Nőttön nő tiszta fénye – Magyar költők Széchenyiről

Vörösmarty Mihály: SZÉCHENYIHEZ

Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,

Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.

Akkor ohajtsd azt, hogy téged mindenki szeressen,

Majd ha ez árva hazát mindenikünk szereti.

1835

*

Czuczor Gergely

Gr. Széchenyi Istvánhoz

Csak tört csapáson, bármi balúl vigyen,

Kalandoz a nép, s róla letérni fél,

S bámúlja gyáván a rögökké

Torladozott utakon menőket.

.

Nem úgy, honodnak dísze Te, s nagy fia.

Lenézi a bajt férfi tekinteted,

S zászlóval ingatlan kezedben

Lépve elűl töröd a rögösvényt.

.

Hol kezdje e lant zengeni tettidet?

Vagy hol pihenjen, kezdte ha zengeni?

A műtenyésztő brit szigettől

Boszporuszig nevedet kivívtad.

.

Mi fölriaszthat nemzetet ősei

Hírén nyugodtan szunnyadozásiból,

Jobb vélemények zsenge magvát

Hintegeté hazaszerte tollad.

.

S mint a regéskor hőse, Prométeusz

A nyers anyagnak lelket adó tüzet

Égből hozott: úgy ihletéd Te

Honfiaid kebelét heveddel.

.

Mily érzet, és mily lelkesedés lepé

E szép hazának képviselő szinét,

Hogy megvetetted dús kezekkel

A honi nyelv s tudomány alapját.

.

Új élet, évszak, gondolat és erő

Kel általad föl, kelnek ujabb körök,

S fejlődnek a közb értelemnek

Sarjai a csinosúlt világban.

.

Rákos, sokáig híre-fogyott mező,

Többé nem az már: lenge homokjain

Versengve futnak Pest-Budának

Tapsai közt diadalmi mének.

.

Lelked szilárdabb, s mély behatásival

Dacolni fél a zord elemek dühe:

Ím a hatalmas nagy Dunának

Medre simúl, s foly igába hajtva.

.

Gőzművek, egy más szerkezetű világ

Szülötti, bátran szeldelik árjait,

S föld olta vészekkel fenyítő

Vaskapuit töredezni halljuk.

.

Nem kell ahitnod már Neked, ó dicső!

Emlékszobort, ím alkota tenkezed

Nem porhadandó műveidben,

S a nem irígy unokák szivében.

.

De íme mit lát rád ügyelő szeme

Lelkemnek! izzó gyöngyit alighogy el-

Törléd derűltebb homlokodnak,

Karjaid új viadalra edzvék.

.

Ó menj tehát, a tennivaló, fölös

Sereggel int még, s nyers daliára vár:

A hydra nincs addig legyőzve,

Míg fejeit megújítni képes.

1837

*

Jókai Mór:

Széchenyi halálán

Pusztább az ég egy fényes csillagával!

A nap egy hő sugárral hidegebb;

Egy árnnyal gazdagabb borult jövendőnk,

Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.  

.

A szív, mely egy egész hazával érzett,

Ha megszakadni bírt, óh ne csodáld.

Nagy terhe volt, nagyon sokat viselt az,

S megtört, midőn nem bírta azt tovább.

.

A kéz, mely alkotott sok drága kincset,

Mik késő századokra mennek át,

Az rombolá le íme nemzetének

Legféltőbb, drágább kincsét, – önmagát.

.

Vagy nem tudá azt tűrni forró lelke,

Hogy olyan messze van tőlünk az ég?

A legnagyobb királyhoz ment követnek;

Az Isten trónjához kívánkozék.

.

Jó néki ott! Nálunk emléke légyen,

A föld takarja drága hamvait,

Nevét utókor tartogassa! Semmi

E nagy szellemtől nincs elmúlva itt!

.

Emlékitől minden szív nemesebb lesz,

Hamvától a hon földe boldogabb,

És szellemétől, mely az égbe megtért,

Az ég hozzánk talán irgalmasabb!

