Wesselényi Miklós: Balítéletekről – Az erkölcsi kötelességekre nevel(őd)és

WESSELÉNYI MIKLÓS
BALÍTÉLETEKRŐL

TARTALOM

ELŐÍTÉLETEK S AZOKNAK OKAI ÁLTALÁBAN
RÉGI ÉS ÚJ MELLETT S ELLEN URALKODÓ ELŐÍTÉLETEK
SZÜLETÉS S POLGÁRI HELYZET KÖRÜLI ELŐÍTÉLETEK
HON MELLETTI ELŐÍTÉLETEK
HON ELLENI ELŐÍTÉLETEK
HON ELLENI ELŐÍTÉLETEKRŐL KÜLÖNÖSEN
IV. ELLENVETÉS

teljes mű: http://mek.oszk.hu/01100/01135/

HON ELLENI ELŐÍTÉLETEK

Ha a hon s az abban lévők iránti előítéletek többnyire nevetségesek, s általában károsak, de némely részben menthetők: lehet kútfőjök tiszta, szép, dicséretes. Kinövések ugyan, de egy nem nemtelen fának felesleges nedvéből lesznek: oly meg nem ért, vagy elfélszegült termései, melyekből kedvezőbb időjárás vagy jobb ápolgatás által szép s hasznos gyümölcsök válhattak volna. Ellenben a haza s hon elleni elő- s balítéletek romlott földnek méregtelte gombái. Valamint amazok a haza szent ugyan, de rövidlátó vagy vak szeretetéből szármozhatnak, s csupa tapasztalatlanság s isméretek szűke szülte őket, úgy ezek többnyire elfajult érzéstől vehetik eredetöket, s megromlott szív s lélek táplálhatja.

A vonzódások legerősebbike közé tartozik a honhoz ragaszkodás. Mélyen van ez az emberi kebelbe vésve, az első eszmélés s a gyermeki kor álom-vegyített édes emlékezésével egybeszőve létez; minden újonnan ízelt ártatlan örömmel új kötés szorítja a serdülőt anyaföld[j]éhez s honfiaihoz, s az ifjúnak már egész lételét átfonó gyökerekkel él ezen vonzódás keblében. Nem a kötelesség érzése, nem száraz okoskodás következése az, ami honfinak hevíti vérét, szikráztatja szemeit s merész tettre lobbantja, midőn hazáját, felekezetét sértve-bántva látja vagy képzeli. Ezen természetszülte hív érzés olvasztja édes ömledezésre a távollévőt, elfogódva emlékezvén honjáról: ez dagasztja mellét annak dicsősége szemlélésekor.

Mi egyéb ád a szülötte föld bár sivataginak is bájbecset, mi olvasztja az Északi-sark jegét, a forró nap égető hevét mi enyhíti s teszi kedvessé lakosainak a legsanyarúbb életmódot is? A honvágy epesztő betegsége, a sokáig távol hányatottnak hazája föld[j]ére léptekori édes öröme, mindezen velünk született vonzódás következései.

Mint minden emberi erénynek, úgy ennek is eredeti tőgyökere az embernek csak érzéki, úgyszólván állati részében vagyon. Ennek még csak vad, de épen tenyésző csemetéjébe oltatik a kötelesség hű érzésének szentsége, s ezen nemes oltóággal táplálólag egybeforrva neveli azon dicső fát, mely az egész táj dísze és ótalma, mely a gyümölcsök legszebbeit érlelve, a legdühösb szélvészeknek is kevélyen áll ellent. A hazafiúi kötelesség hű és munkás érzése emeli az erények első sorába azon természetes, állatokkal is közös édes érzést, a honhoz vonzódást, s így születik a hazaszeretet.

Eszerint a legtermészetesb, legédesebb érzelem lévén a honhoz ragaszkodás, szülőföldünk szeretete; s az erre épített, szent kötelességek tudásából jövő hazaszeretet, a legtöbb szépnek s jónak lévén kútfeje, mely egyedül nemesíti az állati embert dicső erkölcsi valóvá: képzelni is nehéz s szinte hihetetlen, hogyan lehetnek oly szülöttei egy hazának, kik nemcsak e nemzőjökhöz s szülőanyjokhoz hív szeretettel nincsenek, de még gyűlölik s ellene éppen oly otromba, mint vétkes előítéleteket táplálnak keblökben.

Hogy ilyenek szegény hazánkban vagynak, ki közöttünk oly szerencsés, hogy gyakran ne lett volna kénytelen tapasztalni? S tudom, olvasóimnak sokszor hevült méltó haragra kebelök a nem ritkán szemlélhető hazafiságtalanság undok példáinak látására. Ki hazáját isméri, ki nem nagyító, sem nem kisebbítő, hanem ép szemekkel nézi annak hibáit éppen úgy, mint jó oldalait, aki látja a hiányosságok többnyire igen szembetűnő okait, ki a külföldet nem vakon csudálja, hanem annak jó és rossz oldalait is tudja s akarja látni, s mégis nemzetét megveti, gyalázza, hazájához hideg, annak használni rest, ártani kész: „hic niger est, hunc tu romane caveto”.

Az ilyen nemének szennyét, születésének mocskát értekezésünk tárgyává nem tehetjük, úgyis elfajult s eladott lelkeken toll nem javíthat: ezek nem cáfolást, csak a jók megvetését s a nemzet átkát érdemlik.

De kinek szívök megomolva nincs, kik alacsony önhaszon keresés vagy hiú fényvadászásból lelköket áruba nem bocsátották, hogy az ilyeneknek számok közt is vannak olyanok, kiket hazájok sorsa nem érdekel s ahhoz idegen hidegséggel viseltetnek, sőt majd minden honit megvetéssel tekintenek, ez éppen oly fájdalmas, mint bajosan megfogható. Ennek okait méltó vizsgálnunk.

Az emberek nagyobb része az ismért s előttök tudvalévő képzetek szerint a következéseket nagy részint helyesen vonja, s ámbár logikai hibát is eleget láthatni, mégis a tömérdek bal s félszeg ítéleteknek nem annyira a hibás okoskodás kútfeje, mint egyfelől az, hogy sok tárgyról éppen nem okoskodnak, hanem a hallott s már bevett képzeteket vakon utánozzák, másfelől, hogy azon isméreteik, melyekre támasztják okoskodásaikat, helytelenek vagy csonkák. A nem látás, vagy rosszul látás lelkiképpen az embereknél nem annyira szem s nézés hibája, mint a nézőpontnak hibásságából származik, melyből a dolgokat tekintik. A haza iránti hidegségnek is oka sokaknál azon szempont hibássága, melyből egyfelől a hazát, másfelől magok állásokat s hazájokhoz tartozásokat tekintik.

Ezen homályos-hibás nemlátást, meggyőződésem szerint, egyfelől a nevelés fonáksági, másrészről a társaság hibái okozzák. Tekintsük e két tárgyat rendre.

