kb. 13 perc olvasás
A balszerencse tündére
Anyám temetése után éjfélig tartott a halotti tor, utána éjjel egyig kellett mosogatnom; apám még a vendégektől sem engedett elbúcsúzni. Miután eltörölgettem az utolsó tányért, a nyakamnál fogva megragadott és az arcomba sziszegte:
– Miattad ugrott a naményi vonat alá anya! Érted? Miattad!
Kitéptem magam a kezei közül, hangosan sikoltva rohantam be a szobámba, magamra zártam az ajtót… Miután kisírtam magam, megkerestem a tükröt, amitől mindig is féltem, előkotortam a ruhásszekrényből, a fehérneműim alatt lapult. Visszagondoltam csúfneveimre, voltam én már boszorka, miss quasimodo, banya, szipirtyó – ezt még el is tudtam viselni valahogy, ha utánam kiabáltak. Legjobban az emésztett belül, ha egy aranyos kisgyerekkel találkoztam, csak lopva mert felnézni rám, és arcáról félelmet olvastam le. Olyan csúf vagy, hogy szinte rettegnek tőled – mondogattam ezerszer magamban. Belül ezt sohasem sikerült megemésztenem.
Másodikban padtársamtól tudtam meg a balesetem körülményeit, mert otthon még ezt is titkolták. Nagycsoportos óvodás koromban véletlenül magamra húztam egy forróvizes lavórt a gáztűzhelyről, később ezt apám is megerősítette, mikor rákérdeztem.
– Szerencsés csillagzat alatt születtél, mondták az orvosok műtét után, akár bele is hallhattál volna – vigasztalt az öregem.
A további igazságmorzsákat a családon belüli veszekedésekből szűrtem le, anya egyszer összekapott nagyival, aki a szemébe ordította:
– Ha azon a napon nem ittál volna be olyan alaposan, senki sem vetekedhetne a lányod szépségével ebben a faluban.
Anya lassan vált alkoholistává, csak így tudta elviselni apám kicsapongásait, aki alkalmi munkából élt. A tanyavilágban nagy kártyásként tartották számon, a ferbli és a hatvanhat játékban volt profi, ha jól mentek a lapok, onnan tudtuk, taxival járt haza esténként és pacalt vacsoráztunk. Ha vesztett, akkor heteken át kopp volt a családban, összehúztuk magunkat, sőt egyszer féláron eladta a nagyapától örökölt 850 négyszögöl telket is.
„A hamiskártyások pogány istene” mondta róla nagyanyám – bár sohasem fogja semmire vinni, mert csak buta parasztokkal tud zsugázni. Ahhoz túl málé, hogy öltönyét felvenné és a menők pesti kártyabarlangjaiban mutatná meg tudását. A menyemet azért imádtam, mert a fiamat érdek nélkül szerette.
A mai napig megfejthetetlen volt számomra, hogy az édesanyám miért feküdt a sínek közé… Nem tudta elviselni apa szeretőjét, vagy felelősnek érezte magát azért a szörnyű napért… a leforrázott arcomért?
– Félig azért szépség maradtál – vigasztalt az osztályfőnököm – még szerencse, mikor magadra húztad a lavórt, ösztönösen oldalra fordultál, ezért csak arcod bal oldalát érte a forró víz – próbálta enyhíteni szerencsétlenségem. Anya halála után felkarolt, rendszeresen korrepetált és sikeres felvételt nyertem a kereskedelmi suliba szakács szakra. Pár hónap után az új helyen sikerült elfogadtatnom furcsa külsőmet, a nagyitól tanult, tanyavilágból vitt főzési technikákkal elkápráztattam környezetemet. Gyakorlatra a Vakegér vendéglőbe jártam, ahol a tulaj megtisztelt a „kis főkukta” címmel. Néhány helyi, tájjellegű étellel gazdagítottam a Vakegér vendéglő étlapját, így Irma néni, a főszakács, lehetséges utódként tekintett rám:
– Az ízek zsenije – harsogta többször a vendégek felé.