*

– Arany János –

SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

3

Immár az ég – ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.

4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja –
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt – Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!…
Széchenyi meghalt – S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.

8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen!

9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész – kiálta –
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.

10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

11

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.

12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja –
Elég… a példa fáj: Széchenyi az!

13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három –
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

15

S lőn új idő – a régi visszacsökkent –
Reményben gazdag, tettben szapora;
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –
De ne imádj: a munka emberé –
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.

16

Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –
Egy új Kasszándra Trója lángjain!

17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? –
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle – a feltámadást?…

18

Nem, Üdvezült, nem!… fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –

20

Duna, Tisza… ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve – –
Széchenyié mindez emlékezet!

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja –
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!

(1860.)

*

Jegyzetek

414.Egy szó nyilallott: a hír Széchenyi öngyilkosságáról.

415.remény ünnepe volt az: Széchenyi 1860. április 8-án, húsvét napján oltotta ki életét

416.elaszta: kiszáradt.

417.fölzenge távol a menny boltos alja: az olaszországi eseményekre céloz; 1860. áprilisában felkelés tört ki Sziciliában a Bourbon-uralom ellen.

418.ildom: magyar nyelvújítási szó a német Klugheit-re, Széchenyi kedvelte.

419.Macbeth-jóslatával: amikor a jóslattal befolyásolni akarunk valakit, illetve a sorsot, hogy teljesedjék (Shakespeare Macbeth című tragédiája nyomán, melyben titokzatos boszorkányok jövendölésükkel befolyásolják a főszereplőket).

420.„a magyar lesz” – hogy legyen!: Széchenyi híres művének, a Hitelnek utolsó mondata: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt, én azt szeretem hinni: lesz!”

421.negéd: itt: kényeskedő.

422.Felgyújtá az oltár szövétnekét…: megalapította az Akadémiát.

423.Klió: a történetírást pártfogoló múzsa.

424.ki a pusztán népét vezérli: Mózes.

425.Ki kürtöl, és lerogy a régi fal: Józsua.

426.Tarquin előtt ki arcát megcseréli: az idősebb Brutus.

427.Fülepet ostoroz lángajkival: Demoszthenész.

428.Ki győzni Athént csellel is szorítja: az ifjabb Brutus.

429.Kit bősz csoport elítél, mert igaz: Arisztidesz.

430.Ki Róma buktán keblét felhasítja: Themisztoklész.

431.Lóth asszonya: Lót bibliai személy, akinek mint igaz embernek Isten megkegyelmezett Szodoma és Gomora elpusztításakor; Lót felesége a tiltás ellenére visszafordult, hogy megnézze az égő várost, ezért sóbálvánnyá változott.

432.Hitel, Világ és Stádium: Széchenyi főművei.

433.pyramid: piramis.

339.„kisded makk”: Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak nemzetünknek, minek megjövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell, mint előre megmondani, hogy a kisded makkból, ha meg nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja. Széchenyi. (Arany János jegyzete)

434.Ikarok: (Ikaruszok): nem hallgatva intelmére próbálunk elrugaszkodni a földtől.

436.Kain: Káin és Ábel bibliai testvérpár, Ádám és Éva fiai. Az Úr csak Ábel áldozatát fogadta el, ezért Káin megölte testvérét. Az Úr az első gyilkosságra emlékeztető jellel jelölte meg Káin homlokát.

435.Kasszándra: Priamosz trójai király lánya, jósnő a görög mitológiában. Apollón – akinek szerelmét visszautasította – azzal büntette, hogy jóslatait senki sem hitte el, holott azok később beteljesedtek.

437.… éjünk: utalás a szabadságharc elbukása utáni önkényuralmi időszakra.

438.Antéuszként: a görög mitológiában a tenger istenének és a föld istennőjének a fia, akit senki sem győzhetett le, mert anyjától, a Földtől mindig új erőt merített.

439.Ha büszke méned edzi habzó pálya: Széchenyi kért elsőként Pesten engedélyt lóversenyek tartására.

