A kidobott futballvers

Írta: Nagy Jenő · 2024. július 13.

kb. 8 perc olvasás

NEMCSAK AZ NSZK CSAPATÁVAL szemben elbukott labdarúgó-világbajnoki döntő hetvenedik évfordulója van ebben a hónapban, hanem a magyar futballirodalom legsúlyosabb, húsba vágó versének születéséé is. Szabó Lőrinc három héttel a berni döntőt követően, Igalon kezdett bele a Vereség után című költeménybe, és három részre tagolt, hosszú művét augusztus 12-én fejezte be Ábrahámhegyen. Azaz csak hitte, hogy kész az alkotás. A cenzúra útvesztőibe kanyarodva hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy az általa kereknek gondolt szerzemény nem felel meg a publikálás politikai elvárásainak, következésképpen eredeti formájában nem kerülhet a nagyközönség elé. Képes Géza, a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője felsőbb utasításra nem engedte adásba a verset, Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője pedig „baráti figyelmeztetésként” javasolta a költőnek néhány kulcssor átírását. A szerzőhöz méltatlan, kínos szövegfinomítási kísérletek ellenére az Aranycsapat-korszak irodalmi alapműve tíz évig fiókban maradt, először – éppen Képes Géza kommentárjával – a Kortárs folyóirat 1964/3. számában jelent meg.

A véleménynyilvánítás durva korlátozásának, a szellemi szabadság megsértésének és a gúzsba kötött gondolkodó vergődésének kegyetlen jajkiáltása Szabó Lőrinc fennmaradt levele, amelyben feleségének, Mikes Klárának ad számot a futballverssel kapcsolatos kínlódásairól. „Egész éjjel tűrhető megoldáson töprengtem. Nekem igazán nem volt semmi olyan érzésem a megszerkesztéskor, hogy az »És kint már dördült a Siker nagy himnusza« kifejezésben a Deutschland-Lied iránti megbecsülést fejezek ki. Hiszen két világháborús vereség minden olyasmi ellen hatalmasan szól, hogy a német himnusz=sikerhimnusz! Itt csak a futballgyőzelem végaktusánál felhangzott dalról van szó, mint ténylegesen megtartott zárószámról. Mindegy! És lassan mindenki egyetértett B. súlyos aggályával. Ah, nincs ennek vége… Pedig nagyon baráti aggály volt minden. […] Én nem árultam el, mennyire le vagyok verve, de nyilván lerítt rólam, hogy perplex vagyok. Nem tudom, mit teszek ma. Mindenesetre erőszakolom a zavartalan munkát. De hogy ver a szívem! Oda minden erőm.”

Az önmagát zabolázó, a cenzúra szorításában fizikailag is szenvedő költő állapota mindenkor érvényes tanulsággal szolgál a mentális rabosítás hatásairól. Akkoriban, a 3:2-re elveszített világbajnoki döntő kijózanító csapása után a politikai döntéshozók úgy ítélték meg, nem a problémák diagnosztizálása és az őszinte szembenézés a továbblépés útja, inkább erőszakolt hallgatásra és szigorú retorziókra van szükség. A Központi Bizottság titkársága 1954. szeptember 6-án a következő határozattal állt elő: „A Szabad Nép, a Népsport, de általában az egész sajtó és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdeklődését a világbajnokság iránt. Túlzottan nagy teret adtak a labdarúgósportnak, sok esetben háttérbe szorították a gazdasági élet, a termelés és a külpolitika fontos kérdéseit. A közvélemény túlzott felcsigázásának, a várakozási hangulat felfűtésének reakciója volt az a nagy csalódottság és letörtség a vereség után, ami a közvéleményben keletkezett, és az ellenség megpróbált zavarkeltésre is felhasználni.” Megkezdődött a tisztogatás a sportsajtóban, a kritikus hangokat elnyomták, 1954 őszén a Népsport lapgazdája, az Országos Testnevelési és Sport Bizottság (OTSB) elbocsátotta a szerkesztőbizottság két oszlopos tagját, Feleki Lászlót és Pető Bélát, illetve a Képes Sport éléről elmozdította Kunsági Viktort. Egy bíráló hangú cikk után Németh Gyula munkatársat is raportra hívta Kutas István, az OTSB elnökhelyettese, és közölte vele, hogy a Népsportnak minden kérdésben az OTSB álláspontját kell tükröznie, a fontosabb cikkeit muszáj előre láttamoztatnia, a lapnak pedig feladata az OTSB vezetőinek népszerűsítése is. Az újságíró-szövetség sportújságírói szakosztályának október 30-i ülésén József Károly, a Népsport alkalmazottja heves felszólalással tiltakozott a viszonyok ellen: „Tehát az újságírói lelkiismeret a nullával egyenlő, magát az újságírót rátették ebben az esetben a trágyadombra, mert a trágya mindent megemészt.”