Hogy annyian vannak minálunk, kik felnőnek s férfikort érnek, anélkül, hogy hazájokról s annak tartozó kötelességeikről tiszta képzetök lenne, annak fő oka a mi hibás s gyakran oktalan nevelésünk. Számtalan szükség feletti, egy rakás léha, nem kevés elfelejtendő tárgyakkal terheltetik e nevendékek emlékezete: sokat tud, keveset ért; gondolni, eszmélni sem út nincs mutatva, sem idő engedve; a parlagban hagyott ítélőtehetségnek nem nyújtatik erőt adó eledel, melyből izmosodva táplálhassa magát; polgári helyeztetése, hazafiúi s emberi tartozásaira nézve szemeit fel nem nyitják, sem a való nézésére nem erősítik. Valami fonnyadt s többnyire homályos katekizmuson s nehány ritkán elértett erkölcsi regulákon vagy mondásokon kívül (s még ezek is nagyrészint nyelvért vagy írásbeli gyakorlásért fordulnak elő) az erkölcsi kötelességekről említés is alig van, annál kevésbé történik azoknak az észbe csepegtetése s szívbe forrasztása. Majd csaknem végtére taníttatik, sokszor peshedt pedantizmussal, egy tudós homályba borított filozófia, melynek a nevendék eszét mindig s a férfi belátását is gyakran felülhaladó szőrszálhasogatásain kínosan s unalomtól gyötretve keresztül laktatván, kezdenek végtére az erkölcs tudományához s a természet törvényéhez; pedig ezek mindenek felett szükséges tárgyak első fővonásainak már a gyermek szívében s eszében kellene tehetségéhez alkalmazott módon, s kiterjedésben metszve lenniök, hogy azokkal együtt nőjön, beléjük forrjon.

Ezen első vonásokat esztendők teltével, az ész s értelem fejlődése szerint, oktató bölcs kezeknek mindinkább kellene kirajzolni s lassanként kész képpé kimívelni, s akkor az érettebb ifjúnál a már meglévő tudást tudománnyá tenni. De nem így történik: hanem ezen éppen oly szükséges, mint természetes képzeteket, melyek mindenkiben első eszmélésétől fogva benn vagynak, csak ki nem fejlődtek, az ifjúnak egyszerre egy mély s rökönyödöttszagú tudomány penészlepte alakjában adják elő; a száraz szisztematizálás s tekervényes fel- és elosztások minden unalmaiba borítva – nagy bajjal tudja, de sok nem is képes megtanulni azt, amit tudós tanítás nélkül vele önmagával ki lehetett volna találtatni, s önmagából meríttetni. Elijed annak jéglepte külsejétől, ami édesen melegítené szívét, keblét nemes tűzzel hevítené; ha természetes alkatjában vele már rég megismértetvén, azt most velős tudományba átöntve, annak mélyebb, fontosabb vizsgálatával érzését, lelkét táplálnák, férfiasítanák. Aminek szívéből kiforrását még gyenge korában érezte, amit frissítő csermely gyanánt látott érzelmi s tudási szélesedő tájain nevekedve általfolyni: kedvére követné annak az ifjú a tudomány pompás partjai közé szorított folyását is; s részvéttel igyekeznék annak tudományát is elérteni s megtanulni, aminek atyafiságos minden hangjait önérzelmében már mi régen ismérteket feltalálna.

Nem fogja az Beethoven vagy Cramer mesteri hangszövéseinek fellengő kecseit sem érteni, sem érzeni, kinek fülei egyszerű melódiák hallása által az összhangzás bájával még meg nem ismerkedtek. El nem érhető magosságra tett ideálja az erkölcsi tökélynek sivatag távolságával elcsüggeszti s visszarettenti komor képével a még eddig majd mindent csak virágos oldaláról tekintett ifjat. Minden erkölcsi parancsolatban egy-egy hideg gyilkosát látja örömeinek, kedvteléseinek, melyek pedig e rózsakor tavaszán egész létének életerei: a kiszabott komor kötelességekben mind annyi mord poroszlót szemlél, kik őt szelíd örömek vagy bájoló gyönyörűségek virágitól űzik el, s hideg, kedvetlen munkára vagy zord tűrésre-szenvedésre vad keménységgel hajtják. Megcsömörölve s unottan a kötelességek s tartozások nevétől is undorodik, mely érzés őt gyakran egész éltében minden férfias munkásságtól, minden cselekvő használásától visszatartóztatja.

A már iskoláit elhagyott, szárnyára kelt ifjú régóhajtott szabadságát abban képzeli feltalálni, hogy senkinek semmivel ne tartozzék, hogy indulatai s vágyásai vezette cselekedeteit semmi kötelesség ne kösse meg. Valamint az erkölcsi kötelességek, a természeti s abból származó polgári jussok tartozások fővonásait, hibás nevelés mulasztja el a gyermek szívébe s eszébe vésni, a nevendék értelmében kiképezni s az ítélésre már érleltebb ifjú lelkébe edzeni; éppen úgy mellőztetik el a gyermeknél, csak alig érintetik a nevendékbe, s éppen nem eléggé, nem célirányosan történik az ifjakra nézve: a haza megismertetése, a hazaszeretet kifejtése, mindenki polgári helyzetének elértése s a hazafiúi kötelességek s tartozások megtanulása. Pedig ezeknek is már a gyermek minden jóra s szépre nyílt szívébe kellene öntetnie; könnyen lehetne mind hazája isméretét s annak szeretetét, mind abban lévő helyeztetését s ahhoz tartozó kötelességeit értelméhez, tehetségeihez s korához alkalmazva minden épeszű gyermekkel megértetni s éreztetni.

Hazafit s polgárt, s csak ezt kell minden emberből nevelni: mert aki ezzé nem válik, el van annak rendeltetése vétve; nincs az életnek más méltó célja, a legteljesebb kötelességeket elmellőzve minden munkásság, minden igyekezet csak erőt vesztegetve fecsérlődik el, ha azok minket a haza, polgár- s embertársaink boldogításokra-javításokra nem vezetnek. Legfőbb s legnemesb célja s rendeltetése tehát az embernek az lévén, hogy hasznos polgárrá, s munkás és hív hazafivá váljék: ennek kell a nevelésben annak legelső kezdetétől fogva alapját megvetni. Kicsiny a makk, mely elvettetik, de benne vagynak gyönge csírájában a bizonyra kifejlendő hatalmas tölgy minden ágai, levelei. Gyönge a csemete, melyet gondos kézzel ültetünk: de minthogy ültetjük, jó földbe tesszük, ápolgatjuk, hasznos, erős gyümölcstermő fává nő. Nem lehet gyönge jövésekből egy már hűs árnyékot adó lugast csinálni: de azzá kell a még vékony s kevés leveleket nevelő vesszőket hajtani; ilyen irányt adva kell azokat gondosan nevelni: mert ha vadon felnőnek, nem fognak hajlani; ha erőlteted, eltörnek, s az elfáradt vándor alattok enyhelyet nem talál. Ha a gyermek szívében s érzésében is a jó hazafivá válás magva nem vettetik, elhűl, elvadul annak míveletlen föld[j]e, s az elkésett vetés ki nem kél, vagy meg nem érik. Éppen az élet első tavasza bír azon élesztő zsengével, mely a természetre oly szükséges. Az ifjúságnak már meleg tavaszán történt vetés sokszor kikelése előtt, sokszor azután, az indulatok forró melege által elszárad, kisül, s csak egy igen tápláló nyár mentheti azt meg az elfonnyadástól. Az élet nyara érlelésre van, s nem gyenge csírák kifejtésére; ezeket elperzseli. Jaj annak, ki az ősz eljöttével veszi észre, hogy a hazafiság hasznos magva földébe nem vettetett: késő már, elhűlt keblében nem fog az sarjazni, a lelki gyengülés derei meggátolják bokrosodását; az öregség tele fagylal s nem érlel. Vetése későbbi újulását nem remélheti, mert földi éltünk telét újító tavasz a földön nem cseréli fel.

