Heltai Jenő verseiről (Nyugat)

Írta: Nagy Jenő · 2025. április 23.

kb. 19 perc olvasás

Harsányi Zsolt: Heltai Jenő versei

Teljes szövegű keresés

Harsányi Zsolt: Heltai Jenő versei
Ma mindenki pártember. A leginkább az, aki jóízlése alapján pártonkívülinek siet magát vallani. Az ilyen a leghevesebb. A furcsa idők furcsa képe az, hogy a szélső pártok habzó szája elfanyalodott, rikoltó torka berekedt, ágáló dühe lihegően megereszkedett – ellenben most kezd erőre kapni az, aki mindezeket eddig jobbról-balról utálta. A tisztességes ember egyre dühösebb és idegesebb, türelme fogyatkozóban, magába nyelt undora kitörőben, hősiesen vállalt objektivitása kezd eget kérni. És 1924 az őrült idők szeizmográf-görbéjének azt a paradox pontját mutatja, mikor a mob őrjöngése a hangtalan, viszont a józan ész a szenvedélyes hangú, mert mind a kettő elfáradt és unja már.
Ha e megemlékezés igen szerény írója az utóbbi kategóriába bátorkodik magát számítani, akkor Heltai Jenő verseskötetét lapozgatván azon veszi magát észre, hogy harci kedvében majdnem olyan lendületet vesz, mint az izgatott lóraugró: heves lendülete a nyereg helyett a ló túlsó oldalára veti. Az ember első reflexe az, hogy védje őt. Közben eszmél rá, hogy ugyan minek Heltai Jenőt védeni, hiszen alig támadják, többnyire csak gyűjtőnéven, mint a destruktív irodalom egyik oszlopát. Bámulatos jelenség, majdnem hihetetlen: a nem turáni származású, liberális meggyőződésű íróra egy csepp sem freccsent abból a sárból, amit a közélet véres pocsolyájába sújtó részeg öklök szanaszét szórtak a körülállókra.
Valamivel több, mint száz esztendeje – hasonló gazdasági nyomottság idején – a levitézlett világ öreg komondorai rettentően nekiestek Kazinczy Ferencnek, és azt a páratlan humorú látványt nyújtották, hogy Kazinczy vakmerő nyelvi forradalmát támadván minduntalan beleestek abba a vakmerő nyelvbe, amely nélkül immár ők sem boldogultak. A komikum e kedves példájától most elestünk: Heltai „mentalitását” azok, akik egyéb nemzetközieknek bélyegzett írókba vad gyönyörrel haraptak bele, nemigen támadták annak a hírlapírásnak szótárával, amelyet Heltai szült, s mely nélkül ma magyarul írni alig lehet.
Mért van ez? Úgy látszik, tekintélyének tisztes hegycsúcsa, a józan ész kis országának határainál tovább is ellátszik. Pisla reménységgel és optimizmussal talán el lehet hinni, hogy ma az ország irodalmi közérzete minden téboly ellenére is tudatosabb és felnőttebb.
Ha így van, nagyot és gyorsat gyalogoltunk. Tizenöt-húsz esztendeje még vehemensen támadták Heltai Jenőt, mint forradalmárt. És nem is minden ok nélkül. Ha ma elnézzük őt, a tiszta és szelíd férfit, vidáman csillogó tekintetét, társalgási nyelvének könnyed s röpke rakétáit, mindennel békülő bölcsességének derűs pipafellegeit, nehéz elképzelnünk, hogy egy forradalmár múltja lakozik benne. Aki közülünk a dologhoz korban fiatal, mosolyog és el sem hiszi. Sőt ha az előttünk fekvő kötetben utána lapoz e fantasztikus beállításnak, még kevésbé hiszi el. Milyen csendes, kedves, egyenesen gutgesinnt versek ezek, milyen stílusos emlékei egy békés, tréfás úriember hajdani könnyed és kedélyes csikó-korának – semmi sem áll távolabb ezektől, mint a revolúció.
