boldogság .net

Nagy Jenő honlapja

„Zavart, beteg, megtört a lelkem” – Író, festő zsenik „pszichés betegséggel”…

Írta: Nagy Jenő · 2023. május 10.

kb. 34 perc olvasás

Összeállítás – 2022. május 24.

„Zavart, beteg, megtört a lelkem” – Írók pszichés betegséggel

Az íróasztalon túl 7.

Juhász Gyula, József Attila, Gulácsy Lajos, Széchenyi István, Ady Endre vagy Csáth Géza problémáiról könyvtárnyi irodalom szól, Arany János vagy Babits Mihály bajairól kevesebbet tudunk. Ezekből igyekszünk elvillantani egy-egy remélhetőleg kevésbé ismert részletet.

A szegedi klinikán az orvosanalitikus dr. Rapaport Samu így nyilatkozott: „Juhász Gyula betegsége, egy úgynevezett kényszer-parapáthia, amellyel ma a modern lélekelemző tudomány teljes sikerrel birkózik meg. Véleményem szerint Juhász Gyula még ma is teljes mértékben visszaadható volna magának is, a társadalomnak is…”

Ám betegsége nem Szegeddel kezdődött, kialakulásához a tanulmány szerint hozzájárult, hogy Juhász „1906-tól 1929-ig naponta 1–1,5 liter bort fogyasztott és másfajta szeszes italt is, de azt rendszertelenül. Erős dohányos. (…) Mindig ideges volt.

„1914-ben öngyilkosságot kísérelt meg, a golyó még most is benn van jobb mellkasában; akkor egy hónapig ápolták”.

1917-től haláláig, azaz 1937-ig, 20 éven át egyre reménytelenebbül harcolt betegségével. Szanatóriumról szanatóriumra járt, válogatott kezeléseken és gyógyszeres kúrákon esett át, visszatérően a halál kívánta.

Elődeitől kapott lelki alkatára szomorú teher nehezedett, a melancholiára való hajlam.

az ő rendkívül érzékeny lelki egyensúlya olyan környezeti behatásokra is aránytalanul nagy kilengésekkel reagált, amelyek a pavlovi erős típusu idegrendszer birtokosának lelki egyensúlyát kevéssé, vagy alig ingatták volna meg.”

Ez a szer lehúz a földre, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá, prózaivá tesz”.

„Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanú­testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon”.

Mint Kosztolányi írja, a „morfinista számára oltás után megszűnik minden testi és lelki ellentét, mely közte és a világ közt van. Nem érzi többé az ősi tragikumot, a vágyat, mely kielégülésért kiált és a csömört, mely a kielégülés után jelentkezik”, kritikai érzékét elveszti, gyermeki lelkesedéssel élvezi a silányt.

Egy ittas helybéli ifjú provokációjára ’izgatottan nyújtva ki hosszú karját, elváltozott magas hangon kiáltotta: ön engem nem bánthat meg! ön nem tudja, hogy engem nem lehet megbántani! Engem a kedves Mama szaloncukron nevelt!’” Volt, hogy társaságban azt vették észre a vendégek, hogy a szekrény tetején gubbaszt, máskor anyja kétségbeesetten kérte fia megbízóját, hogy vegye vissza a restaurálásra átadott festményt, mert „Lajoska állandóan a Madonnáról fantáziál…”

Attól tartott, hogy katonaszökevényként bánnak vele”, megtalálják, és „fejbelövik”.

„A kezdetben alattomosan, lappangva kifejlődő szkizofrén betegség – írja –, mint láttuk, már a lassú kibontakozás során pszichotikus mélységű ’csomópontokat’ eredményezett.

„Pszichoanalitikai kezelésbe kerültem, mint neurótikus beteg. Mint jellemezzem betegségemet? Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelő tehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam.

hypochondriás színezetű panaszok, különcségek és gyermekes játékosság, a zárkózottság és túlzott bizalmasság szélsőséges váltakozásai, a lényegükben megmagyarázhatatlan gyorsan változó hangulatingadozások s ami talán legszembetűnőbb, egyedülvalósága, kontaktushiánya az emberekkel.

A pszichózis szélén tántorgó költő szerelmében a szeretésre, gyöngédségre, táplálásra váró sírós gyermek színvonalára esett vissza.

Az asszonyt és a hozzátartozó férfit meg akarta ölni. Tömeges denunciáló, perlekedő és gyilkolási fantáziák töltötték be képzeletvilágát.

még a telefonba elmondja, hogy rengeteg dolog vált világossá előtte, ’negatív üldözési mániája’ van és engem gondol a háttérben. Benedek professzor, természetesen azonnal tisztán látja a tragikus helyzetet s meghagyja, hogy a beteget további intézkedésig nem szabad magára hagyni.

Este szinte lélegzet után kapkodva mondja el, hogy nem is képes annak a tömeg dolognak az összefüggését elmondani, ami benne egyszerre világossá vált.”

Tverdota György, József Attila-kutató szintén a neurózis és pszichózis közti átmenetet jelentő borderline személyiségzavar mellett érvel, Valachi Anna ugyancsak. Valachi 2005-ös, Új Forrásban közölt írásában arra is felhívja a figyelmet, hogy Bak doktor diagnózisának köszönhetően az elmebetegség stigmája mai napig igaztalanul rajta ragadt a költőn.

„mikor Kossuth fényes szónoklata el-elragadta a követeket: Széchenyi többször kiment a teremből, mintha szabad levegőre lett volna szüksége forró agyának iszonyú nyomása ellen. «Istenem! – sóhajtott fel, kezeit fejére téve, – mintha őrültek házába jutottam volna, mintha pokoli bűvölet űzné velünk gonosz játékát, hogy vesztünk felett tomboljunk. S ezt senki, de senki nem akarja látni, csak én, szerencsétlen. Ennyi okos, belátó ember mind vak legyen és ne lásson ?!… Nem, nem, nekem kell őrültnek lennem!»”

Esztergomban a Dunába ugrott, de azonnal kifogták. «Mily bolondot tettem! – így szólt. – Az emberek mind tudják, hogy jó úszó vagyok.» A mint Döblingbe ért, meg kellett kötözni.”

Magyarország a legboldogabb volt a világon; az én irataim, agitatióim, démoni befolyásom mindent örökre semmivé tett… Én vagyok az Antikrisztus!» Rögeszméitől soha sem bírt többé megszabadúlni. Folyvást ismétli különböző változatokban, hogy Magyarország vesztének ő az oka.”

Thierry rendőrminiszter ekkortól már szigorú megfigyelés alatt tartotta Döblinget, és 1860 tavaszán házkutatás során kéziratokat foglalt le Széchenyinél és a hozzá közel álló barátainál.”

„Másról, mint erről nem is beszélt – írja a Vasárnapi Újság. – Húsvét vasárnapján (ápril 8.) halva találták nagy karosszékében összezúzott koponyával. Mellette volt a kurta csövű, de erős kaliberű pisztoly, a melyet vízzel töltött meg, hogy a lövés annál rombolóbb legyen. Igy végződött az a nemes élet, a mely Magyarország újabb korának egyik megteremtője volt.”

„a félelmi érzetek betegségének voltak jelei. Észszerű okokból nem érthetjük meg azokat, mert félelme mellett is feltűnően merész volt. (…) Félelem, óvatosság és merészség váltakoztak eljárásában, a mi betegségének volt következménye.”

Dr. Görgen megállapítása szerint „Széchenyi vallásos érzésből kifejlett mania desperatoriában szenvedett”.