Nem a legjobbkor állt elő tehát Vereség után című versével Szabó Lőrinc. Más megközelítésből éppen a legjobbkor: soha nem volt aktuálisabb rávilágítani a futballpropaganda fonákságára, a magyar válogatott szereplését kísérő politikai játszmákra, társadalmi reakciókra és lelki folyamatokra. Hogy mit jelentett Puskás Ferencék fényes sikere a kommunista diktatúra kilátástalan éveit élő, a kor gyanakvással terhes, gyomorgörcsös és nyomorúságos légkörében sínylődő, a háborús veszteség után önmagát kereső ország hétköznapi emberének, talán minden másnál pontosabban írják le az alábbi sorok:

„Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball
villámgömbjében tört ki az
éji homályból és – tetszik, nem tetszik – arany volt,
Nap volt, ég s föld uj csillaga:
mai csupán, sport és játék –, de legenda! de jelkép!
de eredmény, és a miénk!

Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk,
hajnal volt az, feltámadás,
ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt –
sok tört vágy kapott uj hitet,
ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet
s hangos igent sok néma nem.”

A tört vágyak, csorba önérzetek és néma nemek hazájában felszabadító hatást ébresztett a magyar futballválogatott csillogása, egyúttal életben tartotta az illúziót, hogy a népek versenyében – miként a vers írja – „…nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első, / ha nem áltatod magadat”. Ellentmondásnak tetszhet, de az 1950-es évek világa igazolta, a siker kitűnően működik sikerpótlékként, a világraszóló győzelmek – a helsinki olimpia, a londoni 6:3, a budapesti 7:1 – rózsaszín fátylat vontak a koromsötét magyar valóság köré. A sajátos üzenetre világít rá Horányi Károly író, irodalomtörténész A megélt költemény című 2003-as kötetben: „Ebben a versben Szabó Lőrinc azt a kollektív, a társadalom majd minden rétegét átjáró bizakodást siratta el, hogy ez a nép egy vesztes háború után is dicsőséget képes szerezni, hogy valamiben első lesz. Ha nem tudott megmutatkozni a világ előtt kultúrájában vagy történelmében, akkor megmutatkozik abban a sportban, melyre inkább figyel a világ.” Mások mellett Lukáts János író, műfordító is foglalkozott a magyar líra legsűrűbb futballversével, a Palócföld 2005/4. számában közölt, A vereség lépcsőfokai című tanulmányban írja Szabó Lőrinc művéről: „»Győztest tapsol az ég, én vesztes ügyet koszorúzok« – szögezi le versében kétszer is. De vajon valóban a veszteségről szól a vers? És melyikről? Vagy nem lehet veszteséget veszteségtől elválasztani, a sportkudarcot a nemzeti megaláztatástól, az egyik eltitkolt sebesülés az eltitkolt másik sebet is felszakítja?”

