kb. 9 perc olvasás
Híres aratóbálok az Érmelléken
Híres aratóbálok az Érmelléken
A múlt század első évtizedeiben, amikor még a nyarak simogató sárgás fényűek voltak, ifjaktól és idősektől tarkállott a határ. Egy ilyen nyári délutánon éppen az utolsókat pöfögte az arató-, valamint a cséplőgép, szegre kerültek a sarlók, a kaszák, kisimultak a homlokbarázdák, alábbhagyott sajogni tenyér. Aratás vége volt. Augusztus elején már mondogatták a régi öregek: „Tarlóról fúj a szél…” Ám jöhetett az aratóbál!
Az egyik legnevezetesebb vidéki mulatság az aratás befejezéséhez kötődött. Az aratóbálok voltak az Érmellék egyik leghíresebb táncmulatságai.
Falvakban a bálozások tehát különböző ünnepekhez, munkák befejezéséhez kötődtek. Mivel ritkán került rájuk sor, mindig lázas készülődés előzte meg a fiatalság körében. Nyáridőben az aratóbálokhoz fűződött a legtöbb népszokás. Az aratás befejezésekor aratókoszorúkat kötöttek, és azt ünnepélyes menetben a földbirtokos vagy a gazda elé vitték. Az aratást vacsora és táncos mulatság fejezte be. A Kárpát-medencében rengeteg hiedelem és varázserejű esemény kötődött a nyári betakarításhoz, különösen az utolsó gabonacsomóhoz, amely a szántóföldön maradt aratás végén. A tarlón mindig hagytak annyi gabonát, amennyit összeszedegethettek a szegények. Ha „felszabadultak” a földek, a határ tele volt tallózókkal.
Báli szokások falun
Akik a bált szervezték, azok intézték a helység díszítését is. A század eleji Érmelléken inkább pajtákban, nagyobb sátrakban került ezekre sor. Az iparos otthonok csak a mesteremberek kiváltsága volt. A nagyobb településekről színes krepp-papírt hozattak, díszeket készítettek, mezei virágot, érett búzából font koszorúkat raktak fel díszítésül. Sok helyen a lányok nagy virágkoszorút fontak és a választott legény oldalán vitték el a bálba, ahol a szervezők a legszebbiket a díszhelyre akasztották.
A bál kezdése nem volt időhöz kötve. Ha már elegen összegyűltek, a fogadott muzsikusbanda rázendített. A lány belépődíját mindig a legény fizette. Nőtlen férfiember mehetett egyedül bálba, lánynak nem illett, mert úgy sem kérte fel senki táncolni, „petrezselymet árult”. Legfeljebb néhány italos legény intett neki, ám ez megszégyenítő, sértő tettnek számított. Az is botrányos volt, ha a lányt valamilyen asszonynép – anyja, nénje, keresztanyja – nem kísérte el.
Házasembernek, férjes asszonynak sem illet egyedül menni a bálba, csak együtt. Az asszony csak a férje engedélyével mehetett táncba más férfiemberrel. Ellenkező esetben gúnyos megjegyzések érték a férjet. A veszekedés, verekedés sokszor bizony ilyenekből támadt. Szerencsére legtöbbször csendőr is vigyázta a rendet, s ha kellett, a kötekedőt rendre utasította, olykor vissza sem engedte a bálba. A zenészek éjfélig főleg csárdást húztak. Három-négy nóta volt egy tánc, utána a muzsikusok is ittak, gyantáztak. Ez alatt vissza lehetett kísérni a lányt az anyjához, vagy a gardírozóhoz. A tánc alatt nem illett a lányt lekérni, mert attól ismét botrányba fulladhatott a mulatság. A vonókba éjfél után kerültek a bankók, amikor már nótákat is lehetett rendelni.
Virtus
Sokszor előfordult, hogy mindenki más nótát, dalt akart hallani. Ezekből újfent kipattantak a veszekedések, verekedések. Bizony sokszor készültek erre a legények és botokat dugtak el a bál előtti környéken, hogy szükség esetén kéznél legyenek. A szünetekben át-átmentek az ívóba egy kis borért, pálinkáért, így könnyebben ment a sértődés, berzenkedés, féltékenykedés, kötekedés. A férfierő, a bátorság, a vakmerőség pozitív tulajdonságnak számított a falusi ember szemében. Azt garantálta, hogy ez egy erős, kemény ember, az életben is boldogulni fog. Az alamuszi legény, „amelyiknek a tej is megaludt a szájában” a lányoknak sem kellett. A bálokban többször előkerült a bicska, a fokos, így nem egy esetben gyászos vége lett a mulatságnak. Olykor az is csetepatéra adott okot, ha más településről jöttek át a legények egy kis virtusfitogtatásra. Idős emberek között ma is közszájon forog egy szégyenletesen nevetséges, titkolni való „melléfogás”, ami két érmelléki falu legényeivel esett meg.
