kb. 5 perc olvasás
Magyar közmondások
Faludi Ferencz Jegyzőkönyvéből:
A bagoly is fényre néz.
A föld is kiokádja gyomrából az elrejtett dolgokat.
A gyönyörüség nem homlokkal, hanem háttal fordulva ismerteti meg magát.
A hitvány malacz makk alá jár.
Akármely rút is szépet szeret.
A kemény fába ugy verd az éket, hogy szemedbe ne pattanjon.
A ki álnokságot vet, bút arat.
A ki mód nélkül udvari, nem udvari.
A kitől lehet és nem alszik, azt a restség bántja.
A mely pap igen hallgató, ajtóállóvá teszik.
A meztelent nem lehet megfosztani.
A rögzött szokás megköti a józan értelmet.
Arra kell vigyázni, mely lyukból jő ki az egér.
A szükség vasat tör.
A tüz és tudomány eledelt kiván.
Azért fogja a kovács a fogót, hogy kezét meg ne égesse.
Az idegen paripárul még a tenger közepén is le kell szállni az embernek.
Árnyékkal vi.
Beljebb fald a sipot.
Benn vagyon már a bika a buzában, csak a farka áll ki.
Bolhából tetü lett, azért büszke.
Csak szalma kopjával szurkál.
Elfogy az ifjuság, mint ama szép virág.
Eljön az az idő, mikor megázik a tüdő.
Elkölt sava étkének.
Eredj: találj füge levelet, ha nem akarsz pirulni.
Egy órai tojás, egy napi kenyér, tiz esztendős hal, hat esztendős bor, tizenöt esztendős leány, harmincz esztendős jóakaró, kellemes.
Fejedre telik a párlug.
Forgó szél vagyon a fejében.
Fél, mint koldus a garastól.
Halkan jár, mint fenkő a kaszán.
Hamari hamvas, késő kedves.
Hol az érzékenység nyertes, vesztes a nyugalom.
Idővel, szalmával a naszpolya is megérik.
Igen örvend a rigó, felel neki a szajkó.
Jobb magának hamut, hogysem másnak lisztet takarni.
Jót vett tőlem s lábbal rug.
Kard helyett guzsalyt vitat.
Kérkedékeny leány, tudod, tánczban mint jár.
Két pénzes szatyornak egy pint bor az ára.
Kikopott a beszédből, mint a mogyoró tokjából.
Körömméreg bántja.
Kulcsát szivednek ne bizd másra.
Lába farának tart.
Leszedi az arczáról az idő a kedves szint.
Mákos a feje.
Megadták a bak árát.
Megugratom az ebet alattad.
Meztelen csonton veszekednek.
Mikor a leány egy szemével emezt keresi, más szemével örvendezve tekint másra.
Minden puskának van fogása.
Mi sem származtunk bogaraktól.
Ne adj eszedben, adj pénzedben.
Nehéz vén farkason szántani.
Nem egy ebnek fari a neve.
Nem állja meg szerdék a nyársat.
Nem hitvány renden kaszál.
Nem méreg szüli a szeretetet.
Nem nagy vadra való.
Nem talál partot nyelve csacsogása.
Nem tudom, hol s kivel süti a makkot eddig.
Nesze a kölcsön.
Nősző legény nem kiméli a költséget.
Nyúl agárral, macska egérrel álmadozik.
Olyan szép, mint a tulsó sor.
Oly szelid, hogy még az evése sem keserü.
Puszta, mint a szedett szőlő.
Semmi sem agg meg oly könnyen, mint a jótétemény.
Senki az Istent nem látná többször, mintha a pohár közepén volna.
Sí, rí, mintha sással metszenék alól.
Sok a gyermeknek a rák lábastul.
Sok koczkán fordult meg a dolga.
Sok szamár visel bársony nyerget.
Szaladj farkas, inadban az igazság.
Szedd el a lépet.
Szeleken horgász.
Szerelem, méltóság egy székbe nem férnek.
Téglát szapul.
Tele van erszénye pókhálóval.
Tovább vagyon még a nagy oltár.
Tudja rőfének az árát.
Ugy kerüld az általutat, hogy kerülőbe ne akadj.
Ugy vagyunk, mint a jégen álló.
Ujjadból szopott gyanú.
Van itt mind őszi, mint tavaszi.
Válogat, mint rossz lencse a vizben.