Barátja, Révész Béla írja róla: „én valóban ijedeztem, hogy Ady valamiképpen kárt tesz magában”, „Volt elgondolása is a halál módjáról, idegen földön idegenül meghalni, Franzensfestében, Innsbruckban, valahol erre, elpusztítani minden írást, ami áruló lehetne, a monogrammot ruhából, fehérneműből kitépni, és aláfeküdni az érkező mozdony alá, pontos célzással, hogy a fejét se ismerje fel senki soha…”

Dr. Schuster hűdéses elmezavart, dementia paralyticát állapít meg nála, ami minden bizonnyal már a jobbára kezeletlen vérbaj következményeként állt elő.

Az imént említett Fischof szerint Ady nem csak alkohollal élt, hanem párnája alatt „ópium, morphium, cocain” lapult tömegestül,

Megállapították, hogy Ady Endrét hüdéses elmezavar támadta meg. A történet komorságát még jobban sötétíti, hogy az akkori nyomorúságban, szegénységben sehonnan sem tudtak szerezni maláriás oltóanyagot. És Ady Endre nem gyógyulhatott, meg.

Márai így jellemzi Babitsot: „’…Hangja szomorú, mint egy verssor. Babits magányos, fekete ember…’. József Attila szerint ’… magad emésztő szikár alak…’. Személyére a depresszív jelleg mellett a szociális fóbiára jellegzetes magatartás (társaság kerülése, magányosság, gátlásosság) volt jellemző”

„Babits Mihály fiatal felnőttkorától fogva követhető depresszív-kényszeres személyisége mellett hosszú éveken át típusos disztímiás betegségben (enyhe krónikus depresszióban) szenvedett, amelyre időszakosan (legalább három jól elkülöníthető alkalommal) hónapokig tartó súlyos depresszió is ’rárakódott’. Ezt a lefolyástípust a szakma manapság ’dupla depresszió’-nak nevezi. (…) a legújabb diagnosztikai elvek szerint Babits Mihály depressziója a ’bipoláris spektrumbetegség’ kategóriájába tartozik,

Arany János Szemere Pálnak 1855-ben ekként jellemezte magát: „…egy percig bohó, gyerekes, víg: rá egy hétig ideges, életunt”.

„Arany is született neuraszténiás volt. Megvolt benne az érzékenységnek, a reakcióképességnek legnagyobb foka.”

félénk volt, irtózott az élettől, a nagy, döntő elhatározásoktól és hogy mindenki előtt kész volt meghajolni. Magaviseletét, életmódját, külső megjelenését szerénység jellemezte, óvakodott minden feltűnéstől és szigorúan alkalmazkodott a társadalmi normákhoz.

Valószínű, hogy a nagykőrösi években labilis, majd később mérsékelt szinten fixálódott hypertonia alakult ki.”

„(K)érdezem: lehet-e valaki túlérzékenység nélkül nagy művész?” – írja Németh Attila pszichiáter, még József Attilával kapcsolatban. Ha nem is túl-, de az átlagnál nagyobb érzékenység nélkül valószínűleg nem, mindenesetre azt a tévhitet, hogy a művészek hajlamosabbak a mentális problémákra, ideje felszámolni.

A Siesta szanatórium a Sváb-hegyen, 1931-ben
A Siesta szanatórium a Sváb-hegyen, 1931-ben

Juhász Gyula, József Attila, Gulácsy Lajos, Széchenyi István, Ady Endre és Csáth Géza, de Arany János vagy Babits Mihály is küzdött pszichés problémákkal. De hozzátesz-e valamit az alkotói személyiség vagy az életmű megértéséhez, ha tudjuk az orvosi diagnózist? – Sorozatunkban most mentális zavarral, olykor betegséggel birkózó írókról olvashatnak.


A közfelfogás szerint az írók és más művészek gyakran küzdenek mentális problémákkal, az alkati túlérzékenység, a burjánzó fantázia, a szorongató megélhetési körülmények, a kapcsolati nehézségek, a szabados életmód vagy a művészvilágban dívó tudatmódosító szerek használata alkalmassá teszi elméjüket pszichés defekciókra. Ez a lombrosói zsenielméletben fogant romantikus elképzelés, mely szerint a mentális zavar összefüggésben áll a művészi kreativitással, nem ismert világokba kínál betekintést, tudatszinteket nyit meg, melyek a normalitás állapotában megközelíthetetlenek: a mai napig erősen tartja magát. Ám ilyen összefüggésekre ritkán lehet rámutatni, a lelki folyamatok valójában csak a mű szempontjából lehetnek érdekesek, az alkotó személyére vonatkoztatva pedig a modern pszichológia úgy tartja, a mentális betegek stigmatizációja igencsak veszélyes és káros.

Hozzátesz-e valamit az alkotói személyiség vagy az életmű megértéséhez, ha tudjuk az orvosi diagnózist? Rihmer Zoltán, Gonda Xénia és Rihmer Annamária Mi áll a kreativitás és a zsenialitás hátterében? című, a Természettudományi Közlöny – Természet Világa 2017. május 1-jei számában megjelent írása számol be arról, hogy Czeizel Endre 21 nagy magyar költőgéniusz családi hátterének, életútjának és betegségeinek vizsgálatakor kimutatta, hogy közülük 16 szenvedett súlyos depresszióban, és e költők döntő többségénél (11) feltehetően bipoláris II zavar diagnosztizálható. A 21 költő közül 7-en kerültek kórházba súlyos depresszió miatt, ketten haltak meg öngyilkosság következtében (Juhász Gyula és József Attila) és további kettőnél (Ady Endre és Weöres Sándor) dokumentált öngyilkossági kísérletet, illetve másik kettőnél (Balassi Bálint és Vörösmarty Mihály) is felfedezhetőek szuicid késztetések az élettörténetben.

Juhász Gyula, József Attila, Gulácsy Lajos, Széchenyi István, Ady Endre vagy Csáth Géza problémáiról könyvtárnyi irodalom szól, Arany János vagy Babits Mihály bajairól kevesebbet tudunk. Ezekből igyekszünk elvillantani egy-egy remélhetőleg kevésbé ismert részletet.

Moravcsik Klinika

A Moravcsik-klinika – Fotó: Semmelweis Egyetem

JUHÁSZ GYULA

„Juhász Gyula a régi magyar végeken, Szakolcán, Szigeten, Váradon, Léván, majd Makón tanárkodott tízegynéhány esztendőkig, amikor súlyosan megbetegedett és melankóliával a Moravcsik-klinikára került” – olvashatjuk a Magyar Hírlap 1929. december 25-ei számában, Magyar László cikkében. Betegségéből hosszan és egyáltalán nem véglegesen gyógyult ki, hozzátartozói „rábírták, hogy Budapestre menjen és ott vétesse föl magát valamilyen idegszanatóriumban”. „Pesten enyhült a depresszió. Már verseket is írt, gyönyörű, új Juhász-verseket, kiforrottabbakat, szebbeket, mélyebbeket, tökéletesebbeket a régieknél is”, baját képzelt betegségnek tartották, az „orvosok véleménye szerint (…) nem is betegség, ha ugyan a betegségbe vetett hit nem az”. Egy pesti klinikáról tért éppen haza boldogan, amikor „váratlanul ismét kiújult a depresszió. Öngyilkossági kísérletekkel rémítgette édesanyját, aki (…) bevitte a szegedi egyetem idegklinikájára”. A szegedi klinikán az orvosanalitikus dr. Rapaport Samu így nyilatkozott: „Juhász Gyula betegsége, egy úgynevezett kényszer-parapáthia, amellyel ma a modern lélekelemző tudomány teljes sikerrel birkózik meg. Véleményem szerint Juhász Gyula még ma is teljes mértékben visszaadható volna magának is, a társadalomnak is…”

