A két táltos borsökröcske

A KÉT BORSÖKRÖCSKE

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a közepében egy nagy hegy s a hegy tetején egy ezeregy éves fa. Ennek volt kilencvenkilenc ága, a kilencvenkilencediken fityegett egy kilencvenkilenc rejtekes tarisznya; ennek a kilencvenkilencedik rejtekében volt a Laci bátyám kilencvenkilenc levelű bibliája, s ennek a kilencvenkilencedik levelén olvastam ezt a mesét.

A biz a’: Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.

Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának:

– Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit.

Az éfi ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betevő falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. „No, isten neki – gondolja magában -, legyen a többi után!” – s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy belejött a böjtölésbe, hogy hét egymás után eső pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt. De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. „Hm – gondolja magában -, ez már csak elég volt, ha akart volna adni ő szent felsége, erre adhatott volna!”

Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének:

– Hallod-e, feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba.

Süt is az asszony, s a szegény ember útnak indul.

Déltájt elért a Herecz-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre van szándéka? Mi járatban van?

– Én bizony az Istenhez mennék – felel a szegény ember. – Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott?

– Abba’ hiába ne fáradj – mondja az ősz ember -, hanem én neked adom ezt a két borsökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök.

Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdőbe ment velők. A szekeret innét s túl szedte össze: egyik ember kereket, a másik rudat, a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze. Elég az, hogy volt olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik:

– Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba!

A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért.

Amint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal s a falubíróval. Ezek majd’ hanyattég estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf:

– Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember?

– Nem eladó, méltóságos gróf úr – felel a szegény ember.

Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdőt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre nélkül marad.

Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni?

– Egyet se búsuljon, gazduram – szólalt meg az egyik borsszem ökröcske -, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk!

No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a más ekekabalát,* a harmadik esztekét,* kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta* az ekét.

Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör:

– Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! – A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak a vetésben.

– No, te szegény ember – mondja most a gróf -, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg!

A szegény ember elkezd búsulni, de a borsökröcske ismét megvigasztalja:

– Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk!

Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja:

– Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről, nem férünk bé az udvarra.

A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság.

– Hallod-e, te szegény ember – mondá a gróf -, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott!

Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske:

– Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.

Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához* értek. A borsszemökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró.

– No, most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! – javallá az egyik. A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszemökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

Benedek Elek

Két bors-ökröcske

Hol volt, hol nem, volt valahol a világon egy vénséges vén fa, annak hetvenhét ága, hetvenhetedik ágán pedig egy cifra tarisznya. Mikor egyszer arra jártam, a tarisznyába beleláttam, benne egy mesélt találtam.

Íme a mese:

Élt egy szegény özvegyasszony. Nem volt annak senkije-semmije, csak egy jóravaló növendék fia, Marci. Ő volt szegény anyja egyetlen gyámola; még félig gyerek, de már fát irtott a rengeteg hegyek közt, hogy előteremtse a mindennapit. Indult az erdőbe kora reggel, ment Marci fütyörésző kedvvel, tarisznyájában kenyér, de annak aztán haja és bele!

Fütyült az úton:

Az anyja csak sírva nézett utána.

Hát egy napon, nagy éhesen, leül Marci falatozásra, nagy éhiben egy harapásra. Elő, karéj kenyér! De akkor előtte terem egy ősz öregember, és azt mondja neki:

– Adjon isten, fiam!

– Adjon isten, öregapám!

Nézi az öreg Marci kezében a kenyeret, s azt mondja:

– Aj, fiam, adj egy harapást! Három napja nem ettem.

– Adok én, öregapám, örömest – felel Marci. Azzal kettétöri a karéjt, egyik felét adja az öregnek, másikat megtartja magának.

No jó, leülnek, le a hűsbe. Harapnak egyet, harapnak kettőt – volt kenyér, nincs kenyér. Jól van! Megszólal akkor újra az ősz öreg:

– Jó szíved van, fiam! Megosztottad velem az utolsó falatodat, de én is adok valamit, ide nézz!

Tarisznyájába nyúl, és kiemel onnét egy apróka szekeret: négy kereke van, igazi, hanem egy gombnál se nagyobb; igazi a rúdja, a vasalása. Aztán belékotor másodszor, és előhalász egy ökröcskét, akkorát csak, mint a borsszem. Izzó-sárga a színe, mint a napé, homlokán villogó-ragyogó csöpp napocska tündököl, odaállítja a szekér elé, és a tarisznyájába nyúl harmadszorra. Ismét előkerül egy bors-ökröcske. Kék a színe, a homlokán kicsi hold világít.