440.Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz: a Nemzeti Casinot is ő alapította.

441.röpít a gőz: az első gőzvasút megnyitása is az ő nevéhez fűződik.

442.prüsszögve hordja / Fékét: Széchenyi kezdeményezte mindkét folyó szabályozását (a Dunáét Vaskapunál).

443.Trajánusz: az utolsó római hódító, aki meghódította Erdélyt.

444.Nyujt Corvin agg várának hű kezet: célzás a Lánchídra, amely összeköti Pestet Budával.

*

Gyulai Pál: A SZÉCHENYIESKEDŐK.

SATIRA.

Oh Széchenyi, oh halhatlan halott,

Hány szónok és költő megsiratott;

Hány honfiajk sohajtá nevedet,

Egy ország sírt, egy nemzet temetett!

Én elmaradtam, utoljára sírok,

S im óda helyett rímes prózát írok.

Ne botránkozz’ meg jámbor olvasó,

Ez nem szeszély vagy’ puszta tréfaszó;

Nem én hibám, hogy Pegazusom szárnya

Megtörve és szilaj haragnak árnya

Lelkembe’ mindent sötéttel borit,

S hervasztja a dalok virágait.

Nem én hibám, jól tudhatod, hiszen . . .

De esküszöm rá s egyszersmind hiszem

Szivem fájdalma mély, igaz, őszinte

S idő se’ volt alkalmasabb rá szinte,

Míg csak hazánkból egy darabka tart,

Megsiratnunk a legnagyobb magyart.

Miért, hogyan? Nem mély és nagy titok,

Rá minden új nap mind meg annyi ok

Hírlap beszéli, röpirat tanítja,

Csak oly talány, melynek kezedbe’ nyitja.

Hát még se’ értesz? Nyiltabban beszélek,

Habár bizony, megvallom, kissé félek.

A párbaj immár oly divatba jött

A hírlapírók és költők között,

Hogy nem is író, aki nem vívott –

S eltűr satirát vagy birálatot.

Szóval kegyetlen censorokká lettünk,

S mind két felől csak kard villog felettünk.

Hanem dologra. Most sirassuk őt,

És nem pedig pár évvel ezelőtt!

Mi a halál, a puszta test enyészte,

Mely titeket nagy siralomra készte?

Mi nagy dolog, hogy porhüvelyt cserélt

Oly férfiú, ki századoknak élt,

Ki mindig él, míg lelkesültök érte?

Őt a halál csupán csak akkor érte

Ha már nem értitek, miket beszélt,

Felejtitek: mért küzdött, mit remélt,

Hamisított tant hirdettek felőle

És csúfot űztök minden nap belőle.

Imé pedig – s hejh nem mondok sokat – –

Hazánkban ez a legujabb divat.

Oh hányszor hallom ezt a nagy nevet,

Oh Széchenyi, hány ember emleget!

Szentséges ég, ugyan hát mit vétettél,

Hogy annyi minden zászlójává lettél!

Im egy egy pár úrfi, hogyha meghozat

Külföldi vérből egy pár ló lovat,

Avagy csupán csak egy-két agarat,

Mindjárt Széchenyi nyomdokán halad,

Hírlap beszéli, más utána mondja;

Kinek pedig kissé nagyobbra gondja

S közcélra egy pár száz forintot ad,

(Amint beszéli, kevésből sokat)

Vidékről irják: oh hazám ime,

Mit áldozott megyénk Széchenyie!

Mint szélben a barackfáról virág,

Úgy hull e szó most: nemzetgazdaság.

Aki rossz gazda mind csak erről ír,

Ez a nemzet minden sebére ír.

Esze szüréből amennyit kirázhat,

Csinál naponként tervet akár százat,

Avagy igéri, hogy csinálni fog,

(Nem költemény, nem oly könnyű dolog)

S kinek kevés hozzá a tudománya,

Dicsekszik, – ő Széchenyi tanitványa.