A valódi titkomat csak a szakmunkásvizsga után árultam el a vendéglőben. A fűszerek adagolásának a fortélyát, a megejtés és forralás ügyes időzítését valójában a tanyán, nagymamámtól tanultam meg. Ő sohasem olvasta a világhírű szakácsok könyveit, mindig elcsodálkozott a számára ismeretlen fűszerek hallatán. Ekkor jöttem rá, ha feljebb akarok jutni, akkor nem elég a nagymamámtól tanultakkal megalapozni a jövőmet, az egzotikus országok fűszereit is meg kell ismernem.
A jeles bizonyítvány birtokában már nem kellett állás után néznem, a Vakegér főszakácsa lettem tizenkilenc évesen, Irma néni nyugdíjba ment. Már azt hittem, anya halála után normális kerékvágásba kerül a sorsom, mikor jött a második tragédia. Apa egyre agresszívabb lett a rossz lapjárás miatt. Előbb a TV-t, majd a videomagnót kellett eladnunk, majd a 14 éves Polski Fiatot is… Aztán egy hétig folyamatosan részegen láttam, ilyenkor átmenekültem nagyihoz, aki ekkor már a tanyaközpont szociális otthonában élt. A következő szombat este apám a Verdes kocsmába ment, már kora este elbukta a maradék összekuporgatott pénzét. Volt neki egy barátnője, egy elvált nő, Lucskainé a Szarka tanyán, tőle próbált pénzt kérni, mivel már nálunk nem volt mit eladni. Lucskainé, Elvira egy sötétszőke, göndör hajú, molett nő volt, fejőnő a TSZ-ben. A tanyavilágban nagyon anyagiasnak tartották, már két férjet is elzavart, nem találta őket elég gazdagnak. Apától megszokta, hogy mindig kispolszkival érkezett és a városba vitte vacsorázni, olykor hajnalig mulattak a vaskúti bárban. Elvira most csodálkozással vette tudomásul, ma este nem lesz diszkó, sőt még neki kellene ötezer forintot áldozni apa várható szerencséjére.
Néhány pohár delavári bor mellett kezdtek el vitatkozni, aztán pár indulatos kijelentés elhangzása után a szomszéd szobában hallgatódzó Lucskai mama berohant, s indulatos szavakkal apát megpróbálta kizavarni a házból. Elvira gúnyolódásával tovább szította a gyűlölet tüzét:
– Még véletlenül se hidd el magadról, hogy jó zsugás vagy, Robi!, Egy kis senki vagy és megjátszott sóhajokkal fizettem a pénzedért, ha nyertél. Nem kapsz itt vissza egy büdös petákot sem. Húzz el a francba!
Apa felállt a székről, először gyufát keresett a konyhaszekrényen, aztán meglátta a szeletelőkést. A nyomozók elmondása szerint dühből szúrt – tájékoztatott hivatalból kirendelt védője, amikor beszélő előtt a találkoztam vele a börtön kapujában. A megyei újság címlapján szenzációs hírként tálalták, hogy D. Róbert rákócziszőlősi gyilkos harminchat késszúrással végzett szeretőjével, majd annak védelmére kelt édesanyjába tizennégyszer döfte a kést.
Anya halála után azt hittem, végleg egyedül maradok, eddig csak az arcomtól féltek, most viszont a családom neve lett vérrel szennyezve a tanyavilágban. Tölgyesi plébános valahogy tudomást szerzett a csapásról és meglátogatott. Mindig is szimpi volt nekem a fekete, göndör hajú, hosszúkás arcú, kissé szeplős pap, a városszéli kistemplomból. Harminchétnek mondta magát, bár sokkal fiatalabbnak látszott. Az első két találkozásunk alkalmával arról beszélt, hogyan kell méltóságteljesen elviselni az Úr által ránk mért csapást, néha a Biblia idézeteivel bizonygatta, mennyire fontos életünkben a megbocsátás. Átéreztem általa az Úr szavait, és következő héttől kezdve látogatni kezdtem többszörösen gyilkos apámat a börtönben. Ételt, italt vittem neki és egy Bibliát, amit Tölgyesi atya küldött:
– Ha nem forgatod Isten igéjét, sohasem fogok eljönni hozzád, végleg magadra maradsz – mondogattam neki a beszélőkön. – Ugyan, ki fog itt már látogatni, apa?
