kb. 9 perc olvasás
Egy 190 éves javaslat az állandó magyar színház létrehozására
Domonkos CsabaAz első állandó magyar nyelvű színház 1837 augusztusában nyílt meg Pesten, és egy közel 40 éves álmot váltott valóra. A színház építésének nagy lökést adott egy öt évvel korábbi mű, amely részletes és alapos javaslatot tett le az asztalra arról, hogyan lehetne egy magyar játékszínt alapítani, és a működést hosszú távon is biztosítani. Alkotója Széchenyi István volt, aki már ekkor, 1832-ben Buda-pestnek nevezte a magyar fővárost.
„Biztos alap nélkül tartóslag semmi sem állhat” – e mondattal kezdődik az a kis röpirat, amely 190 éve jelent meg, és a magyar nyelvű színjátszás budapesti központi helyszínének létesítéséről szólt. A Magyar játékszinrül című művet 1832-ben nem a kor egyik vezető színésze vagy írója vetette papírra, hanem Széchenyi István.
Meglepőnek tűnhet, hogy Széchenyi a színjátszással is foglalkozott, pedig e kérdéshez is ugyanúgy állt hozzá, mint szinte mindenhez. Egy magyar nyelvű állandó színház a nemzet emelkedéséhez járul hozzá, segíti a város emelkedését (ugyanis nem csak Budapesten – vagy ahogy a Magyar játékszinrül című művében írja: Buda-pesten – gondolta végig a színház építésének lehetőségét), ami mindenre kihat a kultúrától a gazdaságig.
A régi pesti városfal egy bástyájában német színház működött, de tartottak benne magyar nyelvű előadásokat is (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
Miért írta meg Széchenyi e művet? Tulajdonképp felkérték erre, Pest vármegye ugyanis 1831-ben egy választmányt hozott létre a nemzeti nyelv és a színjátszás előmozdítására, és Széchenyit keresték meg, hogy vesse papírra gondolatait. Ekkor már közel 40 éve napirenden volt egy pesti állandó magyar nyelvű társulat és színház létrehozásának ügye. A vidéki városokban előtte már nyíltak meg magyar színházak, de Pesten csak legfeljebb magyar nyelvű társulatok játszottak az alapvetően német színházakban. Pedig törekvés számos volt, sőt 1807-től az Országgyűlés napirendjén is szerepelt a magyar nyelvű színjátszás előmozdításának kérdése, 1830-ban egy állásfoglalás is született róla róla.
Széchenyi a röpiratában megfogalmazta, hogy miben látja a korábbi sikertelenségek okát:
„A’ czél nem kevésb és semmi egyéb mint hazánkat a’ Játékszín kellemiben ’s hasznaiban részesíteni általában. De ennek létesítésére eddig valyon milly planum szolgált? Fellobbant a’ tárgy; rakatott elv; szedetett pénz, itt, ott, amott és szinte mindenütt; eltanácsoltattak órák, napok, hetek: de egyesitő planum, convergens systema nem volt; ‘s ím ezért, éppen ezért sehol sincs ‘s nem is lehet valódi siker.”
Az alig 100 oldalas kis műben részletesen kifejti, miképp lehetne úgy megalapítani egy színházat, hogy az tartósan és biztos alapokon működjön. Valójában egy egész hálózatot javasolt, de mindenekelőtt úgy gondolta, hogy először egy budapesti játékszínt kellene felállítani biztos háttérrel, és utána a többi városban:
„azt állítom, hogy habár honunk nagyobb és kisebb helyein több vagy kevesebb jó szerencsével éldegélhet és tenghet valamelly színész társaság ezentúl is még több századon keresztül; soha sem fog azért általányos színházi siker — ’s ím ez a’ mi kell — se Kassán, se Miskolczon, se Pécsett, sem az ország akármilly nevezetes helyén, akár hány századok alatt is, némi tökélyre kifejleni, mig Buda-pesten rendes színház, elbomolhatlan fel nem áll.”
