
110. Az Emberség.
Tudni, mi vagy? legfőbb tudomány, ‘s nagy erővel ügyelni
embervalódnak czéllyait
legnemesebb erkölcs, melly nélkűl czifra hiságok
a’ legdücsősebb virtusok.
A’ növötény csupa száj, csupa zsenge. Nevelni nyirokkal
tenyészni-termett ágait,
tarka levelkékkel bekerített illatos ágyánn
feles fiúkot fajzani,
eggy hivatallya. Tömött emlőinn a’ köz anyának
csüggvén, szopó gyermek gyanánt
szüntelen’ issza tejét, ‘s kikeletkor gyenge rügyekben
új magra készít nyirkokot.
Nállad az éhségnek ‘s a’ magzatozásnak üdőnkint
felfel hevűlő vággyai,
létedet őrizvén, csak szentebb czélra vezérlő
‘s bölcs fékre fűzött eszközök;
emberi sorsodnak vizeinn csak szolga vitorlák,
mellyek hajódot sürgetik.
Fekszik az állatnak négy lábonn teste. Az égnek
zsellére kezdi kis fejét
résünt domborodó mellyénn magosabbra emelni,
még nagyra nyíló csúccsai
állati szájának megmeg földünkre konyúlnak,
mellynek kezébűl éldegél.
Nézd a’ csúszni szokott férget! Csupa ételemésztő
csatorna fekvő termete.
A’ növötény gyűrűk, mellyekbűl teste felépűlt,
élő palántát képzenek.
Czéllya csak az, hogy tömje hasát a’ gyenge levéllel,
gallyakba tojván fajzatit.
Nézd meg’ amott a’ nyájak utánn lappangani termett
farkasnak éhes eszközit!
Messze kicsúcsosodó agyarával földre teríti
a’ legmerészebb tulkokot,
‘s majd csupa bél-vályú lévén, soha meg nem elégszik,
bár meddig oltsa vággyait.
Nállad az ínycsontok nem dűlnek előre fejedbűl,
‘s függősen álló termeted
a’ buta barmoktúl megválaszt. Nincsen ölésre
kész fegyvered, sem ösztönöd.
Válogatott eledelt a’ fánn, a’ plántagyökérben,
a’ házi állatok között,
a’ veteményekben majdnem kényedre találván,
véres vitákra nincs okod,
sem hogy az erdőknek szilajabb zselléreit ölvén,
vad hússok által elvadúlly.
Mesteri készséggel szövi a’ pók gyenge fonálbúl
a’ légykelepczét, nyil gyanánt
üt ki tanyájábúl, szövevénnyét rengeni sejtvén,
‘s befonnya bongó foglyait.
Erre csatolta nemét a’ nagy Természet. Ez által
apollya morzsa életét.
Errevalók egyedül szerszámai. Lesre, fonásra
fordíttya minden gondgyait.
Másra nem alkalmas. Mesterkörnyéke parányi.
Egész világja eggy arasz.
Tégedet eggy különös munkára nem izgat az ösztön.
Készség’ hiával érkezel
mindenféle remek darabokbúl öszveakasztott
földünkre, melynek oktalan
állatitúl hasznos fortélyokot űzni tanúlván,
csak grádicsonkint nődögél
válogató elméd, szemesebb vezetője nemednek.
Neked tanúlni szüntelen’
a’ sok munka közűl azokot választani, mellyek
igaz javadra vállyanak,
‘s úgy kell ösztönidet zabolánn hordozni eszeddel,
mellyek valódot sürgetik,
hogy szabadon tapodott ösvényenn könnyen elérhesd
emberhez illő czélodot.
Mühelye nem méhkas, nem pókhállócska eszednek.
Felhatsz erőddel rendesen –
hempelygő gomolyéki közé a’ csillagos égnek;
bátran hajózol méllyeinn
a’ habozó víznek, ‘s a’ föld’ gyomrába leszállván,
merészen ásod kincseit.