„Fogjátok meg!”
Ennek okáért a két falu nevét nem is említjük, mert még élhetnek eme csúfos eset szenvedő alanyai, így csak dióhéjban meséljük el, amit az egyik nyolcvanas éveiben járó „túlélőtől” hallottunk valahol az Ér partján. Történt, hogy két közeli faluban is az aratás végét ünnepelték, amikor egy rövidebb dűlőúton átrándultak egy kis szomszédolásra, erőfitogtatásra a legények. Az idegenek érkezése máris felforralta a vért a fejekben, de kellett is, mert már leülőben volt a hangulat. A jövevények túlerővel találták magukat szemben, így hamar futásnak eredtek, vissza a dűlőn. Azok, akik otthon érezték magukat, persze utánuk lódultak, hisz jó móka lehetett volna belőle, ha hazáig verik a hívatlanokat. Igen ám, de a házigazdák közül voltak józanabbak is, akik gyorsabban tudtak futni elázott cimboráiknál, így a sereghajtók leszakadtak. Ez lett aztán a csúfságnak csúfsága. Ugyanis még a holdvilág sem tartott az üldözőkkel, így a sereghajtók a saját cimboráikat érték be és azokat hagyták helyben a vaksötét dűlőn. Hát ilyenek is megestek egykoron az Érmellék daliás legényeivel.
Szép ruhák…
A báli ruháknak nagyon fontos szerepük volt a falusi mulatságokon is. Illet minden alkalomra újat vásárolni, de ezt nem mindenki engedhette meg magának. Azért a szülők igyekeztek, hogy az eladó sorban lévő lányokat mindenképp új ruhákba öltöztessék. Ezek az alkalmak szolgáltak arra is, hogy férjet foghassanak maguknak.
Az első bálozók ruhájának fehérnek kellett lennie. A ruha kivágása visszafogott volt, és az ékszer sem lehetett hivalkodó. Ha szerencséje volt a lánynak, akkor a következő évben már jegyesével mehetett a táncba. Ma is mérvadó a női elegancia, de már nincsenek ennyire fontos társadalmi következményei.
Végig táncolni az éjszakát! – erről szóltak, és még ma is erről szólnak a bálok. Szép ruhák, szép ékszerek, formaságok. Ezek nélkül nem bál a bál. A régi lányoknak férjet kellett fogniuk, emiatt minden fortélyt be kellett vetniük. Ma már kevesebb a kacérkodás, de a hangulat ugyanaz maradt, mint évszázadokkal ezelőtt. Csak a bort váltották fel a drága pezsgők. Bár az érmelléki bálokon ma is ott fonott demizson az asztal lábánál és a jó kétszer főzött „egészség” is ott aromázik az üvegekben. De a mértékletesség úgy diktálja, a saját cimboráját mindenki felismerhesse. Meg ne ismétlődhessen többé az a felejteni való eset…
Sütő Éva (Érmellék, szerelmem – 2013)
*
„A kaláka a falu körüljárásával kezdődik, hívogatják a lányokat-legényeket a közös munkára. A zenészek, indulástól együtt mennek a folyton nagyobbodó legénycsoporttal (a lányok csak később mennek a kalákába) s kísérik ezeknek harsány menetelő-énekét. Így tart az egész addig, amíg megérkeznek a munkahelyre. Rövid szünet, majd elkezdődik zeneszóval az aratás; s kisebb szünetekkel szól a zene a munka befejezéséig. Zeneszóval vonulnak vissza a faluba, a bál helyére, ahol reggelig tart a mulatás.”
Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje. Kolozsvár, 1943. 10. oldal
*
aratóünnep
az → aratás befejezésének megünneplése. A mezőgazdasági hagyománykörnek az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokása. Első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Az aratóünnepnek különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan megegyezik. Az aratás befejezése után a részesaratók búzakalászból, mezei virágból → aratókoszorút kötöttek, ritkábban → búzababát és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. A tánccal egybekötött aratószokás egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az egyénileg arató gazda nem rendezett ünnepséget, de a kalákás vagy részesaratásnál rendszerint kalákatánc (→ taposóbál), kepebál (Felvidék) fejezte be az aratást, amelyet gyakran a tarlón tartottak meg. A gazda a munkásokat itallal – gyakran étellel is – megvendégelte. – Irod. Madarassy László: Magyar aratószokások (Ethn., 1928); Madarassy László: Az aratókoszorú (Ethn., 1931); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
(Magyarvalkó, v. Kolozs m.)
