A drogbáró, aki örökre megváltoztatta a futballt

Szöveg Nick Moore Fordítás Kovács Gergely

A világ egykor leggazdagabb bűnözőjének, a néhai kolumbiai drogbáró Pablo Escobarnak híre és öröksége kibogozhatatlan csomó. Már az is elég lehet, ha megnézzük az életét feldolgozó, Narcos című sorozat trailerét: robbannak a repülők, hullanak a miniszterek, miközben épül Escobar saját állatkertje. Azok a kolumbiaiak, akik átélték ezt az erőszakos időszakot, ma sem tudják, mit gondoljanak.

Escobar nagyon sok mindennel foglalkozott: csempészéssel, gyilkolással, robbantással, volt, hogy rakétákat lődözött. Ennek ellenére, elég valószínűtlenül, de szentként is tisztelik. Hatalmas zászlón köszön vissza arcképe annak a negyednek a bejáratánál, amit ő építtetett egy szemétdomb helyére, hogy a szegényeknek is legyen fedél a fejük felett. A szülővárosához, Medellínhez vezető út szélén tanyázó árusok szerint még mindig az ő arcképét viselő matricák fogynak a legjobban, megelőzve Hello Kittyt, Simpsonékat, sőt Jézust is. Gyerekeknek olyan album is készült, amelybe a vele kapcsolatos matricákat kell gyűjteni.

Persze sokan vannak, akik nem képesek leplezni az undorukat. Rodrigo Lara Restrepo, az Escobar által meggyilkolt igazságügyi miniszter, Rodrigo Lara Bonilla fia szerint az, hogy emléktárgyakat árusítanak vele kapcsolatban, pontosan azt a kultúrát idézi, amit a bandavezér képviselt: a „profit mindenek felett”. Sokan tekintenek rá úgy, mint hazája szétrombolójára. Az viszont biztos, hogy Kolumbia közelmúltja elválaszthatatlan Escobartól. Teljesen nyilvánvaló hatást gyakorolt az alvilágra, a politikára és a rendőrségre. Azt már kevesebben tudják, hogy a focira is. Maga is játszott, nézte a meccseket, és ha csak lehetett, beszélgetett a sportágról. Egyben ő lett a sötét bábos a kolumbiai futball felemelkedése, majd bukása mögött a ’80-as évek közepe és a ’94-es világbajnokság között. „Pablo mindvégig nagyon szerette a focit – mondja testvére, Luz María A két Escobar című kiváló dokumentumfilmben, amelynek két alanya a gengszter és a szerencsétlen öngólja miatt meggyilkolt Andrés Escobar. – A leginkább használt cipője futballcipő volt, abban is halt meg.” Nézzük, mi történt előtte!

Pablo Escobar hétgyerekes családba született, apja marhákkal foglalkozott, anyja tanárnő volt. Egyáltalán nem volt rossz a gyerekkora, de a benne rejlő agresszió hamar felsejlett. Roberto nevű testvérével egész korán elkövettek kisebb bűncselekményeket, miközben végig azon járt az esze, miként lehetne „igazi” pénzt csinálni valahogy. Korán belekeveredett egy emberrablási ügybe, ahol 100 ezer dollárt kapott a váltságdíjból, és ez rávilágított arra, hogy van gyomra az ilyesmihez. Az 1970-es évek közepén a két testvér rájött, hogy a legjobb üzlet a csempészés.

Felismerték, hogy a kokainban sok pénz van, és viszonylag könnyen becsempészhető Floridába. Így alapozták meg az 50 milliárd dolláros vagyonhoz vezető utat. Fénykorában Escobar az amerikai drogkereskedelem 80 százalékát tartotta felügyelete alatt. Üzletfilozófiája is egyszerű volt: akit lehet, meg kell vesztegetni, akit nem lehet, azt meg kell ölni.