Eközt előáll lármásabb csoport,

Tücsköt-bogárt kérkedve összehord:

Ami csak érzés, mind azon nevet,

Gyülölve gúnyol minden szellemet;

Imádja Mammont, gondja semmi más,

Mint kényelem, kéj, jól evés, ivás;

Kézzel, beszéddel egyaránt hadar,

Hogy semmi sem lesz addig a magyar,

Mig nem csaló, hitetlen és hazug,

Mig eszmékért csak lelkesedni tud.

Ki oly merész, hogy az ilyesmit kétli?

Mindjárt Széchenyi nevével pecsétli.

E zaj különben még nem nagy kereszt,

Inkább beszélni halljuk néha ezt.

De olvasgatni némely hirlapot,

Végig betüzni tiz röpíratot,

És látni ott Széchenyit száz alakban,

Meg-megcsufolva eszme-, tettbe’, hangban!

Az egyik, mert hálátlan nemzete

S nem költhet annyit, mennyit kellene,

Vagy dicsősége egy batkát sem ér,

Ahhoz képest, mit tett a nemzetér’:

Belé esik hazafi fájdalomba,

S lesz mint a pokróc, durva és goromba.

Rug jobbra-balra, mint a vad lovak,

És közbe-közbe szitkok hangzanak,

Mi tenta tollán és kedélyiben,

Mindent, de mindent nemzetére ken.

Minden szavával mintha mondaná:

Egy ily nemzet nem méltó ő reá,

Mint nem vala a nagy Széchenyire,

Nagy honfi miért is élne itt, mire?

És összevonva nagy szemöldökét,

Meg-megsiratja martyr-életét.

A másik ott nem ilyen gyászvitéz,

Beszélni, küzdeni, vívni, élni kész,

Úgy tűnik föl, mint valamely kométa,

Kiáltja folyvást: ő az új próféta.

A tűzre mind, mit eddig irtatok,

Én épen semmit meg nem hagyhatok,

Híg agyvelőtök mit maig teremtett,

Nem terme itt nagy eszme és okos tett.

Széchenyi is már régen elavult,

Hogy újra éljen, én reám szorult,

Ő csak garádics, én meg a torony.

Ki is kiáltom minden ablakon:

Figyelj oh nemzet rám, az okos szóra,

Im én tudom csak, hányat üt az óra.

Boszant ugyan, hogy gróf még nem vagyok,

S amennyit ő, annyit nem hathatok;

Mert tudni kell, ismerni a magyart,

Még sok, nagyon sok, mit a címre tart.

Azonban eljő majd az én korom,

Hiszem, remélem, érzem, akarom;

Azonban ennyit is beszélni, kérdem,

Cím nélkül, így, nem nagy, és ritka érdem?

S beszél tovább, mit úgy imitt-amott

Széchenyiből csak összelophatott,

Fordítja, rontja, hogy szebb, új legyen,

Gőgjében azt se tudja, mit tegyen.

S ha jobbra, balra szidják, mosolyog,

Azt mondja rá, hogy próféta-dolog.

Van olyan is, ki élelmesebb ember,

Ily nagy szerepben játszni épen nem mer;

Ő csak tanítvány, ildomos, szerény,

Csupán napszámos a jó ügy terén.

Míg élt Széchenyi, ellensége volt,

Más pártnak élt, ott írt és szónokolt,

Hogy hánynak, hányszor, minek kérdni ezt?

Meg-megváltozni sapientis est.

Azonban ennek már sok éve tölt,

Széchenyi meghalt és ő örökölt,

Mindent, de mindent, képét, cimerét,

S amint bevallja, egész szellemét.

Azóta minden, mit leír, kimond,

Bár lenne az még kétszer oly bolond,

Az mind Széchenyi szentelt hagyománya,

Ő egyedűl valódi tanitványa.

Jogos firmája neki van csupán,

A többi egytől egyig charlatán.

