kb. 6 perc olvasás
PETŐFI SÁNDOR
A HELYSÉG KALAPÁCSA
Hősköltemény négy énekben
Mutató tábla,
mely azt mutatja, hogy az
I. ÉNEKBEN
fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez – azonban az
nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából
fölébredt fogoly? csupán azért, hogy később a meglepetés annál
meglepőbb legyen. – A
II: ÉNEKBEN
már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája?
mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor? ki
buzdítja merényének végbevitelére? sat. – A
III. ÉNEKBEN
megszabadúl a fogoly, s börtönéből a kocsmába megy; s amily szörnyű
dolgokat lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik. Itt már az is orrára
köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint a költemény
hőse. – A
IV. ÉNEKBEN
a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget ér.
Első ének
Szeretnek az istenek engem,
Rémítő módra szeretnek:
Megajándékoztanak ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dúlakodásit
Illendőn elkurjantani képes,
S melyet tőlem minden kántor irígyel.
És hogy férfi legyen,
Méltó e tüdőhöz,
Lön az égi hatalmak irántami hajlandóságából
A széles tenyerű Fejenagy,
A helységi kovács,
Vagy mint őt a dús képzeletű nép
Költőileg elnevezé:
A helység kalapácsa. –
Ti, kik erős lélekkel birván,
Meg nem szeppentek a harci morajtól,
Halljátok szavamat!
De ti, akiknek szíve
Keményebb dolgoknál
A test alsó részébe hanyatlik,
Oh ti kerűljétek szavamat!
*
„Ámen!” szólt az áhítat
Szent hangján
A menny szolgája; s az egyház
Négy fala, régi szokása szerint,
Komolyan mondotta utána, hogy: „Ámen.”
A nép pedig, amely esti imára
Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal
Elhordta magát,
S egy-egy kancsó bor előtt
Otthon vagy a csapszék asztala mellett
Dícsérte az istent.
A becsukott templomban csend lett;
Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,
Mikor a gém, bíbic s béka elalszik.
Csend vala hát;
Csak két éhes pók harcolt
Életre, halálra
Egy szilvamagon-hízott légy combja felett;
De, oh balsors! a combot elejték.
Egy egér fölkapta, s iramlott
Véle az oltár háta mögé
A tiszteletes reverendájába,
S lakomáz vala,
S a pókok szeme koppant.
Hah, de mi szörnyű zaj,
Mily lárma riasztja
Egyszerre az egyház
Temetői nyugalmát!
Mennydörgés?
Vagy kásának forrása fazékban?…
Nem!
Ott ember hortyog.
Ugy van! ez emberalak.
Egy zugban két öklére hajolva
Alszik… hanem íme fölébredt,
Miután elhortyantotta magát.
Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz…
Lát és sejt… sejtése pogány.
Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét.
És rázta hiába.
Éles eszével
Átlátta azonnal
A dolog állását,
És ezt mondotta: „Bezártak.”
S még egyszer mondotta: „Bezártak.”
Azután, mint férfihoz illik,
Téged híva segédül,
Lelki jelenlét!
S kére: ne hagyd el.
S te nem hagytad el őt.
Védő szárnyadnak alatta
Ily gondolatok születének
Nem tökkelütött koponyájában,
Mialatt orrát mutató ujjára tevé:
„Hogy szabadúljak?
Kiabálni potyára.
Valamint a puskagolyóbics
Kétannyira nem megy,
Mint amennyire megy:
Szintugy az emberi hang.
Igy hát hahogy orditanék is:
Meghallani nem volnának
Képesek a falubéli fülek,
Mert innen a helység
Majd félórányira fekszik
Lenn a völgy tekenőjében. –
Leugorjam az ablakon által?
Az igaz, gyerkőce-koromban
A cseresznyefa legtetejéről
Gyakran ugortam alá,
Ha csősz-szagot érzék.
De az régen volt. Már az idén
A negyvenedikszer
Értem meg a krumplikapálást.
Lelkem hüvelyét
A férfiuság kora
Megnehezíté;
S ha leugornám:
Nyakamat szegném,
Vagy más bajom esnék.”
Igy főzte a gondolatok seregét
Feje bográcsában
A bölcs férfiu, aki
Az idén már negyvenedikszer
Éré meg a krumplikapálást.
Ezután folytatta tünődve:
„Mást kell kitalálnom…
Vagy itt húzom ki az éjet,
S ez nem lesz módnélkűli mulatság.”
S komoran nézett a híg levegőnek
Egy pontjára,
Miként a gólyamadár néz
Fenekére a tónak,
Mikor a prédát lesi, mellyel
A kémény tetején
Várakozásba merűlt fiait
Megvendégelni akarja.
„Megvan… ahá, megvan!” rikkanta,
S komoly orcájára derű jött:
Mint kiderűl példának okáért
A föld, mikor a nap
Letépi magáról
A felhők hamuszín ponyváját;
Szintén így kiderűl
A sötétlő konyha is éjjel,
Ha kólyika kezdi gyötörni
A mopszli-kutyácskát,
S a tekintetes asszony
Réműlve kiált
A cselédi szobába:
„Panni te! kelj fel,
Rakj tüzet, és melegíts téglát…
De szaporán!”
