Illyés Gyula: Magyarok (1938) – Ki a magyar (1939)

Írta: Nagy Jenő · 2024. június 10.

kb. 7 perc olvasás

Illyés Gyula: Magyarok - Naplójegyzetek II. (I. kiadás)

ILLYÉS GYULA


MAGYAROK

Naplójegyzetek

TARTALOM

1938. november 2.

1933

Észak-Baranya, július
Szeptember
Október
November
December 30.

1934

Március
Augusztus
November
December

1935

Ozora, július
Hódmezővásárhely, szeptember
Október
November
December 15.
December 23.

1936

Március
Szeptember
Október
Október
November
December

1937

Február
Március
Április 10.
Április 25.
November 20.
November 22.

1938

Március
Április
Május
Július 28.
Július 30.
Július 31.
Július 31.
1938. augusztus 1.
1938. augusztus 4.
1938. augusztus 6.
1938. augusztus 10.
1938. augusztus 12.
1938. augusztus 14.
Augusztus 15.
Párizs, augusztus 18.
Párizs, augusztus 20.
Beszélgetés a Régence teraszán
Párizs, augusztus 23.
Bordeaux, augusztus 25.
Augusztus 27.
1938. augusztus 31.
Szeptember



1938. november 2.

Naplót természetesen sohasem írtam. E szóhoz ezeknek a lapoknak csak annyi a közük, hogy zömüket egy-egy élmény végén még aznap, azon melegében vetettem papírra, nemigen törődve megmunkálásukkal, még kevésbé műfajukkal; majd holnap meglátom, mit érnek, gondoltam. Másnap a kikészített fehér lapra a tisztázás helyett új hevenyészés került.

Később megszoktam a módszert is, a műfajt is. Végül már csak ilyen személyes jegyzetet tartottam érdemesnek írni, üzenetképp; az idő sürgetett. Előnyük, hogy akár az időt, ezeket is bárhol el lehet kezdeni. Aki olvasásukba fog, ott veheti fel a fonalat, ahol akarja, sőt jól teszi, ha nem engedi át később sem a vezetést, ha a maga feje után megy; így ellenőrizheti, jó irányba haladtam-e én.

Mert minden fonál, amelyet fölvesz, megfeszülve úgyis egyirányba mutat, a végén egy kérdésre bogozódik. Erre az egységre én is csak később jöttem rá, mások figyelmeztetése után. Évekig oldoztam-kötöztem az anyagot, anélkül, hogy magam is láttam volna, mi végre; így írtam készület nélkül, szinte öntudatlanul életemnek – most látom – legnagyobb vállalkozású könyvét. Minden szakasz azt feszegeti vagy arról szól, hogy mit jelent magyarnak lenni.

Magyaroknak szól, egymás között, néha kíméletlenül.

E lapokon nem elfogult nemzetieskedő vall. Épp ezért eleve vissza kell utasítania, hogy más országok elfogult nemzetieskedői a kulcslukon, tehát összefüggéstelenül kihallgatott vallomásokat népe befeketítésére használják fel. Ez most divat, főleg hazug összehasonlítások formájában. Holott az összehasonlításra csak az írónak lehet joga, hogyha a saját országa után a kéretlen kérkedők országát is megvizsgálhatná. Ezt azok sosem kínálták fel, sőt riadtan elzárkóztak ettől. E vallomás-tolvajokkal szemben az író magatartása csak az lehet, hogy annál nyíltabban beszél. Magyarnak a magyar közösségben van helye s legjobb dolga. E könyvben vannak öt-hat év előtti feljegyzések; ezek ma már nem időszerűek, dátumuk is jelzi, hogy a történelemhez tartoznak, a helyzet azóta megváltozott. Pirulva s bevallom ingerülten írtam ide ezt a bekezdést, szeretném, ha a nehéz idők múltán eltéphetném. Az olvasó, akihez eztán szólok, a magyar, vegye úgy, mintha nem is hallotta volna, egy percre elfordultam tőle, másfelé beszéltem. Visszatérek.