Hazáját könnyen ismértethetni meg a gyermekkel, s egyszersmind szerettetni, annak egy nem száraz, hanem szívét képző s figyelmét kedvesen elfoglaló leírásával, s történeteit nem egy fonnyadt krónika vagy kistükör szerint, hanem fővonásai mellett oly tárgyait rajzolva, melyek a hazafiúság dicső példáit tündököltetik, s ezen szép érzés melegét öntik hajlékony szívébe. Hazájában leendő polgári állását hazafi társai iránt[i] helyeztetését s ebből származó jussait s kötelességeit is könnyen lehet a gyermek értelméhez alkalmazott alakzatba önteni; lehet ezt vele megértetni anélkül, hogy értelme megerőltessék, vagy unalom gyötörje. Valóban feles, ezeknél sokkal nehezebben érthető s értelmét felülmúló tárgyakat kell nékie tanulni. A vallásnak mély értelmet kívánó hitágazatait nem is említem, de mely abstracta ideákkal kínoztatik a nomenek, verbumok s több effélékkel egy szegény gyermek a faba s hic, haec, hoc-tól kezdve.

A már első gyermeki éveit általélt nevendéknek hazáját s annak történeteit nevekedett tehetségeihez s erősödött értelméhez arányozva már bővebben kellene eleibe terjeszteni, s vele megismértetni hazája különböző részeit s nevezetességeit, lakosai mennyiségét, életmód s keresményi tulajdonságait, a haza termesztvényeit, azoknak mesterségek által mennyire lévő míveltségét, kereskedés állását, mesterségek, művészség s tudományok mi karban létét. Mindezeknek jó és szép oldalait éppen úgy, mint hiányait, s gyengélkedéseit felfedezvén, igyekezni mindazokat a már ismérni kezdett külfölddel összehasonlítgatni. A haza történeteit is ekkor már hasonlólag nagyobb kiterjedésben s okkeresőleg kellene tanítani: felfogni azon fő pontokat, melyek a nemzeti előhaladást vagy hátramaradást főképp okozták, követésre méltó szép s hősi tetteket magok fényében kellene megmutatni, de éppen úgy a megvetett indulatok botlását, éreztetni gyászos következéseit a történt polgári s erkölcsi vétkeknek; a műveltség malasztjait éppen úgy, mint a hazánkat oly súlyosan nyomott s nyomó átkát a vakságnak s műveletlenségnek, ezeket is mind összevetve a külföld már isméretesb régi s újabbkori történeteivel. Kifejlődnék, érzésével nőne s gyökereznék így a hazaszeretet, de nem mint egy vakon hódoló indulat, hanem egy, a jót megtartani s a hibást javítani buzgó hív érzés.

Nincs még ezen korban ideje a törvénytanulásnak, nem taníttathatik még egy kiterjedt hazai jus publicum, annyival kevésbé privatum: de igenis a maga helyén van s elkerülhetetlenül szükséges a polgári alkotmány alapjait, fő oldalait s kötéseit röviden s könnyen megfoghatólag a nevendékkel megértetni. A haza állapotja s történeteinek ily isméretéből könnyű s önkényt következő kinek-kinek abban lévő helyzetének elértése. A hazaszeretet érzésszülte kötelességei mellett itt már kinek-kinek polgári állásából következő tartozásai kifejtését is meg kell kezdeni. Átaljában szükséges a kötelességek képzete felfogásához a kötelességeknek kötelességből követéséhez már jókor szoktatni az ifjat, de sőt még gyermeket. Ha ez nem történik, csak jókedvéből jó ember válik belőle, ki jó marad, míg kedve tartja, de tántorog vagy esik, ha vágyásival tartozási kedvetlenül csapnak egybe, mivel nem az erkölcsi kötelességek szoros érzése vezeti lépéseit.

Ezen tanulások szárazságát s ilyetén tudásoknak a nevendék értelmét felülmúló súlyát, aki ellenvétésül teszi, azt kérem visszaemlékezni azon még sokkal szárazabb s bajosan elértett tudományokra, melyekben homloka ily korában izzadott.

Érni kezdő ifjúban az idő s velősb tudományok tanulása az értelmet s tehetségeket már jobban fejté ki. Ha az okoskodás és erkölcs tudományiba célirányosan vezettetett: bizonnyal helyesen fog ítélni tudni. Érteni s érezni fogja erkölcsi s természeti jussait s kötelességit, ennél már a hazaszeretet ne csak egy érzési vonzódás, hanem erkölcsi kötelesség szüleménye legyen. Tisztán kell hogy tudja s mélyen érezze szoros tartozását ahhoz; a haza iránti hívség szentségét, vagy az elleni hidegség s vétkezés undokságát mindig szeme előtt tartsa. Már egy ilyennel meg lehet hazáját ismértetni minden természeti s mesterségi kijeleltségeivel s hiányaival: ennek már meg kell mutatni a teendőket s a javítások rejtett okait felfedezvén. A nemzet mostani állapotját szükséges történeteiből nyomozni ki. Követni kell vizsga szemekkel a nemzet polgári s társasági létének fejlődéseit, változó életkorait. Bő kiterjedésben kell a hazai történetet, mindig az esetek okait s következéseit vizsgálva, s örökké a külföld történetével egybehasonlítva, tanítani. Most már ideje, hogy a haza törvénye tanulási fő tárggyá váljék; de nem egy gyakran homályba burkolt köz polgári törvény (jus publicum), s nem is fő célul vévén az egyes személyeket illető törvényből (jus privatum) az ügyvédi fogások s a perekfolyta tekervényeit. Szükséges ezeknek elkerülhetetlen tudások, de egy hazafinak nem fő célai. Lehet valaki igen ügyes és szerencsés ügyvéd, neveztetik is sok nagy törvénytudónak anélkül, hogy hazája alaptörvényeit, polgári alkotmánya jó-rossz oldalait tudja s ismérje.

Ki hazáját ekként isméri, történeteit ilyenképp tanulta meg, törvényei s polgári alkotmánya tudását eszerint tette magáévá, hogyne lenne annak ön polgári állásáról, a mások iránti helyzetéről s az ezekből származó minden munkásság s cselekvésbeli tartozásairól tiszta képzelete? Ily mívelt földben sem buta előítéletek, sem a hazafiságtalanság burjánya nem teremhet.

De mily kevéssé, vagy mely hibásan míveltetik ezen föld: fájdalom, még gyakran burjány s konkoly magva vettetik belé. Hány ifjú nő fel, ki hazáját alig, többnyire hallomásból, sokszor egészen hibásan ismeri? A hazaszeretet képzete csak a deákságért nyesett régi írók felséges, de el ritkán értett mondásiból ragadt reá s ily színű nemesb érzéseket inkább csak a régi történetekből szívott magába, nem annyira azért, hogy azokat ama bő kútfőkből merítve gondosan belé kívánták volna önteni, hanem mivel a szép tettek tündér kecse ellenállhatatlan bájjal bír. Dicső példák oly termékeny magvak, melyek történetesen elhullva is csíráznak.

Majd minden házi nevelésben s a legtöbb iskolákban is egy rövid s száraz geográfia s éppen olyan száraz honi história tanítása mindaz, mit a haza s nemzet régibb s mostani állapotjának megismerésére tesznek; s ezek közül is az első nem sokkal több, mint a vármegyék, folyóvizek s városok könyvnélkül tanulása; a második pedig többnyire unalmas elregélése, hogy hány király s hány fejedelem volt, ahelyett hogy az esetek okait, a cselekedetek következéseit s a történteknek a nemzet karakterére ható s nemzeti ereje növését vagy apadását okozó befolyását vizsgálnák. Egy falka csak feledékenységet érdemlő név s unalmas évszámok megtartásával gyötörtetik a tanuló.

Nagyszámú kötelességeket rágnak szájába, melyeknek egy része kivihetlen lévén, a többin is könnyen felhágy, vagy hozzá sem mer fogni. Eltanítják neki az okos és oktalan állatokhoz, bogarakhoz s még angyalokhoz tartozó kötelességeit is, de hogy a haza iránti kötelességek melyek s vannak-e, ritká[n] hall csak említést is egész oskolai éltében.

