A Krúdy Kálmán csínytevései – Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán művei
I.

KISREGÉNYEK, NAGYOBB ELBESZÉLÉSEK
ÉS TÖREDÉKEK

TARTALOM

AMI A LELKET MEGMÉRGEZI
A BATYUS ZSIDÓ LÁNYA
A LUTRI
A VÁRMEGYE RÓKÁJA
NIBELUNGOK HARCA
PECSOVICS VILÁG
FALUNK VÉNEINEK ÉDES VISSZAEMLÉKEZÉSE AZOKRA A RÉGI BOLDOG IDŐKRE,
AMIKOR MÉG ROSSZABB VILÁG VOLT
SZEGEDEN
AZ APÁM ISMERŐSEI
A MI HŐSEINK
A LOHINAI FŰ
A KÉT KOLDUSDIÁK
A SIPSIRICA
GALAMB A KALITKÁBAN
A KIS PRÍMÁS
FARKAS A VERHOVINÁN
KÍSÉRTET LUBLÓN
AZ ELADÓ BIRTOK
PÁVA A VARJÚVAL
NE OKOSKODJ, PISTA!
NAGY KUTYA A VICEBÍRÓ
A ZÖLD LÉGY ÉS A SÁRGA MÓKUS
PRAKOVSZKY, A SIKET KOVÁCS
A GAVALLÉROK
A DEMOKRATÁK
APRÓ KÉPEK A VÁRMEGYÉBŐL
A KRÚDY KÁLMÁN CSÍNYTEVÉSEI
A MI ÖRÖKÖS BARÁTUNK
EGY ÉJ AZ ARANY BOGÁRBAN
A MEGROMLOTT „ÁLLÁS”
A FEKETE KAKAS
A SZÖKEVÉNYEK
FILI
MINDENKI LÉPIK EGYET
KOZSIBROVSZKY ÜZLETET KÖT

A KRÚDY KÁLMÁN CSÍNYTEVÉSEI

(részlet)

1899

A betyárokat, akikkel egykor nem bírt a vármegye, elűzték a literaturából a bűnös asszonyok. Ritkák már a rablótörténetek. De nem éppen azért, mert a rablók is ritkák (hiszen a ritkát rendkívül hajhásszák az írók), hanem azért, mert sokféle módon nyilatkozik az asszonyok bűne, paráznasága, nem bírják agyonírni. Kimeríthetlen téma ez, s azonfelül divatos a túlságig. Ha a világot most is elsöpörné egy özönvíz, és az új Noe a könyveket beszedné a bárkájába, azt hinné az új emberiség (ha el tudná őket olvasni), hogy az egész régi világ egy nagy kerítőintézet volt.

A szépirodalom bizonyára még ma is gyermekkorát éli, mert még mindig sablonos bábukkal játszik. Hamisít és nem szolgálja igazi odaadással a valóságot. Túlzások és örökké csak túlzások. Mit ér, ha kizökkenti egy-egy hatalmas áramlat az egyik túlzásból, csak annyi az eredmény, hogy másik túlzásba esik.

A régi történetekben annyit öltek a rablók, vitézek és királyok, hogy a világnak néptelenül kellett volna maradnia. S az újakban? Oh, az újakról már elmondtam nézetemet.

De efölött töprengeni úgyis hiábavaló. Célom csak »egy kis hazabeszélés«. Egy apológia a saját külön zsiványunk mellett. Mi azt se taszítjuk el magunk közül, hanem egy kicsit megtisztítjuk, mert a palócok nyalka betyárját, aki a Kürtöspatak mentén játszotta el csínyjeit, kalandjait, túlságosan rossz hírbe keverték különböző hazai krónikák és elbeszélések.

Ez a Krúdy Kálmán, aki jó famíliából származott (gondolom, a kéri nemesek közül való volt), némi névre tett szert a maga szakmájában, és ha betyár-epizódokra van az íróknak szükségük, emlékezetükből az ott homályosan kavargó zsivány nevek közül találomra esetleg éppen az övét rántják ki, és úgy szerepeltetik, mint a kegyetlen Patkót, a durva Zöld Marcit vagy az aljas Jánosikot.

Pedig Krúdy Kálmán más genre. Előkelő és finom, legalábbis van oly elegáns ember, mint a francia Cartouche. Nem ölt. A palóc csak szerelemből öl, vagy a birkózás szenvedélyében (a Pálinka nevű ördög sugallatára). Nem is lopott. Ha szóra nem adták, amire szüksége volt, erőszakkal vette el, kockára téve saját bőrét. Adókat vetett ki a lakosságra, s azokat néha beszedte erővel, ha önként nem fizették. Szóval, csak azt tette, amit a király. Mindamellett rászolgált a hatóság haragjára mindenféle más megnevezhető és megnevezhetlen bűnökért.

A nagy, mértföldekre terjedő ráskai erdőben élt, ahol egy barlangja is volt a föld alatt, valóságos lakóház, szobákkal, kamrákkal s titkos kijárásokkal. Az erdő jó barátja a zsiványnak, ellátja mindennel. A vadak magoktól jönnek elő pecsenyének, virágok magoktól nőnek bokrétának a kalap mellé, utazó kalmárok portékát, szöveteket visznek a ládáikban, gombát szedő leányok, menyecskék csókot adnak a szegénylegénynek. Ha nem adnak, elveszi erővel minden nagyobb teketória nélkül. S ez az. Ez az! Erről beszéltek sok égbekiáltó históriát a környéken. Az erdő hallgatott, az erdő félig-meddig orgazda. De ahol gombát kereső menyecskék vannak, ott mindig vannak közelben gallyat szedő öregasszonyok is, és azok a sűrű lombozat között is látják az elgyengült rossz szemeikkel, hogy mi történik. Látják, megbotránkoznak vagy irigylik – és kibeszélik.

Különben amennyi kárt tett így Ámor és Merkur dolgaiban az Igazság istenasszonyának, aki pallossal kereste ezek miatt, behozta a hasznot más réven. Ha valami aljas bűntény történt a törvényszék területén, például megölve találták a zsélyi plébánost, ismeretlen emberek éjjel haldoklóhoz híván őt, belőle csináltak halottat, vagy agyonverték a púpos lesti jegyzőt, s ott hagyták hason fekve az országúton, púpjára rakva pénzét, ezüst óráját, szóval, ha ilyen rémes dolog adta elő magát, s a gyanú Krúdyékra eshetett volna, ilyenkor maga Krúdy vette kezébe a nyomozást, hogy a saját becsületét tisztázza. Ügyes volt, csodálatosan furfangos, tetszés szerint tudta magát alakítani vándorló mesterlegénynek, kolduló szerzetesnek, aki meggyóntatta a hegyi pásztorokat, utazgató festőnek, vagy szökött katonának, s amíg a beamterek az ő betanult sablonjuk szerint többnyire hamis motívumokból indulva, hamis nyomokon keresték a tetteseket a nép közt, melyet nem ismertek, addig a fürge Krúdy térült-fordult, itt is, ott is szaglászott egy kicsit, s kihámozta a homályból, mint a parancsolat, az egész bonyodalmas bűnt, aztán összes részleteivel apróra megírva megküldte a vizsgálóbírónak, hogy tisztelteti Krúdy Kálmán, és így meg emígy történt a dolog.

S lőn, hogy dr. Szpevákot (az illető vizsgálóbírót) fölkapta a hír, mint a birodalom legkitűnőbb vizsgálóbíráját, aki állítólag a tiszteletreméltó Bach báró úr magas figyelmét is magára vonta, és ha az ördög nem alszik (pedig nem alszik, sőt tizenkét esztendeig lesz most ébren egyhuzamban), még sokra viheti a hivatalnoki létrán. Nem csoda hát, hogy maga dr. Szpevák úr is bizonyos előszeretettel volt eltelve Krúdy iránt, s ahányszor az kritikus helyzetbe bonyolódott, a derék Szpevák ravaszul mormogta a szakállába: »Ej, nem ettem maszlagot, hogy a legjobb munkatársamat elfogassam.«

Ilyen szolid alapon nyugodott a Krúdy karrierje. Valóságos nimbusz és becsülés környezte. Nem haragudott arra senki, még talán azok a bizonyos menyecskék sem. A föld népét kímélte, s az is őt. A nemességgel pláne familiárisan bánt. Ha szemet vetett valamelyik kúriára, kihívatta a gazdát nagy titokban a kapu elé vagy a pajta mögé, s egyszerűen megmondta neki: Urambátyám vagy tekintetes úr (már amilyen lábon azelőtt álltak), adjon nekünk egy kis füstölt húst, egy oldal szalonnát és öt forintot, mert ki vagyunk fogyva mindenből. Ezzel a becsületes adókivetéssel tartotta fenn magát. S igen ritkán történt, hogy valaki megtagadta volna a porcióját.

Nem is lett volna szép, és egy vidékünkbeli főúrhoz, aki egyszer Deák Ferencnek panaszolta el, hogy pünkösdkor este rablók jártak nála, hogy Krúdy Kálmán beüzent hozzá, küldjön neki némi bort és húsz forintot, hogy nem akar maga alkalmatlankodni, mert a méltóságos bárónő beteges és megijedne, azt a kérdést intézte az ország bölcse:

– És küldtél-e neki?

– Majd bolond vagyok.

– Nos, és mit csinált aztán?

– Hát szépen elment.

Az öregúr méltatlankodva förmedt rá:

– Jobb ember is az akkor náladnál!

Kire így rápirított Deák, az egy híres vivőr, báró Balassa Antal volt, aki a kékkői várban lakott, mely egy kékes sziklán emelkedik. – Korántsem volt fösvény ez a Balassa, hogy nehezen vált volna meg húsz forinttól, szórta a pénzt boldognak, boldogtalannak – hanem valami különös ellenszenvet érezhetett Krúdy iránt. Hogy mi volt ennek az oka, mindenfelé találgatták:

– Alkalmasint valami szoknya.

Igaz is lehet. Miért is ne tévedhettek volna át a sok kusza úton az egymás revierjébe, a futó betyár és a főúr? Balassa nem vetette meg a paraszt fehérnépeket se. Nagy ibolyafaló volt. S az úri asszonyok szeme megakadhatott Krúdy Kálmánon. Deli, szép legény volt.

Azonfelül (és meglehet, hogy itt kell tapogatózni) volt a bárónak egy kedvese, egy bécsi énekesnő, akit a ráskai erdőszélen egy vadászkastélyban tartott elrejtve; Krúdynak is volt egy pompás szeretője, a novinkai juhászné, becsületes nevén Péri Judit. És mikor a báró a ráskai vadászkastélyhoz lovagolt, a novinkai akol mellett vitte útja, hasonlatosképpen Krúdy Kálmánnak is mellette kellett elmennie a ráskai vadászkastélynak, hogy Novinkára érjen… Hátha megszállta útközben valamelyiket az az ötlet: mért menjek én messze olyanért, ami közel is van? Hátha valami hamis kacsintású szem is intett az utasnak az ablakból, vagy ott a kipeckelt zsalu alól, vagy a rozmaringos cserép mögül: »szamár volnál, ha tovább mennél«. Mivelhogy az asszonyok igazán különösek.

De mindez csak föltevés, találgatás, pihent falusi fejekben termett konkoly, a tény pusztán az, hogy a báró megtagadta a húsz forintot Krúdytól.

– Rablókkal nem tartok fenn érintkezést.