Nincs olly morzsa föveny, melly nagy hasznodra ne vállyon,
ha véle bölcsen élni tudsz.
Mágnestűcske nyitott alsó dombjára tekénknek
‘s méltóbb ügyére útakot.
Nincs olly puszta üreg, hol eszed nevekedni ne tudgyon.
Világja minden, a’ mi van.
A’ zsibogó méhnél árnyékban láttyuk üdűlni
a’ társaságos életet.
Teste kicsiny lévén kiszabott tisztyére nemének,
két részre osztya gondgyait.
A’ here csak szaporít az anyával; búgokot épit
a’ többi ‘s mézet gyűjtöget.
Amde saját fiait nagy zajjal elűzi magátúl,
mihelyt repűlni kezdenek;
‘s ellenségeinek nézvén a’ többi kasoknak
mellette pözsgő népeit.
legböcsösebb honnak sásbúl fontt fénytelen udvát,
legfőbb remeknek búgjait,
semmi barátságot nem köt, sem szorgalom által
jobb sorsra vágyni nem tanúl.
Nincs neki válogató elméje; világtalan ösztön
vezérli minden tetteit,
melly soha jobbítást nem szenved. Most is azonkép
építi búgos csűreit,
úgy szeret annyátúl maradékot várni nemének,
langyabban űzvén tisztyeit,
hogyha szokott munkái között nem láttya szülőjét,
úgy gyűjti most is mézzeit,
úgy öli meg, nemzések utánn, a’ férjfi heréket,
mint a’ legelső méhcsoport.
Nyájai a’ követő majmoknak várasi renddel
járják az odvas berkeket,
büntetik a’ bűnöst, felfegyverkezve botokkal
lespontokonn őrt állanak,
‘s a’ tüznél mulató pásztorseregekre rohanván,
okos nemünköt szétverik.
Ámde ravasz diadalmok utánn a’ tűzhöz omolván,
mellyért vitára keltenek,
annyi eszek nincsen, hogy felfrissíteni tudnák
lankadni kezdő lángjait.
Annyira emberibb tudomány tűzet ütni, nevelni,
mint víni véres harczokot!
Magzatikot forrón szeretik ‘s bánatnak eredvén
sírnak; szerelmes párjokot
féltik, ‘s a’ mit egyébb élőktűl végbe vitetni
gyors vizsgaságok észre vesz,
mesteri készséggel követik. De világtalan ösztön
csak még is, a’ mi sorsokot
állati lánczokkal bizonyos korlátba szoríttya;
csak marha czélú izgatás
a’ követő készség, mellybűl ezen erdei ember
nem tud javúlást vonzani.
Még soha kóborló seregét otromba nemének
nem láttuk öszveállani,
hogy falut építvén, megjobbítgassa lakásit;
sem kötni ollyan frígyeket
szomszéd társaival, mellyekbűl végre hatalmas
polgári rendek vállyanak.
A’ mit enyelgve tanúl követő képzése nemünktűl,
annak nem érzi érdemét,
‘s néma barom lévén, a’ mit forralgat agyában,
nem tudgya mással közleni.
Ollyanok, eggy szóval, még most is az ostoba majmok,
mint ősatyáik voltanak.
Tégedet a’ kegyes Ég nemesebb pállyára teremtett,
beszédre nyitván nyelvedet.
Nincsenek ösztöneid, mellyek tetszéseid ellen
jó vagy bal útra vonnyanak,
‘s a’ baromállathoz képest elhagyva születvén,
allig hogy éh szád szopni tud.
Amde tanúlsz, és embereszed bimbózik azonnal,
mihelyt honunkra érkezel.
Érző eszközeid példákat raknak elődbe;
az állatoknak nyájai,
a’ levegő, tűz, víz, a’ föld a’ csillagos éggel,
a’ mit teremtett Istenünk,
‘s a’ mi gonoszt vagy jót tett eddig az emberi nemzet,
mind jóra késztő oskolád.