Juhász Gyula halála előtti utolsó fényképe a szegedi idegklinika kopár őszi parkjában,1936-37 – Fotó Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Arcképgyűjtemény

Juhász Gyula halála előtti utolsó fényképe a szegedi idegklinika kopár őszi parkjában,1936-37 – Fotó Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Arcképgyűjtemény

Miskolczy Dezső akadémikus, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzora Juhász Gyula betegsége és halála című tanulmányában tárgyalja részletesen Juhász Gyula kórtörténetét (megjelent az Igaz Szó 1964/2. számában). Abban olvashatjuk, hogy „Juhász Gyula 1929. november 22-től kezdve kilencszer volt a Szegedi Ideg- és Elmegyógyászati Klinika ápolásában”. Ám betegsége nem Szegeddel kezdődött, kialakulásához a tanulmány szerint hozzájárult, hogy Juhász „1906-tól 1929-ig naponta 1–1,5 liter bort fogyasztott és másfajta szeszes italt is, de azt rendszertelenül. Erős dohányos. (…) Mindig ideges volt. Először 1907-ben volt kifejezett depressziója, de munkáját rendesen végezte; a depressziója minden külső októl független volt, néhány hétig tartott. Azóta többször jelentkezett a kedélyi nyomottság öngyilkossági gondolatokkal”. Juhász ekkor ezt írja Babits Mihálynak: „…post tot discrimina et catastrophas rerum, itthon vagyok azzal a bizonyos súlyos idegalgiával és maupassanti la horlaik után – még mindig élek, sőt akarok is már.“ Aztán „1914-ben öngyilkosságot kísérelt meg, a golyó még most is benn van jobb mellkasában; akkor egy hónapig ápolták”.

„’Az élő halottak házába’ először 1917 tavaszán, Budapesten került (…) a Balassa utca 6. sz. alá, a Moravcsik Ernő vezette idegklinikára”, ahol egyéb kezelésen kívül ópiumkúrát is kapott, majd „1929 márciusától novemberig megint budapesti idegszanatóriumok lakója volt”, a Schwarzer Szanatóriumban ópiumkúrában, továbbá rendszeres göngyölésekben részesült.  Kilényi Irma, Juhász Gyula titkára írja 1929. november 17-én Babits Mihálynak, hogy hazahozatala után négy nappal „’csonttá soványodva, állandó remegő szorongásban, gyötrő agynyomással ágyban fekszik, nem tud aludni és nem tud enni’, ’Szegény öreg édesanyja éjjel-nappal ápolja, mellette van, mert öngyilkos akar lenni, ezt véli egyedüli megoldásnak irtózatos helyzetében’.“

Babits Mihály, Juhász Ferenc és Kosztolányi Dezső, 1923 – Fotó: Török Sophie

Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, 1923 – Fotó: Török Sophie

Juhász hullámzó kedélyállapotát a nyomott szakaszokban fájdalmas szorongások, szívtáji félelemérzet jellemezte, és a gondolat, hogy „énjét” elveszíti. Az volt a félelme, hogy „szellemi felépítménye“ megszűnik, és ezentúl csak vegetatív élet várja. Önvádlások léptek fel nála, attól tartott, hogy elkárhozik. Úgy vélte, „tönkretette magát az alkohollal. Vétett a család és a közösség ellen is, anyjának szenvedést okozott; a köznek is többet használhatott, többet produkálhatott volna.” 1917-től haláláig, azaz 1937-ig, 20 éven át egyre reménytelenebbül harcolt betegségével. Szanatóriumról szanatóriumra járt, válogatott kezeléseken és gyógyszeres kúrákon esett át, visszatérően a halál kívánta. Így ért véget az élete is, 1936 nyarán édesanyja, akinek Benedek Árpád dr. tanársegéd lelkére kötötte, hogy az altatót el kell rejteni előle, mert az öngyilkosság veszélye változatlanul fennáll, hazavitte a klinikáról. Egy év sem telt el, 1937. április 5-én este elaludt, és nem volt felébreszthető. Miskolczi leírja, hogy a „klinikáról való távozása óta állandóan lehangolt volt a költő, magába zárkózott, senkivel nem érintkezett, hozzátartozóival, édesanyjával sem beszélgetett, ha szólt is, elégedetlen hangon. Fél gramm veronállal tűrhetően aludt, étvágya is kielégítő volt, újságolvasáson kívül mással nem foglalkozott. (…) április 6-án édesanyja délelőtt tíz órakor nem tudta felkelteni. A szomszéd szobában levő veronálos doboz, amely az anya őrizete alatt állott, eltűnt, később másutt találták meg üresen. Nem tudják pontosan, hogy a doboz mennyi gyógyszert tartalmazott, arra is gyanakszanak, hogy a beteg a napi adagokat összegyűjtötte”.

Juhász Gyula sírjánál édesanyja, özv. Juhász Illésné és Kilényi Irma

Juhász Gyula sírjánál édesanyja, özv. Juhász Illésné és Kilényi Irma – Fotó: Móra Ferenc Múzeum, Szeged

„Juhász Gyula idegrendszerének a teherbíró képessége kezdettől fogva csekély fokú volt – összegez Miskolczi. – A pavlovi ’művészi’ idegrendszeri típusnak volt a szenvedő képviselője. Elődeitől kapott lelki alkatára szomorú teher nehezedett, a melancholiára való hajlam. Atyja szintén depressziós volt, és tényekkel eléggé bizonyított az, hogy a melancholiában az átöröklésnek döntő szerepe van. Vitathatatlan, hogy Juhász Gyula életsorsának kedvezőtlen alakulásában, és így bánataiban is a külső környezeti tényezőknek is igen nagy a jelentősége; az ő rendkívül érzékeny lelki egyensúlya olyan környezeti behatásokra is aránytalanul nagy kilengésekkel reagált, amelyek a pavlovi erős típusu idegrendszer birtokosának lelki egyensúlyát kevéssé, vagy alig ingatták volna meg.”

Csáth Géza igazolványképe

Dr. Brenner József / Csáth Géza igazolványképe

CSÁTH GÉZA

Csáth Géza szenvedélybetegségéről és szenvedéséről unokatestvére, Kosztolányi Dezső számol be először részletesen Nyugatban írt nekrológjában, 1919-ben: „Csáth Géza morfinista volt és – közvetlenül – a morfium ölte meg őt, harminchárom éves korában”. A közfelfogással ellentétben „a morfium nem hoz hódító és menyországi lázakat, mint a hozzánemértők képzelik. Éppen ellenkezően hat. Összeszűkíti a szem bogarát és kisebbíti a látótért. A szellemi hatása is körülbelül ilyen. A részletek elevenen tűnnek fel, de az egész mellékessé válik. Ez a szer lehúz a földre, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá, prózaivá tesz”. Kosztolányi nem csak Csáth leépülésére és mérhetetlen kínjaira világít rá írásában, de a betegség lefolyásáról is pontos képet ad: „Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanú­testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon”.