Csak ő árulja azt a bűvitalt,

Mely megifjítja újra a magyart,

Nem drága, olcsó, veszteséggel adja,

Csakhogy mit elkölt épen visszakapja.

De rá kiált három-négy hirtelen

E zagyvalékból senki se vegyen;

Ő és Széchenyi! oh minő beszéd

Mi áruljuk Széchenyi szellemét!

Im itt vagyon, jobb, olcsóbb, hozzánk jertek,

Felgyógyulást csupán mitőlünk nyertek.

Szóval: ki csak hont árúl, árverez,

Széchenyi már, avagy Széchenyi lesz.

Egy’ a másiktól már sehogy se’ tér,

Zajong, kiált, ahogy torkán kifér,

És az egész, Kárpáttól Adriáig,

Egy’ szörnyü Dulcamára-zajra válik.

Habár kevés, s kimélő mind e szó,

De így is értsd meg jámbor olvasó;

Hiszen tudod, milyen világon élünk,

Haragva is csak halkan kell beszélnünk.

Bevégzem hát a végtelen panaszt,

Mit elhagyék, gondold utána azt;

S mit még kivánok, nem nagy kérelem,

Egész lelkedből kiálts föl velem

Szivünk fájdalma mély, igaz, őszinte,

Idő se’ volt alkalmasabb rá szinte,

Míg csak hazánkból egy darabka tart,

Megsiratnunk a legnagyobb magyart,

Mint most, midőn hamis tan szól felőle,

És csúfot űznek minden nap belőle.

1863

*

Széchenyi István gróf

________________

SZEMERE BERTALAN

I.

Lustán nyugszik a tenger, kék hullámai tétlen

Alszanak, hosszú halál’ szelleme leng tükörén.

Mint Neptun jelenél te meg a tridenttel öledben,

Intél azzal: – ime, mozgani kezd az orczeán.

Mily gyöngyörű átváltozat! Ó mely szívemelő nagy

Látvány! Fürge hajók szeldelik a habokat,

Árboczikon vig zászlók lengenek, – éneklő nép

Hem’seg partjain, a munkazaj égbe siet.

Talpon van minden, jön, megy, fut, dolgozik; élet

Ihlete szállt rájok, pes’g inaikba’ a vér.

Csendteljes éjjel után zaj közt igy támad a reggel,

Téli halálbul igy ébred a friss kikelet.

Nagy hazafink! neked üdv, te egy népnek istene lettél,

Holt vala az, s fölkelt szódra halottaibul.

II.

Ujra de mért intél ó tenger Istene? Sok már

A zaj? Bánod a dús életet, a mit adál?

Népet s embert, a ki teremt, azt hagyja haladni

Útján, a ki szabad, nem fogad el urat az.

Van törvénye, de zsarnoka nincs s ha lenni akartál,

El veled, ál-isten vagy, omolj össze te is.

Ó elavult Neptun, tedd le a tridenst és ha kell, halj meg;

Feltarthatlan a nép – áttör az hamvaidon is.

Ország-Világ, 1896.

*

Babits Mihály:

SZÉCHENYI

Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?

Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk

uj idők árjával tehetetlen úszunk,

régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

.

Régi nagy ujítónk, más ujító voltál

harcod áldozat volt és eszményed oltár,

eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár

tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

.

Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,

munkával vidúljon mezeinek zöldje,

boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

.

Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,

mint sárban evezni tél és kikelet közt,

tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

1909-1910

*

Juhász Gyula:

Férfiat énekelek…

Férfiat énekelek, lantom új dalra fölajzom,

Áhitat és kegyelet rózsáival ékesitem föl

És sarut oldva jövök antik mértékkel adózni

Annak, akit költők minden koszorúja megillet.

Mert maga vátesz volt, tisztán megmondva jövendőt,

Melynek fölragyogó napját ő hozta nekünk el

S szörnyeteg árnyaival küzdött, aggódva, remegve.

.

Ódát érdemel ő, nem is ódát, ünnepi himnuszt,

Pindaroszi szavakat, melyek árja egekbe csapódik

S múló gyászokon át az örök fény ormait éri.

