kb. 16 perc olvasás
| NÉPMESÉK : Az aranytojó madár |
Az aranytojó madár
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy nagy-nagy hegy, azon a hegyen volt egy fa, annak a fának egyik ágán egy fészek, abban a fészekben egy madár. De micsoda madár! Akár hiszitek, akár nem: aranytojó madár, aki mindennap egy aranytojást tojt.
Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy a madár kirepült a fészekből, s történetesen éppen akkor járt arra egy vadász. Ahogy meglátta, fölmászott a fára, belenézett a fészekbe, s hát, uramfia, aranytojást látott benne!
|
|
– No – mondotta a vadász -, kenyerem javát megettem, de még aranytojó madarat nem láttam; megfogom, hazaviszem, hadd tojja ezentúl nekem az arnytojást. Nekem, nekem, senki másnak!
Nosza, hamarosan hurkot vetett, azt a fészekbe beletette, aztán lemászott a fáról, elbújt mögéje, s úgy várta vissza a madarat. Hiszen jött is nemsokára a madár. Bolond feje nem vette észre a hurkot, belelépett, beletekerődzött, a vadász meg – hopp! – föl a fára, fogta a madarat, s meg sem állott vele hazáig. Az ám, de alig ért haza, elkezdett tűnődni magában: „Lám,lám, hiába hoztam haza az aranytojó madarat. A szomszédaim észreveszik, megirigylik, s még majd beárulnak a királynál, a király meg elveszi tőlem. Inkább nekiajándékozom.” Úgy tett, ahogy mondta. Elvitte a bolond vadász a madarat a királynak, az meg mindjárt kalitkába záratta, s megparancsolta, hogy bőven ellássák étellel-itallal, csak hadd tojjon minél több aranytojást, mert hát sok pénz kell ám a királyoknak. De alig zárták kalitkába a madarat, megszólal az udvarmester, s mondja: – Ugyan, felséges királyom, minek tartasz te ingyen madarat? Hát azt hiszed, hogy van aranytojó madár? Legjobb, ha szabadon ereszted. A király megfogadta az udvarmester tanácsát, eleresztette a madarat, az meg nagy boldogan felszállottt a kapu tetejére, onnét lepottyantott egy aranytojást, s mondta, amint következik: – Elébb én voltam a bolond, hogy megfogattam magamat. Aztán a vadász, hogy elajándékozott. Aztán a király meg az udvarmestere volt bolond. Igazán bolondok voltunk mind. No de többet nem leszek bolond! Azzal a madár nagy vígan visszarepült a fészkébe. Ha a madár a fészkébe vissza nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna. * Az aranytojást tojó lúd meséje ( keleti népmese) Kép: nukadeti.ru
Volt egyszer egy férj és feleség, akik földművesként dolgoztak. Nagyon egyszerűen éltek. Csak egy tenyérnyi rizsföld és egy liba állt a rendelkezésükre, a napi szükségleteik kielégítésére. Nagyon szerették a libát, hiszen minden nap egy tojást adott nekik. És ez elég is volt. Nagyon hálásak voltak azért a kevésért is, amit a Teremtőtől kaptak. A hálának pedig varázslatos ereje van! Egyik nap furcsa módon aranyszínű tojást tojt a liba. De nem csak, hogy aranyszínű volt, hanem bizony az színtiszta tömör arany! A gazda először nagyon meglepődött, de amint megemésztette a dolgot, márpedig ez igen gyorsan ment, hívta is nagy örömmel az asszonyt, hogy elújságolja a jó hírt: – Anya, anya! – kiáltotta. – Igen, mi történt?- sietett oda az urához az asszony. – Látod ezt az aranytojást?- mutatta lelkesen a frissen tojt kincset- gazdagok vagyunk! – Honnan vetted ezt?