Őseid a’ nyelvnek közlő segedelmei által
fiokra hagyván kincseket,
mellyet ez életben gyűjtöttek vizsga eszekkel,
megirtogatták útadot,
‘s felviradó elméd csak az ő fonalokhoz akasztván
előre vágyó gondgyait,
új leleménnyeivel megmeg magosabbra repűlhet,
mellyekre zsengő magzatid
még nemesebb rendű munkákot emelnek üdővel.
A’ véled élő emberek
bölcs nyomozásaikot szóval vagy könyveik által
elődbe rakván szüntelen’,
emberi czélodhoz közelebb törekedni segítnek,
vagy megjavítván sorsokot,
a’ csupa példával felüdítik benned az ingert,
melly úttyaikra édesít.
Mint mikor eggy roppantt palotát építeni kezdvén
sok egybe csűdűltt béresek,
ez meszet olt, megegyíti amaz jóféle fövennyel,
ez nagy kövekkel küzködik’,
falt rak amaz, bárdolgat az ács, ‘s többféle darabbúl
támadni látsz eggy szép egészt;
úgy kiki e’ földönn sorsát magosabbra emelvén,
építi önnkint a’ tetőt,
mellyre az Isteni kéz képesnek tette nemünköt,
‘s mellynek göröngyös úttyait
irtani fő czélod. Hány gátot emeltek ez ellen
sok furcsa szívű emberek,
kik más’ káraibúl zab boldogságot akartak
romlott fajoknak szerzeni?
Hasztalan! A’ szántó csak azért hasogattya nyöszörgve
bozóttal átfontt telkeit,
hogy nyomorúltt sorsát, ha lehet, jobb karra segítse.
Napestig izzad a’ kovács,
hogy kegyesebb kenyeret nyújthasson gyenge fiának.
Roppantt hajókonn úszdogál
a’ habozó kalmár, ‘s idegen partokra repűlvén,
kirakja ritka kincseit,
mellyek utánn a’ messzelakó tőzsérek esengnek,
jobb sorst reménlvén általok;
majd azutánn méhecske gyanánt külföldi szerekkel
terhelve ismét vissza jön,
‘s még takarékos ügyét felesebb nyereségei által,
majd úri polczra felviszi,
addig az elmének külföldi gyümölcsei által,
mellyek szemébe tüntenek
a’ kikötő helyekenn, okosodni taníttya hazáját,
melly vak magányban senyvedett.
Frígyeket is kötnek végtére haszonnak okáért
többféle gazdag nemzetek,
‘s ammint kincseiket kicserélvén, déli tetőre
feljutni láttyák fénnyeket,
a’ buta szomszédot, ki velek kötekedni merészel,
még bajvivások által is
arra veszik, hogy barmos ügyét útálni tanúlván,
nyomozni kezdgye úttyokot.
Így az egész földönn elterjedtt emberi nemzet
eggy nagy tanúló társaság,
melly születése utánn barmabb indúlati által
több kis csatákra osztatott,
majd azutánn nyelvével eszét bimbókra segítvén,
gyermekkorábúl felderűlt,
‘s hogy baromudvaibúl nemesebb czéllyához elérjen,
serényen öszve dolgozik.
Emberi nyelve tehát legfőbb szerszáma nemének,
mellyel kinyittya észrügyét;
ez pedig ösztöneit szabadabb akarattal igázván,
bölcsen kiszabja tisztyeit,
mellyeknek nyomainn jobbítván állati sorsát,
igaz javához felsiet.
Adgy neki emberi észt nyelv nélkűl! a’ mi fejében
lassú rügyekkel zsengene,
azt soha társaival nem tudná szíve közölni,
‘s a’ mennyi embert élni látsz,
annyi udúba szorúltt fél bölcs nevekedne belőllök,
ki csak magának tetszene;
vagy legalább ezer annyi üdő eltelne azonban,
még arra jutna nemzetünk,
a’ mire nyelvének feltört segedelmei által,
mióta meglett a’ világ.
Hadd neki ész nélkűl ellenben mostani nyelvét,
még elvetettebb sorsra jut.