A kolumbiai kormány és az Egyesült Államok szolgálatai figyelték Escobart, aki több tonnányi készpénzt ásott el vidéken. Rengeteg bankjegy végezte drága autókban, hatalmas birtokokban és más vagyontárgyakban, de Pablo fejlett szociális érzékére vall: nagyon sokat fordított a szükségben szenvedőkre is. Iskolákat és lakásokat építtetett a nélkülözőknek, és ezzel kiérdemelte a modern kori Robin Hoodnak kijáró tiszteletet. Gyakran segített a nyomornegyedekben élőknek. „Örömmel volt nagylelkű – mondja Luz María. – A közelünkben kivilágíttatta a pályákat, és felszerelést vett a csapatoknak.”

Maga is szívesen játszott. Mivel jobblábas volt, a bal oldalt kedvelte, és ha csak tehette, onnan húzott be középre. Nem volt kiemelkedő focista, de szívesen vegyült a profikkal. A pályaépítések miatt számos későbbi kiválóságot ismert meg fiatalon. „A nyomornegyedekben tornákat rendeztek – idézi fel azokat az időket Luis „Chonto” Herrera, aki később 61-szeres kolumbiai válogatott lett. – Komplett közösségek feledkeztek meg mindennapi gondjaikról. Én is nagyon szegény voltam, de a pályán hirtelen fontosakká váltunk, és tökéletes világban éltünk.”

Alexis García, Chicho Serna, René Higuita és Pacho Maturana mind Escobar pályáin nevelkedtek, hogy később a válogatottat erősítsék. Gyakran hallgatták áhítattal, amint Escobar beszédet mondott egy-egy megnyitón, akár egy polgármester. „Mindenki azt susogta, ki az, aki a pályát szponzorálta. Sokat piszkálták azért, hogy drogbáró, de mi nagyon örültünk a tőle kapott pályáknak” – mondja a 101-szeres kolumbiai válogatott, Leonel Álvarez.

A futball azonban hozott némi piszkos bevételt is. A fivér Robert, akit mindenki csak Könyvelőként emlegetett, elhatározta, hogy a labdarúgásban mossák tisztára az illegális bevételeket. Egy klub ideális megoldás volt ehhez. Elég volt annyi, hogy hatalmas fizetéseket állapítsanak meg, gyakran egymillió dollárral is többet a valósnál, és a pénz máris tiszta volt. Ugyanez a trükk az igazolásoknál is bevált. A foci lett a pénzmosók mennyországa.

Az is jól jött Escobarnak, hogy istent játszhatott szülővárosa klubjainál. Ahogy elkezdte építeni birodalmát, az Atlético Nacional már bajnok is lett, története során mindössze másodszor. A ’80-as évekre, amire már milliók folytak be, el is dőlt: Pablo szponzorálja a klubot, és Dél-Amerika egyik legjobbjává teszi.

Annyira azért nem volt őrült, hogy kinevezze magát klubigazgatónak vagy -tulajdonosnak, de hogy ő áll az események mögött, az mindenkinek egyértelmű volt. „Azáltal, hogy a drogjövedelem a labdarúgásba áramlott, külföldi sztárokat is megvehettünk – mondja a válogatott 1987 és 1990 közötti szövetségi kapitánya, Maturana a filmben. – S a legjobbjaink sem szerződtek külföldre. A színvonal hirtelen nagyot ugrott. Ezt mindenki látta, és tudta, hogy Pablo keze is benne van. De bizonyítani senki sem tudta.”

Escobar a Nacional helyi riválisára, a Deportivo Indipendiente Medellínre is áldozott, és rendszeresen megjelent meccseken a két csapat közös stadionjában, az Atanasio Girardot-ban. A sikeren felbuzdulva a drogbáró kollégák is hasonló vállalkozásokba kezdtek: José Gacha (El Mexicano), Escobar üzlettársa Bogotában a Millonariosba fektetett be, míg riválisa, Miguel Rodríguez Orejula, a cali illetőségű kartell feje az América de Caliba. Így született meg a „narkófutball”.