Hagyományos aratóünnep és aratóbál Siterben
2017. augusztus 8. 16:29
A Hegyközi Gazdák Egyesülete és az Érmelléki Gazdák Egyesülete szervezésében harmadik alkalommal került megrendezésre a Rozsarató és tarlóhántó ünnepség.
Égett a napmelegtől a kopár szik sarja, de a legelők tarkította hegyközi határ megtelt vidámsággal, muzsikával, kézi aratókkal, akik két éve Albison, tavaly pedig Hegyközcsatáron tartottak hasonló demonstrációt a gabona múlt század eleji hagyományos betakarításáról.
Az aratónapon tomboló hatalmas kánikulában összesen hét – Hegyközcsatárból három, Siterből, Hegyközszentmiklósról, Szalacsról, Érsemjénből pedig egy-egy csapat állt be a pásztába és vágta a rendet hagyományosan sarlókkal, kaszákkal, utánuk pedig marokszedők kötötték a kévét, rakták a kalangyát vagy az asztagot, ki hogyan nevezte a búzakötegekből rakott halmokat.
Míg az aratók ügyködtek, Csomortányi István az ÉGE ügyvezető elnöke szót ejtett az idei Magyarok Kenyere programról, figyelmükbe ajánlva a gazdáknak a kezdeményezés karitatív jellegét, felhívást intézve hozzájuk az idei búzagyűjtésre is.
Közben a Cser-dűlőben, ahol egyébként az aratnivaló is sárgállott, felállították a napellenző sátrakat, mellettük hatalmas üstökben rotyogott a birkatokány, a sertéspörkölt, kinek-kinek szájíze szerint való magyaros étkek. A vendégváró kalács meg a pogácsa is körbejárt, na meg a kiváló vendégmarasztaló hegyközi dombok leve is, ami kedvet adott a jó munkához az aratóknak. Felcsendültek a tőről metszett népdalok, hersegett a jól kifent kasza meg a sarló, valóságos század eleji hangulatot teremtve a hegyközi határban.
Az aratókat is bíztatták a gabonatábla végéből – mindenki a falubéli csapatát –, bár nem a verseny volt a fő látványosság, hanem a sok szép nemzeti viseletbe öltözött asszony és férfiember, akik százéves aratási hagyományokat elevenítettek fel, hogy átadhassák megőrzésre az utókornak, még mielőtt végképp feledésbe merülnének a föld adta „élet” begyűjtéséhez kötődő ősi szokások, munkamódszerek.
A legügyesebbeknek a szalacsiak bizonyultak, de a búzatábla szélén drukkolók holtversenyre „esküdtek”. Sereghajtók tehát nem voltak, de annál több volt a látványosság, na meg egy kis nosztalgia is a régi idők után.
A tarlóhántás művelete is megelevenedett, (a tarlóhántás a betakarított kalászosok vagy egyéb kultúrák utáni talajállapot javítását szolgálja, amelynek során az aprított szár- és gyökérmaradványokat egy sekély szántással a talajba dolgozzák), ezt az eljárást Forró Árpád és Molnár Gellért mutatta be az érdeklődőknek.
Délben, az aratóünnepet megelőzendő, a helyi Árpád-kori templomban a helybéliek, a hegyközi településekről és az Érmellékről érkezettek hálaadó istentiszteletet tartottak.
Az aratási demonstráció befejeztével a kalangyák mellett Szomor Attila lelkipásztor megáldotta az újkenyeret, amelyet Bíró Ferenc Sándor és Dull Melinda hegyközcsatári néppártos tanácsosok szeleteltek fel, majd mindenki vehetett belőle egy-egy darabkát, dicsőségére annak, aki kiparancsolta mindezeket a termőföldből.
Jó munka végeztével jó ebéd dukált nem csak az aratóknak, de a szemlélőknek is, miközben Csomortányi Isván gazdaegyesületi ügyvezető egy-egy ajándékcsomagot adott át a bemutatót tartó csapattagoknak, majd köszönetet mondott a síterieknek a közreműködésért, illetve mindazoknak, akiknek a segítségével létrejöhetett az immár hagyománnyá nemesedő aratóünnepség. Bejelentette azt is, hogy jövőre a szalacsiak tervezik az esemény megszervezését.