A felületes nézés csakugyan nem láthat többet sem az emberben, sem a versekben. De az ember sem ilyen egyszerű, a versek sem.
Az ember kifelé talán jó illusztrációja lehet a mulatságos bácsinak. Befelé bizony nem az. Roppant komplikált, sokat tépelődő, saját analitikájában vad viharokat vérző, elszántan bátor és keserűen lázas kutatásában a metafizika legfagyosabban távoli kérdéseit pengető valaki Heltai, csak szerfelett mélyre gubózta mindezt. Nagyritkán, ha kibuggyan, megmondja: „Legyen övék a csend, a béke, én mosolyogva, fütyörészve megyek a szép bizonytalanba”.
Amibe ő elindult harminckét esztendeje a hajdani egyéves önkéntes korzó-füttyével, mint Stirner kényszerűen fütyörésző dalos madara, az akkor valóban a szép bizonytalan volt. Ma már a még szebb bizonyosság. Amit ő írt, az akkor éppen olyan hihetetlen vakmerő volt, és ma éppen olyan békésen természetes, mint amilyen tébolyultan kacagtató volt valaha a villámcsapás állatszelídítésének gondolata, és amilyen primitív háziszükséglet ma a telefon.
Heltai Jenő 1892-ben kezdett verset írni. A magyar szellemi glóbusz térképének tetején Ferenc József felejthetetlen koronája díszlett. Tisza Kálmán nemrégiben hagyta ott a miniszterelnöki széket, a vidéki hazafiak még a polgári házasság borzalmának sejtelme nélkül éljenezték a csinos Wekerlét, a habsburgi ország emlékeit turini üzenetek pezsgették fel olykor, Jókai „Tengerszemű hölgy”-e volt a friss könyv, Mikszáth volt az országos nevű fiatal író, a kritikát Rákosi Jenő tüze vezette, a Nemzeti Színházat Paulay Ede, és egyesztendős fiatal újság volt Horváth Gyula lapja, a fürge és erőszakos Magyar Hírlap. Derék, szép idő volt ez. A vidéki olvasó az Egyetértést járatta, nem a Magyar Hírlapot. Erkölcsi érzékét az a kiegyezés diktálta, amely hatvanhét óta nemcsak a két ország közjogi viszonyára, hanem minden olyan pártharcra is ráült testének lomha súlyával, ahol zubogó és egyre égetőbb ellentétek perzselték egymást. Az adott világ volt a leghelyesebb, a magyar állampolgár a közös mundérban háborítatlanul helyeselte Kossuth Lajost, és a házasság nemcsak a monarchia két országa közt, hanem a regényhősök közt is az egyetlen illendő szexuális összeköttetésnek számított. A köztudat a homokba dugta a fejét, és nem akarta észrevenni, hogy a lelkek fuldoklanak a szellőztetés nélkül szűkölködő erkölcstan celláiban, hogy a volt tétlenség tengerének ál-idillikus sziklái alatt reng az élet örök és mindig új ereje. A kék selyempapírból való égen morális jelszavak ragyogtak, amelyeket mindenki szavalt a szájával, de buja kezével a vélt bűn reszkető tudatában, dühödten megszegett.
Mindez a magyar áfium mély álmával aludt a magyar vidéken. De volt egy vidéki város, a félmilliós lakosságú fiatal Budapest, amely kinyitotta a szemét, mert vakmerő hangok elkezdték költögetni. Mint kisvárosi menyecske aludt el, aki boldogan tegeződik a bármely úrhoz besurranó doktornéval, mert az úriasszony, de nem ül le a garantált ártatlanságú színésznővel, mert az lány létére nem átall vendéglőben vacsorázni. És mint kacér, szókimondó városi asszony ébredt fel millenniumi születésnapja előtt, aki nem pirul az erős szóra, mert tisztességének szénája rendben van.