- csillant fel az asszony szeme. – A libánk tojta. Arany tojást tojt nekünk! – ölelte át boldogan a feleségét. Nagyon boldogok voltak, mert az életük azonnal megváltozott. Azt vehetnek, amit csak akartak. Minden, amit korábban nem tudtak megvásárolni, most hipp- hopp az övék lehetett. A liba továbbra is minden nap aranytojással ajándékozta meg őket. De egy napon, a gazda úgy érezte, hogy ahol egy van, ottan többnek is kell lennie. Keresni kezdte a módját, hogyan tudna többet kihozni ebből a libából? Míg végül az az ötlete támadt, hogy hasítsa fel szegény hasát. – Anya, jobb, ha felvágjuk a libát- mondta a feleségének- Kivesszük az aranyat, ami a liba hasában van. Biztos vagyok benne, hogy még több arany van a gyomrában! – Jól van- felelte az asszony- Én is hiszek abban, hogy gazdagabbak leszünk, ha kivesszük a liba hasából az összes aranytojást! Mohóságuk miatt, a libát a gazda elkapta és kettévágta. De bizony, a liba testében egyáltalán nem volt arany! Hej bánták is nagyon, amit tettek! Hiszen a liba, akit szeretni kellett volna, mára halott, és nem ad nekik több tojást! * AZ ARANYAT TOJÓ MADÁR Volt egyszer egy szegény asztalos. Keservesen éldegélt feleségével és egyetlen leányával, aki igen-igen csúnya volt. Az ember munkába menet mindennap egy erdőn vágott keresztül. Történt egyszer, jókor reggel, hogy amint a szegény asztalos baktatott az erdei úton, egyszer csak különös madarat pillantott meg. Sose látott-hallott még ilyen szépet: szivárvány volt annak a tolla, ezernyi csengettyű a hangja. Az asztalos nem nyugodott, addig-addig hajkurászta, míg meg nem fogta a madarat. Hazavitte, csinált neki egy kalitkát, és napestig gyönyörködött benne. Másnap reggel látott ám csak nagy csudát: a madár alatt aranyos színű tojást talált! Aztán így ment ez nap mint nap: reggelre mindig ott volt az aranytojás. Egy napon egy ékszerárus haladt el a szegény asztalos ablaka alatt. Benézett, és észrevette a madarat. Annyira megtetszett neki, hogy bekéredzkedett a házba, hogy közelebbről megnézhesse. Amikor az aranytojást is meglátta, majd megbolondult érte, és mondta a gazdának, hogy bármi áron megvenné, mert jól tudta, micsoda nagy értékű madár az! Hanem az asztalos semmi kincsért nem akart megválni kedves madarától. Fölajánlotta az ékszerárusnak, hogy a tojásokat megveheti, ha akarja: ötszáz dollár darabja. Az tüstént beleegyezett, és elment a tojásért mindennap. A csodamadárnak gyorsan híre ment az egész birodalomban. Megtudta a király fia is, aki tanulta a madarak nyelvét, és elhatározta, hogy mindenáron beszél az asztalos madarával. Egy napon ezzel állt az apja elé: – Édesapám! Engedjen el engem az asztalos házába! Én megérteném a madár titkát, s úgyse lelném a helyemet, amíg nem beszélek vele. De a király nem nézte jó szemmel a nyugtalan fiú tervét. Félt, hogy még bajba keveredik miatta. A kalandvágyó ifjú herceget azonban semmi sem tudta visszatartani. Hiába tiltotta meg apja, mégis elment a szegény ember házába. A madár elénekelte neki a titkát, a herceg jól megértette minden szavát: „Ki fejem, szívem megeszi – mondta a madár -, világát vígan élheti.” Kínálta is a herceg minden vagyonát a madárért, de az asztalos meg a felesége neki sem adták oda. Törte a fejét sokáig a királyfi, milyen furfanggal juthatna mégis a madárhoz, míg végre kitalálta, hogy elveszi feleségül az asztalos csúf lányát. Készülődtek is nyomban a lakodalomra. Hívatták a jegyzőt, és másnapra