A’ miket oktalanúl dörgöttek volna fülébe
pallérozatlan ősei,
mindazokot botorúl még most is igaznak itélné,
szintúgy követvén másokot,
mint a’ fürge leány, ki elérvén nyolczadik ősszét,
majmozni kezdi gőgjeit
czifra szülőjének. Hitetők’ fortéllyai által
vad lángra gyúlván állatos
vággyai, esztelenűl vetemedne utánnok akármelly
veszélyre, szörnyű kárait
dőre halálával ragyogó nyereségnek itélvén,
mint a’ tudatlan juhsereg,
melly buta kossa utánn önnkint a’ vízbe rohanván,
koczkára hánnya életét.
Hinne okok nélkűl mindent, enyelegve követne
mindent, ‘s esztlen barmaink
‘s a’ mai ember köztt mint eggy köz kapcsolat állván,
nem volna más, csak szós majom.
(1806.)
*
134. A’ rossz szívű Bölcsek.
Kik sem fejeknek dőre homállyait
a’ bölcs világnak szép leleményivel
fel nem derítik, sem goromba
szíveiket nemes érzeménnyel
meg nem javíttyák, nemde az oktalan
baromcsatákkal tartani látszanak,
mellyek szelídebb sorsra vágyni
vagy bajokot szemesen kerülni
nem képesek? Fél emberi szíveket
a’ bölcs örömnek bájja nem illeti.
A’ merre tetszik, hajtya őköt
a’ susogó hitetés, az ösztön,
mint a’ szelecskék a’ hamar engedő
nádat, vagy a’ vad gőblyököt eggy picziny
bojtárnak éles füttyenése.
Tik pedig, óh sanyarú vitákra
kitett Szelídek! kikben az emberi
felséghez illő, dücstelen, eggyügyű
erkölcsöt a’ vásott Gonosznak
rettenetes dühödési ellen
előre látó elme, tapasztalás,
jobb könyveinknek néma tanáccsai
nem védgetik, jaj! melly siralmas
sorsotok a’ kitanúltt latorral
rakott világnak nyomtalan úttyainn,
mellyekre jámbor nyájatok elkerűl
a’ széles ösvénybűl, hol egymást
döfdösik, űzögetik, tapodgyák
a’ sok tolongók! Hasztalan’ őrzitek
a’ tolvajoktúl kincseteket. Szemes
fortéllyok át tud hatni hozzá,
bár ha ki tértek is úttyaikbúl,
a’ legsetétebb szikla falak közé!
Sok szép ürüggyel kérlelik eggykorig
erkölcsötöknek szent negédgyét,
‘s hogyha goromba köcsögtetések
kívántt figyelmet nem lel előttetek,
mindaddig űznek, még vagy elállotok
a’ jámboroktúl, vagy kegyetlen
ostorozássok alól kihaltok.
Ők öszvegyűjtvén dúzs hagyományibúl
az ó világnak, drága szerek gyanánt,
a’ csalfa mérget, melly az embert
emberek ellen irígy dühökre
noszíttya, ‘s a’ most számosan élledő
bölcseknek éles könyveibűl csak azt
szedvén ki, mint mester találmányt,
a’ mi az észt nagyon is kinyitván,
a’ durva szívet jóra hevíteni
nem tudgya; büszkén megvetik érdemes
munkáit a’ jámbor Tudósnak,
a’ ki az embereket sekélyebb
mondások által jóra vezetgeti;
hiú dücsőköt, nyalka jutalmakot
kívánnak a’ megcsalt Nagyoktúl,
kiknek üres ragyogást szereznek;
‘s még vak csudálást szülni ohajtanak
a’ köz seregben, mellynek üres fejét
otromba gúnyokkal gyalázzák,
addig az ügytelenebb Tudóskát,
ki életével csúf viseléseket
dorgálni látszik, vélek üvíteni,
vagy szertelen kínszenvedések köztt
sírba hanyatlani kényszerítik.