– Inkább egy tucat kártyát hozzál legközelebb – mondta, és nagyot csattintott nyelvével. – Jobban fog menni a következő tizenöt év, amit rám sóztak
Tölgyesi plébános prédikációi teljesen lenyűgöztek. Mise utáni kötetlen beszélgetéseink során többször megkért szívességekre, hamarosan az egyházi rendezvények szakácsa lettem. Őszinte ragaszkodásából ugyanakkor egy jóképű férfi vonzódását is megéreztem. Abban az időben adták a TV-ben a Tövismadarak című filmet Ralph atya és Maggie szerelmes története rabul ejtett, éjszaka Tölgyesi atyával álmodtam, aki egyetlen simogatással képes volt rút arcomat megszépíteni. Visszatérő erotikus álmaimat szégyelltem bevallani neki gyónáskor, féltem, megszűnik figyelmessége irányomban. Tölgyesi atya az anyák napja előtti pénteken meglátogatott, az ünnepi műsor szereplőinek akart tortát süttetni. Éppen a zöldségeskertben kapáltam bikiniben, amikor hirtelen megjelent és kissé szaggatott hangon adta elő a kérését. Furcsán hunyorgott szemeivel, le sem tudta volna tagadni, hogy gondolatban levetkőztetett, nagyokat nyelt, amikor betessékeltem a konyhába egy pohár borra. Felkaptam egy köpenyt, és előkotortam a szekrényből két poharat. A borosüveget már nem volt időm elővenni, mert hirtelen átölelt és a fülembe susogott:
– Mindketten ugyanarra gondolunk, Klárus.
– De hiszen én… – szakítottam félbe.
– Engedd, hogy folytassam. A pap is ember… az ember gyarló… bűnbe esik…
– A szerelem nem bűn – motyogtam zavartan. Ezt a filmben mondták…
Hirtelen vad vágy fogta el és a mellemet kezdte csókolgatni. Aztán az „én régóta imádom magát” sablon szöveget engedte el és vetkőztetni kezdett. Nem akartam elhinni… én is egy nő vagyok… vágynak rám, akkor nem is lehetek olyan rút… Tölgyesi nem hagyta abba, megpuszilta a rút orcám felét, amit még sohasem tett senki más az életemben. Lehetne még egyszer? – kértem. Megtette. Nem éreztem örömöt, amikor odaadtam magam neki, csupán egyfajta elégtételt, hogy valakinek mégis kellek ebben a nyomorult világban.
Vasárnap délután kivártam a gyónni akarók hosszú sorát, hogy utolsónak mehessek be a templomi fülkébe. Azonnal a lényegre tértem:
– Kezdhetnéd te is gyónást, atya! Remélem, felismertél a rácsok mögött?
– Igen, testvérem, de nem akarom folytatni a bűnös viszonyt veled… nem akarok elkárhozni.
– Hiszen a szüzességemet vetted el.
– Ha meggondolatlan kapcsolatunk nyilvánosságra kerülne, az anyaszentegyházat járatnám le.
– Akkor nem is szeretsz?
– Istent szeretem. Nagyon fáj, hogy veled csaltam meg… a test ördöge elkábított. De mindig visszatérek hozzá, és ebben senki nem akadályozhat meg. Olvasd el Zola-tól a Mouret abbé vétkét… abból talán mindent megértesz.
– Nem szoktam olvasni, csak receptkönyveket, de a te kedvedért elolvasom.