Ó de ma oly fájó nagyságra tekinteni mélyből,

Csonka világunkból fölnézni ily nagy egészre,

Törpék harca közül Atlas vállára meredni,

A hazai földnek gondját, aki bátran emelte

S hogy mégis mozog, ezt vallotta, hitte halálig.

Ó mily vátesz is ő: mély, bús pusztába kiáltó,

Századok éji ködét föltáró tünde szövétnek,

Mely a jövő hajnalt várván, virrasztva elégett.

Férfiat énekelek, ki a restül álmodozó hunt,

Messze kelet népét tettekre ragadva vezette

Tétlen tengésből diadalmas eszmei harcba!

Hol van most a magyar és hol van most a vezérlő,

Merre megyünk, meddig, vereségek népe, fejetlen,

Meddig paskol még bennünket a gyász s a gyalázat?

.

Férfiat énekelek s remegő lélekkel idézem

Isten tűnt remekét, elszállt lelkét a magyarnak.

Őt, akiben szerelem üdvösség s kárhozat egyben

Élt e honért s népért s inkább omlott el a téboly

Szőnyegein, ám nem nézhette fajának elestét.

Döbling: rácsaidat megrázva figyelte vak éjben

Távol népe jaját, puskáknak tompa zenéjét,

Mint a magyar puszták rab oroszlánsarja, homályos

Emlékek s álmok pirkadtak néha agyában

Régi diétáról, új hídról, büszke folyóról,

Mely laza gátokon át harsogván törtet előre

És a szabadságnak tépett zászlója taréján.

Ó hány végtelenül ólmos és lassu napod múlt

S néha a méla magyar Bánát költője, a bomlott

És szilajon zokogó Lenau cincogja füledbe

Az eltűnt éden, vesztett föld síri keservét

S az idegen zsarnok pandúrja kutatta a titkod!

Én, e kései kor elfáradt lantosa, íme

Száz év tűnte után hívlak, jőjj el, soha jobban

Nem várt férfit e táj, soha inkább hőst, aki alkot

És e szörnyű kaosz szennyes vizein lebegő nagy

Lelke szaván ismét élet lesz s új Magyarország!

*

Juhász Gyula: Széchenyi

Mint rab oroszlán rozzant ketrecében,

Morogva élt Döblingben a beteg.

S figyelte, hogy a távol magyar élet

Egére új vihar mint közeleg?

.

És néha néma egykedvűn besüppedt

Az őrület fonák, bús szőnyegén

S hallgatta, mint lehangolt hegedűket,

Miket susog a kétség és remény?

.

És olykor kitekintett rácsa résén

S szimatolta az ébredő szelet,

Hej, a tavasz künn milyen is lehet?

.

És néha, kora fagyok ködös éjén,

A pisztolyával babrált eltünődve

S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe…

*

Reményik Sándor:

A döblingi tébolyda árnyai

/Meghasonlott szívvel 7./

Idézem árnyaidat, Széchenyi!

S ah, hívatlanul is jönnek ők.

Mindenkinek, ki honát szereti,

Megállanak az ajtaja előtt.

Kopognak hideg szellemujjal.

.

Hogy kellett volna, hogy lett volna jobb?

Nem volt a lépés elhamarkodott?

.

Ki volt a bűnös, ki a felelős?

A tétovázó kéz, vagy az erős?

A lavinát ki indította meg?

Ki az, kinek a keze nem remeg?

Kinek fejére száll a vér, a vád?!!

.

Aki szerette, az vesztette le.

Szerelmével gyilkolta meg honát!

.

Tán tévedett… tévedni lehet… –

.

Tévedni bűn! harsog a felelet.

Ne tévedjen, ki sorsokat kever,

Hazug: aki veszt, igaz: aki nyer!

És aki elvesztette a csatát,

A szívét üsse éles vassal át!

.

És ha így se jó – és amúgy se jó,

Ki hát a rossz, ki hát az áruló?