Jó szívet és észt adgy nekem Istenem!
De hogyha e’ két mennyei dísz közűl
meg kell tagadnod tőllem eggyet,
a’ ragyogó tudományt tagadd meg,
‘s adgy tiszta szívet. Képed az eggyügyű
lélek, ha tűr is. Szörnyet az emberi
nemzetben a’ Bölcs, hogyha tündér
fénnye az embereket vakíttya.
(1806.)
Verseghy Ferenc
összes költeménye
TARTALOM
![]() |
VERSEGHY FERENC
(1757-1822)
A Kassán 1787-ben megjelenő folyóirat, a Magyar Museum, amely a három új irodalmi főirány – a Bacsányi képviselte racionalista-franciás, a Kazinczy képviselte szentimentális-németes és a Baróti Szabó képviselte klasszicizáló-latinos – közös, szervezett kifejezőlehetősége volt, nemcsak hirdette és népszerűsítette, hanem mozgósította is az irodalmat. Új írók, költők jelentkeztek. A Magyar Museumban megjelenni – ez irodalmi létet és jelenlétet jelentett. És a Magyar Museumban megjelenni – ez egyszersmind állásfoglalás is volt az új szellem, a felvilágosodás mellett, a maradiság ellenében. És alig-alig lehetett elhatárolni a szellemi magatartást a politikai magatartástól. A Magyar Museum munkatársai közül sokan ott ültek nyolc évvel később a Martinovics-per vádlottainak padján.
A Magyar Museum első számában néhány vers ezzel a rejtjeles aláírással jelent meg: „V. F. pap”. Az olvasó, akár tudta, akár nem tudta, ki bújik meg a rövidítés mögött, azonnal észrevette, hogy ez a költő kitűnően tud verselni, sorai ritmikusan, szinte énekelhetően hullámzanak. 1790-től kezdve azután már a költő teljes nevével jelentek meg, egyre gyakrabban, hol dalszerű költeményei, hol elmélkedő vagy ismeretterjesztő művei, és az olvasó emberek körében hamarosan ismert és népszerű lett Verseghy Ferenc neve. Mindenkit elképesztett sokoldalúsága, szellemi frissessége és mozgékonysága, holott aki ránézett, egy fölöttébb kövér, látszólag lomha testű papot látott, akiről inkább azt lehetett képzelni, hogy áteszi-issza, legjobb esetben átcsevegi az életét. De a papok hamarosan sejteni kezdték, hogy a kedélyes külső veszedelmes lázongót takar, a barátok felismerték, hogy elképesztő szívósság és munkabírás lakozik benne, a közönség elcsodálkozott, hányféle területen és hányféle hangon áll helyt a felvilágosodás feladatainak teljesítéséért.
Verseghy Ferenc 1757-ben született, igen szerény életkörülmények közt élő kisnemesi családban. Apja sóhivatali tisztviselő volt, fiatalon halt meg, és az ifjú özvegy hamarosan újra férjhez ment, most már valamivel módosabb körülmények közé. Verseghy mostohaapja uradalmi számadó volt, aki lehetővé tette, hogy a szomjasan tanulni vágyó fiú elvégezhesse legalább a középiskola alsó osztályait. Továbbtanulni – ehhez már vagy több pénz kellett volna, vagy papnak kellett menni. Az egyház ingyen taníttatta az értelmes ifjakat, ha azok papnak mentek. Verseghy tanulni akart, és papnak ment. Huszonöt éves koráig szakadatlanul gyűjtötte magába a tudást, de közben már huszonkét éves korában ő tanítja a fiatalabbakat görög és héber nyelvre. Már régóta jól tudott latinul és németül, majd megtanult franciául és olaszul is. Azután egymás után szerez diplomát matematikából, bölcsészetből és hittudományból. Közben zenélni tanul, szép énekhangja is van, idővel művészi fokon játszik hárfán, és sokkal később, ha rászorul, zenét és éneket tanít. Szórakozásból dalokat is szerez. Mint pálos rendi szerzetes kezdetben pesti hitszónok, méghozzá magyarul. Az akkor még javarészt német ajkú Pest hívőit a templomban igyekszik a magyar szóra szoktatni. Ez ugyan egyházilag engedélyezett… de mégis gyanús. A nemzettudat akkoriban együtt bontakozik a felvilágosodással. A mindent olvasó Verseghy pedig előbb csak olvassa Voltaire-t és a felvilágosodás többi szerzőjét, de rövid idő alatt egyre inkább a magáévá teszi elveiket. Voltaire és Rousseau segít neki, hogy felismerje a haza elmaradottságát és rabságát.