Ily készülettel lépvén ki az ifjú [a] polgári lét pályájára, lehet-e csudálni, ha sem útját, sem célját nem ismervén, tántorognak-tévednek lépései? Nem megfogható-e, hogy lágymeleg vagy hideg ahhoz, amit sem ismérni, sem szeretni meg nem tanult? Valóban csak eredeti jobb valója ment meg sokat a haza iránti érzéketlenségtől, s ragad ki a polgári tunya munkátlanság léhaságából. Hogy még többen nincsenek, kik a közügy iránti érzés s tettbeli részvétel nélkül töltik el ifjúságokat, bizonyára annak jele, hogy a hazaszeretet mélyen van az emberi szívbe gyökerezve.

Hogy a nevelők s tanítók kezei, gyakrabban körmei közül kiszabadult ifjú micsoda társaságba lép, s egyáltalában a nálunk lévő társasági tón[us] egy másik fő oka a hazafiatlanságnak.

Az ember második nevelését, tanulását a társaságtól kapja. Sükeresebb ez az elsőnél, mert ez kimetszi azt, amit szívünkbe s eszünkbe az első csak rajzolt, de kitörli azt, ha ennek erős benyomása az elsőnek vonásival nem egyez. Ellenben az első nevelés ritkán erősítheti annyira építményét, hogy a későbbi társaság más ízlése, bontó kezei vagy szélvészei fel ne forgathatnák. Azon gyenge növény, melyet amaz ültetett, bár gondosan ápolgatta s már szép csemetévé nevelte is, ha ahová kiültetik, idegen s nem rokonföldet kap, s szokatlan éghajlat alá jő: elfonnyad, kiszárad.

A társaságban nem kényszerítésből törekszünk holmit megtanulni, nem erőltető parancs szerint igyekszünk magunkat mívelni. Ezen helyzetünkbeli igyekezet rugói hatalmasok, ti. az önakarat szerinti tehetés képzete s a tetszvágy. Az első, ha gyakran csalódás is, de hízelkedik önerőnk érzetének; a másik édes örömeket nyújtván s még többet ígérvén, minden életkornak legkedvesb s majd soha félre nem tehető bábja.

A követés s szokás is egész erejöket bizonyítják a társalkodás által történő képzésében az embernek. Követni, ami tetszik, amit szépnek s jónak látunk; utánozni, amivel tapasztaljuk, hogy mások tetszenek, fénylenek vagy amik örömekre s kedvtelésekre láttatnak vezetni: ez be van a halandó természetébe szőve, ki mint alig csak érzéki teremtés, magával jóltehetlenül jővén e világra, mások követése által lesz beszélő, ismerő s eszmélő valóvá. A követésnek ezen eleitől fogva s szüntelen történt gyakorlása kettőzteti bennünk a meg- s hozzászokás erejét, melynek lassanként íz[l]elt édességét észrevehetlenül annyira megszeretjük. Csak szokásból követünk a társaságban sokat: de annyiszor s addig, míg magunkkal egészen egybeolvasztjuk azt, amit másoktól gyakran vagy mindég nem látva, soha meg nem szoktunk volna. Ember társaságban nem mindig bír azon természeti tulajdonnal, hogy csak a magával rokon részeket ölelje fel s tegye magáévá. Az érzéketlen dolgok csak a velök nem ellenkező más dolgokat veszik magokba, s magokhoz; amikben nincs kémiai válrokonság (kéjrokonság, affinitas chemica), vagy amik éppen ellenkeznek, nem támad azok közt kémiai egyesülés vagy hasonulás, szétválasztja, visszataszítja azokat egymástól ama természeti erőtulajdon; de az ember mint egy hózuhat (lavina) a körülmények erejétől űzetve átrohan élte mentén, felszed, magába vesz, amit útjában talál s gyakran legkülönbözőbb tárgyak ragadnak hozzá. Innen van, hogy a változó körülmények, a különböző, sokszor ellenkező társalkodás által, őt oly sokféle, gyakran egymással ellenkező részekből s tulajdonokból szerkesztetik egybe.

A társasági életben csaknem határtalan hatalommal bíró istenség a divat (módi); ezer különbözőképpen jelen meg ezen tündér, csak az egyedülségtől távozik; hol több emberek együtt vannak s együtt élnek, mindenütt s mindig jelen van. Szármozatát kipuhatolni nem lehet, élte oly régi, mint az emberi társaság; a legtávolabbi kor homályiban is isméretes volt munkás hatalma; eredete az emberi természetben van: nemzője a tetszvágy, dajkája a változás szeretete s az új kívánása, nevelője a munkásság; ezen istenné szintoly nagy, mint fényes seregtől kísértetik. Fegyveres ereje s védlője, mely éles karddal ótalmazza ügyét s diadalmasan szúrja fel zászlaját a legtávolabb vidékeken is, a nevetségessé tétel; ki nem hódol neki, azt sem kora, sem rangja mentté nem teszi érzékeny csapásitól. A divat ezen fegyverese annyira is megvetette az emberek félszét, hogy önízlésöket, kényelmöket, sőt az okosságot is gyakran feláldozva, vakon engedelmeskednek. A csinosság, cifraság, fény, pompa s a szépnek valódi s képzelt szüleményei mind a divat királyi udvarát ékesítik jelenlétökkel. Ezen földi hatalmasság birodalma erősségét gyámolítja azzal is, hogy az ész-szülte iparral (industria) s törekedő munkássággal kölcsönös frigyet kötött: ő ezeket a kézi munkák, mesterségek, művészség s tudományokban számtalan szüleményei előhozatalára használja, ezek pedig őt a kereskedés s találmányok útján törekedésök, munkásságok fő eszközévé tették.

A divatot minden ifjú követi s kell hogy kövesse, s ezért a követés egész hatalmas minden befolyásival hat reá. De van két bálvány, melynek minden felserdült buzgón áldoz: egyik a tetszvágy, másik az elegancia. A tetszvágy igen természetes indulat szüleménye: azon kedves érzésé, melyet a másoknak tetszés, másoktól szerettetés és becsültetés, a kijeleltség s dicsőség kedvtelésében érzünk. Helyes és hasznos ennek kútfeje: sok jónak, sok nemes törekedésnek előmozdító segédje. De az ifjú nem mérsékelve, nem becset fontolva, csak célját, ti. a tetszhetést, minél inkább elérhetőleg választja arra eszközeit. Nincs előtte semmi igen bajos, szembeszáll veszélyekkel, alája veti magát keserű tűrésnek, megtagadásokra kész, terhes munkában szívesen fárad, csakhogy ezen elérésekor mindig magosbra emelkedő bájképét elérhesse. Többnyire nem ezért tesz, tűr, izzad, mert úgy kell, úgy helyes: hanem mivel azáltal tetszvágya elégíttetik ki.

Az elegancia is a divat kísérő seregéhez tartozik, de azon istenségnek legfőbb rangú s legnemesb születésű alattvalója, melyhez a hódolók és hódoltak nagy csoportjából csak a kijeleltebbek járulhatnak. Jó ízlés, míveltség alkotják fénykörét s tartják távol attól a durvát, az otrombát. A tetszhetésnek ez jelen[ik] meg mint leghatalmasabb pártfogója, legsükeresebb elősegítője. Az elegancia azon oklevél, mely társaságban közönségesen, de főképp a szépnemnél majd mindig szíves elfogadást nyér. Mi lehet ezért egy ifjúnak kívánatosb, mi ingerlőbb, mint ennek elérése, ennek birtoka?