Amire visszaüzente Krúdy Kálmán:

– Akkor hát hányassa ki őseinek csontját a kékkői kriptából. (Ami gyöngéd célzás akart lenni, hogy a Balassák is a hajdankorban ezen a mesterségen nőttek naggyá.)

Ilyen feleselgetések híre szivárgott szét a környéken.

A báró, azt mondják, dühbe jött erre a sértésre.

– Saját kezemmel fogom el az imposztort, ott, ahol találom, s élve vagy halva átszolgáltatom a hatóságnak.

– Jól van – felelte volna állítólag Krúdy. – Teszem tiszteletemet őméltósága színe előtt.

Kemény legények mind a ketten. Nem a levegő rontása okáért szólnak, ha szólnak. Ebből még nagy história lesz. Némelyek azt mondták: »Krúdy most emberére talált.« Mások, mint például Filcsik István is, más nézeten voltak: »Nem féltem én Krúdyt, majd meglássátok, hogy fölülmarad. Fölteszem a bundámat egy pitykére, hogy megadóztatja a bárónkat.« Ilyenfélékről beszéltek az emberek egész télen, vagy tán tovább is. Mert a mi vidékünk igen sovány. Nincsenek ott nagy események – néha kicsinyek se. – Pók szövi a maga vásznát a szümölcséből nagy békességgel, madár zengi a fáról a tavalyi dalait, öregasszonyok folytatják a régi pletykáikat.

Úgy tél végén történt, ahogy emlékszem, de lehet, hogy már tavasz is volt, mikor egyszer a báró megszorult egy kis aprópénzre.

Pénzre ugyan megszorult ő már azelőtt is minden évszakban, de azelőtt tudott magának csinálni, ha nem is abban a formában, mint vitéz elődje, Menyhért, aki leszedette a falusi tornyokból a harangokat s azokból veretett ezüst tallérokat, s aki nem akarta elösmerni ezüstnek, vagy ha elösmerte, de nem akarta elfogadni, annak a fejét vágták le a zsoldosai, az se volt éppen rossz metódus, de egy kicsit körülményes volt; sokkal egyszerűbb a váltó. Az ember ráírja egy papirosra, hogy ennyi forint, és az valóságosan átváltozik annyi forintra a legközelebbi zsidó kezében. Olyan könnyű az egész. Csak az a baj, hogy később aztán már csak a legtávolabbi zsidó vállalkozik a csodára. Sőt még később az se. Továbbá még azzal is hátrább áll ez az eljárás a réginél, hogy a pénzre átváltozott harangok sohase tértek többé vissza Menyhért úrhoz, de ezek a bolondos papirosok mind visszatérnek.

Éppen ez volt most is az eset; a visszatérő papirosok szorongatták Balassát, s Miminek, a ráskai erdő hölgyének is sok pénz kellett. Ki tudja, mit csinál vele? Kanállal eszi-e az aranyat megolvasztva vagy küldözgeti valakinek?

Hogy hol vegyen pénzt Balassa? ez volt most az égető kérdés. A zsidók már nem adnak. Valami bolond ember kellene…

Hiszen van! Bolond hogyne volna ebben a széles országban! Miminek jutott eszébe az adressz.

– Látod, csacsi, én tudnék neked egy pénzforrást.

– Ugyan hol?

– Add el a nagy pörödet.

– Igaz, a pör. Ha megvenné az a hebehurgya.

– Kínáld meg vele egy levélben.

– Ha nem volnék olyan lusta levelet írni.

Mimi a szép fehér kezével egy dévaj, kedveskedő pofont mért a bal orcájára.

– Oh te, kis cukros lajhárkám! Hát pedig azt a levelet megírod, mert különben… nem kapsz addig egyetlen csókot se.

– Restellem áruba bocsátani.

– Hát akkor böjt, kedves barátom, a legszigorúbb böjt.

– Ne okoskodj, Mimi. Hátha kompromittálom magamat.

Mimi a lábával toppantott.

– Írsz, punktum.

Tintát, papirost hozott a bárónak, mire az megadta magát egy sóhajjal.

– No, hát diktáld.

Mimi föléje hajolt a hullámos kígyózó termetével és tollba mondta, amit kellett.

Szólt pedig a levél annak a bizonyos Esztergom megyei mágnásnak, aki akkoriban pöröket vásárolt. Excentrikus kis emberke volt, roppant jövedelemmel, melyet rendesen pörökbe ölt. Egyedüli szenvedélye volt ez. A pörök bizonytalan kimenetele izgatta, mint a játékost a kártya vagy a börze. Maga is mindenből pört csinált, amiből csak lehetett, de hogy még több baja legyen, megvette a másokét is. Hat-hét kommenciós prókátort foglalkoztatott éjjel-nappal, akik folytonosan írtak, tárgyaltak, válaszoltak, viszonválaszoltak és föllebbeztek. Annyira szenvedélye volt a pörlekedés, hogy ha már másképpen nem tudott pört csinálni, száz-száz forintot ajándékozott a községbeli katolikus és evangélikus papoknak, s mikor azok megjelentek nyugtáikkal a tiszttartónál, az valami ráfogott hibájukért levont az egyiktől ötven forintot, a másiktól harmincat. Természetes, hogy most már magához a főúrhoz siettek panaszra, hogy a tiszttartó ily galád módon rontja le, amit őméltóságának nagylelkűsége épít isten előtt. A különc vidáman mosolygott és a kezeit dörzsölte: »Pöröljenek, amici, pöröljenek.«

Hanem száz pöre közt se volt olyan érdekes példány, mint a Balassa-pör egy Fejér megyei uradalom iránt, politikai háttérrel, és tele pikáns részletekkel egy csomó mágnásasszonyról. Ezt okvetlenül meg kell szereznie a gyűjteménybe. Kétszer-háromszor is puhatolózott Balassánál: »Nem adnád el, druszám, azt a pört?« Mimi visszaemlékezett most erre (a nők eltesznek a munkakosarukba minden rongyot és az emlékezetükbe minden jelentéktelen megjegyzést). Most valóságos szerencse, hogy fölcsillant az idea. Ment a levél, és visszajött a válasz: »Megveszem, ha olcsón adod.« És hogyne adná olcsón? Hiszen a pör csak reménység. S ha az ember képes olcsóbban eladni reménység gyanánt tavasszal az őszi termését, miért ne adhatná még olcsóbban a pört, melyet a fiskálisok elhúzhatnak egészen a világ végéig? A pör egy milliót érne, ha már egzekválni lehetne, de így bizonytalanban nem ér többet százezer forintnál. Egy-két levélváltással Kékkő és Béla közt megköttetett az alku, kitűzték a napot, a legközelebbi gyarmati vásárt, az átruházásra és a pénzátvételre. És ezzel újra talpra áll Balassa. Az isten lehajol néha a szegény emberhez, de az ördög mindig haptákban áll a nagyurak háta mögött és segíti őket.

Balassa egyébiránt titokban tartotta az alkut (te se szólj róla, Mimike, egy teremtett léleknek se!) nem jó volna, ha a hitelezők megtudnák. Nem szabad tehát beleavatni még magát Szabó Benjamin uramat, az uradalmi fiskálist se; csak tanulmányozás végett kérte el tőle a pöriratokat.

A kitűzött napon lovat nyergeltetett, vadásztarisznyába gyömöszölte az iratokat, két vontcsövű pisztolyt tett a nyeregkápába.

– Megbolondult – találgatták egymás közt a cselédek a várudvaron -, tarisznyát visz s puskát nem.

Szép tavaszi reggel volt, amint megindult szép bontalábú kancáján a székváros felé. Az országút melletti akácok csak úgy öntötték az illatot. De az út sem volt érdektelen. Az egész környék élete, mozgalma a kígyózó szürke pántlikára került. Ameddig a szem lát, el van lepve vásárra igyekező népekkel. Nagy, furmányos szekerek döcögtek fával, kőszénnel, deszkával, búzával vagy hordókkal. Néhol egy-egy szénás szekér, mintha egy kazal mozogna. Paraszt anyóka malacot hajt, szegény ember egy riska tehenet.

Oh, mennyi apró tragédia itt az úton! De vannak édességek is. A kis Ancsurka vígan lépked anyjával; ma veszik meg a menyasszonyi kelengyéjét a sátorokban: rámás csizmát, koronás imakönyvet, selyem keszkenőt, virágos ködmönkét, meg majdnem elfelejtettem a legfőbbet, a virágkoszorút. A tót szekerek lassan húzódnak végig, apró ökrök húzzák, kajla szarvúak, némelyiket tehenek, úgyhogy a szekereken ülők vígan beszélgetnek, hancúroznak útközben a gyalogosokkal. Bezzeg a nyalka lovú palócok vágtatnak, mint a szél, s előzködnek egymással, mindenféle csúfságot átkiabálva az egymás lovaira. A kékkői mézeskalácsos, Kurlik Dániel, viszi két nagy ládában a szíveket, a bölcsőket és huszárokat, mert hiába, csak ez az egy poétikus mesterség van, a szerelemből táplálkozó. Mert a szíveket veszik a leányok számára, a bölcsőket a menyecskék számára és a huszárokat mind a kettőjük számára. Egyéb mézeskalács figura nem kelendő.

A mágnás mesteremberek, mint a kürtösi szűrszabó, Bocskó János, vagy az esztergályi csizmadia Kapor Mátyás, háromszögletes ládákban viszik a portékákat, a ládák tetején a majszternék ülnek nagy begyesen, a sátor is ott van fölrakva darabokban a saroglyában. A szegényebb mesterember, mint például Filcsik István, csak gyalog bandukol az útszélen, egy pár fölséges új csizmát akasztván a nyakába. Filcsiknek még nincs kocsija, nincs ládája, igaz, hogy még majszternéja sincs, de már ott ül valaki éppen a Kaporék ládáján a mesterné mellett (nem más, mint az esztergályi kántorék Zsuzsikája), aki egykor, ha az isten is úgy akarja, őrá fog mosni.

Ennek az okáért szúrta meg kellemetlenül a mellette elhajtató Kapor gúnyos, fitymáló köszöntése:

– Szervusz, Filcsik!

A nagy lealázásba szinte belepirosodott, s furfangos terveket szőtt a megtorlásra lesve, hogy utolérje valami ismerős, aki a kocsijára híjja; ha pedig nem hívná, majd tesz ő arról.

Ahon jön ni három prüszkölő tátoson, zöldre festett úri bricskában a mulinyi ispán, Horváthy Ferenc; igaz, hogy másodmagával van, Holéczyvel, a nótáriussal, de azért még Filcsik fölférne. Amint elhajtat mellette, utánakiált hát:

– Hahó, tekintetes uram, hahó, hahó!

Az ispán figyelmessé lőn, megállíttatja kocsiját.

– Mondani akar valamit?

A fiatal csizmadia erre (mert Filcsik, akiről mint öreg emberről írtam már egyet-mást, ebben az időben vidám, kedélyes fickó volt úgy a harminc év körül) nagy hebehurgyasággal elkezdte szidni a papjukat. Borzasztó, hogy miket művel ez a reverendás hörcsög.

Horváthy, aki protestáns ember létére nagy ellensége volt a papoknak s szenvedélye volt borsot törni az orruk alá, élénken ütötte föl a fejét:

– A pap? No, mit tett megint?

– Tetszett ösmerni az öreg Szuhánszky Györgyöt?

– Hogyne; faragó volt nálam vagy tíz év előtt.

– Képzelje csak, nem akarja a papunk eltemetni. Már hatodnapja.