1786-ban II. József eltörli a szerzetek nagy részét, így a pálosokat is. Verseghyt áthelyezik katonai lelkésznek, el is viszik a török háborúba (ez az a bizonyos utolsó török háború, II. József uralkodásának végén), ott olyan ízületi betegséget szerez, hogy leszerelik, s hazakerülvén, új budai otthonában három és fél évig kezelik, gyógyfürdőztetik, amíg meggyógyul. Az eddig csak verselgető pap a hosszas betegség alatt érik igazi költővé, és a könyvek ekkor érlelik meg benne a forradalmárt.
A Magyar Museumban akkor már megjelent az a néhány, kezdőbetűkkel aláírt verse. Betegsége idején bőségesen van alkalma játszani a verslehetőségekkel. És felgyógyulásától fogva, 1790-től rendszeresen látnak napvilágot, most már a költő nevével, a Verseghy-költemények. Ezekben egy minálunk eléggé ritka hang szólal meg: a rokokóé. A rokokó stílus a barokk végső, könnyeddé és játékossá kecsesedett változata. Alapjában a francia forradalom előtti francia úri világ ízlését fejezte ki, a felvilágosodás kortársa lévén, stilisztikailag nem volt idegen a haladó íróktól, költőktől sem. Bessenyeiék is kedvelték a rokokó könnyed báját, de megvalósítani a költészetben először Verseghynek sikerült. Valamivel később majd sokkal magasabb szinten Csokonai költészetében találkozunk a rokokó hatásával. Verseghynél azonban ez a költői alaphang. Nagy tetszést is arat széles körökben. Csak egyházának nem tetszik. Tudatos magyar magatartása, felvilágosodott eszmevilága mellett ez a játékos, enyhén erotikus világi hang egyre többeknek szúr szemet. Mint volt szerzetes, akinek feloszlatták a rendjét, csekély nyugdíjat kap. Papi teendőket végezni, ehhez már nincs kedve, tehát nagyobb jövedelem érdekében megpályázik egy szerény állami állást, de az egyház olyan rossz referenciát ad róla, hogy nem kapja meg. Kénytelen írásból és magántanításból élni. Úri házaknál házitanító, nyelveket tanít, énekmester, és közben rengeteget ír, vitatkozik, fordít. A megszülető magyar színház számára magyarít kortársi műveket, de közben elkészíti Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszának első magyar fordítását is. Ismeretterjesztő könyvet ír a zenéről, egy másikat a költészetről, harcosan szól hozzá a nyelvtani és helyesírási kérdésekhez. Társasága főleg az a kör, amelyben érik a forradalmi eszme. Verseghy az ő számukra fordítja le a Marseillaise-t. Úgy látszik, közismert volt forradalmi érzülete, mert horvát fiatalemberek hozzá fordulnak, hogy forradalmi verseiket zenésítse meg. Ez a Marseillaise és a forradalmi dallamok fontos vádpontok voltak a büntetőperben. Hiszen természetes, hogy 1795-ben a Martinovics-per vádlottjai között van. Első fokon halálra ítélik, majd kegyelem útján bizonytalan időre börtönbe zárják. Csaknem tíz évet töltött Kufstein, Graz és Brünn börtöncelláiban.