kitűzték az esküvőt. A herceg meghagyta az asztalos feleségének, hogy a lakodalmi ebédre süsse meg neki a madár fejét meg a szívét. Másnap reggel az asztalosné levágta a madarat, a fejét meg a szívét nyársra tűzte, és a tűz fölé akasztotta, hogy megsüljön, mire a templomból visszaérnek. Aztán mindnyájan elmentek az esküvőre. Amíg ők a templomban voltak, két árva gyerek kódorgott a ház körül. Éhesek voltak az árvák, és a sült hús finom szaga becsalta őket a házba. A tűz fölött meglátták a két darabka húst, mindjárt megosztoztak rajta, és megették. Mikor a násznép hazaért a templomból, a herceg szólt az asszonynak, hogy el ne feledje felszolgálni neki a madár fejét meg a szívét. Szalad az asszony a tűzhöz, de bizony a húsnak csak hűlt helyét találta. Elkeseredett erre a királyfi, de már nem tudott mit tenni. Az esküvő megvolt, s neki – ahogy megegyeztek – vinnie kellett csúf asszonyát meg annak a szüleit királyapja palotájába. A király rettenetes dühbe gurult, mikor látta, hogy milyen balgaságot csinált a fia, és elkergette a palotából. Fájt pedig a szíve nagyon az öreg királynak, hiszen egyetlen gyermeke volt, és most örökös nélkül maradt a birodalom. Ezalatt az árvák a madárhússal a hasukban a nagy erdőben barangoltak. Mire rájuk esteledett, igen elfáradtak. Bekopogtak egy házikóba, hogy kapnának szállást éjszakára. Három lányka lakott a házban, három testvér. Jó szívvel fogadták az árvákat, lefektették őket, és mondták nekik, hogy eljöhetnek akár minden este, úgy bánnak majd velük, mint édestestvéreikkel. Másnap reggel, amint a legkisebb lány az ágyukat rendezgette, ötszáz dollárt talált a párnájuk alatt. Így ment ez ezután is: minden reggel ott volt az ötszáz dollár a párna alatt, de megkérdezni nem merték az árváktól a titkot. Így éltek együtt öten, míg az árvák felnövekedtek, és túljutottak a húszéves koron. Egy nap meghalt az öreg király. Mivel örökös nem maradt utána, úgy határoztak, hogy a koronáját felfüggesztik a palota kapujára, s az lesz a király, akinek a fejére esik a korona. Sorakoztak is a népek három nap, három éjjel a kapu íve alatt, de bizony a korona meg se mozdult. Volt köztük mindenféle szerzet: herceg, generális, de még suszterinas is; de egynek se pottyant fejére a szerencse. Mikor másodszor is kihirdették, hogy lehet a királyságért próbálkozni, Jack és John – így hívták a két árvát – egyet gondolt, kapták magukat, s elmentek szerencsét próbálni. A legidősebb lány ellátta őket mindennel az útra, lovakat is adott alájuk, és a két árva elindult a palotába. John ment elsőnek a korona alá, de nem járt szerencsével. Hanem amikor Jack odaért, a korona leoldódott az ívről, és úgy ráállt a fejére, mintha mindig azon lett volna. Nosza, mindjárt körülfogták és éljenezték a népek az új királyt. Mikor a koronázási ünnepnek vége volt, Jack, a király azt mondta testvérbátyjának, hogy jöjjön ő is a palotába, ellehet ott vele holtáig boldogan. De John így felelt: – Édes öcsém, te megtaláltad immár a szerencsédet. Most rajtam a sor, hogy én is megkeressem a magamét. Azzal elbúcsúztak egymástól. John még visszatért nevelőtestvéreihez, és elmesélte, milyen szerencsével járt Jack. A jóságos lányok, mikor megtudták, hogy John is útnak indul, megtöltötték a tarisznyáját ennivalóval, és búcsút vettek a fiútól. John nekivágott a nagy erdőnek. Amint