– Az ördögbe is! Hatodnapja. Hisz ez érdekes dolog. És tűri a község?

Filcsik lehorgasztotta a nagy boglyas fejét.

– Hát mit csináljon?

– Ejnye, mordizom adta – gyulladozik az ispán, és a szemei szikrázni kezdenek a dühtől. – Hiszen ez hallatlan. Hisz ezt föl kell jelenteni. Ebből országra szóló lármát kell csapni. De üljön fel, Filcsik, és beszélje el körülményesen az esetet.

Filcsik fölkászmálódik a kocsira, de most már intra dominium egyszerre megváltoztatta modorát, s mintha untatná a téma, amint az ispán firtatni kezdte a részletekről, ímmel-ámmal vonogatta a vállait, miközben a két madzaggal összekötött kordován csizma ide-oda lóbálózott a mellén.

– Eh, bolondság – vetette oda foghegyről -, nem érdemes róla beszélni.

– Mit? – kiált föl az ispán indulatosan. – Hogy ez bolondság? Önkény ez és vérlázító cudarság, melyet meg kell torolni. És hát mit hoz föl ő?

– Hogy azt mondja, nem engedik a kánoni törvények – felelt Filcsik közömbösen, mialatt nyugtalanul feszeng a kényelmetlen előülésen.

– Kánoni törvények? Szeretnék én olyan kánoni törvényeket látni, az ebadta. Nem, nem, az lehetetlen. Valami más oknak kell fönnforogni…

– Meglehet – veti oda Filcsik lustán.

– Talán a lutheránus hitre tért át az a Szuhánszky?

– Nem biz az.

– Nem lett öngyilkos?

– Dehogy.

– Talán nem gyónt?

– Az isten tudja.

– Ej, az ördögbe is, valami ürügye talán csak mégis van, hogy miért nem temeti el?

Filcsik elmosolyodik kesernyésen, ahogy a nagy humoristák szoktak, míg végre naiv bárgyúsággal kibuggyantja a tréfáját:

– Az egyik ok talán az is lehet, ispán úr, hogy még eddig nem halt meg az az illető Szuhánszky György.

Holéczy nótárius úr elkacagta magát, hogy a könnyei is csurogtak: »Oh, te bolondos Filcsik, te selyma Filcsik, az ördög vigyen el téged Filcsik«, az ispán ellenben dühbe jött e sületlen viccre, s kedve lett volna lelökni a kutya Filcsiket, aki bolonddá tette, de a következő percben mégis illendőbbnek és méltóságteljesebbnek látszott a tréfa elértése. Elmosolyodék hát ő is, és a Filcsik fejére ütve mondá:

– A fiatalság mustja forr és játszik még ebben a kobakban, Filcsik öcsém.

– Imposztor – jegyzé meg Holéczy -, nem akart gyalogolni, s ez éppen jó mód volt, hogy a kocsinkra kerüljön.

Filcsik bűnbánó arcot vágott.

– Szó, ami szó – vallogatta ki apródonkint. – Beteg vagyok. Egész testem lázban van, s restelltem egyenesen a kocsira kérezkedni, pedig már alig bírtam vánszorogni az úton, meg ez a csizma is mázsányi tehernek látszott a vállamon. Azt hittem, összeroskadok alatta, pedig ennek, ha törik, ha szakad, ott kell lennie a kitűzött órában a kundsaftnál.

– Hol?

– A városerdőben, a kilencedik tölgyfánál kelet felé.

– Hogyhogy?

– Ott lészen átveendő.

– A fa által?

– Igenis, a fára akasztandó.

– Hm, és a fizetség…?

– Az is a fa útján történend.

– Ugyan?

– Az madárfészekben találtatnak meg általam az hét pengő forintok.

(Valahányszor üzleti dologról volt szó, Filcsik mindig az iparosok sajátszerű nyelvén beszélt.)

– De hisz ez egészen titokzatos – csodálkozik az ispán, ki megint valami ostoba tréfát sejtett. – Maga eszerint nem is ösmeri a kundsaftot?

– Dehogy nem. Krúdy Kálmán. Ő rendelte meg nálam.

Ah, oh! Persze, hogy persze. Ez csak Krúdy lehet. Így már van értelme.

– De mit beszélsz, te Filcsik! Hisz ez női csizma, kis piskóta lábra való – födözte fel Holéczy.

– Igenis – jegyzé meg a mester, nem kis kevélységgel tekintve végig művén. – Helyes kis csizma. Krúdy éj idején egy bársony topánkát hozott mértékül, hogy az után formáljam.

– Bársony topánka! – Az ördögbe is! Ki visel itt a környéken bársonycipellőt? (Az ispán eltűnődött, miközben a tajtékpipája kupakját csattogtatta.) Bársony topánkája itt csak a mi bárónénknak van, meg talán… – de itt hirtelen elharapta a mondatot, a szájára ütvén.

– Tudom, kire gondolsz – dünnyögte Holéczy.

– Hallgass, ugyan hallgass. Az erdei tündérre gondolok, Holéczy, hanem az végre is lehetetlen. Hogyan juthatna ahhoz Krúdy?

– Ostobaság – bizonykodik Holéczy. – A cseresznyeszem, amit egyszer a seregély kikezdett, magától esik le a kakasnak.

– No, az igaz, az igaz. A seregély, hm. A kakasnak, hm. Micsoda szép fehér teremtés! (Az ispán a szájával csettentett.) Huh, az a patyolattermet. Mit mondasz hozzá, Holéczy? Hány ujjadat engednéd érte elvágatni, mi? De nini, mi baja, Filcsik? Az isten szerelméért! mi baja?

A Filcsik szemei vadul forogtak üregeikben, a szája idegesen rángatózott, s melléből hörgő hangok törtek ki.

– Végem van – nyöszörögte -, mindjárt meghalok, az ereimben tűz nyargal, s azt hiszem, mindjárt harapni fogok, ham…

S kivicsorítván fogait, megcsattogtatta rémletesen.

– Talán, ha megállnánk és egy kis vízzel meglocsolnánk.

A csizmadia összerázkódott.

– Huh, csak azt ne! Iszonyodom a víztől.

Az ispán összenézett Holéczyvel.

– És mióta érzi magát rosszul?

– Már tegnap se voltam rendben, s egyrészt azért határoztam magam a városba menésre, hogy a megyei kilógus megvizitáljon, de ma percről-percre rosszabb bőrben vagyok, pedig bizonyisten nem harapott a lábamon nagyobb léket, mint a kis ujjam körme.

– Ki? Mi? – riadt föl egyszerre Horváthy és Holéczy.

– Hát nem mondtam még? A molnárék kutyája tegnapelőtt.

Uccu, több se kellett, a két megszeppent úr, egyik jobbról, másik balról, leugrott a kocsiról. A kocsis észre sem vette, csak akkor tekintett álmélkodva hátra, midőn szokatlanul messziről látszott hallatszani az ura hangja:

– Csak hajts vele, János, csak hajts a doktorhoz.

És János hajtott is egykedvűen, Filcsik pedig csak azt várta, hogy túl legyen a szemhatáron, elmosolyodott, s átült a hátulsó ülésre, ahol is elvetvén magát kényelmesen, mint valami főszolgabíró, rágyújtott jóízűen, mint egy török, s mikor a hetyke úri fogat elérte a rivális esztergályi csizmadiát, átszólt hozzá nagy dölyfösen:

– Szervusz, Kapor! Nem üzensz valamit Gyarmatra?

Ilyen kopottas léhaságokkal mulat a mi népünk, s nem mond francia könyvekből szopott elmés epigrammokat, ahogy azokat az elbeszélő írók adják a szájába, sem pedig nem énekel minduntalan népdalokat, ahogy a színművek mutatják; – a jókedve mézét elcsöppenti a maga módja szerint, néha együgyűen, néha illetlenül, ahogy éppen telik.

Balassát mulattatta útközben a sok tarkaság. Mindenütt köszöntötték a népek, amerre ment. Környékünkön végtelenül szerették a hatalmas ősfamíliát, mert a Balassák csináltak hamis pénzt, de sohase csináltak hamis politikát. Százados emlékek fűzték őket ide. Minden várrom, minden legenda őhozzájuk vitt vissza. A régi csataterek (s minden faluban volt valaha csata) benépesültek a fantáziákban páncélos Balassákkal. Picinyke lábnyomok látszottak egy palojtai sziklán. Egy Balassa-kisasszony selyemtopánkás lába vájta azokat. Lapos, kerek kavicsokat dobált ki a Kürtös-patak egy helyütt, ha megáradott. Ezek is egy Balassának kővé vált pénzei. Minden az övék volt itt, még a nép szíve is.

Pedig akadtak köztük rossz urak, kegyetlen, zsarnok oligarchák, de a régiség patinájával megszépültek. Maga az Antal báró apja is kényúr volt, de akiket megbotoztatott, akiken erőszakoskodott, azok nincsenek itt panaszkodni, szanaszét álmodnak a környék temetőiben, azok előtt pedig, akik élnek, csak a régi pompa emléke lebeg. Hajh – sóhajtanak föl -, milyen más volt még akkor, a só is sósabb volt még akkor! Most íme, itt megy Balassa Antal a pej kancáján, olyan, akárcsak a burkus bérlő vagy valamelyik városi írnok, aki vasárnap kikölcsönöz egy nyerges lovat. Hej, láttátok volna tíz-tizenöt év előtt az öreget, mikor Gyarmatra ment! Nyolc huszár lovagolt elöl, azután jött két lámpavivő, azok is lóháton, azután jött négy lovon Balassa, a hintó két oldalán két sárgaruhás fullajtár szaladt gyalog, ezeknek a kengyelfutóknak lábszáraikból, azt mondják, még gyerekkorban kiszedte a felcser a vastag inakat, hogy jobban futhassanak, a hintó után megint nyolc huszár következett. Arany, ezüst ragyogott a huszárok dolmányán.

S amellett, hogy ilyen fényt fejtett ki, egyszerű ember volt, együtt élt a népével, tótul beszélt, még magyarul sem tudott jól, el se mehetett volna a nagyurak közé, akik németül kotyogtak, mert kinevették volna. Ott élt a várában, mint valami kiskirály. Kilenc ágyúlövés hirdette, ha asztalhoz ült; ha lejött a várból sétálni, mellette két oldalt két kivont kardú huszár, elöl egy kürtös ment a Balassa-címerrel, a bölényfejjel a mellén, belefújt a kürtjébe, hogy minden jótét lélek jó eleve térjen ki az útból. Egyszer baja is lett a nemes vármegyével, mert a haldoklóhoz siető, szentséget vivő pap nem akarván kitérni, az egyik huszár belevágott a pap jobb karjába, s a szentség kiesett a kezéből. Nagy violencia volt ez az isten ellen, de emiatt is csak a vármegye feje főtt: ítélni az isten ellen nem tudott, Balassa ellen nem mert.

Ámbár nehézkezű, sok szeszélyű úr volt, a bosztohó nép mégis jó emlékben tartja, mert ami a földjein termett, azt a földjein lakó nép közt szórta szét. A mostani báró nem vét a légynek se, mégis hidegebbek iránta. Elösmerik, hogy olyan, mint a falat kenyér, de érzik, hogy e falat kenyér morzsái másutt hullanak el.