Fél évvel a vers megírása után sem tudott még napirendre térni Szabó Lőrinc a Vereség után kiselejtezése felett, egy magánlevélben úgy fogalmazott, kedvét szegte, hogy írása „megrekedt az uralkodó közérzet süppedékében”. Az 1954-es vb-döntő a magyar labdarúgás drámai kudarcaként rögzült az akkori nemzedék emlékezetében, egyesek a Bern után tapasztalt elemi felháborodás és az 1956-os forradalmat szító rendszerellenes indulatok között is párhuzamot vonnak. Az idő azonban szép lassan kioltja a hetven évvel ezelőtti mérkőzés érzelmi töltetét, mind kevesebben maradnak köztünk kortárs tanúk, a téma már kevésbé a szívekben él tovább, mint inkább az értelmező utókor történeti visszaemlékezéseiben. A berni fordulat józan és árnyalt elemzéséhez, a politikai, társadalmi tanulságok megértéséhez pedig első számú forrásként ajánljuk Szabó Lőrinc kidobott futballversét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Szabó Lőrinc: Vereség után

I.

Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség?
De kik ellen! S hányszor!… A diadalát
már-már jelképnek hitte a nemrég
hadvert nép (s vele tán a világ).
A remény mint nagy zene csattogott-szállt,
kápráztak csoda-ütközetek:
jóvátétel arany lobogóját
hallotta-látta a rádión át
oromra repülni a mámoros ország
és Bernben a küzdő Tizenegy.

Mert bármi volt is egyéni sorsa,
sodorta a lelket a köz-ragály:
tizből kilenc millió szorongva
leste, sziv, hogy száll, hova száll
a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse
lidérce, de, Villám, maga akart;
s hitetlen is könny gyűlt a szemembe,
valahányszor, egy-egy uj győzelemre,
jutalmúl, imánkkal kérte a Messze,
hogy: „Isten, áldd meg a magyart!”

Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem
(bennünk); akárcsak a pálya, amely
mint tenger, az emberi végtelenben
hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj:
ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj!
Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!…
– Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? –
gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl;
– no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj,
ezt ird meg: tenekedvaló!

II.

Tüntél, eltüntél, Győzelem,
egy perc alatt!
De szivem, bent, hallotta még
sóhajodat,

hallotta, mint, néha, halott
kedvesemet,
és mintha én volnék a Nép
s a Tizenegy.

S tört sóhajod azt sugta, hogy:
– „Ami neked
tőlem járt, az a korona
most elveszett.”

Azt sugta: – „Te voltál s te vagy
a legkülönb,
s énnélkülem kevés a sok,
ami köszönt.

De itt már néném mérlegel,
a kész Siker:
istennő ő is, – ne gyülöld,
akit emel!

Ő máshoz állt, s én itthagyom
ünnepetek,
csak bölcs húgom, a Jóremény
marad veled…”

Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez
a vereség!…”
Elszálltál… Néma Délkörök
borúltak eléd…

Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy:
– „Ha volt hiba…”
És kint már dördűlt a Siker
nagy himnusza.

III.

Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. –
Antik erények s Pindarosz
szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet:
az a még csak szentségtörő
themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt
(s háborút nézni se mohóbb)
látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh,
müvészet s tudomány soha.
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball
villámgömbjében tört ki az
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt,
Nap volt, ég s föld uj csillaga:
mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép!
de eredmény, és a miénk!
Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk,
hajnal volt az, feltámadás,
ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt –
sok tört vágy kapott uj hitet,
ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet
s hangos igent sok néma nem:
óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót
agyunk a népek versenyén! –
Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest.
Soha ne felejtsd, vert Magyar:
nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első,
ha nem áltatod magadat!
Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren,
az olimpiász mezein
küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt
(ki később úgy föléd kerűlt)
s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak,
az tett volt, hősi, igazi!
Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug
mennykövekkel, mint sulykoló
förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint
trombita, szürte-fúrta át
rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló
törvénye, szállt, s fölényesen
szabta ki, törte reá száguldó akaratát a
nyiló terekre… Gyönyörű
tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány:
hireire lábujjamig
borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő
debreceni tisztásain,
s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál
eszembe juttat a tünő
alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre,
a meteorszikrás, kakuk-
fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy
láthassam az igért csodát,
Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában
öt világrészen átüget.