Azonban a központi helyszín mellett fontosnak tartotta a biztos anyagi alap megteremtését, a pénzt megfelelően kell elhelyezni, és a színházat megfelelő személynek kell igazgatni. A pénzt egyfajta részvénytársasági formában képzelte el, ahol 500 forintos részvényeket lehetett volna jegyezni, összesen maximum 400-at. A 400 részvényes választotta volna meg a 7 tagú bizottságot – akik csak a színházépület felállításáig maradnának, utána 3-4 felügyelőt választanának meg – és az igazgatót. Az összegyűlt 200 ezer forint felét biztos kamatra adták volna ki, a másikból kezdte volna meg a színház a működését. Széchenyi úgy gondolta, a színházépületnek nem kell nagynak és pompásnak lennie, hosszan érvelt művében az ellen, hogy azonnal egy hatalmas, díszes épületet emeljenek, elégnek gondolt egy tetszetős és megfelelő házat, amit olcsóbb is fenntartani.
Az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház, amely a mai Rákóczi úton, a Múzeum körút sarkán állt, a kép az 1875-ös átépítése előtt készült (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
A helyszínre a Duna-parton a József teret javasolta, ami ma a József nádor tér, ezt találta a legmegfelelőbbnek, míg például a Kecskeméti kapu – a mai Kálvin tér – környékét a legrosszabb választásnak.
Széchenyi röpirata felkavarta az állóvizet, és valóban megindult egy állandó magyar színház létrehozásának előkészítése. Az Országgyűlés 1836-ban tárgyalta is a javaslatot, de az egy szavazattal elbukott, mert akkor már zajlott a Pesti Magyar Színház építése, amelynek alapításakor gyakorlatilag teljesen más úton jártak, mint amit Széchenyi javasolt. A legnagyobb vita a hely kiválasztásában volt, a gróf ugye a Duna-partot javasolta, de végül a színház 1837-ben másutt, a külvárosban, ha nem is a Kecskeméti kapunál, de az annál nem sokkal jobb fekvésű Hatvani kapunál – ami akkor már nem állt, de a terület még a külváros része volt –, azaz a mai Astoriánál, a Kerepesi út (ma Rákóczi út) és az Országút (ma Múzeum körút) sarkán nyílt meg.
Nyitókép: A Nemzeti Színház az 1875-ös átépítés után. A színházat 1908-ban bezárták (Fotó: Fortepan, Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.083)
Magyar játékszín, 1839
Szigethy Gábor előszava
Kitört a háború…
Még csak tervezgették a jobb elmék a Pesten létesítendő állandó magyar színházat, és Széchenyi István már aggódva figyelmeztetett arra, hogy nekünk nem hivalkodó pompa-napi palotára van szükségünk, hová dologtalanul, ünnepként járunk, hanem olyan meghitt, a szellem ragyogásától fénylő színházra, amelyben dolog után, naponként fordulunk meg emberségünk csiszolni, szellemünk fényesíteni, magyarságunk gyarapítani.
De abban sem tudtak megegyezni a döntésre hivatottak, hol emelkedjen az új magyar színház. Széchenyi István a városközpont mellett érvelt, a Duna-partra álmodta a magyar teátrumot, a megyei urak az olcsóbb külvárosi telken s hamarjában kívántak építkezni.
1837. augusztus 22-én megnyílt a pesti Magyar Színház; igaz: jelentéktelen s fordított színdarabbal, igaz: az előadás előtti pillanatokban még mesteremberek kalapáltak, fúrtak, faragtak az alig elkészült épületben, igaz: nem volt jelmeztár, díszlettár, könyvtár, igaz: a keddi megnyitó előadás előtt szombaton érkeztek meg a színészek Pestre, igaz: sár és portenger övezte Thália pesti magyar otthonát – de a derék megyei urak elmondhatták: akartuk a magyar színházat, s lett állandó magyar játékszín Pest-Budán.