Elolvastam. Mire a Zola-könyv végére értem a sok konyhai elfoglaltság után, a főhősnővel duplán azonosultam, terhességi tesztem pozitív lett. Tölgyesi ekkor már rám se nézett, ha az oltár előtt, ha prédikált, Suhajdáné bólogatott neki a második sorból, új kedvence egy kiéhezett özvegyasszony lett. Legszívesebben letéptem volna róla a miseruhát, nehéz volt magamat visszafogni, amikor láttam csodaváró tekintetét a tömjénfüstben, az áhítatos arcú ministránsgyerekek előtt…
A börtönben beszélőn elsírtam apának hogy várandós vagyok. Az öreg egy rideg, racionális mondattal reagált bajomra:
– Ha a pap felcsinált, egy másik apát kell keresned.
– No de kit?
– Van valaki a vendéglőben, aki deréktól lefelé is rád néz?
– Ervin, a pincér… kicsit félszeg.
– Biztos? Akkor riszálj be neki, szerezd meg magadnak.
– Ez nem tisztességes.
– Zabigyereket akarsz szülni, vagy balfék módra a sínekre feküdni te is, mint anyád?
– Hagyd abba! – szóltam rá. – Megpróbálom.
Ervint a pincérek között egy nagyon jóindulatú, de mamlasz srácnak tartották. Elöl kicsit kopaszodó volt és ezért középen nőtt hajfürtjeit próbálta a homlokára fésülni. Pufók arca akkor látszott mindig vörösnek, amikor a műszak végén a tálcáról a maradék italokat felhajtotta. Ügyesen magamhoz édesgettem, előbb a virágos pólóit, majd az aranyláncát dicsértem meg. Később, szombat délutánra meghívtam a fűnyírót megjavítani… „Véletlenül” fürdés közben érkezett meg, így félig nyitott pongyolában fogadtam. (Egyszer ez már bevált!) Elkezdtem magyarázni a lehetséges hibákat, olykor lehajoltam a szemléltetésnél, hogy a melleimbe beláthasson. Utána egy kávé mellett csevegtünk a főnökről, elkezdtem bírálni, Sanyi bácsi mennyire nem érti meg a pincérek túlterheltségét. Erre ő heves szenvedéllyel erősítette meg éleslátásomat, közben olykor nagyokat nyelt, amikor pillantásaival félig szétnyílt pongyolámra fókuszált.
– Mennyivel tartozom? – kérdeztem búcsúzóul… De valójában a nyulat akartam kiugrasztani a bokorból.
– Semmivel – mondta dadogva.
– Valóban? – kérdeztem negédes hangon és hozzásimultam.
– De mindennel, Klárika, mert nekem fontos vagy.
Szenvedélyesen átölelt és csókokkal borította be testemet. Próbáltam nyugtatni büszkeségemet… Ervin rendes fazon… el fog venni feleségül. Nem akartam öngyilkos lenni, mint Zola főhőse… apa kellett a gyermekemnek. Ami ezután következett, az teljesen elkápráztatott. Tölgyesi atyától, amit kaptam lelkileg, az kevés volt, de most az ágyban Ervin csodát tett velem, a gyönyörtől sikongtam perceken keresztül… aztán hálásan a szőrös mellkasához bújtam:
– Megígértem a főnöknek, nem csábítalak el – próbált magyarázkodni.
– Kit érdekel, ha szeretlek – hazudtam neki.
– Valóban?
– A csúcsok csúcsára vittél.
– Már hónapok óta figyeltem a formás testedet a fazekak mögött. Minden női test egy gitár. Vágytam játszani rajtad, belecsaptam a húrokba, és véletlenül megtaláltam a legérzékenyebb húrt; de sok hangszert szeretnék még kipróbálni. Megmondom őszintén, agglegény szeretnék maradni; házi nyúlra nem lövünk, hacsak nem támad -ismered a munkahelyi törvényt.
– Cinikus vagy, Ervin. Hol egy gitárhoz, hol egy nyúlhoz hasonlítasz.
– Ha jó volt, titokban azért találkozhatunk.