Csáth Géza szobája a Moravcsik-klinikán

Csáth Géza szobája a Moravcsik-klinikán

Kosztolányi 1910-re teszi, amikor Csáth először szúrhatta magába az oltótűt a Moravcsik-elmeklinikán. A méreg lassan „átalakította egykori egyéniségét”. Mint Kosztolányi írja, a „morfinista számára oltás után megszűnik minden testi és lelki ellentét, mely közte és a világ közt van. Nem érzi többé az ősi tragikumot, a vágyat, mely kielégülésért kiált és a csömört, mely a kielégülés után jelentkezik”, kritikai érzékét elveszti, gyermeki lelkesedéssel élvezi a silányt. „Ez az igénytelenség volt az első jel, mely tragédiájára figyelmeztetett”, írja. A változás Csáth írásain is meglátszott, „az egészsége idején volt álomlátó, aztán csak a földre tekintett”. Elszigetelte magát, hogy zavartalanul hódolhasson szenvedélyének, bízott orvosi tudásában, hogy a mérgek váltogatásával szinten tarthatja testét és kedélyét, miközben „(é)vekig csak nyitott szemmel aludt, könnyű, egészségtelen álommal.” „A tűrhetetlen fizikai rosszulléttől sarkallva, egyszer-másszor elhatározta, hogy leszokik a szenvedélyéről és bezáratta magát egy szanatóriumba”, mindez persze önámítás volt, mert morfiumot csempészett be cipőjében, és a kezeléseket elhagyva visszaállt a régi adagokra.  Fékezhetetlenül sodródott a borzalmas vég felé, rémséges ámokfutásában feleségét agyonlőtte, majd bemorfiumozva magát felvágta az ereit. Egy szerb katonaorvos bár megmentette az életét, pár nap múlva „kórházi nadrágban, csikós kórházi sapkában és zsakettben” megszökött a kórházból, s mivel gyógyszerész-nagybátyjától morfiumot és atropint nem kapott, elindult gyalog Budapest felé. A demarkációs vonalnál katonák tartóztatták föl. „Ő könyörgött, hogy lőjjék agyon, mert nem akart a kórházba visszamenni. Mikor a katonák nem teljesítették a kívánságát, a magánál levő és – nem tudni hogyan és honnan szerzett – mérget lenyelte és szeptember 12-én este hat órakor meghalt.”

Dr. Brenner József / Csáth Géza a Moravcsik-klinikán

Dr. Brenner József / Csáth Géza a Moravcsik-klinikán

GULÁCSY LAJOS

A Moravcsik-klinikán többen is megfordultak. Csáth Géza és Juhász Gyula például, de Juhász találkozott egy másik ápolttal, Gulácsy Lajossal is, akinek akut pszichózisáról az Orvosi Hetilap 1981. májusi számában Gerevich József számol be.

„Gulácsy Lajos kiváló festőművész (aki nem mellesleg komoly írói hagyatékot és hátrahagyott – a szerk.) 1914 augusztusában, néhány héttel az első világháború kitörése után, akut pszichotikus állapotba került”, írja, ám ennek az állapotnak bőven voltak felismerhető előjelei korábban is. Átlagtól eltérő személyiségvonásai már 1906-ban kirajzolódtak. „1907-ben, Zólyomban, amikor Gulácsy kiállítása alkalmából irodalmi matinét tartottak a festőért lelkesedő költők, Gulácsy kóros anyai kötődése bizarr formában jut kifejezésre. Egy ittas helybéli ifjú provokációjára ’izgatottan nyújtva ki hosszú karját, elváltozott magas hangon kiáltotta: ön engem nem bánthat meg! ön nem tudja, hogy engem nem lehet megbántani! Engem a kedves Mama szaloncukron nevelt!’” Volt, hogy társaságban azt vették észre a vendégek, hogy a szekrény tetején gubbaszt, máskor anyja kétségbeesetten kérte fia megbízóját, hogy vegye vissza a restaurálásra átadott festményt, mert „Lajoska állandóan a Madonnáról fantáziál…”

Gulácsy Lajos a Hárs-hegyi Elmegyógyintézetben, 1926 körül

Gulácsy Lajos a Hárs-hegyi Elmegyógyintézetben, 1926 körül

Az igazán riasztó jelek az I. világháború kitörésének évében jelentkeztek nála. 1914 augusztusában Velencében volt épp (10 hónapot töltött az ottani szanatóriumban), amikor észrevették, hogy „az utcán fennhangon beszélgetett magában, nagyon ideges volt”, majd „1914. augusztus 10. és 17. között, amikor a magyarországi mozgósítást elrendelték, Gulácsyt félelem fogta el, hogy őt is behívják. Amikor a mozgósítási határidő lejárt, nem szűnt meg a félelme, sőt fokozódott. Attól tartott, hogy katonaszökevényként bánnak vele”, megtalálják, és „fejbelövik”. Szökni akart, hajóra szállni, az egyik ilyen szökését azzal indokolta, hogy „odahaza felfeszítette a rendőrség a lakást, házkutatást tartottak és iratai között megtaláltak két, általa írt osztrákellenes verset, most emiatt körözik”. „Közvetlenül az elutazása előtt kávézás közben egy bár mellékhelyiségében késsel végezni akart magával. Sartori (barátja) idejében lépett közbe. Nem sokkal később revolvert szegez a homlokának. Sartorinak nagy küzdelem után sikerül kicsavarni a fegyvert a kezéből. Néhány perc múlva Gulácsy megköszöni Sartorinak, hogy ’megmentette az életét’. A ’kálváriának’ nincs vége. A nyílt tengeren, útban Magyarország felé, Gulácsy – elementáris szorongása által vezérelve – ráveszi a kapitányt, hogy szállíttassa vissza Velencébe, mert ellene a hajón az oroszok (egy másik Sartori-levélben egy osztrák rendőrtiszt a téboly tárgya) összeesküvést szőttek.” Végül „1915 januárjában édesanyja hozza haza Gulácsyt Velencéből még betegen, de már nem veszélyeztetett és veszélyeztető állapotban.”

Gulácsy Lajos – Székely Aladár felvétele

Gulácsy Lajos – Székely Aladár felvétele

A rendelkezésre álló elsőrendű forrásértékű adatok alapján Gerevich úgy véli, nem bizonyítható, hogy Gulácsy 1914 előtt klinikai szintű pszichózisban szenvedett volna. Az 1906-tól nyomon követhető ún. „beharangozó” tünetek után 1914-ben robbant a pszichózis. „A kezdetben alattomosan, lappangva kifejlődő szkizofrén betegség – írja –, mint láttuk, már a lassú kibontakozás során pszichotikus mélységű ’csomópontokat’ eredményezett. 1914 augusztusában a világháború kitörésével kapcsolatos sűrített, nyomasztó háborús légkör Gulácsy szkizofréniájára praecipitáló hatással volt: az addig egyensúlyban levő betegséget dekompenzálta”. Mindezek ismeretében Gerevich a szkizofrénia diagnózisát valószínűsíti Gulácsy esetében.

A 24 éves József Attila a MABI szanatóriumában, 1929 ősze, Balatonlelle

A 24 éves József Attila a MABI szanatóriumában, 1929 ősze, Balatonlelle

JÓZSEF ATTILA

„Pszichoanalitikai kezelésbe kerültem, mint neurótikus beteg. Mint jellemezzem betegségemet? Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelő tehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. Tisztában voltam azzal, hogy egy téveszméiből rendszert építő, paranoid lényhez hasonlítok, s hogy mégsem vagyok elmebeteg – ezt is fontolóra vettem, sőt ifjukoromban magam előtt annak vallottam magamat –, mert ez az eszmerendszer úgy megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos térkép az ábrázolt földdarabnak” – írja József Attila a betegségéről (idézi Valachi Anna). Ő maga neurotikusnak tartotta magát, de mit gondoltak akkor és mit ma a szakemberek?