A költögetők leghangosabbjai és legvakmerőbbjei közül való volt Heltai Jenő. Nem sokan indultak vele egy generációban jelentősek. Az ő oldalán Ignotus, Bródy Sándor, Kóbor Tamás, Makai Emil és még néhányan, a másik oldalon például Herczeg Ferenc. Heltaiéknak a merész Magyar Hírlap volt a kis flottabázisuk. Amit írtak, merőben új volt: csiklandóan friss, jóízűen szénsavas, könnyed, elegáns és kecses. Heltai, a kispolgári sorsú, de franciául kitűnően beszélő ifjú, nem sokkal volt túl a kamaszéveken: huszonegy éves volt, úgynevezett szép fiú, és egyik első típusa a pesti bohémnek, mely fogalom azóta számos visszaélés kompromissziója folytán elvesztette romantikus hitelét, ma már közel jár a becsületsértéshez, költőkre ritkábban is alkalmazzák, mint tőzsdebizományosokra. A Heltaiék bohémiája más volt: feltételezett bizonyos spiritualitást, amelynek lelkesen egyoldalú látása előtt a szellemiek mindent elnyomó fontosságúakká nőttek, a köznap anyagi kérdései megvető és könnyelmű száműzetésben részesültek. Az eredeti bohém nem gyűjtött ugyan szorgos tőkécskét, de nem maradt apró készpénzkölcsönökkel adós idegen uraknak, mert nem is kért tőlük. Ez a gőgbe takaródzó szemérem, az érzés melegségének rejtegetése adott a bohémnek bizonyos cinikus, léhának tetsző modort, amely csak arra volt jó, hogy a líra elbújjék mögötte. Ennél az írói társaságnál ez a modor, mint Freud mondaná, túl volt determinálva: ez éppen úgy tipikus modora azoknak, akik ha nem érdemetlenül is, de túl fiatalon kerülnek fontos súlyú állásba, másrészről tipikus jellemvonása fiatal világvárosoknak éppen úgy, mint az ötödikes gimnazistának, akinek a szíve gyerekesen tiszta, de igyekszik férfiasan blazírtnak feltűnni.
Az ártatlan cinizmus mögé rejtett őszinte és meleg líra: ez volt Heltai lírája kezdettől mind mostanig. A férfias szemérmű líra, mikor ő fellépett, már nem volt ismeretlen. A nagy triász életének harangzenéje alighogy elkongott a levegőben: Arany János alig tíz éve halt meg. De az olyan szemérem, mely ennen szégyenkezését könnyű és vállvonó cinizmusba leleplezi, új volt és vakmerő, meghökkentő gesztus a spisz ellen, az „épater le bourgeois” egy új, keleti esete. Képzeljenek el egy vadonatmodern napilapot és hasábjainak kellős közepén egy huszonegy éves ifjút, aki egészen szokatlan és eredeti dolgokat beszél megkapóan ízletes formakészséggel. Milyen újnak és eredetinek kellene ma egy huszonegy éves fiatalembernek lennie, hogy egyszerre mindenki figyelni kezdje?
Azok a versek, amelyeket Heltai most kiadott retrospektív kötetének első oldalait teszik, részt vettek annak a mohó és erős irodalmi áramlatnak megteremtésében, amely mára a modern magyar irodalommá nőtt. Heltai hatása rendkívüli volt. Bár hatását a vele dolgozókétól nehéz elválasztani, annyi bizonyos, hogy akinek ma toll van a kezében, azok egyike sem lehetne Heltai nélkül az, aki. Az ő őszinte és könnyed bátorságának sugárzó ereje elhatott a legtávolabbi íróasztalok zugáig. Ady íróasztalán is könnyen ki lehet mutatni a Heltai-olvasmányok friss szuggesztív emlékeit. Ady persze elhajlott a maga irdatlan és teljesen új csapására, de hiszen az igazi mester nem a saját modorát erőszakolja a tanítványra, hanem megtanítja a tanítványt, hogy hogyan és mennyit merjen és tudjon önmagából megtalálni. Ezért Heltai megjelenését a modern magyar literatúrában korszakosnak kell mondani. Fontosságát méltóan alig mérték le eddig, de ha majd a mi jelenünk elég távoli múlttá múlik, a messzeség tisztább távlataiban az ő alakja a magyar irodalomtörténet hatalmas és tiszta oszlopává fog nőni.