Hazafiak: ünnepeljetek!
És ünnepeltünk: mert a Duna mentén évszázadok óta politikában, szellemi életben német szó uralkodott, mert ügyeinkben nálunk nélkül rólunk Bécsben intézkedtek, mert Pesten német színészek német színházban német színdarabokat játszottak, német operát énekeltek; mert Pesten a németek voltak otthon, mi voltunk idegenek.
Ünnepeltünk: 1837. augusztus 22-én a pesti Magyar Színházban a felszabadulás lehetőségében gyönyörködött az egybesereglett sok száz magyar.
Ünnepeltünk: nemzeti adakozásból, hazafiúi felbuzdulásból, gazdagok aranyforintjaiból, szegények krajcárjaiból, kétkezi munkájából, adományaiból megépült, létrejött a pesti Magyar Színház.
Ünnepeltünk: nincs tíz éve, hogy Széchenyi István azt akarta hinni, Magyarország nem volt, de lesz, s íme: színházunk már áll, bizonyítva hazafiúi hitünk, elszántságunk szilárdságát, erejét.
Ünnepeltünk: a boldog ragyogású nézőtéren sokan hitték, Magyarország nem lesz, de – van.
A függöny legördült, jöttek a hétköznapok. Hamar kiderült: a hazafiúi lelkesedés képes semmiből színházat emelni, de képtelen a felépült színházat eltartani. Fogytak a nézők, üresen ásítozott a nézőtér, elapadtak az adományok.
Thália magyar otthona kongott.
A magyarok vitatkoztak: operát játsszunk vagy színműveket? Eredeti drámák jutalmazására költsük a kevéske pénzt, vagy drága énekesekkel örvendeztessük meg a pesti közönséget? Aki hazafi, nézzen színdarabokat, s unatkozzon a teátrumban? Ha valaki operába jár, s elandalodik az énekesnő bájteli hangjain, az hazaáruló? Hazafias oktatóintézmény a színház, vagy örömteli, művelt mulatság, ünnepi szórakozóhely? Operaénekesekért lelkesedjünk vagy színészekért? Schodelné Klein Róza vagy Lendvayné Hivatal Anikó? Opera vagy színmű? Mulatság vagy oktatás? Művészet vagy politika? Esztétikum vagy hazafiság?
Elszabadultak az indulatok, röpködtek a goromba jelzők, ócsárolták egymást az ellenfelek; volt, aki az operát ármányos ostobaságnak nevezte, percnyi életű, hívságos divatcikknek, amelyre a következő nemzedék már emlékezni sem fog; volt, aki azt állította: az opera ellenségei korlátolt ostobák, önteltek, irigy ízlésdiktátorok, itt az ideje kiseprűzni őket a magyar szellemi életből; Schodelné hiú és nagyhangon kárpáló primadonna, úgy viselkedik, mintha más érdemes személy nem létezne színházi életünkben, csak ő – így a színműpártolók s az elvakultabbak hozzátették: még énekelni sem tud igazán; Schodelné európai rangú énekesnő, színházunk drága kincse, kijár neki a tisztelet s kényeztetés, különösen mert hogy ily parlagi környezetben kell fellépnie – védték kedvencüket az operabarátok, s akadt, aki úgy gondolta: ha a pesti Magyar Színház csak operát játszana, nem. lenne többé pénzhiány és költségvetési gond.
Éljen az opera! Halál az operára!
Tegnap a boldog ragyogású nézőtéren lelkesült magyarok együtt ünnepelték a pesti magyar színház megnyitását: Árpád ébredésé-t; ma újságok hasábjain, nyilvános vitákban dühödten acsarkodnak egymás ellen e lelkesült magyarok: kinek az opera, kinek a színmű!
Aki megszólal, magát tartja legkülönb magyarnak, hazafinak! Aki megszólal – akár bölcs, akár ostoba, akár operabarát, akár színműpártoló – eltökélt szenvedéllyel vív hazafiúi igazáért.