Az áruló, kin bosszút állhatunk,

Ki hát?! Ó, jaj! – mi magunk vagyunk.

.

Mi mind, mind, mind árulók vagyunk!

1921. október 28.

*

Illyés Gyula:

Széchenyi hídja

Hány könyvet írt! És valamennyinél

többet ér

ez a híd. Hogy él!

.

Egy mondandón, mit nem papírlapokra

bízott, ki észbe fogta

és létre hozta,

egy derék eszmén járok át naponta.

.

Napi örömöm ez a jó

anyagba burkolt közölnivaló.

.

Vigaszom

lépnem e szép értelmű sok vason.

Egész mozgó testemmel olvasom.

.

Kézzel érinthetek egy győzedelmet.

.

Ledönthették, amit ő megteremtett.

Akár a jó fa, tőből újraserkedt.

Egész lényemmel értek valamit,

valami boldogító igazit;

így szól a szívhez:

.

dehogy hal meg a gondolat!

míg ember él a nap alatt,

itt mindig híd lesz!

.

Egy eszme itt

látod örökre működik,

mint csoda óra.

.

Pedig

csak ember volt – hány elbukás tudója! –

a fölhúzója.

*

Kovács András Ferenc

Legnagyobb Magyar Matt

(Klasszikusan)

Még egy-két lépés… Széttekint a táblán:

veszett csaták, fantaszta századok

viharzanak – mért folytatná tovább?… Tán

csak önvád hajtja, csak hagymáz dadog,

.

s nem enyhülést, csak nyűgre bűnt hoz álma –

már visszakapná lépni kész kezét,

akárha védne, cselvetőn rosálna –

ki vert hadat vagy hidat vétkezék,

.

annak most nincs se Bécs, se Pest, se Döbling:

minden lépést előre lát busán,

mert harcmezőn hős bábu egyre több ing:

csalt nemzetek csodás haláltusán…

.

Lovak, vitézek, romba dőlt a bástya,

de menti bőrét pár futó, bolond:

csáléra áll a Szent István palástja,

paták szelében száll a szórt porond –

.

ó, fuss, te küldönc balsors! messze iszkolj!

hátrálj, jövendő! rajta, jó paraszt!

szólj, víg tarack! dicsőn dörrenj, te pisztoly!

mert úr az úr, midőn golyót szalaszt

.

fejébe! Kész a Nagy Magyar Szatíra –

a vaktörténet sunyin ünnepel,

hisz van Hitel, mit példás korszak íra,

és kész a sír, hol nemzet tűnhet el,

.

mert eljövend a Legnagyobb Magyar Matt:

szétszóratás, szabad tiportatás –

ravaszdi szennyben reszket majd a gyarmat,

de ez kevés, ha nincs is folytatás…

.

Még egy-két lépés… Sejti, semmi sincsen –

se nép, se nyelv, mit lélek árja vitt,

s egy mozdulattal színre lép az Isten:

lassan lesepri vesztes bábjait.

*

Széchenyi-sakk

Nagy Magyar Sakklíra

(Romantikusan)

https://reader.dia.hu/document/Kovacs_Andras_Ferenc-Udvozlet_a_vesztesnek-9461/Kovacs_Andras_Ferenc-Udvozlet_a_vesztesnek-00360

*

Döbrentei Kornél:

Húsvét Döblingenben

Ujj-bizsergetőn közel ma bent meg a kint;

jácintban, ibolyában, földet horzsolva száll az ég,

már NEM TUDOM MEGMENTENI MAGAM, visszafelé

ketyegve meglódul a veszteg-idő, hóvirágok rozsdás

roncsai velem süllyedőben, ADIEU KEDVESEM –

.