A fejtörést inkább az okozta a medellíni kluboknál, hogy Escobar komplett fantáziavilágot épített a játék köré. Az általa választott tizenegynek házi mérkőzéseken kellett megmérkőznie az El Mexicano csapatával. „A meccsek barátságos rivalizálásra épültek – mondja Pablo unokatestvére, Jaime Gaviria. – Pablo gyakran kérte, hogy szedjük össze a kedvenc csapatunkat, majd kimentünk valamelyik birtokára, ahol fogadtunk.” A játékosokat bőkezűen kompenzálták, a kartellek pedig gyakran több millió dollárt tettek fel egy-egy ilyen találkozóra. Állítólag akadt néhány olyan játékos – például Andrés Escobar (csak névrokon) –, akik nem titkolták: nem szívesen futballoznak csempészek és drogkereskedők kedvéért, és nem örültek annak sem, hogy mivel keresik a kenyerüket. A legtöbben azonban úgy védekeztek, hogy mindebbe próbáltak nem túl mélyen belegondolni.

Mindent egybevetve Maturana Nacionalja lett az első kolumbiai csapat, amelyik megnyerte a Libertadores-kupát. 1989-ben ugyanabba a csoportba sorsolták őket, ahová a Millonariost is. Az El Mexicano bogotái csapat lett az első, miután 2–0-ra legyőzte a Nacionalt, de mindkét együttes eljutott az egyenes kieséses szakaszba. Ott a Nacional kiütötte az argentin Racing Clubot, a Millonarios pedig a bolíviai Bolivart, így aztán a negyeddöntőben összekerült egymással a két kolumbiai alakulat. Ezúttal a Nacional bizonyult jobbnak, és összesítésben 2–1-gyel lépett tovább. Az elődöntőben 6–0-ra mosták le az uruguayi Danubiót, így bekerültek a fináléba, ahol a paraguayi Olimpiával kellett megmérkőzniük. Asunciónban 2–0-ra kikaptak, így érkezett el a hazai visszavágó, ahol Pablo Escobar már jó előre lefoglalta magának a legelőkelőbb helyet, ám ezúttal Bogotában, mert a hazai stadion kicsinek bizonyult.

Andrés Escobar szívvel-lélekkel irányította a védelmet, René Higuita hősiesen védett, Albeiro Usuriaga az első meccs öngólja után lőtt egy „rendeset” is, így végül tizenegyesekkel dőlt el a találkozó. „Ezeket a pillanatokat a történelemkönyvekben fogjuk viszontlátni” – lelkendezett a kolumbiai kommentátor, és egy egész nemzet csüngött a szavain.

Andrés Escobar lőtte be a hazaiak első tizenegyesét. Higuita mindkét oldalon – kapusként és góllövőként is – vitézkedett, de végül hibáztak annyit a kolumbiai játékosok, hogy majdnem elússzon a lehetőség. „Mondtam nekik, hogy egy kicsit torpanjanak meg, mert a kapusuk elég hamar elvetődik – magyarázta később Maturana. – De senki sem hallgatott rám, csak Leonel.” Leonel Álvares három, zsinórban kihagyott tizenegyes után állt oda, megtorpant, figyelt, majd a megfelelő helyre rúgta a labdát. „Pablo minden egyes gólnál felugrott – emlékezett Jhon Jairo Velásquez Vásquez, akit csak Popeye néven ismert mindenki, és a kartell mészárosaként több mint kétszáz haláleset kapcsolódik a nevéhez. – Azelőtt sosem láttam őt ennyire eufórikus állapotban. Általában olyan volt, mint egy jégkocka.”

A Nacional játékosait összehívták egy hatalmas bulira Escobar birtokára. „A bónuszért mentek, Pablo még egy kamiont is kisorsolt köztük tombolán – emlékezett Jaime Gaviria. – Pablo nem egyszerű árucikként tekintett a játékosaira, a barátainak tartotta őket. Azt akarta, hogy boldogok legyenek. A pénznél többről volt itt szó.” Maturana immár a válogatott szövetségi kapitányaként készülhetett az 1994-es világbajnokságra, és csapatába számos Nacional-játékost vett be.

Kolumbiának hirtelen a futball lett a büszkesége. S ezt nem kis mértékben köszönhették a drogbáróknak. Itt sem minden rózsaszín azonban. Amikor 1989 novemberében megmérkőzött egymással az Escobar támogatta Deportivo Indipendiente Medellín és a Miguel Rodríguez-féle gyűlölt América de Cali, arról lehetett hallani: megvesztegették a játékvezetőt. „A bíró meglopott minket – így Popeye. – Pablo megkért: keressük meg, és végezzünk vele.” A sporit nem sokkal később agyonlőtték. A kolumbiai játékosok gyorsan felismerték a narkófoci árnyoldalát. „Utaztam haza a meccs után, és egyszer csak hallom, hogy a játékvezetőt meggyilkolták – mondja Óscar Pareja, a DIM középpályása. – Sokkolt a hír. Nem volt titok, hogy a tulajdonosok sok mindenen rajta tartják a kezüket, és sötét dolgokat űznek. De a játékosok általában nem tudnak túl sokat az ilyen ügyekről.”

A kupasikert leszámítva 1989 különösen véres esztendőnek bizonyult Escobar életében. Mindig attól félt a legjobban, hogy kiadják az Egyesült Államoknak. Ennek kivédésére 1982-ben képviselőnek választatta magát.

Azonban az igazságügy-miniszter, Lara Bonilla keresztes hadjáratot folytatott ellene, ezért Escobar kivégeztette. A harag hulláma söpört végig az országon és a Konzervatív Párt elnökjelöltje, Luis Carlos Galán nagy népszerűségre tett szert azzal, hogy meghirdette a kartellellenes programját. Escobar emberei azonban vele is végeztek 1989 augusztusában, valamint felrobbantottak egy repülőt több mint száz utassal a fedélzetén, mert azt hitték – tévesen –, hogy César Gaviria, Galán utódja is rajta ül, továbbá teherautóval robbantottak a kolumbiai biztonsági erők főhadiszállásánál. Végül Gaviriát választották elnökké, aki azzal az ígérettel kezdte meg elnöki ciklusát, hogy hatástalanítja a bűnözők „tébolyult vezetőjét”.

A kolumbiai utcákon mindennapossá vált a harc a kormányerők és a kartellek között, viszont a válogatott harmincnégy meccsen mindössze egyszer kapott ki az 1994-es világbajnokságra vezető úton. 1991-ben Pablo feladta magát, mivel a kiadatás lehetősége nem állt fenn, de azt a feltételt szabta, hogy maga építhesse meg börtönét, amihez futballpálya is tartozik. A La Catedralban válogatott játékosok, és különböző hírességek látogatták, és ők is részesei lettek egy-egy focimeccsnek. „Az edzőnk szólt, hogy aznap nem lesz tréning – idézi fel a történteket Pareja. – Mi mást tehetett volna? Escobar mindig jól értesült volt a labdarúgással kapcsolatban. Azt kérdezte tőlem: »Minek ugatsz mindig a bírókkal? Mi fizetjük őket.«”

1991-ben Diego Maradonát is megtalálta egy közvetítő, és csak annyit mondott neki, hogy egy nagyon fontos kolumbiai kéri őt: hatalmas összegért vállaljon el egy barátságos mérkőzést olyanokkal, mint René Higuita. „Elvittek egy börtönbe, ahol több ezer biztonsági ember figyelte a rendet – idézte fel később Maradona. – Azt kérdezgettem magamtól: mi a f…sz megy itt, talán letartóztattak? A hely inkább egy luxusszállóra emlékeztetett. Azt mondták, hogy ismerjem meg El Patront. Nem olvastam híreket, nem néztem tévét, úgyhogy fogalmam sem volt, ki az. Egy irodában ültünk le beszélgetni, és azt mondta, nagyon kedvel, mert én is szegény gyerek voltam.

Lejátszottuk a meccset, amit mindenki nagyon élvezett. Aznap este még hátravolt egy buli a legjobb nőkkel, akikkel valaha is találkoztam. És mindez egy börtönben. Ezt nem hiszem el! Másnap kifizetett, és elbúcsúzott tőlem.”

Az egész kolumbiai válogatott bejárt a börtönbe, arra mindenki ügyelt, hogy eltakarja a fejét, ám az egyikük nem figyelt eléggé. Higuita útközben szóba állt az újságírókkal. Egy egész ország hördült fel. Hogy lehet az, hogy Kolumbia büszkeségei szóba állnak egy bűnözővel? Higuitát 1993-ban lecsukták, mert állítólag részt vett egy emberrablásban, de A két Escobar című film szerint a valódi ok az lehetett, hogy együttműködött a kartellekkel.