A mondottak szerint a társaság, melybe az ifjú lép s később is éveit tölti, s az abban uralkodó társasági tón[us], magához s maga után képezi őt. A megszokás lassankint, gyakran észrevehetlenül, de erős kezekkel nyom reá idegen, s olykor tulajdon önségével ellenkező alakzatokat, bélyegeket. A változás s újnak szeretete hirtelen sebes lépésekkel vezeti új, még isméretlen utakra: ugyanezen vágy, a tetszvágytól kormányozva divat követésére, elegancia vadászására tüzeli, sokszor vakon ragadja. Így az ember a megszokás, a változás szeretete és a tetszvágy által olyanná válik majd mindég, milyen társaságba lép, milyenben él.

Megromlott, erkölcsi veszélynek tért s cégéresen rossz társaság nem oly veszedelmes az ifjúnak, mint egy léha módossággal erkölcstelen, s tetsző külszín alatt feslettséget rejtő s maszlagot édesített ízzel nyújtó társaság. Az elsőnek rosszasága igen kiáltó, első tekintete is undorít; csak a már nekitompult s durvult ínyeknek tetszhetik éles rágó íze: a még meg nem romlott érzésű ifjú megrázkódik tőle s nem talál benne kedvességet; csak a feljebb említett léha társaságoktól lassankint megvesztegetve süllyedhet fajtalan társaságok örvényébe, mellyel örök veszedelmére hanyatt-homlok rohan. A világba előbb kilépett ifjúnak önválasztása tárgyává ily társaság nem válik; kerüli, ha történetesen belejöve, csömörrel fut s eltávozik attól. Ha csak egy ellenséges sors erkölcsi fekélyes emberekhez elválhatlanul nem köti, kimenti még meg nem romlott jobb természete.

A világra kilépés első éveiben csaknem mindenkiben a gyermeki ártatlanságának s nyílt szívnek még sok nyomai vannak, az erkölcsi érzésnek természettől vett szava, ha nincs is egész erejére emelve, de a lélek igen tele van annak eleven hangjával, hogysem azt a kijelelt rossz visszhangjai ne sértenék. Az álorca nélküli romlottság ritkán vagy inkább soha, még e korban az ifjúnak nem tetszhetik. A rossz s helytelen akkor veszedelmes neki, ha az illőnek és szépnek lárvájában jelen meg. Oly társaság, melyben ész és test vagy külsőség csínja fénylik, hol a helyesség s illendőség látszik uralkodni, s melyet játszi elme s könnyű tréfák tesznek kedvessé; hogyha azonban csak egy külszín mázolása fedi tetsző festékkel a belső silányságot, ha az abban megállított helyes és illendő neve csak az azzá bérmált bitangokra van ruházva, ha mindaz, ami a szépnek s csinosnak firmája alatt jelen meg, minden belső becs vizsgálata nélkül vakon követtetik, ha az elméskedés s játszi nevetségessé tétel taps közt s bűntelen suhogtathatja ostorait a szent s jó felett: az ilyen társaság veszedelmes, ez valódi mételye egy ifjúnak. Telemachot isteni vezetője nem a tengeri szörnyek veszélyitől féltette, hanem a bájhangú szirénektől védte, intette.

A társaság befolyása oly nagy az emberre, hogy egész természetét s valóját meg tudja változtatni. Sybaris legpuhábban nevelt szülöttje, ha Spárta edzett lelkű, férfias fiai közé jut, csak elgyengült teste az új életmódot állhassa ki, már néhány év múlva nem lesz többé minden ellágyult érzékek hajlékony játéka, a piperés bábból férfi válik s tűréshez szokván, éppen oly jól fog a táborban pajzsán, mint azelőtt rózsaágyában nyugodni. Ellenben Lükurgosz neveltje serdült korában vetődvén a kedvtelést lehelő Sybarisba, ha jobb géniusza onnan ki nem ragadja, ha szelíd alakban jelenő lágy örömek édességét ízelíteni kezdi, lelke, valamint inainak pattogó rugói ellágyulnak, s érzékek rabjává lesz; dicsőség s haza helyett a fény s cifraság lesznek bálványi, melyeknek áldozand. A mi társaságunk, hála az egeknek, nem hasonló elfajult sybariséhoz, de fájdalom, spártai férfilehelet sem éleszti azt.

A hazánkban lévő társaságok sokfélék. Különböző részeiben különféle rangú, helyheztetésű, időkorú emberek többféle társaságokat s társasági tón[us]t alkotnak s képeznek. Mindezekről külön szólani, ha szinte célom, ti. az azokban lévő hibák vagy hiányok elismerésére nézve hasznos lenne is; de mind az igen sokra terjedés elkerüléséért, mind pedig a nem mindenikkel eléggé ismeretességemért nem fogok. Csak némelyekről, kivált pedig a főbb rangú társaságokról. Leginkább azért, mivel sok ezekről mondandó több másokra is illik, és mivel az ezen társaságok belső becse vagy hiánya a követés, utánozás s majmolás útján több másokra is nagy befolyású. Hogy ezen társaságokra nézve is a meglévő mint jó, mint rossz kivételek ide nem értetnek, természetes: csak átaljában s a nagyobb számról szólok.

A mi míveltebb társaságaink az ízlésnek, s szépnek érzésétől megfosztva nincsenek. Az erkölcsi s társasági illő s a szemérem fenntartja felettök védhatalmát. A becsületérzés, a gyalázat s szégyen félelme sok elaljasodástól ótalmazza. Módosság, szolgálatra készség, egymás iránt kímélő kedvezés, beszéd s magatartásbeli csín, mindezek szelíd örömeket nyújtanak s finomabb kecsekkel ékesítik. Főként a szépnem, melynek ápoló kezei alatt a szép s illő mindig s mindenütt virágzik, nálunk is mennyei eredetét szelíd erkölccsel, tiszta és gyengéd érzéssel bizonyítja; lelki míveltség s ízlés által nevelt testi kecs emeli bájokat. Vidámabb az ész, szelídebb s míveltebb az erkölcs az ő nyájas körökben, mert még nagyjára hív leányi a szépnek s Gráciák mosolyognak reájok.

Ha örömmel elismerjük s gyakran elragadtatással érezzük is társaságaink ezen érdemeit: de mélyebben vizsgálva, hidegebben fontolva, mennyi hézagját találjuk a szívnek, mennyi botlását az észnek? Az igazi emberi s erkölcsi becs ismerése s fontolása mely ritka! Hol bír a valódiság érdemlett méltóságával, s hol elég erős az elűzni a léhaságot s annak eszelősködő tarka seregét, a becsültetés s tetszhetés köréből? Mely más módosság s udvariasság alatt nem lappangnak aljas célok, aljas indulatok! Sok tetsző ügyesség s életrevalóság jól megvizsgálva, csak kitanult ravaszság s mindent magának áldozó önkórság. A szelídség többnyire gyöngeség szüleménye; elpuhultságból származnak nagyrészint a gyengéd érzelmek; elméskedés rossz szívet s játszi ész valódi tudás nemlétét szokta palástolni. De ezen szomorító jelenések világszerte minden társaságokban vagynak, voltak is mindig s lesznek, valamíg gyarlóságaink súlya alatt nyögünk.