Kossuth Lajos börtönben, Wesselényi Miklós börtönben, Pesten házak százait sodorta el az árvíz, Bécsben magyarokat sújtó rendeletek megszigorításán töpreng Metternich, és Pesten, Budán a haza legjobb elméi (s a lelkes ostobák!) azon vitatkoznak: színmű vagy opera?
Magyar játékszín, 1839.
Bajza József színházi szózatának élén szikrázó mondat: Nem tetszeni, hanem használni akarok!
Aranykorunk erkölcsi alapelve, Széchenyi István fogalmazta meg a Hitel előszavában a kor emberének feladatát: célunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, más nap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, amint ti. hiúságoknak kedvezünk vagy ellenezünk, hanem hogy használjunk.
Volt oka aggodalomra, ha szertenézett kies hazánkban: fényleni soknak legfőbb célja, nem – használni.
De a legjobbak felsorakoztak mögé: használni akartak, szolgálni hazát, nemzetet.
1841 kora tavaszán Kossuth Lajos a Pesti Hírlap vezércikkeiről: Használni kívántak, nem fényleni!
Álmodott szabadságunk feltündöklő pillanatában, 1848 nyarán Petőfi Sándor ellobbanó életének evangéliuma: Használni, s nem ragyogni akarok!
Használni, nem ragyogni! – így gondolták a megyei urak is a harmincas évek derekán, amikor – ha kellett, akár gróf Széchenyi István akarata ellenében – védték a maguk színházépítési elképzeléseit, álmait. Használni akartak, hittek Széchenyi fénylő szavának: Magyarország nem volt – de lesz. Használni akartak: felépítették a pesti magyar állandó teátrumot.
Használni akartak, s idő múltán elmondhatták: munkájuk, áldozatkészségük, elszántságuk, tetteik eredményeképpen áll a magyar színház, s léte hirdeti: Magyarország nem lesz – de van.
Akartuk: lett. Felépítettük: van.
Akik úgy gondolták, itt van már a Kánaán, operába jártak, gyönyörködtek a művészetben, muzsikában, énekesnők bájos trilláiban, boldogok voltak a meleg fényű, aranytüzű nézőtéren: élvezték az általuk megteremtett, kiharcolt új életet.
Akik tudták, messze még a magyar Éden, színházba jártak, a magyar irodalom s színjáték ügyében kardoskodtak, elérendő nemzeti céljaink, felnőtt önállóságunk érdekében öntudatunk, éberségünk erősítését szorgalmazták; a mai napnál többet a holnaptól reméltek.
Kitört az operaháború. Kinek az opera, kinek a színmű?
Kitört az operaháború: kinek a jelen, kinek a jövő!
Vannak hamis próféták, akik azt hirdetik nagy gonoszan, hogy már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földje van!
Bajza József, aki csak elvétve járt operába, 1839 őszén higgadt elemzést írt a pesti magyar színház helyzetéről: van egy kiváló énekesnőnk, vannak remek színészeink, állandó magyar színház működik Pesten, s olykor elragadóan csendül fel falai között valamely szép idegen opera; igen, már sok mindent elértünk, álmainkból néhány valóra vált, a hajdani vándorszínésznyomor a múlté, légszesszel világított színházunk ragyog, kocsiszín helyett színpadon, színházban lépnek fel színészeink, kocsmapadok helyett zsöllyékben andalodik az úri közönség, falura száműztük az ekhósszekeret, Pesten már hintók röpítik a színészeket…
Csak az isten szerelmére egy pillanatig el ne higgyük, ne gondoljuk, ne áltassuk magunk, hogy itt van már a Kánaán!
BAJZA JÓZSEF
SZÓZAT A PESTI MAGYAR SZÍNHÁZ ÜGYÉBEN
Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor
Budapest : Neumann Kht., 2003