1804-ben szabadul. Se testét, se lelkét nem törte meg a szenvedés. Költészetében ettől kezdve több a humor, mint azelőtt. És most már igazán ráutalt az irodalomra. Igaz, úri házaknál lehet továbbra is nyelvmester, zenét is taníthat. De tele van mondanivalóval. Az elsötétült világban mosoly mögé akarja rejteni a felvilágosodás igéit. Rikóti Mátyás címen derűs hangú verses regényt ír. Azután jön méltatlanul elfelejtett kitűnő szatírája a Kolomposi Szarvas Gergely úrról. Fordít mindent, amiről úgy véli, kedve támadhat rá az olvasónak. Közben nyelvtudományi műveket fogalmaz, és kiad egy egész kötet megzenésített dalt kottával együtt: szövegét is, zenéjét is ő írta. Azután következik mulatságos regénye, a Gróf Kaczajfalvi László avagy a természetes ember. Ez Rousseau világnézetének népszerűsítése is, paródiája is. Igen méltatlanul felejtettük el, pedig nemegyszer már az abszurd humor határát súrolja. Írt egy népszerű világtörténelmet is. Történelmi regénye, a Vak Béla, alighanem az első kísérlet a magyar romantikus regénytípus megteremtésére.
Későbbi éveiben főleg a nyelvészet foglalja el. Magyarul, németül és latinul disputál a nyelvészekkel. A nyelvtudományban ma is eleven vita, hogy hol és mennyiben volt neki igaza, hol az ellenfeleinek. Ma úgy látjuk, több igaza volt, mint ahogy kortársai megítélték. Kétségtelen, hogy nyelvtudományunk fejlődésében is szerepe van.
Ahogy múlt az idő, úgy növekedett a csendes visszahúzódásban élő Verseghy tekintélye. Az idő közeledett a reformokhoz, és a fokozódó nemzettudat elismerésével fordult azok felé, akik egy emberöltővel korábban elkezdték a küzdelmet a nemzeti nyelv jogáért, gazdagításáért, szépítéséért. Már az egyháziak java része sem volt idegen a nemzeti követelményektől. Így a hajdan oly gyanús papban, a Marseillaise fordítójában, túl hatvanadik évén, már az úttörő poétát, a vitatható, de tiszteletre méltó nyelvtudóst, a szenvedélyes nemzetnevelőt és főleg a börtönviselt magyar hazafit látták. Személyileg magányosan élt, betegségek is kerülgették, de viszonylagos gondtalanságban élhetett a munkának, amelynek eredményeiről tudhatta, hogy eljut a közönséghez. Életének végső műve egyenest egyházi megbízás volt. Sor került a katolikus Biblia (Káldi-féle fordítás) új kiadására, és kérdéses volt, nem kell-e a régit átdolgozni. Megbízták tehát a latinul, görögül, héberül egyaránt jól tudó Verseghyt, hogy vesse egybe a magyar szöveget az eredetiekkel, s jelölje meg, hol talál eltérésre, s milyen módosítást javasol. Igen nagy munka. Verseghy végső éveit igénybe vette, de elkészült vele. Nagy terjedelmű latin nyelvű jelentése példaképe a szakszerű és lelkiismeretes fordításkritikának. Végeredményben nem javasolta a Káldi-féle szöveg új kiadását, hanem új fordítást tartott szükségesnek.
Ezzel be is fejeződött a munkás élet. 1822-ben, hatvanöt éves korában halt meg.

Kapcsolódó írások – ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet
- GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ avagy A TERMÉSZETES EMBER – EGY IGEN MULATSÁGOS TANÚSÁGOKKAL BŐVELKEDŐ TÖRTÉNET – Irta VERSEGHY FERENCZ (1808)2023.03.01.
- ROUSSEAU, Jean-Jacques (1712-1778) Értekezés:Javított-e avagy rontott az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése? Ezt kell itt megvizsgálnunk. / Levél Voltaire úrhoz, 1756. augusztus 18. / Pályakép2023.03.01.
- Eugéniusz: Az ön- és társ-sorsrontás igazmondó tükre magyarán szólva, írva – II.2023.02.27.