Panni pediglen
Föltápászkodik… egy-két
Botlásnak utána
Kijut a konyhába… kovával, acéllal
Meggyujtja a taplót,
Taplóval a kéngyertyát,
Kéngyertyával a szalmát,
Szalmával a fát,
Hogy téglát melegítsen
Hasacskájára a mopszli-kutyának.
Mondom: valamint ilyenkor
Kiderűl a konyha sötéte,
Úgy oszlott a ború
Hősünk komor orra hegyéről,
Midőn e szót ejtette ki: „Megvan!”
S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
Hegyezd füledet,
Kiváncsi világ!
Lantom neked elzengendi: mi van meg.
S ha ekkorig aggodalommal
Néztél hősünk sorsának elébe,
S netalántán arcodat
Érette a búnak könnye füröszté:
Most már szemeid pilláin
Az öröm könnyének
Gyöngye ragyoghat,
Mint fekete átila-dolmányon
A csínos ezüst gomb –
Mert megvagyon a szabadúlás terve,
Jeles terv! illő
Ily okos emberhez.
„Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!”
Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan.
„A toronyba megyek fel,
És a toronyablakon által
Leereszkedem
A harang kötelén…
De ha megkondúl?
Majd úgy intézzük a dolgot,
Hogy szólni ne tudjon:
A kötél jó hosszu.”
Mig a bölcs férfiu tervét,
Leleményes eszének
Fényes tanuját,
Teljesülés koronázza:
Pihennénk tán egyet – aztán
Uj erővel
Térjünk a tettek más mezejére.
Második ének
Regényes domb tetejében
A helység nyúgati részén,
Honnan faluszerte
Legjobban látni sarat, port,
Már mint az idő járása vagyon; –
Mint mondom: a helység
Nyúgati részén,
Környékezve csalántól
S a növények több ily ritka nemétől,
Áll a díszes kocsma, amelyet
Sajátjának nevez
Isten kegyiből
És egykori férjének szorgalmából
A szemérmetes Erzsók asszony…
Mint őt nevezék.
Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el:
Honnan ez elnevezés.
Erzsók asszonyom ékes,
Holdkerek arculatán, – hol még csak
Ötvenöt év lakozik, –
Örökös hajnalnak
Pirja dereng.
S innen ez elnevezés.
Vannak ugyan, kik
Állítni merészek,
Hogy Erzsók asszonyom arcát
Nem a szende szemérem,
Hanem a borital festette hasonlóvá
A hajnali pirhoz.
De ezek csak pletyka beszédek;
Mert Erzsók asszony nem is issza a bort…
Csak ugy önti magába.
Ilyen a rágalom aztán!
Oh, ez előtt nincs
Szentség a föld hátán,
A legszűzebb ártatlanságnak
Tiszta vizét is
Bémocskolja iszappal,
A hóra sarat hány,
És… de hová ragadál?
Oh felhevülésnek
Gyors talyigája!
Vissza tehát
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves bájaihoz.
Bájos vala ő!
Mint a pipacsból
Font koszorú,
Vagy mint a bakter dárdájába ütődött
Éjjeli holdsúgár,
És ennek okáért
Látogatá őt
Az egész falu népe
Oly szorgalmatosan;
Elannyira, hogy
Be se’ nézett más kocsmába…
Az igaz, más kocsma nem is volt
A faluban.
Ide járt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána,
És nagy mértékben vígadozott,
S a vígadozásnak
Végéről szó sem volt,
Mig a kisbírói tekintély
Tudtokra nem adta
Szívreható mogyorófa-beszéddel,
Hogy már hazamenni tanácsos.
Ma is így megy
A szemérmetes Erzsóknál.
Az isteni tisztelet elmúlt,
A csapszék népesedik,
Valamint a mezőség,
Hol a tehenek csordája legel,
Megnépesedik
Kétszárnyú seregélyekkel
A nyári napoknak
Forró idejében.
Jelen volt
Közepette a vendégek seregének
A helybeli lágyszivü kántor,
Torkának szárazságával
S szerelemvágyas kebelének
Tengerkínjaival.
Őt ugyanis
A szemérmetes Erzsókért
Öröműző lángok emészték,
Mint a vér rozsdája emészti
Ólmos fütyköseinket, amikkel
Tisztújítási csatákban
Egymást simogatjuk.
Ki vetemednék
Bámúlatra tehát,
Hogy ő egyikével
Feje ablakinak
Le-lenéz a folyó bor
Billikomába:
A másikkal azonban
Andalgva mereng
A szemérmetes Erzsók
Kellemes arcán.
Nem maradott el
A béke barátja
Bagarja uram sem,
A csizmacsinálás
Érdemkoszorúzta müvésze.
Méltóságos termetü férfi.
Majd akkora volt ő,
Mint a bajúsz orrának alatta.
Oldala mellett
A bort szörpölte Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Ki, mikoronta Bagarja uram
E kérdést terjesztette elébe:
„Hát Fejenagy koma hol lehet?”
Így hallatta a választ:
„Ott van, ahol van;
Hanem itten nincs… s ma alig lesz.”
S miután ezeket mélytitku ajakkal
Elmondotta: kiprémzé
Szája vidékét
Sátáni mosollyal.
Bagarja uram pedig űle,
S olyformán néze szemével,
Mint nézni szokott a halandó,
Ha nem érti a dolgot.
S vala még több érdemteljes egyén
A vendégek koszorújában.
Odarontott
A szemérmetes Erzsókhoz.