Az első patográfiát, vagyis József Attila személyiségének első pszichiátriai elemzését kezelőorvosa, Bak Róbert írta meg, elolvasható a Szép Szó József Attila-emlékszámában (1938/21.). Abban ez áll: „Az utolsó évben fokozatosan, majd véglegesen kifejlődött schizophreniás elmezavar praediszpoziciós karakterbeli jellegzetességei és elszórtan jelentkező finomabb tünetei visszamenőleg, távolra követhetők. (…) Az úgynevezett schizoid pszichopátia megnyilvánulásánál alig több az, ami a betegség kitöréséig megnyilvánult; hypochondriás színezetű panaszok, különcségek és gyermekes játékosság, a zárkózottság és túlzott bizalmasság szélsőséges váltakozásai, a lényegükben megmagyarázhatatlan gyorsan változó hangulatingadozások s ami talán legszembetűnőbb, egyedülvalósága, kontaktushiánya az emberekkel. A tizenöt éves korban elkövetett öngyilkossági kísérlet és az akkor már jelenlevő megőrüléstől való félelem felkeltik a gyanút, hogy a kórfolyamat már ebben a korban, a pubertás alatt megindult s fenti jellemvonások már a kórfolyamat következményes jelenségeinek tekintendők. Később, lappangó agresszivitása és az egyénnel való szorosabb kapcsolatbalépési képtelensége, elfojtott ösztöntendenciákkal együtt, mint lélektani faktorok viszik – a szociális szükségszerűség mellett – a szélső baloldali mozgalmak felé, hogy az egyénhez fűző érzések hiányát a kollektívval való kapcsolatban elfeledje.”

„Betegségének rohamos fejlődése 1936 telén indult meg – írja még mindig Bak doktor. – (…) A pszichotikus tendenciákat egy irreális körülmények között fogant és realizálhatatlan szerelem juttatta érvényre. A szeretett asszonyban, aki betegekkel foglalkozott, önállóságot, erőt érzett és anyát visszasíró lelke megint támaszt keresett. A gyermek ősi belekapaszkodásának ösztönével görcsösen ragaszkodott ehhez az asszonyhoz, elvakultan, belátástalanul, erőszakosán. A helyzet teljes irrealitását egyre csökkenő valóságérzéke nem láttatta vele. A pszichózis szélén tántorgó költő szerelmében a szeretésre, gyöngédségre, táplálásra váró sírós gyermek színvonalára esett vissza. A simogató, belekapaszkodó kézben azonban már ott lappangott a támadás, a gyűlölet, ami rövidesen pszichotikus méreteket öltött. Egyre inkább kellett látnia, hogy vágya nem valósulhat meg, ismét becsapottnak érezte magát, mert nem lehet ’felnőtt’ társa az asszonynak, s a simogató kéz fojtogató ökölbe rándult a vetélytárs megjelenésekor. Az asszonyt és a hozzátartozó férfit meg akarta ölni. Tömeges denunciáló, perlekedő és gyilkolási fantáziák töltötték be képzeletvilágát. De nem is állt meg a fantáziánál, két ízben megtámadta az asszonyt, veszedelmes szerszámokkal, fenyegető, sötét dühvel, majd lefegyverezve, a gyermek kifogyhatatlan könnyeivel zokogott.”

Illyés Gyula és József Attila, 1931 – Fotó: Arató Tibor

Illyés Gyula és József Attila, 1931 – Fotó: Arató Tibor

„Az utolsó és kifejezetten pszichotikus roham szinte váratlan fordulatként Flóra elutazását követően robbant ki – folytatja Bak.  – Augusztus 8-án felkeresett, kissé felindult állapotban. Érthetetlen okokból gyász karszalagot tett fel, kérdésemet azzal hárította el, hogy úgyis tudom, miért. Flóra leveleit számolgatta, többször maga elé mondva, hogy hármat kapott. Ellenséges hangon faggatott, hogy a szobámban levő relief mikor és miért került oda. ’Szent-háromság – a harmadik, aki Máriához tartozik, éppen József’ – mondta jelentőségteljesen, a reliefre célozva, szaggatottan, érthető összefüggés nélkül. Az események ettől fogva gyorsan követték egymást. Másnap délután riadtan telefonál, hogy barátai Benedek professzorhoz viszik, ’mint elmebeteget’, megvizsgáltatni, kérdi, hogy hogyan viselkedjen és még a telefonba elmondja, hogy rengeteg dolog vált világossá előtte, ’negatív üldözési mániája’ van és engem gondol a háttérben. Benedek professzor, természetesen azonnal tisztán látja a tragikus helyzetet s meghagyja, hogy a beteget további intézkedésig nem szabad magára hagyni. Este magamhoz kéretem és hosszú felindult beszélgetés után elfogadja, hogy állapota túl megy a neurózis határain és jelenleg oly élmények hatása alatt áll, hogy állandó felügyeletre és ápolásra van szüksége. Pártfogójának segítsége lehetővé teszi, hogy azonnal szanatóriumba szállíthassuk.

Mi történt? Reggel hatkor, álmatlan éjszaka után, kiment Flóra lakására s valamilyen kérdésére a hozzátartozóktól ’furcsa választ’ kapott. Izgatottan visszatérve a lakására, megtámadja a takarítónőt, mert három gyufaszálat talált a dobozban, bizonyos elrendeződésben s a gyufadoboz rajta volt valamin, amit Flórától kapott. Utána sürgősen Tihanyba akar utazni Flóra után, agresszív és zavart. Este szinte lélegzet után kapkodva mondja el, hogy nem is képes annak a tömeg dolognak az összefüggését elmondani, ami benne egyszerre világossá vált.”

József Attila, József Jolán és édesanyjuk, Pőcze Borbála, 1919

József Attila, József Jolán és édesanyjuk, Pőcze Borbála, 1919

József Attila betegségéről számos tanulmány született aztán, Bókay Antal, Jádi Ferenc és Stark András „Köztetek lettem én bolond…” című kötetében Stark András jelenti ki elsőként, hogy a költő – a Bak által megállapított skizoid pszichopátia ellenében – borderline személyiségzavarban szenvedett. Ezt még Bak nem diagnosztizálhatta, hiszen az ő idején, József Attila életében és közvetlen a halála után nem volt még ismert ez a fogalom. Mivel sem József Attila korábbi orvosának, Rapaport Samunak a feljegyzései, sem a Siesta szanatóriumban felvett kórképek nem kerültek elő, a költő betegségéről kizárólag Bak doktor, a költő pszichoanalitikusa és szerelmének tárgya, Gyömrői Edit naplója és József Attila művei, valamint a Szabad ötletek jegyzéke alapján lehetett képet alkotni. Tverdota György, József Attila-kutató szintén a neurózis és pszichózis közti átmenetet jelentő borderline személyiségzavar mellett érvel, Valachi Anna ugyancsak. Valachi 2005-ös, Új Forrásban közölt írásában arra is felhívja a figyelmet, hogy Bak doktor diagnózisának köszönhetően az elmebetegség stigmája mai napig igaztalanul rajta ragadt a költőn. Megemlíti Németh Attila pszichiátert is, aki figyelemre méltó könyvet írt a témában: József Attila pszichiátriai betegségei címmel. A könyvről készült interjút a Kritika hozta 2005-ben. Kiderül belőle, hogy a kórosnak vélt viselkedés sok esetben természetesen következik abból, hogy a költő „örökölt egy nagyon sérülékeny, túlérzékeny személyiséget (anyja többször kísérelt meg öngyilkosságot – a szerk.), amihez párosult az igen rossz alkalmazkodási képesség, pontosabban alkalmazkodási képtelenség.”