Hogy a társaságban a helyes és való egyedül uraltassék, hogy dicső fénykörök mindent világosítva a külszín s léhaságok homályit széttépje, ez fájdalom, úgy látszik, lehetetlen. Erre az kellene, hogy mindenki erkölcsi kötelességeit ne csak értse s érezze, hanem hogy lelki erejében s méltóságában érzéki léten jóval felülhaladott légyen. Márpedig az emberek nagyobb része, melyből akármiféle társaság is áll, többnyire csak a kedves és kedvetlennek hatalmas érzetétől vezéreltetik: amannak vadászása, ennek kerülése intézi minden lépéseit. Az ilyen többség nem fog a kedvetlennel szembeszállni, tűrni és áldozni azért, hogy ami helyes, történjék s az győzzön. Bajos az ilyentől kívánni s nem lehet remélni, hogy a kedvest s azt, ami örömeket ígér, gyönyörűségeket nyújt, egy nem mindig kellemetes valónak feláldozza. A valónak s helyesnek ábrázatja gyakran komor, a komortól pedig fut a társaságban örömet kereső ember. A léhaság arcán öröm s vidámság virít, örömet kíván, örömet ígér, tréfák s jókedv közt ízléstől szépítve jelen meg könnyű lépésekkel elmés pártfogói karján. A valót ellenben magánál gyakrabban komorabb áldozó papjai ráncolt szemöldökkel, fenyítő tekintettel mutatják a sokaságnak; amaz mulatságot, társaság ezen bálványát, ígéri; ez unalommal fenyegeti az élni kívánó embert rémítő vázképpel; elijedve ettől, nem csuda, hogy amannak veti magát kedvtelést adó karjai közé.

Nem lehet azért reméleni, hogy az emberek nagy része erkölcsi igaz s cselekvőleg jó legyen, hogy indulatin küzdve győzzön s lépéseit kötelességérzése vezérelje. Az érzékek hatalma, a vágyások ereje, s gyengeségei az észnek s okosságnak, szülnek, táplálnak örökké számtalan gyarlóságokat, hibákat; az ezekből származó bűnök s vétkek csoportja is örökre fenn fognak maradni.

Azt sem kívánhatni, hogy a való mindig bírjon elsőséggel a társalkodásban s győzzön. Akárminemű társaságban, bármily legyen tagjainak rangja, kora, helyeztetése: sok, igen sok nagyra nőtt s nekiöregedett gyermek van; ezeknek báb, játék kell. Míg ez így lesz, s lesz-e vagy lehet-e valaha másként, mindaddig sokszor fog feláldoztatni örömeknek, mulatságoknak a helyes való; szép gyermekségek, mulattató hiúságok gyakran lesznek a gondok s iparkodások fő tárgyaivá. Fontos dolgok s valódiság nem foglalhatnak el mindent; soknak sem ideje, sem kedve nem marad erre, s örökké a kedvest a becsesnél többen keresik.

De az keserves, ha társasági haszontalanságok, lelki szegénység, üresség s erkölcsi botlások a társalkodásba nemcsak becsúszva, eltűrve nézetnek el, hanem megtelepedve örökség jussal bírnak s gazdákká válnak ott, hol mint nem hívott s nem várt vendégek, hogy olykor jelen ne legyenek, emberi gyengeséginkért kikerülhetlen. Ilyen esetben nem kénytelen adó ez, mellyel gyarlóságinknak tartozunk, hanem rabszolgai hódolása létünk nemesb részének. Ezen kemény vád, ha társaságinkat nem egészen nyomja is, de attól általjában nem is mentek.

Főrangú társaságainkról szólván, azokat említsem-e, melyek hazánk kebelében vannak, vagy melyekben hazánkfiai a hon anyaföldén kívül élnek s melyeket nagyobbára ott magok alkotnak? Majd ugyanazon tón[us] uralkodik bennök, fővonásaik hasonlók, igen egyenlő lépcsőjén állanak a míveltségnek s ugyanazon hiányokban csaknem egyiránt részesek. Azért átaljában szólhatok rólok.

Az ízlés tisztaságára, az illendőségre s társalkodási felsőbb míveltségre nézve van nálunk, aminek másként kellene lenni: sok nem állaná ki a tiszta míveltség próbáit módjaink, beszédink, szokásaink közül, melyekben más, valóban mívelt nemzetek társasági köreitől még nagyon is hátra vagyunk. Ezen félszegségeknek is következései hazánkra s nemzetünk valódi előlépésére elég káros befolyással vannak; de nem ezek a hazai lanyhaság, a társasági köreinkbe elterjedt s onnan terjedő hazafiatlanságnak legközelebbi okai, azért ezeket elmellőzöm.

Vizsgáljuk azon hiányokat, melyek egyenesen szülik a hon iránti idegenséget s amik meggátolják főképp a világra kilépő ifjút, hogy lelkes, munkás hazafivá ne váljék.

Ezen veszett, csak rosszat forraló kútfő, kétségen kívül társasági köreinkben a valódiság nem léte. Csak a való s a valódiság vezethet s tarthat felsőbb rendeltetésünk útján. Csak ezek adják meg az ember, a férfi valódi becsét. Ahol le van döntve ezeknek okosságemelte királyi széke, léhaság, hiábavalóság s lelki üresség bitorolják törvénytelen kezekkel a társasági kör igazgatását: cifra bábbá, piperés majommá, lelki rabbá alacsonyítják le az embert.

A társasági körben valódiság emelje a lelket, kormányozza az észt s tartsa fenn önméltóságát. Igaz, hogy nem lehet ez egyedüli s örökös eledel; vágyásokból s érzeményekből egybeszerkesz[t]ett valónk kíván könnyebb ínyingerlőket is. Nekifáradna, beleunna a legszebb, legnemesb tárgyakba az ember, ha vidámság s könnyű tréfák nem élesztenék, nem derítenék. Az elevenségét vesztett embert megsűrűdött vére gátolná valódi foglalatosságiban is.

Éltünk fűszere az asszonyi társaság. Általok, csak a szépnem által virítnak az élet virágai. Vak durvaság uralkodnék s szelídebb érzéseket elfagylalva komorság zordon tele lepné el a társaságot, ha bájoló leheleteikkel ők nem olvasztanák a szívet szelídségre, s újuló éltet nem öntenének a lélekbe. De mi fárasztó, mely unalmas lenne az asszonyok társasága, ha mindig csak bölcselkednék, intene, száraz valót vizsgálna. Játszi elmésség, mulató könnyűség nélkül meg van ez tündér kecsétől fosztva. Távoznak a Gráciák, hol ízlés, öröm, vidámság nincs. Az örökös komorságtól, az olvadni nem tudó hidegségtől futnak ezen menny leányai, de a valótól nem. Az ész kormánya alatt szívesen fognak kezet örömek s tréfák a valósággal; azok teszik ezt kedvessé, ez örökíti azokat.

Vannak a társalkodásnak igen kedvelt apróságai: mulatságok, időtöltések, újságok, oly kellemetes tárgyak, melyek gyönyörűséggel, részvéttel foglalnak el. Az öltözet, változó módik, játékszín, bálok, társaságok s ezekben a múltaknak esetei, jövőnek várása, azokra készülés vidámon röpítik által az időt a gyorsan múló napokon. A tetszhetés, ha nem mindig örömmel jutalmazva is, de eleven munkásságban tartja a szépnemet.

Helyes ez, virítson kedvesség s öröm asszonyok társaságában, kellem lebegje körül, a szépmesterségek s művészség az ízlés bájoló kezével fejtse ki legszebb gyöngéd virágait. De azért olyan tárgyaknak, melyek az ember felsőbb rendeltetéséhez méltók, nem szükség a szépnem társasági köréből kirekesztve lenni. Helye van ott, s éppen ott a legillőbb helye azon képzeteknek s érzéseknek, melyekkel az okosság érzéki teremtést erkölcsi munkás valóvá emel. A nemzetiségnek, hazának, kötelességeknek, jussoknak a társalkodás olykori nagy becsben tartott tárgyainak kell a szépnem társasági körében is maradni, különben nem ment az a léhaság vádjától. Tiszta képzetének, hív érzetének kell ezekről minden asszonynak lenni, különben csak kellemetes bábok, önnön s mások játékaik tárgyai.