Fellépésekor sokat és hevesen támadták. „Pro domo” című régi verse, pózban a Petőfi „Honderű”-versének utóda, harciasan fel is veszi a csatát a vaskalap azon vádjaival, hogy aszongya: hazafiatlan meg erkölcstelen. A modern irodalomról a ferencjózsef-kabátos műítészek ugyanezt harsogják a nemes haragnak miatta kipirult orcával. Nézzük meg csak egy kicsit ezt a kérdést.
A vád először az, hogy a pesti író nemzetietlen, nem képviseli a magyar ingéniumot, a külföldi olvasónak – sőt ami még súlyosabb, a belföldinek is – hibás ízt ad a szájába magyar zamat címén. Eszmevilága nem azonos az igazi magyarságéval, céljai, vágyai, álmai nemzetköziek.
A vádnak igaza van, mint Kupa vezérnek. A védekezésnek azonban százszorosan igaza van, mint István királynak. Az a kérdés, mi értendő a huszadik században magyarság alatt. Ha a tüdővészes munkás, az egész télen át ki nem szellőzött parasztviskó, a disznóvályúba öntött tej, az analfabéta-arányszám állandósága, a Balkán felé való szellemi orientálódás, a többtermelésről nem is álmodó gazdasági tudatlanság, a kisvárosi Homais urak vérlázító korlátoltsága, a beteg gentry oblomovizmusa, a mágnások felháborító kultúrközönye, a főpapságnak az élettel többé össze nem függő kegyetlen és merev skolasztikája, a ranglétra-alapon kiosztott buta műkritika, a bürokratizmus csehovi ostobasága, a patópáli „majd holnap” jelenti a magyarságot, akkor a modern magyar irodalom nemcsak hogy nem óhajt magyarnak látszani, de nem is óhajt magyar lenni. Ha azonban az új magyarság: előítéletek üledékétől megmosdatott friss életet, szabad lélegzetvételt, Európa nemesebb feléhez igyekvő egyenrangú csatlakozást, modern gazdaságot, szorgalmas, élelmes és józan magyar szellemet jelent, akkor a mai magyar irodalom bármely verssorocskája magyarabb a maga modern céljaiban, mint a nemes bútól zengzetes szittyaság-mentők egymás kaputjához kötött egész tintás hada együttvéve.
Erkölcstelen? Ez is igaz. Ha a milói Vénusz bedeszkázása erkölcs, akkor a mai magyar irodalom munkásai Arbuez Péter személyes segédletével lassú máglyatűzön testületileg megégetendők. De ha a jó isten az aktot aktnak teremtette, és a piktor alázatos imádattal utánozza a teremtés isteni titkát az akt művészi szépségében, vajon ne inkább Szász Károly haragudjék-e, mint a jó isten? Ami új és bátor és szabad, azt Macaulay az elátkozott kígyóhoz hasonlította: ha nem félünk tőle, hanem szeretettel felvesszük, ragyogó tündérkirályfi válik belőle. És ha már nála tartunk, idézzük egy másik mondását azok számára, akik minden bátor kérdezéskor „rázkódtatásoktól” féltik tekintetes karosszékük testes tartalmát: Macaulay szerint a legbotorabb ember az, aki vonakodik a vízbe menni, mielőtt úszni megtanult volna.