Estére a síteri kultúrházban aratóbál várta a mulatni vágyókat.
Az esemény az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének Szövetsége (EMGE-Szövetség), a siteri Lácz Közbirtokossági Egyesület, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) és a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre.
A Hegyközi Gazdák Egyesülete és az Érmelléki Gazdák Egyesülete szervezésében harmadik alkalommal került megrendezésre a Rozsarató és tarlóhántó ünnepség.
Égett a napmelegtől a kopár szik sarja, de a legelők tarkította hegyközi határ megtelt vidámsággal, muzsikával, kézi aratókkal, akik két éve Albison, tavaly pedig Hegyközcsatáron tartottak hasonló demonstrációt a gabona múlt század eleji hagyományos betakarításáról.
Az aratónapon tomboló hatalmas kánikulában összesen hét – Hegyközcsatárból három, Siterből, Hegyközszentmiklósról, Szalacsról, Érsemjénből pedig egy-egy csapat állt be a pásztába és vágta a rendet hagyományosan sarlókkal, kaszákkal, utánuk pedig marokszedők kötötték a kévét, rakták a kalangyát vagy az asztagot, ki hogyan nevezte a búzakötegekből rakott halmokat.
Míg az aratók ügyködtek, Csomortányi István az ÉGE ügyvezető elnöke szót ejtett az idei Magyarok Kenyere programról, figyelmükbe ajánlva a gazdáknak a kezdeményezés karitatív jellegét, felhívást intézve hozzájuk az idei búzagyűjtésre is.
Közben a Cser-dűlőben, ahol egyébként az aratnivaló is sárgállott, felállították a napellenző sátrakat, mellettük hatalmas üstökben rotyogott a birkatokány, a sertéspörkölt, kinek-kinek szájíze szerint való magyaros étkek. A vendégváró kalács meg a pogácsa is körbejárt, na meg a kiváló vendégmarasztaló hegyközi dombok leve is, ami kedvet adott a jó munkához az aratóknak. Felcsendültek a tőről metszett népdalok, hersegett a jól kifent kasza meg a sarló, valóságos század eleji hangulatot teremtve a hegyközi határban.
Az aratókat is bíztatták a gabonatábla végéből – mindenki a falubéli csapatát –, bár nem a verseny volt a fő látványosság, hanem a sok szép nemzeti viseletbe öltözött asszony és férfiember, akik százéves aratási hagyományokat elevenítettek fel, hogy átadhassák megőrzésre az utókornak, még mielőtt végképp feledésbe merülnének a föld adta „élet” begyűjtéséhez kötődő ősi szokások, munkamódszerek.
A legügyesebbeknek a szalacsiak bizonyultak, de a búzatábla szélén drukkolók holtversenyre „esküdtek”. Sereghajtók tehát nem voltak, de annál több volt a látványosság, na meg egy kis nosztalgia is a régi idők után.
A tarlóhántás művelete is megelevenedett, (a tarlóhántás a betakarított kalászosok vagy egyéb kultúrák utáni talajállapot javítását szolgálja, amelynek során az aprított szár- és gyökérmaradványokat egy sekély szántással a talajba dolgozzák), ezt az eljárást Forró Árpád és Molnár Gellért mutatta be az érdeklődőknek.
Délben, az aratóünnepet megelőzendő, a helyi Árpád-kori templomban a helybéliek, a hegyközi településekről és az Érmellékről érkezettek hálaadó istentiszteletet tartottak.
Az aratási demonstráció befejeztével a kalangyák mellett Szomor Attila lelkipásztor megáldotta az újkenyeret, amelyet Bíró Ferenc Sándor és Dull Melinda hegyközcsatári néppártos tanácsosok szeleteltek fel, majd mindenki vehetett belőle egy-egy darabkát, dicsőségére annak, aki kiparancsolta mindezeket a termőföldből.
Jó munka végeztével jó ebéd dukált nem csak az aratóknak, de a szemlélőknek is, miközben Csomortányi Isván gazdaegyesületi ügyvezető egy-egy ajándékcsomagot adott át a bemutatót tartó csapattagoknak, majd köszönetet mondott a síterieknek a közreműködésért, illetve mindazoknak, akiknek a segítségével létrejöhetett az immár hagyománnyá nemesedő aratóünnepség. Bejelentette azt is, hogy jövőre a szalacsiak tervezik az esemény megszervezését.
Estére a síteri kultúrházban aratóbál várta a mulatni vágyókat.
Az esemény az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének Szövetsége (EMGE-Szövetség), a siteri Lácz Közbirtokossági Egyesület, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) és a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre.