Betyár versek XIX. sz.

Írta: Nagy Jenő · 2024. november 30.

kb. 6 perc olvasás

Zöld Márton | Hungary First

Petőfi

ZÖLD MARCI

Négyágú épűlet, amely be sincs fedve,

Mely akasztófának vagyon keresztelve,

Akasztófa mellett hollók károgása,

Nem volt Zöld Marcinak hét országban mása.

Pej csikó szájában fényes acélzabla,

Hányta a szikrát, ha a csikó harapta.

Rajta, Zöld Marci, te futottál, röpültél,

Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.

Ugyancsak megteszi!… Marci, hol vehetted

Lobogó gatyádat, lobogó ingedet?

Szép menyecskék varrták fehér patyolatból,

Csók lett érte díjok piros ajakadról.

Szép legény volt Marci, szerették a lyányok.

Ha én utánam is annyian volnának!…

Amerre Marci járt, volt harang szólása,

Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.

Minek volt sarkantyú kordován csizmáján?

A szép szó is fogott sörény paripáján.

Nem is a ló, hanem hát a tánc számára

Verette a csengőt csizmája sarkára.

Rátermett a táncra Marci, nem tanulta;

De őtőle sokan tanulhattak volna.

Betért a csárdába, ha szólt a muzsika,

S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.

Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe,

Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be,

Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő,

Ugy ragadja torkon, aki arra menő.

Marcinak Hortobágy volt rendes tanyája,

Hortobágy, a puszták óriás királya,

Kiállt az országút síkjára, s az utas

Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.

Ha gazdag utas jött, Marci így kiáltott:

„Ide az erszénnyel, ha nem kell halálod!”

Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen:

„Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!”

Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta

Szegény jó Zöld Marci halálát okozta,

Négyágú épület volt halálos ágya

S temetési dala varjak károgása.

Pest, 1847. április

Él, mint Marci Hevesen. De tudja-e, hogy ki is volt a Marci? - ORIGO

*

Arany János: A BETYÁR

Full text search

A BETYÁR
Töredék
Dallam: „Bort ittam én, boros vagyok.”
I
Kondorosi csárda mellett
Gulya, ménes ott delelget:
Csárdabeli szép asszonynál
Bort iszik az öreg-bojtár.
Öreg-bojtár, kis-számadó,
A főcsikós után való;
Leányokért élő-haló,
Menyecskék kedvire való.
Héj, kocsmáros, hova lett kend?
Furcsa rovás megy odabent:
Hiba van a kréta körül:
Egyet felír, kettőt törül.
Héj, kocsmáros, eb az ingét!
Elszeretik a menyecskét!…
El van az már réges-régen,
Afelől már alhatik ken’.
Csaplárnénak volna kedve,
Csak vihogna, enyelegne :
De a betyár búsan hallgat
A karimás kalap alatt.
Mi lelt téged, Pista szentem,
Hogy ma szavad se vehetem?
Mi lett volna! duzzog Pista,
S a rossz bort mint tejet issza.
Beteg vagy te, szívem István!
Vagy haragszol? mondd ki nyilván
Nem haragszom, semmi bajom:
Csak magamban gondolkozom.
Így iszogál alkonyatig,
Míg a nap is lehanyatlik;
Néha-néha egyet kurjant,
Azt is a legszomorúbbat.
Este pedig indulóban
Visszafordul az ajtóban:
Már most Juci, Isten hozzád!
Tartsd még azt a piros orcád.
Jaj galambom, jaj szerelmem!
Rosszat sejtek a szemedben:
Hova készülsz? katonának?
Egy-fiú vagy: nem kívánnak.
A kivánás: az mind semmi:
De most ennek így kell lenni.
Jaj ne menj el, gyöngyvirágom,
Jobb, pihensz a vetett ágyon.
Puha ágyon, puha gyepen
Nyugovásom nincs már nekem:
Sem éjjelem, se nappalom:
Mindig az ágyuszót hallom.
Pista köszön, indul tovább,
Fölkeresi ménes-lovát;
Juci csak úgy néz utána
Míg behal az éjtszakába.
Csikós, gulyás gyülekezik,
A menyecskét körülveszik
De Jucinak egész estve
Odavan a játszó-kedve.
Hej, akkor nap, azután is,
Holnap is, holnapután is,
Akkor is ha más öleli:
Pistával van feje teli.
Dallam: Porcsalmai Palkó nótája
II
Csongorádi Pista magában
Válogat a ménes lovában;
Mint a kanász pergő dolgában,
Válogat a csikók javában.
Válogathat benne, van elég.
Kiereszti pányvás kötelét,
Sárga csikó hurkon megakad,
Mond a betyár ilyen szavakat:
Hej keserves, láncos, lobogós!
Tud-e imádkozni a csikós?…
Uram Isten! lásd meg dolgomat:
Most lopom az utolsó lovat.
Ezt az egyet nézd el, Jehova!
Nem cselekszem többé, de soha;
Ezt se teszem, bár is, magamért:
Teszem… a jó Isten tudja mért.
Nagy-nehezet sóhajt utána,
Veti magát sárga lovára,
Vágtat a ló messzi határra,
Csak úgy bámul a hold utána.