A könyv nehéz időben jelenik meg, épp ezért lehet értelme: nehéz dolgokról szól, egy nép létéről s létjogosultságáról. Pontosabban nem tudom összefoglalni, nem is akarom; nem kiszolgálni, nem gyámolgatni próbálom az olvasót, csak megindítani: nem nézem le. Legszebb jutalmam az lenne, ha a könyvet kielégítetlenül tenné le, nemcsak kielégítetlenül, de lelkifurdalással. Ha szomjat oltanék belé; ügyem az ő ügye. Ha úgy tekintené, mint egy csomó levelet, melyekre válaszolnia kell. Minden írásommal ilyesmit akartam. Egyik-másik évről azért van kevesebb jegyzet, mert egy-egy mag köré csoportosulva külön megjelentek, az Oroszországról, a puszták népéről, Petőfiről írt észrevételekben, két verseskönyvben.

Nyomtatásban ezek közül is sok megjelent. Változtatás esetén eredeti alakjuk érvényes. Volt, amelyik visszhangot vert; rögtön az első, mely a dél-dunántúli magyarság régi kérdését vetette fel újra, majdnem országos mozgalmat indított.

E mozgalom idején kezdett összetoborzódni az a fiatal írói gárda, amely tüzetesebb kutatásai során az ország csaknem minden régi s új kérdését felvetette, megoldást sürgetett, üldöztetést vállalt, majd az elvi győzelem után, a tényleges döntő harc előtt rajokra oszlott. Közös ifjúságunk emlékeül, az egykori közös cél emlékeztetőjéül nekik ajánlom munkámat.

*

ILLYÉS GYULA

KI A MAGYAR

Az előszót és a jegyzeteket írta:
SZIGETHY GÁBOR

TARTALOM

„…RENDEZNI VÉGRE KÖZÖS DOLGAINKAT…”

KI A MAGYAR
Mit mond a nyelv
Rokonok vagyunk
Ősi áldomás hallal, vajjal, vízzel
A többi rokon
Aki megtanult magyarul… és palócul
Mit mond a vér
Az uráliak szétszóródnak
Az ugorok
Délkeletről fellovagol egy nép
Az altajiak sorsa
Egy népet elragadnak
Kinek volt igaza?
Magyariak vagyunk!
Két nép összetanul
Indulás nyugatra
Az ősi hun család
Árpád Attila ivadéka
A hunok nevet cserélnek
Attila öröke…
A kazár birodalom
Tovább nyugatra
A nép országot, az ország nemzetet teremt
A magyar fajta
Milyenek voltak az ősmagyarok
Milyen most a magyar
Ha szét lehetne osztani…
Nem a hasonló test, hanem a hasonló lélek…
Mit mond a lélek
Nőnek a magyarok
A fajta belülről
Hallottad már?
Szellemi gyökerek
Kit fenyegetsz?
Áldozat a föld istenének
Egymásra ismerünk
Közös tulajdonságok
A legnagyobb örökség
A szabadság népe
A jövendő magyar

JEGYZETEK
Rokonoknál
Szellemi fajkutatás



„…RENDEZNI VÉGRE KÖZÖS DOLGAINKAT…”

Szigethy Gábor előszava


Fontos-e tudni, kik voltak az őseink?

Nem Illyés Gyula az első, nem ő az utolsó, aki megfogalmazta a kérdést: ki a magyar? Honnan jöttünk, hová megyünk?

Herder baljós jövendölése, amely a környező népek tengerében az idegen törzsű magyarság közeli pusztulását, eltűnését jósolta, mélyen belegyökerezett gondolkodásunkba. Volt, aki beletörődött fáradt-mélabús hazafisággal. Volt, aki tiltakozott, s turáni birodalomról álmodott. Sorvasztó beletörődés, romboló álom: múlt, jövő nélkül.

Nyelvünk, nemzetünk megmaradt ezer éven át Európában messziről idetévedt idegennek. Rokonokra, sógorokra, atyafiságos baráti szóra minden ember vágyik, támaszra a bizonytalanságban, s nemcsak a magányos ember keresi rokonait, komáit – nemzet is örül, ha nem egy szál magában él, idegen nemzetektől abroncsoltan.

Rokont keresni ezer éve szokás a Duna-Tisza mentén. Legszebben fénylett képzeletünkben a hun-magyar rokonság, vérünknek tudni Attilát, Isten ostorát, megdobogtatta minden magyar szívét. Sajnos a tudomány e szép álmot nem igazolta.

Látványosabb s bódítóbb álom: sumér ősök, négyezer éves múlt, magyar birodalmi ókor. Képzelt múlt: képzelt jövő.

Finnugor őseink halásztak, vadásztak az Urál lejtőin, Szibéria folyói mentén; történelmünk ott kezdődött.

Ki a magyar?