Valódi érzések s képzetek nélkül nem felelhet meg az asszony fontos, szép rendeltetésének. Míg báj s kegy röpdesik körül, ők alkotják az ifjú hajlékony szívét, az egész férfinemet a kellemek s tetszés hatalmával ők kormányozzák: tőlök függ, s az ő érdemök vagy hibájok annak nemesedése vagy aljasodása. Mint hölgyek s anyák a jelen s jövő kort magokhoz képezik: mely illő, mely szükséges tehát, hogy külső kecs s kellemek alatt nemes érzet és valódiság legyenek lételök fő vonásai.

A valódiság azon gyümölcs, melyet, ha tud érlelni, csak úgy van igaz becse, egyik nemnek úgy, mint másiknak; csakhogy az asszonyoknál ennek az ízlés, bájak s kellemek virágleveleibe kell szerényen rejteznie: ezektől megfosztva s ezeknek elhullásával elfonnyad; férfiaknál pedig puszta ágon is terem s érik.

Férfiaknak, társasági lételökben, nagyrészint a szépnem azon középpont, mely körül egész éltök, minden törekedéseik forognak, buzgó részesei ezért mindannak, mi azokat érdekli és elfoglalja.

Ritka dolog az, amit férfinem szépnemért tesz vagy nem tesz: ha nem is a legközelebbi, de az majd mindig távolabbi indító oka: azokra térnek vissza gondjai, gondolatai.

Olyan tárgyak is, melyekre az asszonyoknak nincs oly egyenes befolyása, a férfiak előtt életmódjok s időtöltéseik kedvesekké, fontosakká tesznek; melyek ámbár magokban nem fontosak, de szenvedelmök s azért vágyások s törekedésök lévén azokhoz kapcsolva, a társalkodásnak meleg részvételt nyerő tárgyaivá válnak.

Lovaglás, vadászat s más testi gyakorlások s mulatságok nagy fontosságra méltatott tárgyak, illők is férfihoz, a hiábavalóság nevét nem érdemlik, hasznok nagy s befolyások jótevő létünkre. Csak akkor kell hibáztatni azokat, midőn eszközi, alárendeltségi tulajdonokból kilépnek, midőn célokká válnak s uralkodnak a munkás engedelmesség helyett.

Hogy férfi ezekhez értsen, ezeket kedvelje, gyakorolja, rólok beszéljen, szép és szükséges, de vétkes elfelejtkezni, hogy van ezek mellett s ezek felett magasb, szentebb cél, melyre törekedni kell, hogy nemesb valónk a lélek, mely csak az okosság s értelem által léphet célja – a tökéletesedés – felé, és az akarat erkölcsi erősödésével bírhatja eredeti méltóságát. Ha férfiak egymás közt mindig csak lóról, vadászatról, kutyáról, puskáról beszélnek; ha legfőbb foglalatosságaik csak ezek s ilyenek; ha más méltóbb, valódibb becsű tárgyak nem érdeklik őket, hidegen hagyják, sőt unalmokra vagynak: valóban ily társaság talán derék lovászok s gyakorlott puskások illő köre lehet, de – tagjainak akármi legyen is a rangjok, értékök s szép nevök – istállóbűz s pecérszag lepi; leláncolva marad ezekben a lélek, az ész míveletlen s szikkadtan a szív, férfias munkásság fel nem ébredhet, nemes láng nem hevít keblet: az ily társaságnak elfagylalt érzése jegén nyom nélkül sikamlanak által az órák, zsibbasztó ürességet hagyván magok után.

Némely ilyes kör tagjai a lovaglás, vadászat, szekerezés s pipa tárgyaiból kifogyván, leölendő idejök hézagait egymáson kikapás, darabos tréfák s fajtalan beszédekkel pótolják, ízlés fűszerezte elmésség helyett. Ezek űzik el a mázsás unalmat s fakasztanak harsogó kacagásra; mert ily társaságban mosolygás-nevetés nemigen szokott lenni, a pipázók tactusra történő köpéseik s hákogásaik közt csak hahoták vagy nyújtózó ásítások váltják gyakran fel a lármás beszéd kábító zaját.

A magyar földön oly társaságba lépve, melyet a szépnem bájos jelenlétével fényesít, ékesít, szelídít, nehéz hideg ítélő bírónak maradni, bájos részrehajlás nélkül ítélni, minek kellene ott másként lenni. Annyi keccsel gazdag alakok tűnnek szemeinkbe; termetök be gyöngéd s mennyei, növésök mi teljes, mely gyönyörű arcok, minő hódító tekintetök: oly szép szemek néznek szemeinkbe, oly kellemetes hangok zengnek füleinkben (mert sokkal megajándékozott hazánk miben gazdagabb, mint szép asszonyokban?), hogy feledjük a hibakeresést: gyönyörben úszó érzékeink az elragadtatás pillanatának csillámló aranyláncát vetik itt értelmünkre, aki pedig nem szabad, nem ítélhet.

Valóban, gyakran lestem nagyobb figyelemmel szép szájokból édesen folyó szókat, mint legbölcsebb professzorunk akármi velős tanítását; ennek intése, buzdítása koránt sem hatották meg lelkemet annyira, akaratomra, tetteimre azon elszánást szülő erővel távol sem bírtak, mint ilyen szép beszélők nem hamar felejtendő mondási, pedig ilyeket szegény professzoromtól hallván, be nagyon lenevettem volna a jámbort. Az ész fontoló rostálása azon kedvvel szívott beszédek kellemes szavait nagyrészint mint üres hangokat léva polyvaként röpítené el; de ki fontol, ki rostál, midőn melegen érez, midőn a tetszés s tetszeni kívánás viszik tündér karjaikon? Be sükeres édes ajkok javaslása, s amit ezek gúnyolnak, be hajlandók vagyunk kárhoztatni!

A szépet a helyestől s jótól elválhatlannak gondolni emberi természetünkben vagyon. A szép tetszést, a jó helybenhagyást szül; egybekötve hódítnak: különválva, a szép gyakran elnyeri a jónak tartozó helybenhagyást, de a kecstől megfosztott jó követésre vonzó tetszést igen ritkán szül. Szép, ha nem is jó, gyakran jelen meg ennek alakjában s annak vétetik; a száraz jó, kellem nélkül, szépség alakját magára nem ruházhatja; csak a helybenhagyás marad részén, de tetszeni nem fog, s így követőket is nemigen talál.

Hidegebb s érettebb ítélet alá vetve szép köreink beszélgetéseit, a sok igéző hangok mi kevés értelmet, velőt foglalnak magokban: mennyi üres szó, már szokássá vált kitétel, cifra kifejezés, melyet mondója gyakran nem is ért, még ritkábban érez. Nem bőven hallhatni öngondolatokat, tulajdon érzéseket, annál többször ábrándozó könyvekből kölcsönzött, de magáévá nem tett fellengő kitételeket. Szakadásig elvékonyított lengeteg érzelgősség búsongó homályával, epedő sóhajtásival fátyolozva kívánják némelyek kecseiket szív[re] hatóbbakká, a személyöket részvét okozóbbakká tenni. Másoknak magokviseletét, beszédöket, minden mozdulatjokat egy külfényes máz borítja, melynek tarka csillámló színén által belsejöket nem ismérhetni el. Mesterkélt, kicifrított erőltetés félszegíti természetes kecseiket.

Az igazi műveltség s jó tón[us] valódi mételyéről, az affektációról, nincs a maga helyén kívül itt egy-két szót szólani.