Akkor azt mondja Marcinak az ősz öregember:

– Fiam, ez a tied! Jó hasznát veszed ennek a két bors-ökröcskének, mert nem játékok, hanem igazi ökröcskék ezek ám, csudálatos ökröcskék, mondhatom. Mindent rájuk bízhatsz, mert megértik, akármit mondasz. De a világ minden kincsét, ha kínálják, akkor se válj meg tőlük.

Néz Marci álmélkodva a két bors-ökröcskére, néz az öregre, de hoppsz! csak nézne, mert az úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Füttyent egyet, s azt mondja:

– Ejha! – Aztán még egyszer azt mondja: – Ejha!

– Hejha! – szólal meg a két bors-ökröcske. – Hejha! Ne csudálkozz, kicsi gazdánk, hanem rakd meg jól a szekeret, mert már igen húzhatnékunk van.

No, még jobban elcsudálkozik Marci. Rak egy ágacskát a szekérre, bírja-e. – Nagyobbat rakj! – szólnak hátra az ökröcskék. Rak nagyobbat. – Szálfákat rakj! – szólnak másodszor. Rakja tovább. – Csak hegyibé, kicsi gazdánk – szólalnak meg harmadszor is a csudálatos ökröcskék –, mert már igen-igen húzhatnékunk van.

Rakja, rakja, azaz csak rakná, mert rakódik magától a csudaszekér, csak úgy recseg-ropog. Azzal csak pattint egyet, s nagy dübörgéssel nekiindul a két csudálatos bors-ökröcske, a kék meg a sárga. Bámul is Marci, és bámul utánuk az erdőn medve, mókus és a sok tarka madár a lomb közt.

Húzzák az ökröcskék, mint a semmit, a szekeret. Erdőből ki, falu útjára rá. Elérnek egy fekete kőkastély elé, hát kinn áll a kastély gazdája. Csak nézi nagy hüledezve a két bors-ökröcskét. Odakiált Marcinak:

– Héj, fiú! Kié ez a két csuda-szerzet?

– Ezek? Az enyémek – mondja Marci.

– Eladod-e őket?

– Nem én!

– Neeeeeeeeeeem?

– Nem! Nem adhatom!

– Akkor addig haza nem eresztelek, míg én a Varjas-erdőm minden fáját ki nem irtod, és a fát az udvaromba be nem hordod!

Azzal nagy dühösen becsapja a kaput. Marci meg csak áll, áll és búsul. De akkor megszólal az a kétcsudálatos bors-ökröcske:

– Sose búsulj, kicsi gazdánk! Induljunk a Varjas-erdőbe.

Égig érő sűrű az az erdő, a fák tetején varjak laknak.

– Hej! héj! Most mi lesz? – sóhajt Marci.

– Ami lesz, az lesz – feleli a sárga ökröcske. – Csavard le a bal szarvamat, találsz abban egy hosszú kötelet. Azt csomózd a jobb szarvamra, másik végét meg a társaméra. A többit csak bízd ránk.

Úgy is tett Marci. A sárga ökröcske nekirugaszkodik, körbeszaladja a Varjas-erdőt és odaáll a kék társa mellé.

Akkor, reccs! reccs! megindulnak, s húzzák az erdőt a fekete kastély felé. A varjak nagy károgással rebbennek föl az ágak tetején, s ott keringenek fekete felhőben a vonuló erdő fölött.

A fekete kastély elé érnek, kapuján be nem is férnek, átzúdítják a falon a Varjas-erdőt, hogy alig menekül meg a fák alól a kastély ura. Azt mondja neki Marci:

– Ihol van, uram, a Varjas-erdő!

De az csak dúl-fúl mérgesen. Parancsot ad, másodikat, nagyobbat az első parancsnál:

– Héj, kutya kölke! Azt mondom, szántsd föl a Varjas-hegyet, bevesd búzával, arasd le mindjárt, csépeld, őröld meg, s hordd be az udvaromra, hordd be még máma, mielőtt lenyugszik a nap.

Elbúsul Marci, de megböki szarvával az egyik bors-ökröcske; int neki, s indulnak a Varjas-hegy felé.

Ott mit csináljon? Amíg töpreng, töprenkedik, nekiáll a két csudálatos bors-ökröcske – egyik felőla kék ökröcske, másik felől a sárga; szaladnak egyet, s már végig fölszántva a hegyoldal. Fújnak egy nagyot, egy jót szusszantanak, s már szépen nő, növekedik a búza, sarjad a vetés, gyönyörűséges aranykalászba szökken. Nekiáll Marci, neki a kaszával, s aratja. A két ökröcske se tétlen: gyühé, neki, kévébe gyűjtik, ahogy csak győzik. Öröm nézni, ahogy pezseg a munka. Meg-megáll Marci s nézi nagy vidáman, füttyent hozzá:

Közben a fekete kastély ura, otthon a fekete kastély pincéjében előre iszik a medve bőrére:

– Ejha! Enyém lesz a két csudálatos bors-ökröcske! Ezt a parancsot ugyan nem teljesíti az a kutya kölök.