mendegélt az erdei ösvényen, egyszer csak bűvös-bájos gyönyörű lány került eléje. John maga is jóképű legény volt, és a tündéri hölgy nagy igyekezettel próbálta elbűvölni a fiút. Cirógatta, s mondott neki annyi kedveset, szépet, hogy John szinte észre se vette, amikor megígérte, hogy elveszi feleségül a tündért, és gyönyörű palotát építtet, ahol lakni fognak. John azt hitte, ezzel már meg is találta a szerencséjét, visszaindult hát a házba, és elmondta a lányoknak, hogy házasodni készül. Hanem azok nagyon óvták a fiút a meggondolatlan lépéstől. – Ráérsz még a házasságra – mondták neki. – Szép legény vagy, fiatal és gazdag, mindennap növekszik a kincsed ötszáz dollárral. Minek vennéd el az első asszonyt, aki utadba került? De Johnt annyira elbódította a szerelem, hogy nem hallgatott az okos, féltő szóra. A negyedik napra el is készült a palota. John szépen beköltözött a tündérrel. Egy ideig békésen éltek, ám egy napon a tündér úgy gondolta: most már eljött az ő ideje. Mert a szépséges gonosz tündér nem szerelemből édesgette magához a fiút, hanem mert meg akarta szerezni tőle a madár kincset adó szívét, amit az még gyerekkorában megevett. Mézes, csalóka beszédekkel elhitette Johnnal, hogy beteg a gyomra, és megitatott vele valami italt, amitől majd meggyógyul. Hanem attól a bájitaltól addig öklendezett a fiú, míg kihányta a madár csodaszívét egészben. A tündér fölkapta a bársonyos szívecskét, jól megmosta, és azonnal le is nyelte. Mikor ilyenformán elérte gonosz célját – hisz ezután már az ő feje alatt lesz mindennap az ötszáz dollár! -, elkergette Johnt a palotából. Pórul járt hát a hiszékeny fiú, és szomorúan hazaballagott. A jólelkű lányok nem rótták meg, amiért nem hallgatott a szavukra, hanem megint telirakták ennivalóval a tarisznyáját, hadd menjen, ha már eltökélte, hogy tovább keresi a szerencséjét. John ismét a sűrű erdő felé vette útját. Alig pár órát gyalogolt, mikor egy tisztáson két embert pillantott meg, akik meztelen karddal életre-halálra küzdöttek egymással. Kérdi tőlük a fiú, mi az a nagy tét, amiért így egymásnak estek. Azok nem is szóltak vissza, csak rámutattak egy kicsiny abroszra, amelyik ott hevert mellettük a földön. – Ezért a kis abroszért verekednek ilyen ádázul? Bizony mondom, maguk meghibbantak! Veszek én maguknak ennél különbet a boltban! – Ilyen abrosz nincs még egy a földön – kiáltották neki, – mert ez csodaabrosz: ha kiterítik, megtelik mindenféle finom étellel-itallal. Fejedelmi módon élhet belőle holtáig, aki a birtokába jut. John hitte is, nem is az emberek beszédjét. Bizonyságul kiterítették neki az abroszt: hát, uramfia, tele lett az annyi minden jóval, hogy a fiú alig bírta mind megenni. A sok jó ételtől úgy megerősödött, hogy – gondolta – a győztessel most már ő is meg tudna vívni az abroszért. S csakugyan hamarosan véget ért a küzdelem – az erősebb megölte a gyengébbet. John akkor így szólt az emberhez: – Ehhez az abroszhoz nekem is jogom van. Döntse el a fegyver, melyikünké lesz. John és az előbbi győztes párbajozni kezdtek. Ezúttal John bizonyult erősebbnek, és ő vitte el az abroszt. Kincsével aztán hazaindult. Otthon mindjárt ki is próbálta. A három lány ámulatára azonnal megterült a legfinomabb ételekkel és italokkal. Mikor mindnyájan jóllaktak belőle, a legöregebb lány így óvta megint a fiút: – Megtaláltad immár a szerencsédet, ezzel a kinccsel holtodig gazdagon élhetsz. Vigyázz nagyon, nehogy a csalárd tündér hatalmába kerülj megint. Fogadd meg, hogy feléje se mész többé. John jól emlékezett még, miként csalta meg őt az álnok asszony, megnyugtatta hát a lányokat, hogy többé feléje se néz a kastélynak. Vacsora után John kiment a ház elé egy kicsit sétálni. Már indult volna vissza, amikor hirtelen elébe toppant a felesége. Aztán mintha semmi se történt volna köztük, a tündér karon fogta Johnt, simogatta, kedveskedett neki, s olyan hízelgően ölelgette, hogy a fiú elfelejtett minden rosszat, és bementek együtt a palotába. Szegény fiú megint úgy belehabarodott a tündérszép asszonyba, hogy még az abroszt is nekiadta ajándékba. De a békesség ezúttal se tartott soká köztük. Most, hogy a terítő az övé volt, az asszony mindenfélét kitalált, hogy megszabaduljon a fiútól. Össze is vesztek csúnyán, és a tündér elkergette Johnt a palotából. Szánalmas látvány volt, amikor megjelent a jóságos három lány házában. De azok most sem vetették a szemére ostobaságát, csak készítették serényen a tarisznyát. Másnap reggel John ismét útnak indult. Nagy meglepetésére – ugyanazon a tisztáson, ahol legutóbb az abroszért dulakodtak – most is látott két embert, akik véresre verték egymást. Kérdi tőlük, min kaptak össze, de azok nem is szóltak vissza, csak mutattak a földre. De John nem látott ott mást, mint egy közönséges derékszíjat. – Ezért ölik egymást ilyen hévvel? – kérdi tőlük. – Veszek én maguknak különbet ennél akármelyik boltosnál! – Dehogy kapnál még egy ilyet! – mondták neki a verekedők. – Tudd meg, hogy ez csodatévő öv: aki derekára köti, láthatatlanná lesz, és csak gondol egyet, máris ott van, ahol akar. John mondja nekik, hogy egy szavukat se hiszi, míg ki nem próbálhatja a csodaövet. A két ember sokáig latolgatta, hogy megengedjék-e neki a próbát: hátha vissza se jön vele többet. De John megesküdött, hogy nem megy tovább egy mérföldnél, s visszajön vele tüstént. Úgy is lett. Felkötötte az övet a derekára, láthatatlanná lett, elment vele egy mérföldre, s egy perc se telt bele, máris visszaért a tisztásra. A két ember folytatta tovább a párbajt, míg végül egyikük elesett. John akkor így szólt a győzteshez: – Az öv éppúgy illet engem, mint téged. Küzdjünk meg érte. Az vigye el, aki erősebb. Másodszor is elkezdték a kemény párbajt, és John került ki győztesen. Örült a fiú a szerencsének, és hazament a csodaövvel. Otthon úgy fogadták, ahogy eddig, és nem győztek a lelkére beszélni, hogy most már csakugyan kerülje messzire a gonosz tündért, nehogy harmadszor is pórul járjon vele. Hiába bizonygatta a fiú, hogy látni se bírná többé a tündért, mikor a kastély előtt sétálva megint rátalált a tündérre. Olyan szép volt akkor este, hogy a fiú szólni se tudott a gyönyörűségtől, csak a karjaiba kapta, és vitte be a palotába. Két napig úgy éltek megint, mint a galambok. John harmadszor is olyan bolondul beleszeretett az asszonyba, hogy egyszer – mikor kedvébe akart járni – felkötötte a csodaövet, és a nagy égen át elröpültek együtt a Csillagok Szigetére. Égi boldogságban töltötték el az éjszakát, de másnap reggel, míg a fiú aludt, a tündér lekapcsolta róla az övet, visszament vele a kastélyba, az urát meg otthagyta egyedül a szigeten. Mikor John felébredt, mindjárt tudta, hogy a gonosz asszony megint rászedte, de már késő volt. Még nagyobb volt a keserűsége, mikor körüljárta a szigetet, s nem látott mást, csak a végtelen tengert körös-körül. El nem tudta gondolni, hogy fog ő innen hazajutni. Nemsokára igen megéhezett, és elindult a szigeten, hogy ennivaló után nézzen. Egyszer csak egy almafára bukkant, amely roskadásig tele volt zöld és piros almákkal. Leszakított egy zöld almát, beleharapott, és abban a szempillantásban lóvá változott. Akkor egy pirosat szakított le, azt is megette, és újra ember lett. Megörült a fiú a csodának, gondolta, jó hasznát veszi majd: ha megjön a hideg idő, vagy ha nagyobb utat akar tenni a szigeten, lóvá változtatja magát. Hét évig éldegélt így magában a szigeten. Ha unatkozott, kosarakat font, és teleszedte almával. Egy nap, amint így dolgozgatott, hirtelen egy hajót pillantott meg a tengeren. Addig integetett, míg végre a kapitány észrevette a jelzéseket, és egy csónakot küldött érte. John sírt örömében, hogy ennyi idő után megszabadult a szigetről. Aztán fogta a kosarait a zöld és piros almákkal, azt is betette a csónakba. A hajón megkérte a kapitányt, hogy vigye őt vissza a hazájába. Mikor földet értek, első útja a tündér palotájába vezetett, és szállást kért éjszakára. Az asszony nem ismerte meg Johnt, mert a hosszú idő alatt igen megnőtt a szakálla, ruhái ronggyá szakadtak rajta. Hanem másnap, mikor szépen megborotválkozott, és új ruhát öltött, azonnal ráismert. Ahogy szokta, most is addig ölelgette, míg a fiú – látszólag – megbocsátott neki. De ezúttal John nem hagyta magát rászedni, és eltervelte, hogy alaposan megbünteti az asszonyt a sok gonoszságáért. Mégis úgy tett, mintha semmit nem forgatna a fejében. Egy nap azt mondja az asszonynak: – Eleget civódtunk már idáig. Ideje lenne végre fényes lakomát tartani. Meghívhatnád az ünnepre az egész rokonságodat. Örült az asszony, hogy John így megbékélt, és sietve összehívta minden rokonát a fényes ünnepségre. Voltak tán ötvenen is a vendégségben. A csodaabroszon terítettek: volt azon enni-innivaló bőven mindenkinek. Az ebéd végén a házigazda megkínálta vendégeit azzal az almával, amit a szigetről hozott. – Ilyen finom almát még ember sose evett életében. De van egy titka: mikor én megadom a jelet, mindenkinek egyszerre kell beleharapnia. – Jól vigyázott John, nehogy elvétse a játékot! Mikor mindegyik vendégnek kezében volt a gyümölcs, John tapsolt egyet, és mind egyszerre beléharapott a zöld almába. Egyszeriben lovakká változtak. Kancák lettek az asszonyok, csődörök a férfiak, a gyerekek meg kiscsikók. Nyerítettek és horkantottak, mint az igazi lovak. John felesége is kanca lett, csak éppen hófehér, nem szürke meg barna, mint a többi. John akkor istállóba zárta mindet, és kihirdette a faluban: szebbnél szebb lovai és csikói vannak eladók. Jöttek is a kupecek számosan. A fehér kancát is megvette egyikük, de annak meghagyta John, hogy futtassa meg a mezőn, ameddig csak bírja, aztán hozza vissza neki. Úgy is lett. Mire visszajött, habzott a szája a fehér kancának, de annyira, hogy kiköpte a madár szívét. John rögtön megmosta a szívet, megette újra. A lovat visszaadta a gazdájának. Ő maga meg hazament a házba, ahová a jó lányok valamikor befogadták. A legfiatalabbat elvette feleségül, és boldogabban élt vele holtáig a királynál is. * Videók
|