SZÉCHENYI ISTVÁN

Széchenyi István 1848 augusztusától a nemzet iránti felelősség és reménytelenül vívott harc a rettegett nemzethalál elkerülésére az idegösszeomlás szélére kergette, szeptemberben orvosa, Balogh Pál a döblingi Görgen-intézetbe utalta. A Vasárnapi Újság 1897/22. számában egy Zichy Antal könyve nyomán írt cikkben olvasható: „Mióta a független felelős magyar kormány megalakúlt és Széchenyi a közlekedésügyi tárcza élén állott: alig volt egy-egy nyugodtabb órája, a melyben felizgatott lelke ne a legkomorabb színben látta volna a nemzet jövendőjét. Minden esetleges, véletlen történetben a «vég kezdetére» látott czélzást s balsejtelmének legott kifejezést is adott. Igy, mikor a lánczhíd utolsó lánczát a balparti oszlopra való fölhúzás közben elejtették s annak csapásától a csónak, melyben Széchenyi állott, a vízbe merült, s ő csak úszással tudott a hullámokból a partra kimenekülni: ezt a megjegyzést tette: «Igy fog ez velünk is menni; tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn elbizakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze minden!»” Ugyanitt: „mikor Kossuth fényes szónoklata el-elragadta a követeket: Széchenyi többször kiment a teremből, mintha szabad levegőre lett volna szüksége forró agyának iszonyú nyomása ellen. «Istenem! – sóhajtott fel, kezeit fejére téve, – mintha őrültek házába jutottam volna, mintha pokoli bűvölet űzné velünk gonosz játékát, hogy vesztünk felett tomboljunk. S ezt senki, de senki nem akarja látni, csak én, szerencsétlen. Ennyi okos, belátó ember mind vak legyen és ne lásson ?!… Nem, nem, nekem kell őrültnek lennem!»”

Széchenyi István Döblingben

Széchenyi István Döblingben

A cikk szerint „folyvást rettegett, s úgy hivé, élete sincs biztonságban. Családját eltávolítá magától, a mi aztán sietteté betegségét, mert még inkább martalékává lőn gyötrő gondolatainak. Éjjelenként le sem feküdt; alig evett valamit s nem aludt, egy helyben ülni sem tudott. «Ég minden agyamban, – így panaszkodott – a mint leülni próbálok, pokoli forróságot érzek, mintha agyam lángot vetne!»  Nagy nehezen aztán megint csak folytatta útját; de újra meg újra vissza akart térni a legdühösebb rohamok gyakori kitörései között. Esztergomban a Dunába ugrott, de azonnal kifogták. «Mily bolondot tettem! – így szólt. – Az emberek mind tudják, hogy jó úszó vagyok.» A mint Döblingbe ért, meg kellett kötözni.”

„Széchenyi már borzasztó túsát vívott magával néhány hónap óta. «Döblingben az intézet tulajdonosa, dr. Goergen – írja Zichy Antal – kénytelen volt őt ágyára lekötözni s azontúl is többnyire kényszerzubbonyba öltöztetni, mert szóbeli kifakadásain fölül nyomban tettlegességekhez is folyamodott. Szokása volt öngyilkossági szándékból fejét a falhoz vagy kemény tárgyakhoz vagdalni, haját, ruhaneműit tépdesni, majd ismét képzelt üldöztetésétől való félelmében félre húzódni, ágy alá rejtőzködni, vagy botot ragadva és hátát megtámasztva, dühösen vagdalódzni, mintegy védve magát láthatatlan támadói ellen.» Senkit sem eresztett magához; főleg családja tagjaitól zárkózott el. Sokszor órákig beszélt magában nagy bűnös voltáról s a reá váró büntetésekről. 1850-ben orvosával végre meglátogatta családját, a melynek körében egy órát töltött; s midőn visszatért, fogadást tett, hogy «soha többé nem lépi át e ház küszöbét». Néhány hónap múlva csillapodott izgatottsága; rohamai mind ritkábbak lőnek; «Egy oczeán sem moshat engem tisztára. Magyarország a legboldogabb volt a világon; az én irataim, agitatióim, démoni befolyásom mindent örökre semmivé tett… Én vagyok az Antikrisztus!» Rögeszméitől soha sem bírt többé megszabadúlni. Folyvást ismétli különböző változatokban, hogy Magyarország vesztének ő az oka.”

Jósika Samu és Széchenyi István utolsó találkozása Döblingben – Ismeretlen mester litográfiája, 1860. Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok

Jósika Samu és Széchenyi István utolsó találkozása Döblingben – Ismeretlen mester litográfiája, 1860. Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok

Döblingben állapota egy idő után lassan jobbra fordult, 1856 végétől próbálkozott újra az írással, „a következő évben készült el terjedelmes műve, melynek első része Önismeret, a második pedig Szatíra címen vált ismertté”, 1857-ben „írta meg a Bach-korszaknak szenvedélyes bírálatát, a Blicket, amelyben a nemzetközi nyilvánosság előtt leplezte le a Rückblick áltárgyilagosságát. A Blick is politikai szatíra Bécs nagy német ambícióival szemben, „’széles körű nemzeti tiltakozásnak kívánt általában hangot adni, kerülve a konkrét megoldási javaslatokat’”, írja Karácsony András Kosáry Domokos könyvéről írt kritikájában a Valóság 1981. decemberi számában. Ám az „1859-es londoni kiadást követően megindult a lázas nyomozás a szerző személye után és a Habsburg-birodalomba bekerült példányok lefoglalására. A közvéleményben nyílt titokként Széchenyi szerepelt szerzőként, hiszen a mű magán viselte gondolkodásmódjának, érzelmeinek félreismerhetetlen jellegét. Thierry rendőrminiszter ekkortól már szigorú megfigyelés alatt tartotta Döblinget, és 1860 tavaszán házkutatás során kéziratokat foglalt le Széchenyinél és a hozzá közel álló barátainál.”

Széchenyi döblingi hálószobája,  karosszékkel, amelyben megtalálták, 1860. április vége – Ludwig Angerer felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Széchenyi döblingi hálószobája, a karosszékkel, amelyben megtalálták, 1860. április vége – Ludwig Angerer felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

„Másról, mint erről nem is beszélt – írja a Vasárnapi Újság. – Húsvét vasárnapján (ápril 8.) halva találták nagy karosszékében összezúzott koponyával. Mellette volt a kurta csövű, de erős kaliberű pisztoly, a melyet vízzel töltött meg, hogy a lövés annál rombolóbb legyen. Igy végződött az a nemes élet, a mely Magyarország újabb korának egyik megteremtője volt.”

Széchenyi betegségéről Angyal Dávid írja a Századokban, 1921-ben: „Kétségtelen, hogy Széchenyi tébolyodottan érkezett Döblingbe 1848 szeptember 5-ike körül. Láttuk, hogy rövid idő múlva jobban lett, eszében nem volt megháborodva, de lelkét önkínzó monománia gyötörte. Undorodott a világtól és önmagától. (…) Deák szerint Széchenyi lelki állapotában 1857-ben már semmi nyoma sem volt a lelki betegségnek. Eszejárása épen olyan, mint előbb volt, előadása épen olyan érdekes. (…) Azonban gyakori vidám és bizakodó hangulatában sem akarta elhagyni Döblinget. Falk szerint azért nem, mert félt a hatalom bosszújától és azt hitte, hogy az »őrült« grófot nem büntetik olyan súlyosan ellenzékiségéért, mint az egészségest.” A cikkíró úgy gondolja, ezek „a félelmi érzetek betegségének voltak jelei. Észszerű okokból nem érthetjük meg azokat, mert félelme mellett is feltűnően merész volt. (…) Félelem, óvatosság és merészség váltakoztak eljárásában, a mi betegségének volt következménye.”

Ugyanebben a cikkben olvasható, hogy „Dr. Goldberg azt mondotta, hogy ha valaha lelki betegre, akkor bizonyára Széchenyire illett a hírneves elmeorvosnak, dr. Guislamnak mondása, mely szerint vannak elmebetegek, a kiknél nagyon nehéz meghúzni a választóvonalat a bölcsesség vége és a téboly kezdete közt.” Dr. Görgen megállapítása szerint „Széchenyi vallásos érzésből kifejlett mania desperatoriában szenvedett”. Azaz, ahogy ezt Rihmer Zoltán, Gonda Xénia és Rihmer Annamária Mi áll a kreativitás és a zsenialitás hátterében? című, a Természettudományi Közlöny – Természet Világa 2017. május 1-jei számában megjelent írása is megerősíti: mániás depresszióban.

Ady Endre, 1918. ősz

Ady Endre, 1918. ősz

ADY ENDRE

Mielőtt Ady találkozott volna a jó nevű orfeumi énekesnővel, aki végzetesnek bizonyuló betegségét okozta, még Nagyváradon rabja lett az alkoholnak. Első párizsi útja előtt „vibráló, végletes hangulatok gyötrik”, „nehéz depresszióval” küzd és halálvággyal (a ‘zsaroló’ öngyilkosság-gondolat sem idegen tőle). Barátja, Révész Béla írja róla: „én valóban ijedeztem, hogy Ady valamiképpen kárt tesz magában”, „Volt elgondolása is a halál módjáról, idegen földön idegenül meghalni, Franzensfestében, Innsbruckban, valahol erre, elpusztítani minden írást, ami áruló lehetne, a monogrammot ruhából, fehérneműből kitépni, és aláfeküdni az érkező mozdony alá, pontos célzással, hogy a fejét se ismerje fel senki soha…”

Aztán 1908-ban a Nyugat hasábjain megjelent, Mihályi Rozália csókja című írásában Ady maga írja meg szifiliszének történetét. Fischof Árpád doktor Világban közölt, 1925. áprilisi cikkében Krúdy Gyulát idézi erről: „Ez az ismeretlen, senki által nem kutatott nő oltotta Adyba azt a betegséget, amelyben a királyok éppen úgy elpusztulnak, mint a szegény költők… Hát ebben a szerelmi betegségben Ady Endrének élete végéig bőségesen volt része… Ez a láthatatlan debreceni hölgy okozza, hogy a költő nagyon gyakran megfordul életében a tébolydák és a tébolydák atyafiai: a kocsmák környékén… Ez a hölgy beköltözött egyetlen ölelésével a költő vérébe, húsába, csontjába, agyvelejébe.” Kúráltatta magát, de (legalábbis Czeizel Endre genetikus szerint) sosem gyógyult ki a vérbajból, mert nem volt kitartása a hosszadalmas kúrához, ráadásul újra és újra megfertőződött.

Tíz évvel később, „1918 májusában – olvasható a Világban – Csinszka sírva hívja az orvost: – Bandi tele van hólyagokkal és kiütésekkel. A kezelőorvos konzíliumot tart Magyarország legnagyobb, európai hírű bőrgyógyászával és a diagnózis kétségbevonhatatlanul sem másodlagos, sem harmadlagos formája a luesnek, hanem ekcéma”, majd 1918. november 10-én a Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetem Elme és Idegkórtani Klinikáján, a Balassa utca 8. szám alatt Dr. Schuster hűdéses elmezavart, dementia paralyticát állapít meg nála, ami minden bizonnyal már a jobbára kezeletlen vérbaj következményeként állt elő. Tünetei a Kislexikon szerint „az agyi idegrendszer kimerülésében nyilvánulnak; általános bágyadtságban, megcsappant munkaképességben, gyors szellemi kifáradásban, nehéz fej érzésében, fokozott betegség érzetében, gyakori főfájásokban, ingerlékenységben és csökkent ellentállási képességben mindenféle külső ingerekkel szemben. További fejlődésében jelentkeznek az emlékezetbeli sürü botlások és végre az emlékezetnek olyan kihagyásai, melyek a beteget rendes működésében gátolják…”

Ady halálos agya a Benczúr utcában – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Arcképgyûjtemény

Ady halálos agya a Benczúr utcában – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Arcképgyűjtemény

Az imént említett Fischof szerint Ady nem csak alkohollal élt, hanem párnája alatt „ópium, morphium, cocain” lapult tömegestül, ahogy Láng Menyhért dr. is mondja: „nem volt luese (a vérbaj – a szerk.) és nem volt paralízis progresszívája”. Fischof doktor egy történetet is elmesél ennek alátámasztására. 1915. január 16-án egy pesti szállodában az orvos, akit egy öngyilkossági kísérlethez rendelnek ki, a szomszédos szobában egy injekcióért könyörgő, „Beethoven-fejű, robosztus, görcsökben heverő, öntudatlan, erős alkoholszagú” alakot talál. Ez az alak, akinek erős tagjait epilepsziaszerű görcsök rángatják, nem más, mint Ady, akinek hírneve előtt nem hajlik meg a doktor, ezért Ady orvosává fogadja. „Az Adyval való ezen legelső találkozásnál tapasztalt tünetek még két hétig álltak fenn – olvasható a cikkben. – Brómnak codeinnal, majd brómnak paraldehyddal való adagolása után teljesen elmúltak. Ez diagnosztikailag fontos tényező. Az összes neurológiai tünetek nyomtalanul visszafejlődtek. Alapos kivizsgálás után kétségbevonhatatlan megállapítást nyert, hogy itt nem paralízisről van szó, amelynek forrása a lues, hanem a Korszakon-tünetcsoport tipikus esetéről, amelynek forrása az alkohol.” Látjuk, a cikkíró mindent megtesz, hogy cáfolja a vérbaj szövődményeként jelentkező testi és lelki deformációk létét, és Ady betegségét „dementia alcoholica” néven diagnosztizálja. Pedig Adynak valóban luese volt, és a betegség szövődményei okozták a halálát is.

1939 januárjában Az Est hasábjain Révész Béla így emlékszik vissza a költőre: „szerencsétlen barátom közvetlenül a halál előtt szellemileg is megbetegedett. – A január előtti hónapokban Ady Endre rossz idegzete teljesen felborult, a szavai akadoztak, dadogva tudott csak beszélni és a sok orvosi konzílium után, végül is elhatározták, hogy gerincvelő-punkciót végeznek nála. Ez a vizsgálat a Moravcsik-klinikán történt. Megállapították, hogy Ady Endrét hüdéses elmezavar támadta meg. A történet komorságát még jobban sötétíti, hogy az akkori nyomorúságban, szegénységben sehonnan sem tudtak szerezni maláriás oltóanyagot. És Ady Endre nem gyógyulhatott, meg. A borzalmak tetejébe spanyolos tüdőgyulladás is megtámadta és a szerencsétlen, csodálatos embernek meg kellett halnia, hogy a figurája csorba nélkül, tökéletesen maradjon meg számunkra.”

Babits Mihály és Ady Endre – Székely Aladár felvétele

Babits Mihály és Ady Endre – Székely Aladár felvétele

Az imént említett alkotókról az életrajz alapján a nagyközönség is tudja, hogy komoly mentális gondokkal küzdöttek, ám vannak olyanok, akiknek betegsége kevésbé ismert, talán mert a jelek nem szembeötlőek, és a művekre kisebb mértékben gyakorolnak hatást. Ilyen Babits Mihály és Arany János is.

Babits Mihály Dömösön, 1923

Babits Mihály Dömösön, 1923

BABITS MIHÁLY

Márai így jellemzi Babitsot: „’…Hangja szomorú, mint egy verssor. Babits magányos, fekete ember…’. József Attila szerint ’… magad emésztő szikár alak…’. Személyére a depresszív jelleg mellett a szociális fóbiára jellegzetes magatartás (társaság kerülése, magányosság, gátlásosság) volt jellemző” – olvasható Wenger Tibor dr. és Gyenes György dr. tanulmányában.

Írásuk, ahogy a már említett cikk is beszámol arról, hogy egy Babits Mihályról szóló monográfiában Németh, Rihmer és Harmati Babits pszichopatológiáját elemezve leírja, hogy „Babits Mihály fiatal felnőttkorától fogva követhető depresszív-kényszeres személyisége mellett hosszú éveken át típusos disztímiás betegségben (enyhe krónikus depresszióban) szenvedett, amelyre időszakosan (legalább három jól elkülöníthető alkalommal) hónapokig tartó súlyos depresszió is ’rárakódott’. Ezt a lefolyástípust a szakma manapság ’dupla depresszió’-nak nevezi. (…) a legújabb diagnosztikai elvek szerint Babits Mihály depressziója a ’bipoláris spektrumbetegség’ kategóriájába tartozik, és könnyen elképzelhető, hogy antidepresszív farmakoterápia mellett a betegség bipoláris lefolyást mutatott volna. Rendkívül érdekes, hogy Babits Mihály személyiségének ez a ’rejtett’ bipolaritása a rendelkezésre álló adatok alapján csupán költeményeinek markáns, ’bipoláris’ szezonális ingadozásában nyilvánul meg: egész életművét illetően, de különösen az 1903-1914 közötti időszakra vonatkozóan megállapítható, hogy télen és nyáron kb. két és félszer-háromszor annyi verset írt, mint tavasszal és ősszel.”

ARANY JÁNOS

Arany János Szemere Pálnak 1855-ben ekként jellemezte magát: „…egy percig bohó, gyerekes, víg: rá egy hétig ideges, életunt”. De van-e Aranynak pszichés problémája? Megoszlanak a vélemények. Hellenbart Gyula az Új Látóhatár 1980/2. számában írja, hogy „(e)lőször Szerb Antal merte szájára venni vele kapcsolatban a neuraszténia szót. Szerinte Arany paraszti ősöktől örökölt fizikuma nem való volt szellemi életre. Tiltakozott is a szervezet a szokatlan igénybevétel ellen, és ez a tiltakozás volt az alapja – úgymond Szerb – Arany ’állandó egészségi panaszainak, hipochondriájának, neuraszténiájának’”. Dóczy Jenő nem orvosként, hanem irodalomkritikusként megerősíti ezt a „diagnózist” a Napkelet 1924. április 1-jei számában. Azt írja, „Arany neuraszténiás habitust hozott magával a világba s neuraszténiája az ötvenes évek közepe táján kifejezett betegségi tünetekben, évekig tartó idegbajban nyilvánult”. Babits, Schöpflin Aladár és mások, akik Aranyról írtak, „mindnyájan megemlítik ugyan Arany nyughatatlan, túlérzékeny, világtól elvonuló, befelé élő természetét, de hogy ez az izgékonyság, melyet néha a teljes leszereltség s mélabú váltott fel, Arany öröklött neuraszténiájának volt a kifejeződése, erről egy szóval sem emlékeznek. Egyedül Schöpflin gondol rá, hogy Aranynak mindenünnen elkívánkozó, minden helyzettel elégedetlen sóvárgása családi öröksége volt”. Vagyis – mint írja – „Arany is született neuraszténiás volt. Megvolt benne az érzékenységnek, a reakcióképességnek legnagyobb foka.” A betegség kialakulását Arany veszteségeire vezeti vissza: „a honfibánat és a jóbarát, a rokonlelkű költőtárs elvesztésén sajgó fájdalom tették Aranyt még 1854 táján is mélabússá s az állandó levertség pszichikai gátlása ásta alá e korban munkakedvét, hanem éppen megfordítva: depressziv idegállapota, melancholiája hívta ekkoriban újra tudatába múltjának minden fájó, gyötrő képzetét. A betegséggé fejlődött neuraszténia, mint állandósult kóros állapot mondatja aztán vele: ’Bánt az árnyék, a derű is, Bánt az édes, keserű is’“

Arany János családja

Arany János családja

Kórtörténete szerint – ezt szintén Dóczy jegyzi le – az „idegbaj hidrája már 1852 őszén, vagy telén felütötte fejét s aztán évszakról évszakra mind közelebb csúszott a költőhöz s mindig erősebb szorítással gyűrűzte körül gyengülő derekát”, „Aranyon már 1853-ban mind jobban elhatalmasodik a neuraszténia, mint betegség s ő a maga töprengő, önmegfigyelő természetével keresi a baj eredetét. (…) A legtöbb neuraszténiás beteg, különösen a baj kezdő szakában, mindig valami szervi bajt igyekszik megállapítani magában s nagy passzióval építi fel az öndiagnózis legképtelenebb fellegvárait, melyekhez a fantázia vagy jobban mondva a képzelődés szállítja az építőanyagot”.

Hellenbart Gyula a már említett Új Látóhatár-számban Aranyt mint önmagával vívódó, önmagát vádló, meghasonlott embert mutatja be, és neurotikusként jellemzi. Szerb Antal megállapításaihoz képest szerinte lélektanilag meggyőzőbb indoklást ad Arany neurózisára Schöpflin Aladár, aki esszéjében „hangsúlyozza, hogy a költő vézna, gyönge gyermek volt, aki nyilván kirekesztődött a falujabeli izmos parasztgyerekek többnyire durva játékaiból, sőt azok nyilván többször alaposan meg is csúfolták őt. Szegénységben, megalázottságban eltöltött gyermekkorának a következménye (…), hogy félénk volt, irtózott az élettől, a nagy, döntő elhatározásoktól és hogy mindenki előtt kész volt meghajolni. Magaviseletét, életmódját, külső megjelenését szerénység jellemezte, óvakodott minden feltűnéstől és szigorúan alkalmazkodott a társadalmi normákhoz. Schöpflin öntudatlanul megrajzolja itt egy neurotikus ember képmását és ezzel pontosan kiegészíti Arany fentebb idézett önvallomásait. E szövegeket olvasva, kirajzolódik előttünk egy kisebbrendűségi érzésekkel küzdő ember, aki a költészetben keres vigasztalást és enyhülést, vagy ahogy a pszichiáterek mondják: kompenzációt.”

Az öreg Arany János – Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Az öreg Arany János – Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Bonczos László Dóczyval ellentétben Arany szív- és érrendszeri betegségeire vezeti vissza a mentális problémákat. Az Orvosi Hetilap 1989. júniusi cikkében írja: „Dóczy az állapotot neuraszténiának minősíti. Úgy tűnik, hogy a betegség tartama, jellege és intenzitása túlmutat a neuraszténiához társuló szív- és érműködési zavarokon és hipertóniára utal. Valószínű, hogy a nagykőrösi években labilis, majd később mérsékelt szinten fixálódott hypertonia alakult ki.” Arany 1854 októberében Tompának írt sorai ezt alá is támasztják: „Félek is magamat exaltálni, mert a kimerültség, mi rá következik, borzasztó. Idegbajomnak kell lenni: azért vagyok majd ingerült, majd levert – gyakran külső ok nélkül. Erre mutat az is, hogy kevés bor még derít, és semmi rossz utóhatással nincs, kávé pedig (feketén), s különösen a tea oly erősen izgatja agyidegeimet, hogy ezekkel végkép felhagytam.”

„(K)érdezem: lehet-e valaki túlérzékenység nélkül nagy művész?” – írja Németh Attila pszichiáter, még József Attilával kapcsolatban. Ha nem is túl-, de az átlagnál nagyobb érzékenység nélkül valószínűleg nem, mindenesetre azt a tévhitet, hogy a művészek hajlamosabbak a mentális problémákra, ideje felszámolni.

Az írás az Arcanum ADT / Digitális Tudománytár segítségével készült