Másképp csinálta az öreg. Nem járt kártyázni Pestre, se nem hozott szeretőt Bécsből. Hiszen annyi szép tót leány terem otthon. Ha bement a gyarmati vásárra, micsoda világ volt az a mesteremberekre! Kivált az özvegysége után. Benézett például a szűcs sátra alá, ahol vagy száz tulipános, szegfüves asszonyi ködmönke volt garmadába rakva.

– No, Kripuska, hogy megy a vásár, Kripuska?

Kripuska egy vézna, fekete emberke volt, messze földön híres a hímzett tulipánjairól, harmadéve halt meg, ha jól emlékszem. Nagy ijedten lekapta a fejéről a sapkáját:

– Gyengén, gyengén, méltóságos báró úr!

– Hát vannak-e szép ködmöneid?

– Van egy-kettő.

– Mennyi van?

– Van vagy száztíz.

– Hogy adod, Kripuska, a legszebbet?

– Tíz pengőforint, amit a méltóságos úr kiválaszt.

– Hát a legrosszabbat, amit te kiválasztasz?

Kripuska nevetett.

– Nyolc forintért adom.

– No, hát akkor rakd föl szekérre mind a száztízet, Kripuska, és még ma estére ott legyen Kékkőn, kilenc forintjával, Kripuska, mert azok is közte vannak, amiket te kiválasztanál, s azok is, amiket én.

S úgy kacagott, olyan jóízűen kacagott, mint egy gyermek, örömében, hogy ilyen leleményes számműveletet csinált.

Képzelhetni, hogy bosszankodtak aztán a leányok és menyecskék, akik ködmönt jöttek vásárolni, mikor Kripuska szokott éneklő hangján kijelenté:

– Voltak szebbnél-szebbek, de mind megvette, lelkem, a báró Balassa.

Nagy csapás az ilyen. Hiszen az igaz, hogy van más szűcs is, de mit ér, ha csak a Kripuska ködmöne az igazi ködmön. Finom virágait messziről föl lehet ösmerni, mintha nem is varrva volnának, de lehelve. Hiszen ködmönöket a kékkői szűcs, Petrás Sámuel is varr, de ég és föld a különbség formában, hímzésben. Azokat legföljebb a szegény zsellérlányok hordják, akik a hideg ellen védekeznek, s nem a férfiszem elé fegyverkeznek. Szóval, a Kripuska-féle ködmön a módi, az a nyalka viselet. Más formája van abban a deréknak, s ingerlőbben ring a csípőkön. Akik értik, azt mondják, hogy Kripuska nagy művész, s ha egyszer meghal, senki sem tud többé olyan ködmönöket csinálni. Meglássátok, hogy a halála után kétszeres áron fognak elkelni a viseltes ködmönei is, mint ritkaságok!

De Balassa, úgy látszik nem osztotta ezt a fölfogást, mert amint estére hazahozták neki egy nagy szekéren a tömérdek női ködmönt, ezekkel a szavakkal ballagott át a kékkői szűcshöz, Petráshoz, aki éppen most jött meg, s bosszús képpel rakta ki a ládákból el nem kelt portékáját:

– No, Petrás, vén kutya, úrrá tettelek, he!

Petrás egy csöppet se vágott nyájas arcot a nagyúr előtt.

Petrás goromba ember volt (hiszen ma is él, és még most is olyan, mint a pokróc), ráförmedt Balassára:

– Szégyellheti magát a méltóságos úr, hogy a saját jobbágyát így leteszi egy idegen miatt. Bizony nem tettem volna föl a méltóságos báróról.

Balassa mosolygott rejtélyesen, titokzatosan, amint mondani szokták, befelé.

– Szamár vagy, Petrás, nem érted a dolgokat. Hiszen rajtad akarok segíteni.

– Köszönöm szépen – feleli Petrás gúnyosan -, Kripuskától vesz száz ködmönt, hogy énrajtam segítsen. Talán nekem akarja adni a méltóságos báró?

– De már azt a bolondot nem teszem, Petrás fiam. Sokkal okosabbat, sokkal jobbat teszek én azokkal, ami segítségedre lészen. Megállj csak, hogy fogsz te engem magasztalni!

– Ezért ugyan nem – morogja Petrás keserűen -, mert ha azt hiszi a méltóságos báró, hogy emiatt az én portékám lett kelendőbb, ugyancsak rosszul hiszi. Az asszonyi állatok bolond állatok, s amelyik nem kapott Kripuskánál ködmönt, hát az mind rendelt nála, s inkább vár hetekig az övére, mintsem hogy nálam vegyen. Ehol van ni, visszahoztam mind…

S dühösen rúgta szét a ködmönöket, amelyeket az inas szép formás rakásra halmozott fel a falnál.

– No, no. Ne tüzelj fiam, Petrás, mert bizony megbánod keservesen – csillapította a báró, odanyújtván öblös tajtékpipáját a huszárjának, hogy töltse meg, aztán letelepedett a nagy bőr-karosszékbe, melyet a várból hozatott volt le magának, mert különös élvezetei közé tartozott itt üldögélni délutánonkint és disputálni a goromba Petrással, akit voltaképpen kedvelt. – Azt gondoljátok ti, krumplin nőtt mesteremberek, hogy csak a parasztnak van esze, hogy az úrnak nincs. Hát én megmutatom neked, Petrás, hogy a nagyúrnak még több esze van – de nem vigyorogj, mert pofon ütlek, Petrás. Azt mondom én neked, Petrás, hogy a te mesterséged pompásan fog menni ezentúl, és ezeket a ködmönöket drágábban kapkodják szét, mint a híres Kripuskáét. A legyek köpjenek be engem, ha nem így lesz…

Emellett azonban olyan együgyű arcot tudott vágni, mintha egy csöpp agyvelő se lenne a koponyájában s egyre pattogatott a kövér ujjaival.

– Ohó, te édes testvérke (ez volt a szavajárása: »bracsek szlatki«) a fejedet rázod, amint látom. Hát jól van, pukkadj meg, egy fogadást ajánlok arra, hogy igazam lesz. Állod vagy nem állod?

– Attól függ, mit kapok és mit adok.

– Mindenképpen kapsz… Ha mához egy évre nem lesznek kapósabbak a ködmöneid, mint a Kripuskáéi, én vesztettem. Kapsz tőlem tizenkét üsző tehenet, te választod ki a gulyámból, ha pedig kapósabbak lesznek, te vesztettél, és kapsz tőlem tizenkét botot, én választom, hogy ki veri rád.

– Itt a kezem – szólt mogorván a kékkői szűcs.

Ravasz, ötletes ember volt a megboldogult báró. Az ördög se hitte volna róla. Görbén vetett az esze, de oda, ahova akarta. A ködmönök dolga is egy nábob ostoba szeszélyének látszott, pedig egy körmönfont csintalanság volt.

Hej, a ködmönök! Sokat emlegették azokat. Száz év múlva is hírük lesz még. Berakták őket a vár egy szobájába, mely a fürdőszoba és a báró hálószobája között van. A báró elnevezte a szobát »Kozsuchariumnak« (Kozsuch tótul ködmönt jelent), és azután nemsokára elkezdte hasznát venni a Kozsuchariumnak. Délutáni sétáinál, a kertekben, amint gyomláltak, vagy a réten, ha gyűjtöttek, esetleg vasárnap a templomban kiszemelte magának a legszebb menyecskét vagy leányzót (mert varietas delectat), s aztán egyszerűen odaüzent vagy az apának vagy a férjnek:

– A Zsuzsika számára egy ködmönt tartogatok, hát jöjjön fel ma a várba választani.

Parancs volt az ilyen, ritkán szegültek ellene. Az egyenlőségi érzések színes pillangói még akkor gubóikban szunnyadtak. Tényleg erkölcstelen brutalitás volt, de amaz idők szokásaiban szétoszlott a brutális íze. Tudta is azt az együgyű nép, hogy az úr joga is végződhetik valahol! Maga a műveletlen úr se tudta. A jus primae noctisról vidám nevetgéléssel beszélgettek a fiatal urak, az ezüst kupácskákat hajtogatva. Szóval, nem vették azt olyan nagy sérelemnek, amilyenné később nőtte ki magát a lovagregényekben. Sőt némi megtiszteltetés mutatkozott a dologban.

Kényesebb esetekben Safranyikné, az özvegy kulcsárné, volt a közbenjáró. Igazi Éva leánya volt ez a Safranyikné, akiben egy angyal lakott és vagy tizenhat ördög. A tizenhat ördög praktikájával, cselszövényeivel tudta megkeríteni urának, akit az akart, miután már őt nem akarta, pedig még helyes asszony volt szép vonásokkal és egyenes termettel, mint egy gránátos. Azt beszélték Kékkőn, hogy Petrás érdeklődik iránta, és hogy az asszony is csak Petrás előtt mutatkozik a tizenhetedik lakójával.

Hogy mi volt köztük, nem lehetett tudni, de annyi bizonyos, hogy Petrás mindig elpirult, ha az özvegyet szóba hozták előtte, és másrészt Safranyikné is gyanúba keverte magát, mert a nagy messzelátót, mely a várbástyán állt, s mellyel esténkint a csillagokat nézegette a báró, sokszor találta úgy, hogy a cső Petrás udvarába volt beigazítva.

– Miféle kométa lehet a Petrásnál? – dörmögött a főúr. – Hej, lessétek ki már egyszer, ki használja az én messzelátómat?

Hát kilesték, hogy a kulcsárné szokott vele mulatni, ha a méltóságos úr nincs otthon.

Ebből fűzte aztán szakadatlan tréfáit és incselkedéseit hol Safranyiknéval, hol Petrással.

– Mikor házasodol meg már, te bolond szűcs?

– Nem érzem semmi szükségét.

– A melled se kívánja?

– Az se.

– Tudod is te, hogy mi kell neked? Megrothadsz, mint a tök, ha egyszer utolér a betegség. Pedig utolér. Hogy nem érzed az asszony hiányát? Mert szamár vagy, Petrás. Vannak dolgok, amelyeknek hiányát másoknál mindenki látja, csak az illető nem. Viszont vannak dolgok, melyeknek hiányát az illető ember érzi csak, pedig nincs is meg az a hiány. Hány embert hallottál panaszkodni: »Oh jaj, nincs elég pénzem«, vagy »Oh jaj, nincs elegendő egészségem, nincs gyermekem, nincs elég szénám« stb. Pedig mennyi egészséges ember van a világon s mennyi gyerek és mennyi széna! De senkit sem hallottál még panaszkodni: »Oh jaj, nincs elegendő eszem«, pedig milyen kevés a valóban eszes ember. No, Petrás, hát neked sincs elegendő eszed, hogy el nem veszed azt a Safranyiknét. Huh, micsoda fehér teste lehet annak.

Petrás felmordult vad keserűséggel:

– Mintha nem tudná?

– Vakuljak meg, Petrás, ha láttam.

Általában a báró igen kegyes volt azokkal a vászonnépekkel, akik egyszer az ő szobája küszöbét átlépték. Ez az út vezetett legbiztosabban a templomba (noha a templom éppen ellenkező irányban volt, a vár baloldalán). A báró férjeket keresett nekik és rendesen talált is. Mert a tótocskák okos emberek. Tudják ők, mitől nem döglik a légy. A kékkői vár urával hasznos jó lábon lenni. És végre is miről van szó? Egy gyöngyszem letörött a pártáról. Hát mi az?

Így lőn tehát, hogy a kozsuchárium ajtai gyakran nyíltak meg, lassú, biztos csikorgással, amely alkalomkor a folyosókon járkáló lakájok rejtelmes szoknyasuhogást véltek hallani. De jobb azt nem látni, nem hallani… Hisz az egész csak annyi, hogy holnap egy ködmönnel megint kevesebb lesz.

Hej, csak nagy kujon volt az előbbeni báró! Tudta az, mi a jó. S ha talán még nem volt is megírva az ismeretes verssor: »Minden órádnak leszakítsd virágát«, ő már közel sántikált hozzá, csak egy kicsit helytelen szórendben: »Minden virágot szakíts le egy órára.«

Nagy kertje volt hozzá. Amerre a szem lát, a kékkői bástyákról le Kürtös völgyén egészen a székvárosig, mely a Balassa nevet viseli prédikatumnak, fölfelé a Lopata-erdő gerincéig: mind Balassa-jobbágyság lakik a szétszórt csoportokban fehérlő házakban. Ahol a pléhfedelű tornyok tündöklenek a lapályon, azok a palócfalvak, ott teremnek a karcsú, szikár barnák, amott a hegyoldalakban, a dombokon, a lenhajú, piros-pozsgás nyevesták (menyecskék). Az ember úgy látja őket a messzelátón a mezőkön, pirosló kendőikben, mint valami pipacsokat a rozsok között.

Hanem aztán közelről ki lehet választani a legszebbeket. Arra valók vasárnap a templomok. Mindegyikben Balassa a kegyúr. Illik neki oda benézni. S ha valami akad –

…Hát az a valami hadd jöjjön magának választani egy ködmönt.

Így fogytak, egyre fogytak a ködmönök. De a ködmönök becse is fogyott. Lassankint kiszivárgott mind szélesebb körbe a kékkői kozsucharium titka. A lakájok is fecsegtek, talán Safranyikné is kiszalasztott a száján valamit, sőt maguk az áldozatok sem hallgattak eléggé. Minden napfényre került, s a Kripuska-féle ködmönöket a gúny nyilaival kezdték szurkálni. Aki maga vette is, röstellte többé fölvenni. Ha itt-ott mégis feltűnt egy-egy karcsú leány termetén ismeretes szegfűivel és pompás színű tulipánjaival, nevetgetve ujjal mutogattak az illetőre. Még egy-egy jóakaratú idősebb ember szavakkal is fölvilágosítá:

– Ejnye húgom, húgom, hát már te is megjártad a kékkői várat?

A kis bamba leány elpirult és eltűnődött: mért mondták ezt neki? Hát olyan nagy bűn a kékkői várban lenni?

Addig tudakolta, hogy végre megtudta. Dehogy vette volna föl ezután a ködmönkét széles e világért.

Nem viselték már azt, csak az istentől elrugaszkodott élemedettebb asszonyok, akik szerették, ha gyanúba keverik, hogy megtetszettek valakinek. Így borult rá a Kripuska műremekeire az alkony. Úgy, hogy egy év múlva a Mihály-napi vásár után este betoppant a kékkői várúrhoz Petrás szűcs.

– No, mi jót hoztál, édes testvérke?

– Azért jöttem biz én, méltóságos uram, hogy tessék azt a tizenkét botot rámveretni.

– Hm. Hát milyen volt a vásár?

– Egy szálig eladtam a portékámat.

– És Kripuska?

– Sírva ment haza.

– Hát ugye mondtam, Petrás, hogy szamár vagy. Mondjad, hogy mi vagy?

– Szamár vagyok, méltóságos báró úr.

– Hát az igaz. Hanem mármost gyere ki az udvarra!

Balassa kihozatta a derest a fáskamrából.

– Mármost feküdj rá, édes testvérke.

Petrás engedelmeskedett szó nélkül. Kemény ember volt, tudta, hogy ami adósság, az adósság.

– Hívjátok elő a Safranyiknét! – parancsolta a főúr.

A deresen fekvő ember vonaglott, a fogait vicsorgatta a szégyentől, hogy őt Safranyikné így lássa – éppen Safranyikné.

– Méltóságos uram – hörgé tompán -, ez nem volt az alkuban.

– Ne csipogj, fiam Petrás, mert úgy volt az alku, hogy én választom, aki rádverjen. De nini, itt jön már Safranyikné.

Nagy lihegve jött a konyha felől, kipirulva, fehér kötényben, felgyűrt ingujjakkal. (Hm, elég szép karja van még!)

– Nosza, lelkem Safranyikné, kapjon föl egy pálcát és verjen erre az emberre tizenkettőt!

Petrás fölszisszent.

– Asszonnyal akar megveretni? Inkább veressen rám huszonnégyet a legmarkosabb hajdúval!

Safranyikné majd sóbálvánnyá vált, mikor a deresen fekvő delikvensben felösmerte Petrást; szemei lassanként megteltek könnyekkel, s a puha szíve is kicsordult: »Nem tehetem méltóságos úr – inkább vágassa le a fejemet«, majd hirtelen elhatározással térdre vetette magát a főúr előtt: »Kegyelem, kegyelem!«

– Egy föltétel alatt – szólt Balassa, a rőt bajusza alatt ravaszul mosolyogva. – Ha holtig tartó rabságra változtatjuk a büntetését, a pap előtt.

Petrás fölpillantott lopva s látván a szivárgó könnyeket az özvegy fekete szemeiben, meglágyult, s gyöngéden, halkan kérdé:

– Akarja?

Safranyikné elpirult, a fejével biccentett, s elkezdett hangosan sírni.

Így hajtaték be Petrás György a házasság igájába, élemedett korában, egy rossz ötlettel. Ami egyébiránt nem igen okozott változást a dolog érdemére nézve. Mindössze annyiban, hogy az ütlegeket nem egyszerre, hanem részletekben kapta ki özvegy Safranyiknétól, helyesebben Petrásnétól.

A falusiak sokáig emlegették a szegény Kripuska pusztulását és a báró furfangos fogadását, s az olyan esetre, ha valaki ezentúl valamiben rövidet húzott, megszületett a gunyoros közmondás: »Úgy járt, mint Petrás szűcs, aki tizenkét üsző helyett egy tehenet kapott.«

***

Hogy elvitt a mese! Akaratom ellen, mint az álom. Hiszen én a hajdani bárórul beszélek, akihez semmi közünk. Azért baj az ilyen írásbeli diskurzus, hogy senki közbe nem szólhat. Szalad az ember emlékezete barázdáról barázdára, mint az ördögmotolla.

Egészen más a mostani Balassa; nem adja magát össze holmi szűcsökkel, s nem is csinál kedélyes tréfákat; finom nagy úr, illatos vizekkel locsolja magát, amellett szelíd, jó ember, mindenkit megbecsülő, nem tegezi az még a hét éves parasztgyereket se. Nem sanyargatja a jobbágyait, nem hatalmaskodik velük; ha megharagszik a jobbágyra, azt mondja neki: »Ön helytelenül járt el velem szemben, Majmos Mihály, ez nem volt öntül szép.« Az öreg tizenkettőig vágatta őket ehelyett – de jobban is ment a dolga.

Csak egyben ütött apjára, az asszonyok dolgában. Nem tud velük jóllakni. Egy-egy asszonyi ábrázat húzza, mint a mágnes, mint az alvajárót a hold. S ha még csak őt húznák, de a földjeit is kihúzzák alóla, és egyszer csak úgy marad csupaszon, ahogy ő szereti látni a dámákat.

Hiszen az apja is – isten bűneül ne vegye, mert nincs az ember taplóból (sőt ha meggondoljuk, a tapló is tüzet fog) -, hanem az apja megelégedett azzal, amit otthon talált, amit a ködmönökkel megszerezhetett, ennek ellenben csak az kell, ami ritka és drága.

Még mint siheder legényke ott szaladgált a Napóleon-szemű kisasszony után, aki annak a kornak a legnagyobb csodája volt. Horváthy uram ma is élő ember, és éppen most Gyarmat felé kutyagol Holéczyvel, félig mint komornyik, félig mint szekretárius volt akkoriban a báró úrfi mellett künn Saulneban, Lotharingiában, ahol a Napóleon-szemű leány lakott, kinek látására a világ minden részéből sereglettek az emberek. Horváthy uram Naplójában e rendkívül szép teremtésről a következők foglaltatnak:

»E nevezetes D’Estany Josephine 1825-ben született, most tizennyolc éves hajadon. Napóleon tsászárhoz hasonlatos phisiognomiával, mely mégis oly szép, mindenekben ékes, hogy valakik tsak látják, beleszeretnek. Az urunk is tellyesen meg van habarodva.

A tiszteletreméltó fehérszemélynek kék szemeiben a következő betűk látszanak köralakban, miképpen a pénzeken, »Napoléon Empereur«. A különös tünemény doktorok szerint abban találja magyarázatját, hogy a leány anyja áldott állapotában egy Napoléon-d’ort kapván az ő bátyjától, fájdalmasan nézegeté azt, midőn tüle később meg kelle válnia.

Az kisasszony vidám, egészséges és miként fönnebb írám, külső formáiban annyira takaros és jeles, hogy egész ns. Nógrád vármegyében nem igen találtatnék párja. Itt igen rossz a koszt és a borok. Vagyunk szálláson az »Arany Fácányhoz« címzetű vendégfogadóban. Fácányon kívül más korcsmák is tele vannak a világ minden részéből ide következett kíváncsi gavallérokkal és kurmacherekkel. Itt vagyon a Duke of Montrose, a Lord Dudley, a Waldstein Hansi gróf Prágából és sok más jeles nemzetből való ifjak, kik mind a leányzó körül legyeskednek vala, ki is azonban legszívesebben mosolyog ama napóleonbetűs kék szemeivel a mi Tóni úrfinkra – dicsértessék érte a Jézus Christus.

Azaz, hogy N. B. jobb volna talán, ha nem így volna, mert ama szerentsétlen napóleoni arany, akit a terhes asszony boltba küldött, s ki a szíve alatt viselt magzatjának szemeibe örökre bevésődék, töméntelen aranyoknak lészen ebben a formában elcsalogatója. Bécsi zsidó immár harmadszor külde nekünk több zacskó aranyakat, s van is nincs is az utolsónak alján valamelyes.«

Így a Horváthy szűkszavú naplója a saulnei kalandról (itthon ugyan többet beszéltek róla illo tempore). Más nemzetek krónikásai is följegyezték.^[14]

Mintha tudja isten, mit érnének szerelemre az efféle természet játékát képező szemek. Hiszen a szemeit voltaképp becsukja az asszonyi állat, ha csókolódzik!

Hogy miképp lett vége a dolognak, ki csalta meg hamarabb a másikat (mert mindig csak ez az egy kérdés van homályban), nem tudjuk, tény az, hogy Josephine után valami Pepita nevű táncosnő következett. Ezt kísérgette a kékkői úr városról városra Európán keresztül, s fizette a számláit, ékszereit. No, hát az is belekerült egypár garasba. Eközben nagykorú lett, és megházasodott. Szegény embereknél annyit jelent: »megtalálta a jobbik eszét«, nagyuraknál annyit jelent: »megreparálta a zsebét«. A grófkisasszony sok pénzt hozott a házhoz, minélfogva a mézes év után újra kezdhette régi passzióit. Röpködött, mint a lepke, szőkétül barnához, barnától vöröshajúhoz. Veszedelmes botanizálás. Az asszonyi koponya gyökereiért törni magát azoknak a különböző színe szerint. S míg az ember ezek közt babrál, a saját hajszálai szépen eltűnnek. Így járt a báró. De azért nem lett okosabb. S most is vígan megy az úton, melyen már sokan jártak előtte mágnások és gavallérok. Kevélyen kocog a pejkanca, s gond nélkül fütyörész a lovas. Tele tüdővel szívja be a levegőt, és mulattatják az országúton kibontakozó festői jelenetek. Olyan szép a világ, mintha egészen neki volna teremtve! Csak éppen még az a százezer forint hiányzik hozzá, amit a pörért adnak. Széles jó kedvében szóba áll az ismerősökkel. Egy nagyszarvú erős kost, mely állítólag a bikával verekedett Stracinban és meg is kergette, az úton vesz meg egy szegény zsellértől, aki vásárra hajtotta, húsz forintért. Krizsnócon a csevicés kútnál megállítja a lovát s vizet kér egy kislánytól, aki készséggel odanyújtotta zöld korsóját, megtörülve csücsét ingválla ujjával. A báró húz belőle s odavet a leánynak egy tízforintos bankót.