Mandulavirágzássá húsosodó hószakadásban varjak,

alvadt vérdarab-gunnyadásuk búskomor ballaszt

a startba-feszült fákon, a rögök csökönyösek

a feltámadásban, üdén sóhajtják vissza a Temető

lehelletét: a fölszálló párából kivész az

ezüst-árnyékú foghatatlan s konkrét-barnába

vaskosodik, testváladékos kivégzőoszlopokká durvul el;

Aradra visszarévedő rettenetes ámbitus, ahol időzöm,

fátumos önpárbajomra készen, a mágikus

fegyverrel mindig szemben, akkor is ha olykor háttal

a kegyelmező magam-feledés óráiban, ez a gesztus

vakmerőségem fonákja, szemközt a mohón sürgető

pisztolycső: Istent megrökönyítő szabadságom

szőlőcsatornája, hívogató egyirányú

árvaság-alagút, tartalékolt menekvéssel

sötéten telizsúfolt –; az elhúzott ravasz nyomán

dörögve leszakad a Lánchíd a homlokom mögött,

robaja Nyitrától Kolozsvárig betölti-e mind

a térségeket, megébreszti-e a gyurma anyagba

visszazsibbandt hazámfiait, robotosait

a felelőtlen kábulatnak, kik elevennek

áltatják maguk, vajon riadóztat-e

magosba-robbanó életem mennydöreje, elhallszik-e

több emberöltőnyi messzeségre,s elme-virradtatón

ellátszik-e odáig pisztolyom torkolattüze,

mementós fároszként strázsálhat-e vagy öröklődő

setétséggé suvickolja az éjszaka?

S mint asszonyölet elözönlő dús lövellet,

kiszökken az agyvelőm tékozló sugárban,

vajon megtermékenyíti-e maradandón ezt a

kurafiktól folytonos elvetélésre gyötretett

tájat, s ha megfoganna is, itt kikaparnak minden

embrió-hitet a pettyes-életű hiénák, lármásan

zabálnak, BON APPÉTIT A HAZÁHOZ, BESTIÁK! –

kellemkedve nyakukba kötik partedlinek a

nemzeti zászlót, pofájukból rácsorog a hamisított

szabadság pancsolt nyála s aláfolyt összerandítan

a csizmám: magam fényesgettem, mániákusan,

akár egy ideát, s bár makulátlan, mintha lenne

tükörben áztatott, a nyers-lehű bőr visszakérődzi

a mocsárba süllyedő bomló ősállat-tetem,

a magyar Atlantisz szagát, s akár az Isten sorsba-fáradt

malmai, keserves nyikorgással megindulnak a

kubikustaligák, s az anyagfalú gödrök

hirtelen híg-arany gyertyafénnyel összemaszatolt

termekké válnak, és mindegyikben Caroline,

s akár az édességes enyészet lépcsején,

sebezhetetlen, mustillatú talppal lépked egy

zongora kéjelgő fogsorán, a mozarti A-dúr

zongoraverseny megérint, mint egy vörösborba mártott

selyem vércseszárny, tovaviharzik, s újra

a talicskanyivás, magányom cifra, akár egy üres

huszártiszti uniformis, versenypálya-dübörgétől

hangos a szívem helye, légiessé rugaszkodva,

elnyúlt testtel vágtatnak a lovak, már különválik

tőlük, lemarad mögöttük az evilági elán,

megfagy, szibériás hidegben lomha hullám,

de ők, lebírva a sárkányűgöző, glóbuszi vonzást,

recsegve áttörik a bordakarámot s a tejúton nyargalnak tovább.

.

Jácintban, ibolyában, földet horzsolva száll az ég.

.

Voltam megnyilatkozásaid lélekkel inspirált

gépezete Uram, berekedésig erőszakos hajókürt-esdeklés

a ködben, sugallataid közvetítve saját keresztem

tervezőmérnöke voltam, most Te következel, végezd be,

amit elkezdtem; segítsd felkelni és járni a népem,

s akár Tenfiadnak, ne csak erőt, ihletet is adj

a feltámadáshoz, múlásom után sem pihenhetsz meg

bennem Uram. Ez végakaratom. Ámen.

*

Nőttön nő tiszta fénye

MAGYAR KÖLTŐK VERSEI GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNRÓL