Dal és gyógyszer

Írta: Nagy Jenő · 2019. június 5.

kb. 3 perc olvasás

K.D.

DAL ÉS GYÓGYSZER

Jóságos szívű királyi asszonyok látogatásáról, kik a kórházak termeibe mennek s megsimogatják a szenvedők tüzes homlokát, hasábokat írnak a lapok, és dicshimnuszokat zengenek a költők. Most pedig leszáll Euterpé dallamos lépésekkel, kedves suhogással nyolc isteni társának hegytrónusáról, a havas Parnasszus berkeiről, s a sírásos és jajgatásos kórházak ajtaján kopogtat. Várakozik. Beengedik. S mától fogva a zene olyan állandó orvosszere a kórházaknak, mint a bróm, a kinin és az ópium.

Egy francia lap éppen most írja, hogy a zenét a kórházakban már rendszeresen használják a neuraszténia, a kedélybetegségek gyógyítására. A vakok mulattatására és lelki képzésére is rendszeres kórházi hangversenyeket rendeznek. Az eddigi kísérletezések végleg beigazolták, hogy a gyógykezelés majdnem mindig meglepő eredményeket mutat fel, s így a zenének az orvostudományba való bekapcsolása és gyakorlati értékesítése már nem a különféle és újdonságrovat bizarr tárgya, hanem a legpozitívabb valóság, vívmánya a modern pszichopatológiának és az orvostudománynak, melyet mindenkinek üdvözölnie kell.

Hogy ennek az egész jelentőségét megértsük, le kell küzdenünk azt a pillanatnyi visszatetszést, mely a művészet szent céltalanságának látszólagos megsértésére végigborzong rajtunk. Meg kell mindenekelőtt értenünk, hogy a művészet az életé, s nincs nagyobb célja, mint az emberiség naggyá tétele és nevelése. A zene – mondják – gyógyítja a lelkünket. De vajon a kedélyt ki tudja teljesen elválasztani a testtől?

Mély értelme van annak is, hogy az öt művészet közül éppen a zene – ez a megérthető misztikum, ez az érthetetlen kézzelfoghatóság – kerül először gyógyszerként a kórházakba. Valóban úgy látszik, a többi művészetnek sokkal kevesebb köze van az élethez, az élnivágyás nagy gondolatához. A zene azonban maga az élet. Nemcsak érzéseinket fejezi ki túlvilági nyelven, nemcsak a mély sóvárgásoknak ad szárnyat, hanem még a betegeket is közelebb viszi a gyógyulás rózsás partjaihoz. Igaza volt a német bölcsnek, mikor a zenében magát az élet másolóját, a léttitkok kifejezőjét és magyarázóját fedezte föl.

Igen, maga az élet folytonossága a zene. Megszűnése a halál, a megsemmisülés. Az operahősök halálakor a zenekarok megdöbbenve némulnak el, hogy ezzel az elmúlást szimbolizálják.

A keresztény vallások a halál gondolatát egy vigyorgó koponyával s egy letört gyertyaszállal érzékítik meg. A művész és a bölcselő talán inkább egy húrtalan hangszerrel és egy kettétört vonóval jelképezné.

A zenében van valami titkos éltető fluidum.

A szegény betegeknek nem lesz nála hűbb barátja, jobb orvosa. Gyönyörűen regélnek nékik a hangok, s csendes hullámaikon boldogan ringatják el reménykedő lelköket. A vakok tüzes virágokat, színes mezőket látnak, a kedélybetegek bánata enyhül s a hangok hűvös fuvallatára még az őrület lángjai is lohadoznak. A holdfényes lelkű Mendelssohn, a melódiás Bellini, a szelíd Schumann mind lehajlanak párnájukra és hűsítik lázukat. Az elfelejtett és visszatérő melódiák a múltat, az egészséget és boldogságot juttatják eszükbe, és aztán a jövőt is. A zene nemcsak a beteg szívnek lesz orvossága, hanem a szenvedő testnek is. Musset egy gyönyörű sanzonjában írja, hogy a muzsikánál semmi sem gyógyítja jobban a lelkek sebeit. Az orvosok most büszkén hangoztatják, hogy a testet is gyógyítjuk már vele, és igazán nem tudjuk, melyik nagyobb diadala a zeneművészetnek.

Ragadjuk meg az alkalmat, jegyezzük le a történteket. A fátylas Euterpé havas magasságából, leányos bájjal és kedvvel, bomlott fürtökkel, részvétteljesen földre szállott, hogy kezében fuvolával harcoljon a halál s a betegség ellen. Lessük ki őt, amint a kórházak ajtain a hajnali ködben besuhan. De mielőtt bezárulna háta mögött a nehéz vaspántos kapu, kiáltsuk feléje dalos üdvözletünket.

Budapesti Napló, 1906. július 12.