Faludi Ferenc (1704–1779)
1779. december 18-án a Vas megyei Rohonc (a burgenlandi Rechnitz) szegényházában meghalt egy öreg szerzetes. Némi aprópénz, olcsó szentképek, könyveinek szerzői példányai maradtak utána. A megboldogult jezsuita egykor jobb időket élt: a római Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója volt 1741 és 1745 között. Az Urbs Tiberis-túlparti szívében, az egyházalapító Szent Péter sírjától nem messze, a Piazza Scossacavallin, a Palazzo dei Penitenzieriben, a Gyóntatók Palotájában lakott. Alighanem cellában itt is, de – felteszem – nem rohonci viszonyok között. Jártam egyszer a római magyar jezsuitáknál: rendjük történetének kiváló szakértőivel cserélhettem eszmét. Éles emlékeim: tisztes szerénység, kitűnő könyvtár, a legjobb munkafeltételeket biztosító komfort a mikrohullámú sütőtől a szövegszerkesztőig, és még veteményes ágyás is annak, aki bajlódni szeret vele. Az egyik atya Szegeden volt teológushallgató; a Gianicolo tövében gyönyörű paprikatöveket nevelt. Valahogy így, ilyen körülmények közé képzelem – mutatis mutandis – Faludi Ferenc római éveit. Faludi a magyar fővárosban is szolgált. Aki átmegy a metróval a Duna alatt a pesti Országház mellől a budai oldalra, a Batthyány téren szép, kéttornyú barokk templomot talál: ennek a XVIII. század közepén épült vízivárosi Szent Anna plébániatemplomnak az elődjében volt pályakezdő pap, német hitszónok 1734-ben. A templomhoz tapasztott épület falán 1942-től megtekinthetni a rá emlékeztető márványtáblát. (A jobb oldalon látható litográfia Toldy Ferenc 1853-as Faludi-kiadásához készült. Jellemző módon elképzelt római dolgozószobájában ábrázolja a fiatal jezsuitát.)
Hogy a Batthyány grófok tiszttartójának fia, a Németújvárott (Güssingben) született Faludi Ferenc mindjárt német áldozópapként kezdhette pályáját, tehetségének és jó jezsuita iskoláinak volt köszönhető. Tizenhat évesen lépett a rendbe, és 1773. évi feloszlatásáig szolgálta fegyelmezetten, bárhová „vezényelték”. Kőszegi, soproni, gráci, bécsi tanulmányok után volt tanár Pozsonyban, Pécsett, Linzben, Bécsben, gyóntató Rómában, teológiaprofesszor Nagyszombatban, tanított természettudományi tárgyakat és jogtudományt, igazgatott nyomdát, rendházat, kollégiumot, könyvtárat, s könyvvizsgálóként vállalta a Magyarországra behozott könyvek többnyire „liberális” minősítését. A német mellett latinban, olaszban, franciában volt perfekt, a spanyollal, portugállal is elboldogult; nyelvek és országok új közegében otthonosan mozgott, az irodalmi nyelvhez helyben hozzátanulta az utca és a vidék nyelvét: belehallgatott az egyszerű emberek beszélgetéseibe, közmondásokat gyűjtött, jegyzetelte, rendbe állította Zrínyi verseinek érdekes szókapcsolatait, kifejezéseit. Mindenféle anyaggyűjtést, többnyelvű feljegyzéseket tartalmazó Omniariuma egyik lapján így emlékszik vissza németújvári szánkázására: „La mia slittada in Gyssing.” Most olaszul tanul, olaszul mondja hát a szánkázást, és az idegen közegben németül nevezi meg szülőhelyét, Güssing-Németújvárt.
Pázmány óta Faludi a legtekintélyesebb, a legnagyobb hírre jutott magyar egyházi író, anélkül, hogy hagyományos értelemben „egyházias” lenne.
Személyiségét, életszemléletét vonzó hitellel XX. századi magyar katolikus író, Rónay György rajzolta meg, még az úgynevezett ötvenes években, amikor menedék lehetett a Faludi-féle okos állhatatosság. „A világban élő keresztényhez szól, és sosem volt eszménye az a remete, akit egyik szép verse szólaltat meg.” Alteregójának, „eszményi bölcs emberének”, Eusebiusnak a felfogását vallja: ne „remetebarlangokat keressünk magunknak”, hanem kedveljük „az emberi társaságot és nyájaskodást”, amit „a kötelesség, udvariasság, illendőség, emberség megkíván”. Faludinak „láthatólag nem eszményképei a magukat másokért föláldozó s elégető szentek”, az ő Eusebiusa „öszve tudta békéltetni az úri nemes magaviselést a keresztényi kötelességgel”. Műveiben a „nemes ember”, „nemes asszony”, „nemes úrfi” sorra megkapják „a mértékletesen javalló feleletet arra, amitől a XVII. század szigorúbb lelki írói, egy Ágoston Péter vagy Tarnóczy István még óva intették volna lelki üdvössége érdekében a keresztény hívőt”. Faludi nemes ifja „elsősorban arra készül, hogy a világban derekasan helyt tudjon állni […]; a világ dolgai közepett éljen keresztény módra, erényesen, szentül”. Ilyen értelemben „ennek a keresztény humanizmusnak a bölcse és tanítója” Faludi Ferenc.
(Kovács Sándor Iván)