– Senki kapcája nem leszek.
Váratlan csapásként értékeltem Ervin vallomását, de nem adtam fel. A vendéglőben továbbra is kedves voltam vele, apró, különleges süteményekkel leptem meg, mégsem akart tudomást venni rólam. Mikor betöltöttem a negyedik hónapot, bekopogottam a főnökünk ajtaján és közöltem, Ervin teherbe ejtett.
– Nem tudom, mi lesz velem – mondtam kicsit szipogva – Azután a bizonyos éjszaka után kerül engem, mintha leprás lennék.
A vallomásom után a főnök kiküldött, behívatta Ervint és alapos fejmosásban részesítette. Délutánra rendkívüli megbeszélést hívott össze a konyhában, ahol Ervin megkérte a kezemet és az öreg bejelentette, a lakodalmunk teljes költségét és a nászutat a vendéglő állja.
A lagzira még apám is kimenőt kapott a börtönből; két smasszer kísérte el. Öt hónappal később egészséges fiúgyermeknek adtam életet, az Ervin nevet kapta, a szülést levezető nőgyógyászom külön borravalót kapott, koraszülöttnek nyilvánította a csöppséget a férjem előtt, így minden gyanút sikerült eloszlatnom.
Hét év sikeres, harmonikus házasság után már úgy látszott, a Vakegér vendéglő is felvirágzik… Aztán bekövetkezett a harmadik tragédia. Ervin gyomorbántalmakkal küzdött, éveken át habzsolta a tehetősebb vendégek után otthagyott maradékot, nem tudott ellenállni az ínyencségeknek. Később rendszeresen aranyérproblémák jelentkeztek nála. A fenékkenőcsök egy idő után hatástalannak bizonyultak. Sohasem felejtem el azt a forró július végi pénteket, amikor a férjem csúnyán bevérzett; olyan fájdalmai voltak, taxival vittem a kórházba késő délután. Felületesen vizsgálták meg, aztán a belgyógyászat négyes termében a jobb kettes ágyban kapott helyet.
– Hétfőn meglátogatlak, szívem – vigasztaltam. – Tudod, holnap sütni-főzni kell a jótékonysági bálra, vasárnap pedig mozgatni és elpakolni rendeltek be – búcsúztam el tőle hirtelen.
Hétfő délelőtt egy doboz narancslével és egy krémessel toppantam be a kórterembe, ahol üres ágya fogadott.
– Most műtik a férjemet? – kérdeztem a szobatársait. – Hiába, ilyen az egészségügy, azt ígérték, már szombaton túl lesz az orvosi beavatkozáson.
– A fiatalember hozzátartozója tetszik lenni? – kérdezte egy hetven év körüli, üveges szemű bácsi a szomszéd ágyról.
– A felesége.
– Meghalt szegény… A nagy meleg megviselt ezen a hétvégén itt mindenkit. Nem törődtek vele megfelelően, elvérzett; nem vették észre, hogy elvérzett…
– Tudok egy ügyvédet, ha be akarja perelni a kórházat – mondta az ablak melletti ágyról egy hosszú, őszes hajú pufók arcú férfi. – A szomszédom ügyvéd, jó pénzt tudna kicsikarni a kórháztól.
*
Amikor bevezettek a boncterembe, csupán néhány másodpercig voltam képes nézni a tepsiben Ervin testét. Magamra hagytak, elmondtam egy imát, és gombócokat kezdtem érezni a torkomban. Itt fekszik az ember, akit nem szerettem, becsaptam, mert tisztességes családfőt akartam magam mellett tudni; a könnyezetem elvárásának rendeltem alá az életem.