Heltai Jenő ne volna magyar író? Hát ha nem az, akkor – bocsánat – mi az ördög lehetne más? Tudom a feleletet. Igen tanulságosan elcseveghetnénk ezen a ponton a zsidókérdésről, amelyről a túlzók mindkét oldalon túl korlátoltan, a józanok mindkét oldalon túl félénken beszélnek. De e kérdés aktualitását az veszi el, hogy Heltainál kevésbé zsidót keveset ismertem. Ő tipikusan török ember. Az előre elvégeztetettségben való igaz hite, emberi, tempós méltósága, belső harcait keményen titkoló férfiassága, humorának lusta felszíne és bölcs mélye egyaránt örök. Minden derűs társadalmi látszat ellenére ő a magányos ember. Ha már fajt keresünk benne, kisázsiai falusi kádi ő, mindent megértő és a férfi őszének borús napfényével humoros. Oeuvrejének éppen egyik leglényegesebb alkotó eleme valami olyan magyarság, melyet erőszakolt szóval neo-népiesnek mernék nevezni. A modern magyar lírának a szerelmi életről szóló nyelvébe ő vitte bele az olyan szavakat, mint „angyalom”, „rózsám”, de nemcsak szavakat, hanem tágabb tartalmú nyelvi fordulatokat, a népmesének a hármas számmal való kedvelt játékát, népi asszociációs virágokat, színeket, ruhákat, mindenfélét. És mindezt egy franciásan könnyed előadási modorba olvasztotta bele, nem hibrid keveréknek, hanem angyalian ízes vegyületnek. A „János vitéz” színpadi versei óta az annyira fontos publicitású operettversekben bizonyos magyaros karakter szinte kötelező. Ma már első pillantásra ezt nem is vesszük észre, olyan természetes és annyira van. De ezt – egyebekkel együtt – ő adta hazájának.
Ha nem tartozik is szorosan verses kötetének méltatásához, lehetetlen nem szólni itt egy pár szót az operettfordításairól és kabaréverseiről. Lenézett műfajok ezek, pedig rengeteg hasznot tettek a mai magyar verselés bámulatos virtuozitásának kifejlődésében. A muzsika megszázszorozza a verselés prozódiai kötelességeit, különösen a magyar nyelvben, amely megzenésítve két nagy terhet vesz magára: hogy színpadilag érthető legyen, meg kell őriznie a magyaros hangsúlyprozódiát, tehát valami olyat, ami homlokegyenest ellenkezik a jambikus elméletű nyugati zeneformával, viszont hogy ehhez a zenéhez simuljon, kifogástalan korrektséggel kell megtartania a zene nyugati, mértékes prozódiáját is. A Makai Emil és Heltai Jenő fellépése előtt Rákosi Jenő volt az egyetlen, aki ezt tudta. Egyébként a magyar színpadi zenés vers ebben az időben az irtózattal volt egyenlő. Makai és Heltai csinálták meg ezt a nyelvet, ők adták meg a zenéhez simuló verselés határtalan lehetőségeinek nyitját. Makai korán elment, tolla elhullott. Heltai csinálja máig. Félelmes ritmusi és melódia-érzéke, akadályokat nem ismerő brilliáns verselő vénája ebben az iparművészeti ágban a tökéletesig emelték a nyelv teljesítő képességét. Fölösleges hosszan magyarázni, mit jelentett mindez harminc év leforgása alatt a magyar verses műfordítás kifejlődésére. Akik fiatalabbak effélével foglalkozunk, készen kaptunk mindent tőlük, akik úgyszólván semmit sem kaptak, mikor kezdték.
Mint a világirodalomban ennek olyan sok példáját lelni, Heltainak óriási formakészsége nemcsak hasznára volt, hanem ártalmára is. Mivel a sajtó legbefolyásosabb íróasztalai mellett is mindvégig szegény Heltai maradt, formakészségét használta kenyérkeresetre. Vérző lélekkel, de megadással. És tíz évben egyszer tört ki. A Nyugatba írta egyszer egy túlontúl keserű órájában:
Én a józanság országútján
Tülekedek, lopok, csalok,
Vékony kenyérért, gyatra bérért
Csak görnyedek, csak agyalok.
Én, aki tudtam szállni bátran,
A szárnyas lórul rég leszálltam.
Ma már nem járok, csak gyalog…
Ez nem igaz. Benne befelé lehet igaz, nekünk kifelé nem. Számunkra ő nemes, tiszta, igaz művész, az ország nagy szellemei közül való, aki hazája boldogulásában eddig már maradandó nyomott hagyott. Amit eztán ír, ajándékba kapjuk tőle. És most van ereje teljében.
*
Schöpflin Aladár: Heltai Jenő versei
Hol vannak azok az idők, amikor megütődve, egy kicsit meg is botránkozva olvastuk Heltai Jenő első verseit? Vörösmartyn, Aranyon nevelt szemünk, amely elé az iskolai irodalomtörténet Petőfit is patetikus szoborpózban állította s amely megszokta, hogy a költő mindig az emelkedettség kothurnuszában lépjen eléje, visszásnak, könnyelműnek, sőt léhának is látta azt a fiatalembert, aki akkor a fiatalság nembánomságával tréfált verseiben velünk, önmagával, a saját érzéseivel. Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a romantikus, retorikával teli képet, melyet akkor, a kilencvenes évek legelejének ifjai, a költőről alkottunk magunknak. Akartunk rá haragudni, s mennél inkább éreztük, hogy báj, szeretetreméltóság, frissesség van benne, hogy mégis csak költő – annál jobban. Azokat a hangulatokat énekelte, amelyek bennünk is éltek, de röstelltük önmagunk előtt is, s úgy éreztük, mintha leleplezett volna minket, mintha valami szégyenünket takarta volna fel. Semmi sem szigorúbb, mint a romantikus fiatalság nagyképűsége, s mi szigorúan elítéltük Heltai Jenőt a verseiért, hogy ezzel expiáljuk azt az élvezetünket, melyet olvasásukban találtunk. És verseket írtunk Arany Jánosra gondolva és Heltai Jenő hangja szólalt meg a verseinkben, bármennyire nem akartuk is. A kis csúnya kalaposlányunkból fantáziánk romantikus hősnőt akart volna csinálni, s hogy, hogy nem, a Heltai Szerája és Katója lett belőle mégis.
Benne kellett élni a kilencvenes évek elejének levegőjében, hogy megérthesse valaki a Heltai Jenő akkori hatását. A hangja, a nótája, a nyelve olyan új volt akkor, hogy már csak ezért is idegenszerűnek kellett, hogy érezzük. A költőnek addig legfontosabb gondja volt, hogy komolyan vegye és vetesse magát, hogy költő mesterségében szent dolgot lásson és láttasson. Heltai pedig azon kezdte, hogy tréfált önmagával, gúnyolódott a saját érzésén, mintha szégyellné, mintha félne, hogy érzékenységének nyílt bevallásával gúny tárgyává válik s ezt a gúnyt akarná megelőzni. Ennek az önmaga ellen fordított iróniának, ami legjobban bántotta hozzá nem szokott fülünket – ennek nem láttuk még példáját magyar poétánál. Hisz ez nem vesz komolyan semmit, se magát, sem az olvasóját, sem a szerelmet, amiről énekel, sem a szerelme tárgyait. Léha költő ez – mondtuk ki a szentenciát. Valami varázsa mégis kellett, hogy legyen ennek a léhaságnak, mert nem tudtunk a hatásától szabadulni. Ellene szólt minden, ami tudatos volt bennünk; a hagyományos irodalmi megszokottságok, a tanult kritikai kategóriák, fiatalos komolykodásunk, a belénk nevelt és hajh, sohasem követett szigorú erkölcs. Mellette csak egy hang szólt, öntudatlan, de erős: a magunk ifjúságának elfojtott, de mégis mindent túlzengő hangja. A mi fiatal vérünk szégyellt, titkolt, titokban annál hevesebb pezsgése volt ezekben a dalokban, s ezért nem tudtunk ellenállani hatásuknak. Az öregebbek még sokáig dohogtak ellene, mi fiatalok hamarosan megadtuk magunkat neki.
Akkor még nem volt annyira öntudatos bennünk, mint ma, majd húsz évi távolságról visszatekintve, Heltai Jenő szokatlan hatásának titka. Benne szólalt meg először a városban élő fiatalember poézise. Nyomai ennek megvoltak már a nyolcvanas évek egyik-másik költőjénél, leginkább talán Reviczkynél, de egyiknél sem olyan kifejeződött, tipikus formában. Könnyen elérhető, könnyelmű, máról-holnapra való szerelmek, mindenre hamar reagáló érzelmesség, melynek hangját letompítja a városi élet szükségszerűen halkabb, diszkrétebb tónusa s amely könnyűvérű, keserűség nélküli cinizmusba burkolózik, rutinos könnyedség a szóban s a mozdulatban, irtózás minden nehézkességtől és nagyképűségtől, a dolgok finomabb, differenciáltabb árnyalatai iránti fogékonyság s ebből folyólag a beszédben odavetett célzásokkal, alig észrevehető fordulatokkal való jellemzés, a külső formában könnyed biztonság és zökkenéseket nem ismerő simaság – mindez egyenesen városi termék, csupa olyan vonás, amely a városi embert elkülönbözteti a nehézkesebb, vaskosabb, súlyosabb falusitól. S ebből a diszpozícióból olyan virágok fakadnak, mint a Heltai versei: könnyedek, mint a csipke, játékosak, az érzés puhaságát iróniával leplezők, minden pózolást a pongyolaságig kerülők, parodisztikus hajlamúak, árnyalásban gazdagabbak, mint színben, tartózkodók és elegánsak, elmések és kissé felületesek. A világfi, a gamin, a diák, a trubadúr keveredik bennük össze, azok az elemek, amelyekből a tipikus városi fiatalember alakul.
A hangulat, amelyből ezek a versek szövődnek, merő romantika, a nagyvárosi fiatalság különleges romantikája. Az alapja egy adag szentimentalizmus, mely azonban nem larmoyant formában jelenik meg, hanem fiatalos életvágyról mérsékelve és gyors észjárású elmésséggel szeretetreméltóvá alakítva. Nem jön azzal az igénnyel, hogy az élet, az emberiség nagy problémáit feszegesse, semmit sem kerül jobban, mint a nagy hangot. Még szenvedélyes kitöréseire is szordinát tesz. Annak az embernek a hangján beszél, aki sokat van más emberek társaságában, ahol szégyen számba megy az érzelmesség leplezetlen nyilvánulása és tilos a hangos szó. Ezért csöndesen, mosolyogva, feltűnés nélkül szól, az elmés beszélgető módján. Ebben a modorban a forma, a külső megjelenés feltűnő eredetisége is megütközést kelt: ezért Heltai verseinek külső formája minden inkább, mint feltűnően eredeti. A nyelve rendkívül egyszerű, kevés a színe, inkább a fordulatosságával jellemez, alig különbözik a mindennapi prózától; nem az eredeti szavak, kifejezések gazdagságával hat; még a banalitást is jobban szereti, mint a hangos beszédet. Aki a verseket úgy olvassa, hogy hozzájuk képzeli a költő hangját, azt kell higgye, hogy Heltai meleg, lágy tenor-hangon, kissé halkan, erős akcentusok nélkül, inkább elmondja, mint énekli dalait. S ez a hang az, ami verseinek előadását kedvessé teszi, mert bensőség, valami bizalmas közvetlenség van benne. Heltai legjellemzőbb tulajdonsága, a szeretetreméltóság leginkább a hangjában kap meg. Azok közül a hangok közül való, amelyekből rögtön ráismerünk a két legbecsesebb sajátságra: az okosságra és a jóságra.
