kb. 4 perc olvasás
A bolond falu
Silda községben járt a nagyapám nagyapja, õ mesélte, hgoy ott olyan bolondos emberekkel talákozott, amilyenek nincsenek talán sehol a világon.
Egy asszony panaszolta a bírónak:
– Jaj, bíró úr, lagzi lenne nálunk, és csak egy csepp sónk van, a boltaban meg nem lehet kapni.
– Édes fiam, vesd el azt a sót, majd megszaporodik, csak jó trágyás földbe vesd!
Úgy is tettek, a legkövérebb földet felásták, elgereblyézték, belevetették a csepp sót. Telt-múlt az idõ, kikelt a helyén rengeteg árvacsalán. Az emberek, az asszonyok nyalogatták, kóstolgatták.
– Hû, milyen csepp, még zöld és már milyen jó ereje van!
Csak várták, csak várták, de nem fehéredett meg a csalán, a lagzi ideje pedig eljött.
Más faluból hozott a võlegény menyasszonyt. Sildában csepp emberek voltak csepp házakat építettek.
Jön a menet, a nagy hosszú sor, az elején egy szép magas menyasszony. Megáll a menyasszony az ajtó elõtt, mert nem fér be rajta, mögötte meg ott áll a nagy hosszú sor.
– Mit tegyünk? Mit tegyünk? – kérdezik innen is, onnan is.
Mondja a násznagy:
– El kell vágni a menyasszony lábából!
A bíró meg:
– Hohó, én mondom meg az igazat! A feje nem fér be, azt kell levágni!
Megszólal egy menyecske:
– Hozzam-e a fejszét?
A ház gazdája mást mond:
– Ne hozzák a fejszét, olyat nem teszünk. Majd kiütöm az ajtófát.
Nagyapám nagyapja mondja az utolsót:
– Sose poroskodjanak már lagzi alkalmával, inkább hajoljon le a menyasszony!
Meghajolt és befért. Jaj, nagyon örültek, mindjárt a fõ helyre ültették nagyapám nagyapját.
Igyon, egyen! Hol termett magában az a nagy ész, hogy ilyet ki tudott találni?
A lakodalom után közelgett a vendégség ideje, készültek rá, a bíró összehívatta a falu népét.
– Emberek, nyakunkon a vendégség, a templomunkat meg mind benövi a csalán, a szederszál, minden. Azt tanácsolom, hogy egy hétig igyanak, egyenek, pihenjenek, az asszonyok meg éjjel-nappal fonjanak egy nagy kötelet, mert a templomot arrébb kell húznunk a gazból.
Úgy is volt, az emberek ettek, ittak, hevertek a gyepen, az asszonyok meg fonták a rengeteg nagy kötelet. Mikor készen lett a kötél, körültekerték a templomon, a bíró meg nagy hetykén elkiáltotta magát:
– Egyszerre rántsuk meg, emberek! … Hõ, rukk!
A kötél engedett.
– Már jött, emberek, már jött!
Bezzeg nem jött az semmit, a templom eleje tele maradt gazzal.
Silda községben egy nagy diófa állta a patak partján. Húzta a sok dió, meghajlotak az ágak. A bíró meg:
– Emberek, emberek, nem veszik észre, hgoy ez a nagy diófa szomjas? Ketten menjenek a tetejébe, és nyomják lefelé, mi meg majd lentrõl húzzuk.
Az egyik embernek nem akaródzott a fára mászás:
– Nem megyek, mert fáj a lábam.
A másik nagy, erõs ember volt.
– Felmeyek én egyedül is, lenyomom az ágat.
Húzták-vonták a fát mindenhogy, majd egy nagyot pattant az ág, aki fent volt, annak levágta a fejét.
– Ugyan volt-e ennek feje, mikor a fára ment? – kérdezi az egyik.
A bíró meg:
– Én nem tudom. Menjetek, kérdezzétek meg a feleségét!
Szaladnak kérdezni:
– Te Rozi, volt-e az uradnak feje, mikor eljött itthonról?
– Honnan tudnám! Majd megnézem a kalapját.
Kereste a kalapot, de nem találta.
– Nem lelem sehol. Akkor csak lehetett.
MEg is találták a fejet, eltemették.
Silda községben járt egy vándor macskával a hóna alatt. Sildában nem ismerték a macskát, nagoyn elszaporodtak az egerek, mind kiették a magtárakból a búzát. Kérdezik:
– Mit árul?
– Macskát.
– Miféle jószág az?
– Pusztítja az egereket.
– Az kellene nekünk. Hogy adja?
– Egy véka aranyért.
– Húj, megvesszük!
A vándor mikor markában érezte a pénzt, ugyancsak kilépett, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot. A bíróék meg tanakodtak, hogy mit ehet az állat.
– Szaladj a vándor után, fiam, kérdezd meg, mit eszik az állat!
A gyerek szaladt, kiabált:
– Mit eszik az állat?
A vándor messzirõl visszakiáltott:
– Egyet, mást.
A gyerek úgy értette, hogy emberet, marhát.
– Bíró úr, emberrt, marhát eszik a macska.
– Jaj, jaj, végünk! Azért szaladt el a gazdája,. Mindegy, el kell pusztítanunk!
Rágyujtották a macskára a házat, de a macska kimenkült, felszaladt a magtár tetejére. Felgyújtották a magtárt is. No, a végén a fél falu leégett.
A bíró egyszer azt mondta a falusiaknak:
– Most olyat gondoltam ki, hogy elsõk leszünk a vármegyében. Felmegyek a holdra.
– Hogy, bíró úr?
– Hogy, emberek? Látjátok a hegyet, milyen közel van hozzá a hold? Hordókat viszünk a hegyre, egymásra rakjukk mindet, és feljutok a holdra.
Úgy is volt, az emberek guringatták a sok hordót, tolták fel a hegyre. Egymásra rakták, a bíró felmászott rá.
– Emberek, adjatok még vagy kettõt, felhúzom a botommal!
– De bíró uram, már nincsen.
– Ó, ostobák, vegétek ki alólam a két legalsót, az már úgy sem kell!
Kivették, a többi hordó meg szétgurult, a bírónak kitört a nyaka, meghalt azonnyomban.
HA a bíró meg nem halt volna, még mindig olyan buta emberek laknák Silda községet.
Forrás: Nagy Zoltán – Pórul járt szerelmesek
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Benedek Elek: Bolond Jankó2024.04.05.
- Jankovics Marcell: Az udvari bolond2024.04.05.
- A falu bolondja – Temesi Ferenc2024.04.04.