A temetésen legszívesebben a kisfiam fülébe ordítottam volna az igazságot: Ne gyászolj, hiszen nem a te apád volt!… Visszafogtam magam és megvetően néztem a koporsó túloldalán álló Tölgyesi atyára, kissé tettetett áhítattal Ervin életútját igyekezett magasztalni. A halotti toron az atya negédes vigasztalása egyenesen hányingert keltett bennem…
A temetés után többször hívta kisfiamat a ministránsgyerekek közé templomi szolgálatra, hiába, lebeszéltem erről a gyereket. Kissé meglepett, hogy nem fogadott el semmit a temetési szertartásért, majd meghívott magához egy jótékonysági bál szervezése ürügyén:
– Kerülöd Isten házát… és engem is – nézett mélyen a szemembe, tekintetéből nem együttérzés, sóvárgás sugárzott.
– Alapos okom van rá…
– Ahogy ránézek gyerekünkre, azonnal meglátom a Tölgyesiekre jellemző szögletes római arcélt, azonnal apának érzem magam és nem Isten szolgájának. Ami a szívemben öröm, az itt a templomomban gyalázat… Meddig élhetek ebben a kettősségben? A fiamat akarom és téged, és Istent szolgálni egyszerre. Én is többször elolvastam azt a nyomorult Zola-könyvet, de nem találtam benne megoldást. És te?
– Nem is találhattad meg, mert átírtuk a végét. Most, hogy özvegy lettem, felerősödtek benned az apai érzések, azért habratyolsz itt össze mindent.
– Kötelességeim vannak a fiammal szemben, szeretnék különórákat adni neki, elintézhetném, hogy bekerüljön Pannonhalmára.
– Elég legyen! Egy csuhás már majdnem tönkretette az életemet… az én fiamból nem lesz szoknyás pap! Ervin nem a fiad – szúrtam szíven hiúságát ezzel a tőmondattal. – Tévedésben vagy, ha apának hiszed magad. Ervin apja… az elhunyt férjem… Takarodj vissza a keresztedhez! – kiáltottam rá és faképnél hagytam.
Heteken át vele álmodtam és rájöttem, nem a fiam kell neki, a lelkiismeretfurdalását próbálja elzsibbasztani gondoskodó kinyilatkoztatásaival… és sohasem fogja magáról levenni a miseruhát.
A negyedik csapás is júliusban ért, pár nappal Ervin halálának érfordulója előtt. Korcs kutyámat, Zombit egyre ritkábban engedtem el; a szokásos fürdetését többször el kellett halasztanom. Túlóráznom kellett a Vakegérben, Ervin a szüleinél nyaralt, így az állat elé csak kétnaponta löktem egy kis száraz kaját. Azon a forró júliusi reggelen vizet is elfelejtettem önteni a jószág táljába, hazaérkezésemkor a kutya a sötétben idegen behatolót érzékelt, elszakította láncát és a sötétben rám támadt.
*
Aznap este a kereskedelmi TV tudósított arról, Daragó Klára szakácsnőt a hőségtől és éhségtől ingerült kutyája megtámadta, arcát, testét összeharapdálta. A befáslizott arcú szakácsnő optimistán nyilatkozott a TV nézőknek:
– Én vagyok a legszerencsésebb szakácsnő a világon! – mondta a kötés mögül és felemelt kezével a győzelem V jelét, mutatta. – A fél arcom megégett egyszerű gyermekbalesetben, Anyám meghalt; a vonat elé vetette magát kisiskolás koromban. Apám a börtönben van kettős gyilkosságért életfogytig. Aki szeretett, becsaptam, mégis másba halt bele; az orvosok nemtörődömsége juttatta a koporsóba. Tudják, a gyerekem apja nem a férjem, hanem egy patkány pap, aki nem merte felvállalni kölykét, miután felcsinált. Arcom egyik fele elégett, a másik felébe a kutyám mart bele, pedig egy menhelyről szabadítottam ki elaltatás előtt egy nappal; szerettem, mint az anyámat, mint az apámat, mint a férjemet, mint azt a mocskos papot, mint mindenkit. Mondják, meg nekem, mi jöhet még?
A kereskedelmi adó riporterei úgy döntöttek, az áldozat nyilatkozatából csupán az első mondatot vágják bele a műsorba.
R. Kovács László