Mordvinokkal beszélget Illyés Gyula 1934-ben Moszkvában. Orosz tolmács segíti a társalgást, egymás nyelvét a rokonok nem értik. Szavakat mondanak, felsejlik a hasonlóság, a közös eredet. A mordvin arcok egyike-másika dunántúli vagy alföldi magyar parasztember arcvonásait idézi. Aztán felcsendül egy népdal, mordvin nóta, s mintha Somogyszobon hangzana a dal, olyan ismerős. E motívum közös kincsünk a mordvinokkal, másfél évezred távolából rokonságunkra emlékezteti a beszélgető, dúdolgató társaságot; amikor a hajdani ősök énekelték Ázsia vad pusztáin e dallamot.

Máskor finnekkel találkozik s beszélget Illyés Gyula a berlini pályaudvar éttermében. Közös szavakat morzsolgatnak, amelyeket megőrzött mindkét nyelv valamikori halászó-vadászó mindennapjainkból. Nyelvünk emlékezetében él hajdani közös életünk.

A finnek északra mentek, népek sokaságán verekedték keresztül magukat, megtelepedtek északi hazájukban. Mi délre indultunk, ezer éve letanyáztunk a Kárpát-medencében. Süvített itt a szél, jöttek-mentek a népek, tatárok, törökök, németek, mások. Hoztak, vittek, magukéból is itt hagytak, itt felejtettek ezt-azt.

Ősi dallamvilágunk, szavaink, szokásaink egy része elporladt az időben. Új szavak, új dallamok, új szokások rétegződtek valamikori kincseinkre. Ázsiai ugorokból európai magyarok lettünk.

Ki a magyar?

Amikor Illyés Gyula 1939-ben leírta és végiggondolta e kérdést, sokan hajlamosak voltak hazánkban hinni, hirdetni: az magyar, akinek egyenes ági őse Árpád apánkkal érkezett Ázsiából.

S mert anyakönyvi kivonat, apák, nagyapák talmi vérvonala alapján őrültek döntötték el, ki magyar, ki nem – sokak számára csengett gyanúsan a kérdés: ki a magyar?

Nem a kérdés elhibázott vagy felesleges. A hazug válaszok vastag rozsdája rámerevedett gondolkodásunkra: a sokféle rozsdát kellene magunkról levakarni.

Hányan értették 1939-ben Illyés Gyula rozsdamentes válaszát? „Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné.”

Hogyan? Ereiben csipetnyi ázsiai vér nélkül, kardforgató végvári vitéz vagy harcsabajszú magyar paraszt ős nélkül, csupán mert egy kecskeméti tanyán nevelődött, magyarrá lehet egy idevetődött indián?

Lehet – mert nem szükségszerűen lesz azzá. A falra aggatott, kiglancolt ősi kard s kutyabőr nem tesz magyarrá senkit, ha gondolkodásában, érzelmeiben nem magyar. A rézbőrű indiánporontyból lehet magyar ember; a harcsabajszú, Amerikába kitántorgott magyarból jenki.

„Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.”

Közös múlt: finnugor rokonságunk, nyelvünkben, mozdulatainkban, dallamainkban megőrzött ősi kultúránk, a kalandozások emléke, a honfoglalás, az államalapítás, Szent István, a tatárjárás, Mátyás király, a mohácsi vész, a három részre szakadt ország, Bocskay, Zrínyi, Rákóczi, március idusa, a szabadságharc, Világos… Ezer év Ázsiában, ezer év Európában.

Hasonló gond: elkötelezett tartozásunk egy nép halálához, feltámadásához.

Egy haza: nem csupán a föld, a Kárpát-medence, ahol éltünk és élünk; a haza: létezésünk az időben. Az emberiség általunk megélt, reménytelenül boldog évszázadai, a magyarság története, amivel mi tettük gazdagabbá az emberiség egyetemes történelmét.

Magyar, aki vállalja, megtartja életében, halálában a közös múltat, a hasonló gondot, az egy hazát.

Ki a magyar? – kérdezte Illyés Gyula 1939-ben. Lengyel földön már dübörögtek a német páncélosok, Bécsben cvikkeres SS-tisztek masíroztak, Budapesten országolt a lovastengerész, és politikai meggyőződésükért, származásukért magyarságuktól, szabadságuktól, életüktől fosztottak meg embereket. Pengevillanású volt a mondat: „Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban.”

Ki a magyar? – a kérdés azt rettenti, akit nem rettent börtönben, gondolatban a homály.