– Vegyen magának szagos szappant!

A gyermekleány mosolyán áttört némi aggodalom is.

– Még azt hiszik, hogy loptam! Jaj istenem, sok ez!

– Sok-e? – jegyzé meg a báró egy átható gyöngéd pillantással. – De hátha még a saját száját nyújtaná, nem a korsóét.

Sarkantyúba kapta a lovát s tovább ment – de a méreg már rácsöppent a liliomra. A benne lakó ördög nem pihent, ha a báró nem vehette is hasznát, ő csak dolgozott mégis, a nagy katlan számára…

A novinkai aklon boróka lóg ki az eszterhaj alól. Mert okos ember a juhász, gondolta magában: Van egy szőlőm, az termi a bort, van egy nagy kőrisfám az akol előtt, alatta szépen elfér két asztal, van a feleségemnek két szép szeme, annak kedveért megállanak az utasok. Mindebből tehát pénzt lehet csinálni, ha magam mérem ki a boromat. Utánajárt az engedélynek, s azóta mindig ül egy-két utas a fa alatt. Most is ott látjuk nemzetes uraimékat, Horváthy és Holéczy uramat nagy porosan, előttük a boros palack, a csevicés kancsó az asztalon, az asztal előtt pedig csípőre tett kezekkel, nagy fejcsóválgatásban a juhászné, akinek most mesélik a Filcsik-esetet.

Trip, trop. Lódobogás hangzik. A juhászné megfordul, nevető édes arca tiszteletteljessé válik.

– Ah, a méltóságos báró!

Balassa megpillantotta ispánját a fa alatt, s feltűnt neki, hogy kocsi nincs közelben.

– Per pedes apostolorum, domine Horváthy? – kiáltja vidáman.

– Különös esetünk volt – feleli Horváthy nevetve.

– Nem tetszik leszállni? – kérdi a juhászné.

– Ha tartaná, kedvesem, a lovamat.

– Hogyne tartanám. Olyan szép állat!

A báró leugrott a nyeregből, s Horváthynak most már még egyszer el kellett mondania, miképp ravaszkodta fel magát a kocsira a beteg Filcsik, s hogyan sült ki apródonkint, hogy a veszett kutya marta meg. Mire aztán eszeveszetten leugrottak mellőle.

– Ugyan rosszul tették – mosolygott Balassa -, hogy másodszor is bolonddá hagyták magukat tenni.

– Csak nem gondolja a méltóságos báró…

– Sőt bizonyos vagyok benne, hogy az imposztor mindössze kényelmesen akart elhelyezkedni a csézában.

– No, az nem lehetetlen – vélte Holéczy.

– Mordizom adta! Nagyon restellném – vakarta fejét az ispán. – Nem akarnék nevetségessé válni. Minden csontját összetöröm a kutyának. De ilyen rászedés! S hogy hazudott, – mintha könyvből olvasná! Persze, a csizmadolog se igaz hát, se a bársony topánka…

– De már abban nemigen hazudott – mondta Holéczy -, mert a bársony topánkát ott láttam az egyik csizmában.

– Miféle bársony topánkáról van szó? – kérdé Balassa közömbösen.

Holéczy szólni akart, de Horváthy leintette a szemöldjei rángatásával. (Meglehet, éppen ezzel csinált bolondot.)

– Ej, semmi. Egy pár csizmát vitt Krúdy Kálmán számára, hogy azt mondja, a városerdőben ráakasztja egy előre kijelölt fának a gallyára, és hogy a pénzt ugyanott találja a fészekben.

– De a topánka? Hogy függ ezzel össze a topánka? – vágott közbe a báró élénken.

Hm. A két úr jelentőségteljesen összenézett. Balassa észrevette.

– Valami titok van benne – szólt idegesen -, hogy nem akarják elmondani.

– Nincs, nincs – sietett a választ megadni zavartan az ispán. – Egy semmiség az egész. Holéczy barátom észrevette, hogy a csizma női lábra való és ezt fölemlítette. Nem így volt, Holéczy?

– De úgy volt.

– És aztán?

– Filcsik azt mondja, hogy Krúdy egy éjjel bársony topánkát vitt hozzá, hogy arra a nagyságra szabja a lábbelit.

A novinkai juhászné fölszisszent.

– Mi bajod, Judit húgom?

– Jaj, a ló meg akart harapni.

Ijedten eresztette el a kantárt, és olyan fehér lett az arca, mint a marmancs.

– Talán a tied az a topánka, te Judit?

– Oh istenem, dehogy! (Zokogásba tört ki, a fogait összecsikorította.) Ugyan mit fognak rám. Száradjon el térdig a lába, akié.

– Ostobaság! – morogta Balassa sötét arccal, s zavarában a jobb lábát tette a kengyelbe. – Ez a Filcsik egy javíthatatlan gézengúz, urak – tette hozzá erőltetett mosollyal, mikor fenn ült a lovon. – Gyű, Szemiramisz!

Elvágtatott a törpe almafák mellett, melyek az útszélén nyíltak. Mintha ezer meg ezer rózsaszínű szoknyácska lenne az a sok virág, amikbe piciny méhkisasszonyok öltözködnek. Ott sürgött egy egész raj, zümmögtek lágyan, édesdeden, és szálltak megrakott szárnnyal az erdő felé.

Egy hűs áram jött nyugatról, megcsapta a forró fejét, meghuhogott az erdő tőle, mintha hívná…

Hát jól van, elmegyek.

Hirtelen megfordult és visszalovagolt az akolhoz, magához intvén az ispánt.

– Üljön föl a lóra, Horváthy. A Szemiramisz jó futó, még utoléri Filcsiket. S ha nem, legalább a csizmát megtalálja az erdei fán. Vegye ki belőle a bársonytopánt és hozza el. Szóval, keresse meg valahogy a topánt.

– Parancsolatára, de akkor méltóságod gyalog marad.

– Ne törődjék azzal! Hanem ha a topándolgot elvégezte, nézzen be a »Zöld Fához«. Ott lesz szállva báró Baldácsy vagy a fiskálisa; mondja meg nekik, ne várjanak délután, legfölebb estére jövök be, és magammal hozom azt a bizonyos dolgot, amit várnak.

– Megértettem, báró úr.

– No, hát csak siessen!

Lovast cserélt a ló. Balassa kivette az egyik pisztolyt a nyeregkápából és betette a tarisznyájába. Aztán befordult a gyalogúton a ráskai erdő felé, szemben a Bágy patakkal, mely onnan jön, ahova ő megy.

Hej, szép az a Bágy. A mi zsuzsunk, a mi kis drágagyöngyünk. Hogy szökdel, hogy harsog a buja páfrányok között; szikláról sziklára ugrik, a lapályon elandalog; fölséges gyep rámájában erre fordul, arra fordul, meg visszaszalad, mint valami játszadozó kiskutya. Öröm vele együtt jönni.

De vele szembe menni lehangoló. Hallani, hogy zsémbel eleinte, hogy locsog, hallani a hervadt füvek panaszát, az alámosott parti homok omlásának halk neszét. Ez a zaj mindig kisebb, tompább lesz, jelentéktelenebb; egy ér, egy ezüstcérna kiválik, mint a foszló szövetből, s egyre keskenyebb, keskenyebb a Bágy. Hogy fogy, hogy sorvad, hogy zsugorodik össze és csöndesebb. Megyünk, megyünk fölfelé, ő is jön, de már susogásnak szelídült zúgása. Följebb megyünk mellette, s úgy látszik, mintha halálos beteget virrasztanánk, kiből rohamosan fogy az életerő. Csak alighogy csörgedezik. Aztán megint megyünk, és már hangot sem ad, nem eleven patak többé, csúszó-mászó ezüst gyík, mely el-eltűnik egy csomó fűszál alatt, vagy valamely földrepedésben, hogy újra fölbukkanjon, és végre örökké, nyomtalanul eltévedjen a kövek között.

Együtt kell jönni a patakkal… Aki vele indul, ahhoz szeretetre méltó és mindinkább beszédesebb. S mi mindent elkövet útközben! Fölszedi az ereket, beleütődik a szikladarabokba és gyöngyözve hull vissza, betekint a rákok lyukaiba, megöntözi a liliomot, a szirontákat a partokon, minden szökellésénél más alakot vált. A szél letört valahol egy akácgallyat, mely beleesett. Viszi diadalmas csörgéssel, morajgással. Az akácgally egyik virágjában lusta darázs ül, palankinban viteti magát a kis mihaszna. S a Bágy eközben egyre cseveg, dicsekszik: »Húsz kilométerrel odább már malmot fogok hajtani.«

Az is eszedbe jut ebből, hogy még másik húsz kilométerrel odább beleszakad egy nagy folyamba, elvesztve nevét, egyéniségét, megsemmisül; mintha egy bájos gyermektestet egy idomtalan vén banya nyelne el nyomtalanul. És mégis belenyugszol, mert a természet örök rendje ez. A patakok, folyamok a céljaik felé sietnek és célt érnek. De miért legyen egy másik megsemmisülése is a pataknak? Eggyel minden lényre, tárgyra, élőre, élettelenre megelégszik a természet, csak a patakra mért kettőt. Egyet, amikor a folyam elnyeli a végződésénél; másikat, amikor egy tótnak a bocskora is fölissza a kezdődésénél. Hiszen mindegy, igaz hogy mindegy, és a patak se bánja, de mégiscsak rontja az illúziót ez a visszafejlődése a Bágynak. Mintha kedvesedet, a szép leányt, látnád fiatalodni, vékonyodni, megint kurta ruhájában jár, azután már csak oskolás golyhó, majd karon ülő és végre tehetetlen csecsemő a pelenkáiban…

Ez a hangulat rezgett a Balassa lelkében. Nézte, hogy a kék párák, melyek mint finom fátyol lebegnek a távolban a víz fölött, eltűnnek, hogyha közel ér. A patak is csal. És szeles is. Egy szelíd lejtőn, túl a Makarács Jánosék rétjén, kiszalad bolondjában a medréből vizének egy része, gondolja, megelőzi a többit, s egy órai barangolás után, nagy kört írván le a mezőn, visszatér ágyába, alig egy arasznyival az elindulás helyétől. Hja, a patak is csalódik.

Ily feketén látott Balassa most mindent. Zúgott a feje, forrt a szíve. Szeszélyes, állhatatlan jellem volt e különben finom, szeretetreméltó főúr. Egy jelentéktelen dolog, egy ilyen topánhistória képes volt őt fölizgatni. A régi oligarchák véréből sok csergett benne is. A kis kellemetlenségeket nehezebben viselte el, mint a nagy csapásokat. Nem a Mimi iránti szenvedélye volt erős, de az önszeretete. Mimit már körülbelül megunta volt, s a ráskai kastélyba is inkább azért járt, mert most, a denunciálások és vizslafülek korában, itt jött össze magyar barátjaival, ahol legalább kibúsulhatták magukat kedvükre a Gilagó muzsikája mellett.

Megunta, mert hűnek, kezesnek látszott. Semmi sem unalmasabb, mint egy efféle leány, ha az ember nyakán csüng és szerelemről nyafog. De most, hogy gyanúja támadt ellene, egyszerre megszállta a keserűség, a veszteségérzet. Bizonyosságot akart, érezte, hogy okvetlenül látnia kell és beszélni vele. De addig is saját gondolatai keresték a bizonyosságot. Mentegették, vádolták.

Miért lenne a cipő éppen a Mimié? Hiszen a város közel van, s ott sokan viselhetnek bársonycipőt. Ki tudja, kinek varratta Krúdy a csizmát? A Mimi fel se húzná. Nevetséges. De mit is tudna szeretni a finom Mimi egy zsiványon? Aztán, hogy juthatna be Krúdy a kastélyba, ahol a leghívebb cselédei őrzik Mimit?

Úgy ám, de miért jött akkor zavarba Horváthy és Holéczy, miért néztek össze titkon, mintha tanakodnának, hogy mindent elmondjanak-e, amit tudnak? Hátha mégis bűnös a Mimi? Az igazat megvallva, nem lenne csoda. Egy könnyűvérű teremtés, ki egykor cirkuszban kötélen járt, ki a színpadon, tapsoló tömegek előtt énekelt, hogyne unná meg magát az egyenes földön, egy hallgatag erdőbe zárva? S az unalom – az ördög kalitkája.

Minden eszébe jutott most, egy-egy szó, valami kis pletyka, amit elmondtak neki, s most beillik a tényállásba, mint a kiesett fakocka a rovátkáiba.

Hernyó Miska, a Krúdy egyik betyárja, ott mulatozott a minap éjfélkor a krizsnóci korcsmában. A kékkői mészáros, Nagy Mátyás, jelen volt s ingerelte:

– Na, híres Krúdyék! Csak szegény emberrel tudtok elbánni. Bezzeg Balassa jól odaüzent Krúdynak, de ővele nem mer kikötni.

– Hagyja el, nemzetes uram – mondta a betyár bizalmasan. – Nagy kutya a Kálmán. Olyan helyen lop ő a bárótól, ahol nagyítóüvegen se látni azért kevesebbet.

Nagy Mátyás a szemével hunyorított s gondolta magában: No, én is olyan helyen lopok. (Ő ugyanis a mérőserpenyő külsejére alul, ahol nem látják a vevők, egy pár latnyi viaszkot ragaszt.) Hát igazat beszélhet Hernyó Miska. Sok mindenféle hely van a világon…

Balassának füléhez jutott ez a tréfa, és most – találgatja az értelmét.

Silbánszky Istvánné, a stracini »okos asszony« (a bábát hívják így a falvakban, mintha más okos asszony nem is volna), azt újságolta nemrégiben a novinkai juhásznéról, hogy Krúdy elhagyta, hogy az asszony sír-rí, majd megbomlik érte, utánajár a zsiványtanyára, ahol birkahúst sütnek éjjel; Silbánszkyné, aki a Péri-atyafiság révén nagynénje Juditnak, figyelmeztette is: »Judit fiam, vigyázz, tudod hogy már egyszer lenyírták a hajadat.«

Egy-egy megjegyzés – ami akkor semmiség volt – most egyszerre láncszem, s ahányat lép, annyi jut eszébe Balassának. Mert a féltékenység nagy vizsla. Neki van a legélesebb szeme, a legjobb orra és a legjobb memóriája.

De íme, a vadalmafa mögül, amelyikre negyvennyolcban a hurbanista papot akasztatta föl tekintetes Horváth Elek alispán úr, isten nyugosztalja (már ti. Horváth Eleket), kibukkan a ráskai kastély tornyos része, és ha Mimi vagy a cselédség közül ott van most valaki az ablaknál, mindjárt látják, hogy a báró jön. Hát az pedig nem célszerű most. Gyorsan, váratlanul kell lecsapni, hogy megzavarja kérdéseivel s megtudja az igazat.

Balassa tehát az almafánál, mely az említett nevezetes gyümölcs óta nem terem, sőt nem is virágzik (mintha szégyenlené magát), átcsapott rézsunt az erdő sűrűjének, hogy egy vargabetűvel a kastély túlsó oldaláról lepje meg gyanúsított kedvesét.

Valóságos őserdő ez a rész. Óriási méretű tölgyek és bükkfák sötétlenek beláthatatlan messzeségig, hatalmas lombkoronáikkal. A növényország királyai. (A báró hidegen, közömbösen megy el mellettük, pedig a zsidó ezekért is sok pénzt ad valamikor.) Van itt olyan hely is, ahova száz év óta nem sütött be a napfény. Nem is nő alul egyéb, csak moszat. Ámbár a moszatot sem szabad lenézni. Ő a növények koldusa; a legutolsó, de legfüggetlenebb. Ő még a napra sem szorul rá.

Érdekes külön világ az erdő mélye, más növényekkel, más bogarakkal, más lepkékkel. Hát még ez az erdő, amelyhez annyi legenda és emlék fűződik! Egy tölgyfán ez a név látható kivágva: »Christina«. Kegyeletes kezek gondoskodtak századokon át, hogy a fölírás épségben megmaradjon az elkérgesedett, elgümősödött faaggastyán oldalán, mert a jó vitéz poéta, Balassa Bálint vágta azt ki oda »török-nyúzó« késével, »mikor írtanak Urunk után nyolcvanat, másfélezer fölött«. Feltűnő, hogy csakis ez egyetlen fa környékén, szerelmetes epekedései helyén, apró, szikra alakú tengerkék virágok nyílnak. Szakasztott az a szín, ami a Dobó Krisztina szeme a kékkői képtárban.

Ebbe az erdőbe teszi bele a palóc nép fantáziája az örök hollót is. Itt él valahol, valamelyik odvas fában lakik, de nem jó meglátni, aki látja, hét nap vagy hét óra alatt meghal. E különös holló emberhangon fog megszólalni a végítélet napján, s pontról-pontra elsorolja a Balassák vétkeit.

Nem lévén a tens vármegye elegendő, de még a palatinus se a Balassák fékezésére, az agyafúrt palócok azért állították be ezt a hollót ekkora hivatalba, hogy mégis legyen egy mumus, akitől féljenek a Balassák.

De ki győzné elmondani mindazt, amit tudunk az erdővel kapcsolatban. Hát még, amit nem is tudunk, az lehetne tömérdek! Ha ezek a lombos farkú mókusok, akik a léptek neszére felfutnak a fára, vagy lefutnak a fáról, mind elbeszélnék, amit apáiktól tudhatnak.

Amit én tudok az apámtól, én elmondom. Az ő gyerekkorában egy nagy fát fűrészeltetett itt le a Balassák főerdésze, a boldogult Kiss János. Még most is mutogatják a törzsét. Az uradalmi bognár akart valamit csinálni belőle, ő jelölte a fát alkalmasnak; hát amint fűrészelik, egyre beljebb fűrészelik, egyszer csak kiesik belőle egy holt katona puskástól, csákóstól, patrontáskástól. Hát az bizony egy labanc katona volt. Öreg, okos emberek megállapították, miként eshetett a dolog. A szegény katona, talán mint őrszem, felmászott a vén fa elágazásaihoz, hogy a vidéket kikémlelje, a fa főtörzse belülről korhadt volt, a vitéz becsúszott, azon a császár se segíthet – és ott rostokolt mundérban, fegyverbe vagy százhúsz esztendeig. Kiss János sírt ásatott neki ugyanazon a helyen és eltemettette a gyarmati esperessel.

Éppen most lépte keresztül Balassa ezt a horpadt sírt, melyet vadméhek dongnak körül, s a szederindák, borókabokrok közül kibontakozván, szép selymes gyepre ért. Feje gőzölgött, levette kalapját, s úgy ment terveket szőve, mint a mámoros ember, belebotolva kőbe, gallyba, tönkbe.

Azzal tisztában volt, hogy a bársonycipő a főkérdés, ez a diabolus rotae. Hogy hát mit is fog mondani? Valami nagyon ravasz dolgot kell kieszelni. Legjobb lesz, ha a Mimi kis lábaira mond bókokat, aztán közömbösen hozzáteszi: »Miért nem viselsz, Mimikém másféle cipőt?«

Erre ő ezt feleli:

»Milyen cipőt gondolsz?«

Balassa most így szól:

»Úgy gondolom, fekete bársonycipő illenék ezekre a lábakra.«

Mimi felpattan:

»Ugyan, eredj, kérlek, tudod is te, nem hordják azt, csak az öreg, köszvényes dámák.«

»Hát neked nincs is?«

»Sohasem is volt.«

A néhai Kripuska se hímezte kis szebben az ő ködmöneit, mint Balassa fantáziájában az ő bekövetkező párbeszédjét, a Mimi mozdulatait, arcjátékát. Szőtte-fonta odébb – mikor egyszer csak megint megbotlott valamibe.

Odanéz és összerezzen, hátratántorodik. Megdörzsölte a szemét, nem álmodik-e?

Amiben megbotlott, egy pár bársonytopán feketedik ki a páfránybokor mögül, mint két kis fekete macska.

Topán vagy talán kísértet! A pokolbeli sátán üldözi topán képében? (Nem, ez mégse valószínű, mert az ördög, akármilyen szerény is, legalább csizmadiává változnék – ez a minimum.) Lehajlik, fölveszi: hát egészen új cipők, piciny lábakra valók, finom munka, magas sarokkal. Ki hagyhatta azokat itt, az erdő közepén? Milyen boszorkány tehette azokat éppen az ő útjára, keresztbe?

Az egyikbe bedugta a kezét – hát még meleg volt, mint a fészek, melyből egy perc előtt repült ki a madár. Az asszonyi láb melege megcsiklandozta ereit. Itt a közelben van valaki. Körülnézett, mindenütt csend és magány. A fák levelei sem mozdultak, sem közel, sem távol. Nem volt egy csöpp szél sem. Az erdő aludni látszott, csak a növények lélegzettek, de az is képzelődés.

Pedig mégis kell valahol valakinek lenni.

Egy rigó füttyentett a Balassa feje fölött, mintha a gondolataiba szólna közbe: »Itt van!«

A báró föltekintett, ahonnan a madárfütty hangzott, egy óriási jegenyefa meredt a felhőknek, s a tetejében magasan, hova már a madár is lusta fölszállni, egy parasztleány ült, piros pettyes kendő a fején, kurta rokolyája a teste körül szűkre megcsavarva, szemérmesen… talán, hogy az a csúf rigó semmit se láthasson.

Balassának a háta borsózott, amint hátrafeszített nyakkal a leányt nézte alulról, aki egész nyugodtan, fesztelenül ült az ágon, mint valami mitológiai nimfa, és egy piros pántlikát kötött a legfelső gallyra.

– Leány! – kiáltott föl torkaszakadtából. – Hollá, leány! Mit csinálsz ott fönt, az isten szerelméért! Hogy jutottál oda? Jössz le mindjárt, te szerencsétlen! Ha ugyan le tudsz jönni.

Azon gondolkozott, mert jószívű ember volt, ne szaladjon-e a kastélyba létráért, dunyhákért, kötelekért, emberekért.

A leány, úgy látszik, nem volt abban a helyzetben, hogy megfordulhasson a hang felé, de hogy hallotta némiképp, egy mozdulata, fejének hátrahajtása mutatta, mire hirtelen kúszni kezdett lefelé, olyan ügyesen és gyorsan, mint egy evet. Balassát a bámulat fogta el.

Aztán egyszerre csak leért a fa közepéig, ahol szemére csúszott kendőjét fél kézzel föltaszította és lenézett. Vidám kacaj hallatszott fel, hogy csengett tőle az egész erdő:

– Hahaha! hahaha! Hiszen az te vagy, bárócska!

Balassában megfagyott a vér, olyan fehér lett az arca, mint a nyír héja.

– Mimi! – hörögte álmélkodással, haraggal, ijedelemmel vegyülten. Aztán homlokára ütött: Hiszen mindjárt tudhattam volna. Csak egy trapézművésznő képes ilyesmire.

Mimi egy perc alatt lent termett, és egy mély, kecses pukedlit vágott a báró előtt, olyan grace-szal hintve az ajkáig körbe hajló, az ajkától körbe nyíló karjával csókot, mint a cirkuszban szokás.

– Itt vagyok, kedves báró. De te hol veszed itt magad?

Csupa mosoly volt, a melle pihegett, a szemei ragyogtak, a szépen boltozott homlokáról gyöngyök gurultak a kipirult arcon végig.

A báró összeráncolta a homlokát:

– Hát meg van maga bolondulva, hogy a fák tetején jár? – kérdé haragosan. – Miféle szeszély! Miért teszi azt?

A szép leány vállat vont, kedveskedően riszálta hozzá a derekát is.

– Hát régi mesterségemet gyakorlom, hogy el ne felejtsem, ha majd maga nem fog szeretni.

– De hisz ez szörnyűség. Valami más céljának kell lenni. Senki sem megy fel a jegenyefákra kedvtelésből. S azt még velem sem fogja ön elhitetni, hogy egy kis sétát tett fölfelé.

– Miért ne? Nem tagadhatja el, hogy testmozgásnak az is testmozgás. De adja ide a cipőmet.

– Azokat én találtam, nem adom.

– Ugyan ne bolondozzék! Hiszen csak nem mehetek harisnyában haza.

Hozzáugrott és kitépte kezéből a cipőket, aztán leült a gyepre és keresztbe tette a lábait.

– Hunyja be a szemét, bárócska, ha jó ember.

A bárónak minden kigondolt terve halomra kezdett dőlni.

– Minek az a komédia? – szólt gúnyosan.

– Nem tűrhetem, ha néznek, amikor öltözködöm.

– De hát amikor vetkőződik?

– Az más. Oh, de cudar vagy ma, kis báró.

– Van elég okom rá. Íme, ez a ruha is. Hogy jutott eszedbe ilyen ruhát fölvenni?

Mimi fölhúzta topánját, fölkelt, és csípőre rakva kezét, negédesen illegette magát.

– Nos? Talán nem jól áll? Mi?

– Istenemre, semmi kedven sincsen e percben a tréfára.

– Szóval azt akartad volna, hogy külön mászó-toalettet rendeljek meg Párizsban Dusantoytól.

– Azt akartam volna, hogy egyáltalában ne mássz a fákra. Most pedig azt akarom tudni, hogy hol vetted ezt a paraszt-kosztümöt?

– Az egyik lánytól, aki nálam szolgált.

– Ilyen termetű leány sohase szolgált nálad.

– Ugyancsak megnézed a szolgálóid termetét, bárócska.

– Ne térj ki a kérdésem elől, kérlek – szólt a báró mogorván -, mert súlyt fektetek a feleletedre.

Mimi csak most kezdett figyelmessé lenni a komoly, szinte lázas hangra, hogy ez aligha játszi kötekedés, ravaszkodó harag, melyet egy csók elolt. Itt valami felhőnek a lába lóg le. Most csak az a kérdés, villámok vannak-e benne, vagy csak záporeső. – Egy fürkésző pillantást vetett villogó fekete szemeivel a báróra, mintha a lelke mélyébe akarna látni. Összerezzent, mint valami elfújt illat, egyszerre elszállt arcából, hangjából, egész lényéből az a vidám, édes játsziság, mellyel eddig parírozott a bárónak. Pedig kár volt ezt a varázslatos fegyvert elvetnie.

– Ön igazán furcsa – mondta lassú, panaszos hangon. – Mi lelte önt? Mit akar tőlem?

– A válaszát.

– Ej, hát istenem, legyen esze. Mondom, hogy a szolgálótól vettem a ruhát, s természetesen átvarrta az én termetem szerint, ahogy szokás az ilyet.

S ezzel nem várva többé egy szót se, ott hagyta Balassát, megindult a lejtőn, karjait bágyadtan alálógatva, s a piros fejkendőt le engedve csúszni hátul a nyakára. Balassa egy percig mérlegelni látszott a felelet becsét, s körülbelül arra az eredményre jutott, hogy a kis kígyó jól kicsúszott a hínárból. Önkénytelenül lépkedett utána. Egy láthatatlan erő kényszerítette rá.

A leány nem törődött ezzel. Tudta-e, hogy utána jön vagy nem tudta? Valószínű, hogy tudta, mert a tavalyi haraszt és a fák elhullajtott száraz gallyai recsegtek-ropogtak mögötte a súlyos férfiléptek alatt. De akár tudta, akár nem, nem siettette lépteit (nem menekült előle), se nem lassítá (nem várta őt), csak ment, ment nyugodtan, egykedvűen, mintha egyedül volna az erdőben.

Egy helyütt lehajolt, hogy egy kankalint leszakítson. Ekkor utolérte Balassa.

– Hová fut előlem, Schramm kisasszony?

Először szólította e hideg névvel, mely egykor a színlapokon hányódott.

– Hát haza – felelte egyszerűen.

Most aztán egymás mellett mentek, de szótalanul, a leány szórakozottan tépdelte a kankalin sárga pártáit. A főúr lopva nézegette. Még mindig tetszett neki. Pedig nem volt valami különösen szép, csak érdekes. Vézna, nyúlánk fejét egy kicsit balfelé hajlítva hordta, mint ahogy a vad szegfű nő, az arca is csupa szöglet volt, de annak minden porcikája beszélt, s ahányszor ránéztél, annyi különféle leányt láttál, mert minden szava, mosolya, piros szájának mozgása, szemeinek villanása, pilláinak rezgése újjá és ismét újjá tette.

Blaskovics Pál, aki Hontból átjárt a ráskai hazafias összejövetelekre, így szólt róla egyszer, s méltó, hogy mint műértőre hivatkozzunk: »Ha szultán volnék, mind a háromszáz feleségemet elkergetném, és csak ezt a Schramm kisasszonyt tartanám meg, mert ebben megvan mindaz, ami a háromszázban.«

Ez ugyan nem volt egészen igaz, mert a Miminek imádandó, fitos orra volt – s az ember, ha szultán, esetleg egy görög orrt is tart raktáron. És kék szemeket is. Micsoda drágakőgyűjtemény volna az, amiben például zafír nincsen?

Nem tört volna meg a csend, ha közbe nem jön egy vadrózsabokor. Hogy beleütik ezek a virágok az orrukat mindenbe!

A rózsatövisbe beleakadt a Mimi pántlikája, mely azon vidék divatja szerint a szoknya baloldalán röpköd. Mimi megrántotta, a pántlika leszakadt, a szoknya nem különben engedett a ráncaiban, s látható lett egy kis darabon alsó fehér kacérabb testvére.

A báró lehajolt a lehullott szalagért, mert minden viszonyok közt gavallér volt a nőkkel szemben.

– Köszönöm – mondá a leány bús mosollyal.

– Nekem úgy tetszik, a fa tetején is hagyott egy szalagot – jegyezte meg a főúr fagyosan.

– Valóban, ma rossz napom van a szalagokra nézve…

– Nekem úgy tetszik, mintha saját maga kötötte volna fel a fa tetejére.

Mimi összerezzent, Balassa legalább úgy vélte látni, aztán semmitmondó hangon kérdé:

– És ezt ön olyan sajátságosan hangsúlyozza?

– Mert sajátságos a dolog – felelte a báró gúnyosan.

– Hogyhogy?

– Minden feltűnő, Schramm kisasszony, ami magyarázatra szorul.

– Egyszerűen egy jelt tettem oda, egy trófeát, hogyha valaki nem hinné, milyen magasan voltam fönt, a pántlika bizonyítsa.

– Természetesen. Hogyne. Kiszelák is mindenütt odavéste a nevét a sziklára, a gleccserekre. Nem volt szegénynek pántlikája.

Eközben kiértek a sűrűségből, s látható lett szemben a barokk stílű kastély egyik csücske, innen már gyönyörű kavicsos út vezetett, körülültetve nagy hársfákkal, melyeknek lecsüggő lombozatja mély, ünnepélyes árnyat vetett az útra. Jobboldalt egy piciny völgykatlanban sűrű fák között repkénnyel befuttatott kápolna állt, melyet a báró boldogult anyja, egy Szerencsy-leány, építtetett a kísértet kiengesztelésére. Mert kísértete is volt a ráskai erdőnek. Egy fejetlen bölény szokott e helyen megjelenni, valahányszor valami szerencsétlenség történik a Balassákkal. Többen látták, és esküsznek rá. A fejetlen bölény, a néphit szerint, a fejét követeli vissza, mely a Balassák címerpajzsán van, s mindaddig kísért, míg vissza nem kapja.

Mimi most átcsapott az elhanyagolt gyalogútra, mely a kápolnához visz.

– Hát nem jön haza?

– Előbb átöltözöm a kápolnában.

– Hogyan? A kápolnában öltözik?

– Ezt a ruhámat ott tartom. Csak nem gondolja, hogy így mutogatnám magam a cselédség előtt?

– Úgy? titokban űzi a mászási sportot? Senki sem tud róla?

– Senki.

A Balassa homloka még jobban elborult.

– De ez esetben, mondja csak, kinek szól a jelvény, a fára kötött pántlika, kinek akarta azt megmutatni, mert valami cél csak van vele?

A leány arca kigyulladt, mint a láng, és szemeit zavartan sütötte le, mint egy bűnös. A férfi villogó szemekkel ugrott hozzá és megragadta vadul a karját, szilaj, szinte durva és mégis szerelemtől izzó hangon hörgé:

– Mimi, Mimi, te megcsalsz engem! Te nem szeretsz többé!

A leány arcán látszott a pillanatnyi tétova. Kiszakítsa-e kezét a báróéból és fusson, vagy pedig?… Végre is a »vagy«-ot választotta, szelíden odaborult a Balassa erős, férfias mellére, és miközben odatemette a könnyes arcát (a Balassa inge mind átnedvesedett), azalatt a szabadon levő kezével hátul fölfogta az egyik lelógó hajfonatát, s ezzel a fölséges korbáccsal pajkosan odasuhintott a Balassa nyaka közé.

No, ez aztán olyan kedvesség volt, melynek lehetetlen ellentállni. A haragos férfi megolvadott, a karjaiba szorította:

– Oh, te rossz Mimike! Oh, te bolondos kis fityfiritty.

***