Dallam: ” Pej paripám patkószege…”
III
Tiszaparton táboroz a huszárság:
Arra veszi Pista betyár futását.
Adjon Isten! Hozott Isten! mi bajod? –
Semmi bajom; huszár lenni akarok.
Összenevet a legénység, összenéz;
Így kötődik a bojtárral egy vitéz:
Még huszár, hé? nagy kivánság, nagy dolog,
Sokat akarsz édes öcsém: hát gyalog?…
Gyalogoljon ám a kutya! nincs lova;
Gyalogoljon aki szokta, én soha!
Lovon nőttem, növekedtem ennyire:
Kardot ide meg sarkantyút izibe!
Van paripám, én szöröztem magamnak,
Ilyet ugyan komisz lóba’ nem adnak;
Szegény magyar! hogy is győzné a huszár:
Nem ád neki őfelsége a király.
Emberem vagy! talpraesett felelet!
Addsza tehát azt a vaskos tenyered;
Itt a kulacs, bor van ebben, nem lőre;
Ihatunk ma – holnap aztán: „előre!”
Dallam: „Majd elmegyünk, rózsám…”
IV
Jó huszár volt Pista,
Amilyen egy huszár lehet;

Meg se is gyalázta

Azt a nevet, a gyöngy nevet.
Apja-házához ment
Ha beszálla, ha beszálla:

Csirkefiú nem sok:

A’ se veszett el utána.
Szófogadó is volt,
Soha semmit nem hibáza;

Azt se tudta, milyen

Az a pálca, káplárpálca.
Bort sem ivott, hej! csak
Szomjuságról, szomjuságról;

Káromkodó sem volt

Különben, csak haragjából.
El merte mondani
Kapitány úr is felőle:

Haj! ha írni tudna,

Káplár lehetne belőle.
Hát még a csatában,
Ütközetben, ütközetben!

Akkor volt ő ember

A tizedben, a tizedben!
A zászló-aljára
Fel lehetett volna tenni –

Ha huszár nem lett vón’

A többi is, valamennyi.
(1849)
*

Él, mint Marci Hevesen. De tudja-e, hogy ki is volt a Marci? - ORIGO

Madách Imre:

A betyár

Bujdos az ezüst hold halvány fellegek közt,

Míg alatta a nyír csendesen terül el,

Itten árny, sugár ott, éles körvonallal

Számtalan ábrándos alakot idéz fel.

.

Reszket a fehér nyír, – a sötét bokor zúg,

Messziről döbörgve hallik ló futása.

Néha-néha csendül, szikra pattanik fel,

S mint fehér kisértet felhő száll utána.

.

Éjsötét a ló, úsz lobogó sörénye,

Ámde még sötétebb a lovas alakja,

Csak kettő ragyog rajt: a fegyver kezében,

S mint baljóslatú tűz barna szeme párja.

.

Puszta halmot ér, ott nyujtozik sötéten

A bitófa kettes ága meredezve.

A szokatlan zajra a bagoly kireppen,

És víjog – csapúdik – kört írván felette.

.

Horkol, tüsszög a ló – borzad a lovas is,

Ámde sarkantyúba kapja s messze vágtat,

Hátra nézve többször, hogy vajjon felhő-e

Vagy halvány kisértet, mit nyomában elhagy.

.

Csakhamar csendes kis helység áll előtte,

Mindinkább szelídűl a lovasnak arca,

S mintha a betyárnak tudná gondolatját,

Csendesülni kezd a hű ló is alatta.

.

Ugatás köszönti, felnyerít fogadva,

Míg gazdája egy kis mécs világra néz csak;

S úgy megértik egymást, egy kicsinyke háznál

A falucska végén önként hogy megállnak.

.

A lovas lepattant, arca mosolyog most,

Ablakhoz siet, nincs fegyver a kezében,

Furulyát keres ki a szüre ujjából,

Bétekint; – mi lelte, hogy megáll meredten.

.

Csak néz, néz sokáig, míg izmos kezével

Haragos szemében egy könyet fakaszt szét,

A kicsiny tilinkót ablakon felejti

S nyalkábban mint egykor üli újra nyergét.

.

Vigan fütyörészve vágtat el legottan,

Hetykén félre tolja süvegét szemébe,

Lelkének viharját csak lova gyanítja,

Mert hogy most erősebb sarkantyú döfése.

.

„Lány, nem bántalak, nem, mormogá magában,

Hisz te olyan gyenge, oly haszontalan vagy.

Onnan a csárdából halld, mint mulatok ma,

És ne örvendezz, hogy tán bizon sajnállak.

.

Ámde most jőjjön már a pandúr előmbe,

Ha veszek, hát vesszek, vagy miért is élek;

Hej, de bosszut állok e hitvány világon,

Melyben a leány is ilyen törpe lélek.”

Zöld Marci nádudvari kalandja – avagy miért foglalták imába a híres betyár  nevét a nádudvari vásárba igyekvő tót fazekasok? – Maczik Erika