régi elvtársi pártvadászatok emblematikus figurája maradt, ő tudott legjobban táncolni a lányokkal az asztal tetején a nagy vadászatok utáni bulikon. Belényesi Elemér volt a triumvirátus tagjai közül a legravaszabb. III/III-as állambiztonsági SZT-tisztként (és nem ügynökként!) a párt ökle volt a rendszerváltás előtt a tanácson, a város rebellis értelmiségeihez, többek között a tanárokhoz rendszeresen kijárt a középfokú intézményekbe, igazgatóik előtt kioktatta őket, milyen helytelenül viselkednek, ha a szocialista rendszert bírálják, holott annak idején esküt tettek annak kiszolgálására.
– Ezt sohasem hittem volna róla – szakítottam félbe.
– Elemér állambiztonsági múltjával ügyesen váltott 1990 őszén, amikor a helyi önkormányzati választásokat túlnyerő jobboldal szakemberhiányban szenvedett. Egyszerűen bekopogott irodájuk ajtaján és az üldözött monológját ügyesen előadva, kapcsolatrendszerét fitogtatva próbálta elfogadtatni magát.
– Ezt honnan tudod?
– Közös bulin mesélte el spiccesen, miközben térdét csapkodta minden poénnál. Elhintette, mennyire aljasul üldözték a kommunisták egy gazdasági ügyben (ami ráadásul jogos is volt). Megvádolták, szerinte alaptalanul, végül tisztán került ki belőle, megkente az ügyészt.
Visszatérve a Seftcsik sulira: az önkormányzati triumvirátus tripla tanári óradíj mellett bezsebelte az önkormányzati fizetést, de még ezzel sem érte be; Nemes Feri kitalálta a Win Kft. ötletét. Nagykorú gyerekeik neve alatt létrehoztak egy gazdasági társaságot, amely az általános és középiskolák ellátására szakosodott, csak tőlük lehetett megrendelni mindent, a krétától a számítógépig.
Cégük felvirágoztatását egy helyi önkormányzati rendelettel érték el, amely sohasem jelent meg nyilvánosan, de ügyesen mindig erre hivatkoztak. Az esetleges jogi stiklik elsimítására társként bevették a jogi végzettségű, de bukott ex-komcsi rendőrfőkapitányt, jogi ügyekben és a szállítási részlegben alkalmazták. Kezdetben a biznisz gyengén ment, de aztán Elemérnek egy nagy ötlete támadt. A megrendelések emelése érdekében összehívták az árvaházi általános és középfokú oktatási intézmények gazdasági vezetőit és néhány beszervezett emberük javaslatával megalakították a Gazdaságvezetők Munkaközösségét. Vezetőjük éppen Nemes Feri szeretője lett (asszonyának erről persze fogalma sem volt!). Innen már nagyon könnyen ment megszavazni egy olyan határozatot, mely szerint a munkaközösség minden tagja vállalja, hogy iskolája minden szükségletét a Win Kft-től rendeli.
– Egy gyakorlott gazdasági vezető hogyan egyezhetett bele, hiszen kilógott a lóláb? – jegyeztem meg morogva.
– Alapos okuk volt, hogy lenyelték a békát, ugyanis valóban mindent 20-30%-os felárral kaptak meg, viszont a triumvirátus tagjai pozíciójukból eredően kompenzálták ezt az önkormányzati támogatás megemelésével. Aki ebbe a buliba belement, annak az iskolája sokkal több extra önkormányzati támogatást kapott, egyszer 5, másszor 20 millióra emelkedett a támogatás. Beleértve a pedagógusoknak szánt jutalom összegét is.
– Elképesztő! – kiáltottam közbe és hozzáláttam a második fogáshoz, az omlós, finom fánkhoz.
– Éveken át virágzott a biznisz, a gazdaságvezetők is komoly jutalmat kaptak, az igazgatók megemelt támogatást, a tökéletes levajazási technika mindenkit elégedetté tett. A Win Kft. azonban az egyre jobban felhalmozódó profitot be akarta fektetni.
– Nemes Ferinek nagy szenvedélye volt a golfozás, így a javaslata alapján döntöttek úgy a többiek, megveszik az árvaházi köztemető mögötti négy golfpályából álló sportcentrumot. A pálya és az azt körbevevő épületek eléggé leamortizálódtak, így bagóért jutottak hozzá a zsákmányhoz.
– Mi van most Vadásszal?
– Ahogy visszaemlékszem a főiskolán nagyon szelíd, introvertált személyiség volt, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még suligóré lesz belőle. A fősulin barátok voltunk… a hatalom formálta át a személyiségét… ráadásul két harcias igazgatóhelyettese szorításában kellett bizonyítania erélyes főnökként, hogy még náluk is szilárdabb agyagból van, ezt legtöbbször a beosztottai érezték a bőrükön. De hagyjuk a múltat, térjünk a lényegre!
– A lényeg a finom menü és a nedű – emeltem fel a korsómat – Egészségünkre!
– Egészségünkre!
– Búcsúzóul még egy faramuci kérdés; feltártad előttem a városi oktatást behálózó vörös polipot. Miért? Hiszen te is benne voltál a bandában és most erkölcsileg elítéled őket…
– Be kell ismernem, valóban bábáskodtam a szennyes üzleteik körül, de még morzsát sem kaptam tőlük a profitból, és már meg sem ismernek az utcán. Viszont Vadász néha kölcsönad egy kis pénzt, ha összefutunk, csupa szív ember…
– Én is megígértem az ezrest. Indulhatunk is… és utána… mi lesz veled? kérdeztem vádló tekintettel. – Újrakezded a piálást?
– Tizenhét hónap múlva betöltöm a nyugdíjkorhatárt… lesz nyugdíjam, addig is néhány haver munkát ígért, úgyis túlélő típus vagyok.
Ebéd után elkísért az automatához, ahol türelmesen kivárta, amíg felveszem a pénzt. Barátságosan megveregette a hátamat, majd mélyen a szemembe nézett:
– Tudod, egy kormányváltás kellett ahhoz, hogy az egyenes gerincű emberek és a popsinyalók között különbséget tudjak tenni a tisztviselők és a közalkalmazottak nagy családjában.
– Vagyis?
– Mióta kirúgtak, az egykori barátaim nem ismernek meg, elfordítják a fejüket, de azért vannak jó lelkek, akik megállítanak és sorsom felől érdeklődnek. Te is közéjük tartozol… engedd meg, hogy megöleljelek, barátom.
– Nincs jogom ehhez – toltam el magamtól kissé zavartam. – És most mit gondolsz, a jobb oldal került hatalomra, megszűnik a kontraszelekció, az uram-bátyám korszak az oktatás területén? – kérdeztem nyersen.
Ezt majd az idő eldönti – válaszolt diplomatikusan, és rám kacsintott, amikor átvette az ezrest, majd hosszú léptekkel elindult a Víztorony felé.
R. Kovács László