„Csak Pablóról kérdezgettek – idézi fel. – Mindig odafigyelt a szegényekre: házat, pályát épített nekik.

Ugyanakkor ő a felelős a szörnyű háborúért is. Lehetőségem nyílt személyesen is köszönetet mondani neki. Nem hiszem, hogy törvényt sértettem.” Maturana is megvédte játékosát: „Ha Don Corleone hív meg vacsorára, valószínűleg elmész”. Viszont Higuitának emiatt ki kellett hagynia a világbajnokságot. Pablónak nagyobb problémái is akadtak. A kormányszervek úgy döntöttek: a „saját érdekében megfelelően be kell börtönözni”. Escobar megszökött.

Még a legnagyobb veszélyben sem feledkezett meg a futballról. Popeye felidézett egy történetet: amikor ketten voltak szökésben, egy árokban lapultak meg, körbe mindenhol kormánykatonák sürgölődtek. Escobar mindeközben meccset hallgatott egy kis rádión. „Közeledtek az egyenruhások, és nagyon féltem. Ekkor felém fordult. Azt hittem, azzal jön, hogy bajban vagyunk, és készítsük a fegyverünket. De nem, közölte: Kolumbia gólt lőtt. A futball volt a mindene, bele volt bolondulva.”

Ennek ellenére nem érte meg, hogy hazája csapatát a vb-n láthassa. 1993 decemberében agyonlőtte egy rendőr az egyik medellíni háztetőn. Futballcipőben érte a halál, és olyan űrt hagyott maga után, hogy a dühös drogkartellek egymásnak estek. Ahogy mindig, a futball most sem úszta meg. Az 1994-es világbajnokság idején Chonto Herrera testvére meghalt autóbalesetben. Barrabas Gómez, a segédedző, Hernán fia halálos fenyegetéseket kapott, ezért elhagyta a csapatot. Végül egy gengszter végzett Andrés Escobarral, miután az ő öngóljával esett ki Kolumbia a világbajnokságról. „Ezek közül egyik sem történt volna meg, ha Pablo él – állítja unokatestvére, Gaviria. – Nála voltak szabályok.”

A kolumbiai labdarúgás aranykora még az előtt véget ért, hogy elkezdődött volna. Mivel közvetlen életveszélyben voltak, többen is úgy döntöttek, hogy visszalépnek a válogatottságtól. A bűnözők befolyása csökkent, így pénz sem került be több a sportágba. A következő három évben Kolumbia a negyedikről a 34. helyre csúszott vissza a világranglistán. A fő „szponzor” távozása után tizenegy év kellett a Nacionalnak, hogy újra bajnok legyen, és kolumbiai csapat, az Once Caldas legközelebb csak 2004-ben diadalmaskodott a Libertadores-kupában.

„Kolumbia felemelkedését a drogpénzek számlájára kell írnunk – mondja Juan José Bellini, a kolumbiai szövetség elnöke. – Mindannyian hagytuk, hogy így legyen, mindannyian benne voltunk.” Bellinit később elítélték pénzmosásért.

Andrés Escobar halála az utolsó állomása volt annak az erőszakhullámnak, amelyet névrokona indított el. Az, hogy a narkófutball tényleg meghalt-e Escobarral együtt, kérdéses. 2007-ben a Semana magazin megjelentetett egy telefonbeszélgetést, amelyben egy rettegett félkatonai szervezet vezetője, „Jorge 40” ajánlgatja a Valledupar FC igazgatójának az América de Cali játékosait. A Pereira FC-t köztudottan a Macaco becenévre hallgató csempész irányítja, aki szerette volna rátenni a kezét El Mexicano régi csapatára, a Millonariosra is. Nem kétséges, a drogkereskedelem ma is virágzik, csak nem olyan arcátlanul, mint Escobar idejében.

Maturana szerint amíg lesznek olyanok, akik nem vetik meg a véres pénzt, Kolumbia lelkéből mindig kihasad majd egy kis darab. „A győzelmet helyeztük előtérbe a biztonságunk helyett. A kolumbiai társadalom hiányos alapokra épült.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. januári számában.)