Valamikor laza erkölccsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar hagyomány állított a költő elé. Képmutatás nélkül beszélt a szerelemről, s szerelmei, melyekről szólt, nem voltak a Plato iskolájába szerintiek. Kedves, csinos, ledér és hűtlen grizettek hamis, mosolygós arca kandikált ki rímei közül s betöltötte őket valami illatos, fiatalos érzékiséggel. Ez náluk szokatlan hang volt, s mert a falusi életet élő magyarságnál ez a grizett-kultusz ismeretlen volt, idegenszerűnek is hangzott. Stilizált is volt, megérzett rajta, hogy a költő képzelete alakította a pesti kis Katókat párizsias grizetté. (Ebből a stilizált grizett-levegőből lettek aztán később Heltai novellái.) De kedves volt, mert a pillanatból fakadt benne az érzés, megérzett rajta a pillanat frissessége, s megérzett a fiatalság életvágya és pezsgővérű életteljessége. Nem örökké tartó, tragikus szerelmekről van itt szó, hanem a fiatal vér fellobbanásairól, amelynek hevesek a vágyódásai, fájdalmasak a csalódásai, de aki érzi, maga is tudja, hogy sok hozzájuk hasonló fog még jönni, a hűtlen Szerafin után a még hűtlenebb Kató fog következni, Kató után pedig még egy sereg más. A fiatalság szerelmeskedése ez, készülődés az érettebb, mélyebb, az élet gyökereit jobban megfogó érzésekre. Van benne egy kis koraérettség: az igazán fiatal ember nem tud mindig úgy fölötte maradni a saját érzésének, mint a fiatal Heltai. Ez éppen az ő okossága: ő sohasem merül el teljesen magamagában, kicsit mindig fölülről nézi önmagát, s mintha maga is mosolyogna a saját ifjúi felbuzdulásain. Ez a forrása iróniájának. S ebben az iróniában már kiütközik első jele annak a belső meghasonlásnak, mely később majd, tíz-tizenöt év múlva uralkodó vonása lesz az új magyar lírának.
Szerelem és halál, ez a két motívuma van ennek a lírának. Majdnem oly gyakran beszél arról, hogy mi lesz, ha majd meghal, mint a friss leánykák csókjairól. S a halállal is játszik, beleszövi szerelmeskedésének vidám motívumait, nem fél tőle, kissé tiszteletlen vele szemben. Nem félelmetes, szent probléma számára a meghalás, hanem csak hangulat, éppen olyan, mint minden más hangulata. Ez is a fiatalságból fakad: a fiatal ember sokat foglalkozik a halállal, de éppen mert fiatal s tele van az élet nedveivel, nem veszi komolyan ezt a legkomolyabb valóságot, az életnek egyetlen igazi valóságát. Olyan messze van tőle, életérzésétől annyira idegen, hogy könnyen tréfálhat vele. „Egy csöndes este eljön értem, az ágy előtt némán megáll, a kaszanyéllel fejbekólint a vén kaszás, a zord halál.” Igen, eljön, de mikor lesz az? Talán nem is igaz, hiszen olyan fiatal vagyok, annyi élnivalóm van még, annyira az életé vagyok – sipkát teszek a zord kaszás fejébe, hogy mulatságosabb legyen, az én könnyűvérű, hangulatomhoz közelebb álló.
De mindennap meghal az ember egy kicsit. Ezt megérzi a költő is, és egyszerre csak megszólal benne egy új húr: a melankólia, a fiatalság elmúlásának merengő bánata. Ebből fakadnak Heltai legmélyebb, legszebb és leghatásosabb versei. Okos, vidám szemére néha felhőt von ez a bánat, elmúlt érzések száraz leveleit csörgeti meg lelkében az elmúlás hűvös szele, s ő megborzongva húzza összébb a vállát, lecsüggeszti elgondolkozó fejét. Olyan ez a melankólia, mint egy nyárvégi délután, amikor még megvan a nyár melege és a nap is fenn van még az égen, de már halk, alig észrevehető hűvösségek jönnek és finom, bánatos szürke színek elegyednek a nyár gazdag pompájába. Heltai is meg tudja még találni a régi friss hangot, a régi vidám ritmusokat, de a hangja már tompábbá és mélyebbé válik. És amire eddig nem ért rá: magába száll és búsan néz mindannak utána, amit elmúlt, ami tegnap még volt, ma már nincs. Heltai lírai tenorjába ezek a hangulatok olvasztják bele a legtöbb és legnemesebb ércet.
Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy annak idején olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok, melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom fonnyadt ízét érezzük a verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük, azon ma már rég túlvagyunk; ma önmaguktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata által hatnak ezek a versek. Úgy vagyunk velük, mint bizonyára a költő maga is: eltűnt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat, melyek vággyal, melankóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk őket.