Hejha! Ezt biz alig. Mert a nap lebukóban a Varjas-hegyen túl, a másik oldalon meg már kel ahold, de a két bors-ökröcske még csak a dolog felinél tart. Most már mi legyen?

Búsul Marci, de hoppsza! A kék ökröcske szalad, és letaszítja szarvával a holdat, le a Varjas-hegy mögé, a sárga ökröcske is szalad, és szarvával felökleli a napot az ég tetejére.

Aztán kezdődik a cséplés; csépeli, rázza a két csudálatos bors-ökröcske, egyik felől a kék ökröcske, másik felől a sárga; csak ráfújnak nagy fuvintással a búzára, s az nagy kavargással fölfelhőzik a végtelen magasba, onnét pedig egyenest a zsákba, csak tartani kell Marcinak. Egy-kettő, megrakodik jó tetejes magasra a szekér.

Aztán gyühé! s megindul a két kicsi bors-ökröcske a tetejesre rakott szekérrel a fekete kastély felé. Marci pattogtatja az ostorát, de minek? Mennek azok anélkül is veszett-sebesen.

Amikor odaérnek a két kicsi ökröcske nagy dobajjal megáll a kapu előtt. Néznek Marcira, és azt mondja neki az egyik.

– No, most figyelj ide, kicsi gazdánk!

Azzal bődülnek egy nagyot, hogy ég-föld majd összeszakad, s neki a kapunak leszegett fejjel.

Zuhé!

Bedönti a két kicsi ökröcske a kaput, csakúgy szakad szét kapu, kerítés, s a szekér liszttel elárasztják a kastély udvarát.

Hát a fekete kastély ura? Mi csinál?

Menekül ám a kastélytoronyba, s onnét nézi ijedten a lenti kavargást.

– Meghoztam a lisztet, uram – kiált neki a magasba. – Volna-e még valami kívánsága?

– Ördög és pokol! – acsarog a fekete kastély ura. – Ördög és pokol! Hogy azt lássam, ne tégedet!

– Csak ennyi kell? – kérdi tréfásan Marci.

– Ülj fel, jóuram! Meglesz a kívánságod! Semmi az!

Azzal ülteti a fekete kastély urát a szekérre, ülteti hátra, a saroglyába.

Az meg fogódzkodik nagy ijedten; még a bajsza is kétfelé áll.

Átdübörögnek a Varjas-hegyen, fut a két kicsi bors-ökröcske veszettül, meg sem állnak egy szusszanatra. Füttyent csak Marci, füttyent pajkosan, s néz hátra, s nevet a fekete kastély urán, annak ijedező képén, s kétfelé meredő bajszán.

Futnak az ökröcskék, szállnak a szekérrel, szakadékok közt, hegyről hegyre fújtatnak futtában az ökröcskék. Marci füttyöget nekik, a fekete kastély ura meg csak ijedezve fogódzik, hogy le ne essen.

Hipp-hopp! egy-kettő odaérnek. Megállnak nagy dobbantással, csakúgy döndül a föld!

Pokolkapu körül denevérek, pokolkapun vastag-vastag vaspánt, bentről sárga-piros füstfelhők csapnak ki.

– Itt volnánk, uram – kiált Marci. – Itt a pokol!

Kitárul magától a kapu.

De a fekete kastély urának nem akaródzik belépni rajt. Néz Marcira, fogódzik a bors-ökröcskék szarvába, de azok csak fuvintanak egyet, jókorát, s a fekete kastély ura nagy bukfencezéssel bependerül a pokolba. Utána döngve csapódik be a pokolkapu. Marci odaugrik, csett! Gyorsan bereteszeli. Bólogat hozzá a két bors-ökröcske, bólogat hozzá vidáman.

Marci meg füttyent hozzá:

Azzal felül a szekérre, megfordul a pokol kapuja előtt, s a két bors-ökröcskének szólni se kell: néza sárga ökröcske a kékre, néz a kék ökröcske a sárgára, s veszett nagy vágtatással megindulnak hazafelé.

Nos hát! Marci hazaszekerez az anyjához a két csudálatos bors-ökröcskével, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A két bors ökröcske teljes mesefilm – MeseKincstár

A két bors ökröcske mesefilm, a – Videa

Macskássy Gyula rajzfilmek 04.rész, macskássy_gyula_rajzfilmek …

A két bors ökröcske – Olvasókönyv 3. – – Mozaik Digitális Oktatás

A két bors ökröcske – Wikipédia

A két borsökröcske (magyar népmese) – Esti mese – egyszervolt.hu

A két bors ökröcske – YouTube

A két bors ökröcske – YouTube

Két bors ökröcske – YouTube

A ket bors okrocske 1955 – indavideo.hu