Emberek közé mindig, annál inkább választottabb, fényesb társaságba ünneplő ruhában visszük önmagunkat; tartozunk is azzal másoknak s magunknak, hogy a házi s egyes foglalatosságoktól talán el nem válható szennyét, lepcsességét magunkviseletének otthon hagyjuk, s gondosabb öltözetben jelenjen meg beszédünk, magunk tartása, s egész személyünk, mely másoknak kedves s magunkat kedveltető lehessen: de társasági ruhánk csak módosabban készült, tisztábban tartott legyen, mint házi viseletünk, nem pedig cifrább, cikornyásabb, választékony (elegáns) csinosság s a leggondosabb tisztaság ékesítse ott magunkviseletét, de nem kölcsönzött cifraság, nem tarka pipere. Ilyenkor úgy jelen meg akárki is, mint sok mesterember ünnepi köntösében, melynek feszességétől nyomva meredten mozog, vagy ahogy áll valakin a másra szabott pompás gúnya, fityeg sovány, avagy reped megtelt tagjain.

Csak ami egyszerű s természetes, az tetszhetik, mesterkélt s cikornyázott akármi is, unalmas és nevetséges, de semmi nem inkább, mint a magaviselet, és senkiben sem annyira kedvetlen s idegenítő, mint asszonyban.

Az ily fesz és pöf (affektáció) nemcsak hogy idegen lepel alá takarva rejti el a belső miséget és sajátságot, s így a tetszés legnemesb s azt később gondosan ápoló szülöttének, a bizodalomnak lételt nem adhat, melyet a derült nyíltszívűség s önszínű természetesség táplál, hanem legszebb kecseitől fosztja meg a szépnemet. Nincs nevetségesb s egyszersmind bosszantóbb egy affektált férfinál. Ha asszony ezért nem nevettetik is ki annyira, oka nem az, mintha nem volna éppen oly nevetséges, hanem mivel más bájai ótalmazzák attól, s a férfiakban megvan azon illő s tartozó készség a szépnemnek gyengeségeit s hibáit is elnézni s megbocsátani. Nincs az a hódító szépség, nem lehet oly kellemek összessége, mely affektáció által sokat ne veszítene éspedig virágainak legszebbeiből. Hová ennek hideg lehelete hat, szét van fúva, feloldva azon bájigézet, mely a szépnem természetes, cikornyátlan kecseivel oly varázslólag hatja meg szívünket. Egy szép, ki megérdemli e nevet, ha affektált is, tetszhetik, de csak érzékeinknek, elrészegíti ezeket a szép arc, növés, hang, mozdulat: hevítik, gyullasztják, de nem bájolják a szívet. Szívhez csak a természetes, a nem mesterkélt szól, csak ennek szelíd heve melegíti azt. Ami nem természetes, az erőltetett, az erőltetés pedig szívnek leghalálosb ellensége. A szív az, minek a kedvgajdult érzékek, gyönyörben úszva, tetsző tárgyaikat bemutatják; ami természetes, nyílt, ami önszínében jelen meg előtte, csak azt fogadja el, mert csak annak érti el rokon szavát, csak azzal olvadhat össze a bizodalom s részvét melege által, egyedül ilyet tart meg tovább, soká, mint gyengéd aggodalma s óhajtásai maradandó tárgyait, de bezárkózik a mesterkélt előtt, visszataszítja, ami nem természetes. Ily tárgyak csak az érzékek kényeztető védlése alatt maradván, rövid ideig a legforróbb kívánságokat s epedéseket szülhetik, de pártfogóiknak hamar múló részegségök ellobbantával megszűnnek tetszés tárgyai lenni, s unalmat szülnek vagy feledés fújja el őket.

Ha minden asszonyaink s leányaink tudnák, mennyire kevesíti természetes kellemeiket, szépségöket, elméjök bájait az affektáció, s hogy anélkül kecseik mennyivel hódítóbb s ellenállhatatlanabbak lennének, mind hűséges leányi maradnának a természetnek.

Mi szép egy nyílt tekintet, melyben homály nélkül, mint igaz tükörben, ép lélek mutatkozik; mily kecset önt természetes s el nem facsart öntartás az egész termetre; természetes beszéd mely édesen s bizodalmat gerjesztve ömlik szép ajkakról! Ezen igéző tulajdonok teszik csinosultabb társaságaink legműveltebb szépeit oly szeretetre, oly tiszteletre méltókká.

A valódi műveltséggel affektáció nem is férhet össze. Örökké megvétett, sükertelen törekedés ez arra. Célját nem éri, s többnyire paródiájává válik az igaz műveltségnek, nevetségessé lesz, mint minden majmolt utánzás.

Affektáció nemcsak rút, de ront is a társaságban. Ő szülötte az erőltetésnek, mely minden szépet, a természetes ezen kedveltjét, megfojtja, s azért a jóízlésnek, a szép s természetes gyermekének örök ellensége. A valódisággal is éppen úgy nem egyezhet; ez önösségben él, amaz másunnan kölcsönzi létét, nincs bennevaló s csak tűnő jelentés. Hazafiságtalan képzeteknek is ez egy fő kútfeje. Affektációból erednek majd minden balvélemények, melyek a haza s honi ellen vagynak, ez okozza a külföldinek vak majmolását, ez a nemzetinek megvetését.

De elég már az affektációról. Unalmas írni s hihető, még unalmasabb ennyit olvasni valami felől, amiről elmélkedni oly untig elég módunk s alkalmunk vagyon, s amit naponként tapasztalni tűrhetlen bosszantó lenne, ha olykor nevetséges volta felől nem múlná unalmasságát.

Visszatérek szép társaságinkhoz. Lássuk bájoló körét egy estvéli mulatságnak: tisztes matrónák díszesítik s a legszebb asszonyok s lányok földi édenné teszik azt. Beléptemmel a ház asszonyát magyarul szándékozom köszönteni, de a fényes szobákon s vendégek tarka sorain keresztül haladván, a kellemes zajgás mind csak német hangokat, s egy-két helyről francia beszédet hoz füleimbe. Sok külföldi van jelen, gondolom, módos s illő ügyelet ezek iránt nyelvökön beszélni s részeltetni őket a társalkodásban. Eljutván a ház asszonyához, hallom, hogy ez is a körülte ülő, a legigazibb magyar neveket viselő asszonyokkal németül beszél: tartózkodás, talán helytelen szégyen miatt elnyelem magyar tiszteletmondásomat s én is németül szólalok meg. A mulatók csapatjai közé elegyedem, körülnézek, sehol sem látok külföldit, sem idegent, egy-két hadi emberen kívül, de kik úgyis félrevonult hallgatásban vannak. Mégis egy magyar szót sem hallani; szinte kétlem, hogy magyar földön s magyarok közt vagyok. De hiszen egy fővárosa ez hazámnak s a jelenlévőket oly szép nevek díszesítik, melyek történetinkben fénylenek. Még nem is szűntünk meg, hála az égnek, nemzet lenni; vad hódító nem tiporta le törvényes alkotmányunkat, nem osztoztak idegenek örökünkben s nem töröltek ki [a] nemzetek sorából, szép szabadságinkat törvényes királyunk hatalma s hite védi. Nem is oly durvák s darabosak nyelvünk hangjai, hogy akármi szép szájhoz ne simulhatnának: a leggyöngédebb érzések szelíd s lelkes tolmácsává szentelték ezt koszorús lantosink s hazánk sok lelkes leányát hallottam igéző bájjal magyarul szólani.

Miért nem akarnak hát itt anyai nyelvökön beszélni? Szégyenöknek talán nem tartják egy nemzet tagjai lenni, melynek történetei nagy tettekkel, mostani léte nemes tulajdonokkal gazdag, s amely vérrel szerzett s tartott törvényes alkotmányának köszönik mostani jólétöket s fényes sorsokat. Tudniok kell, hogy az idegen fény s kölcsönzött ruha nem ékesít, hanem szegénységet árul el. Bizonnyal tisztább s szelídebb is érzésök, hogysem nemzetöket vadon megvetnék s hazájok ellen, mint mostohák, ellenséges indulatokat táplálhatnának gyöngéd keblökben. A nemtudás tehát lehet itt az egyedüli, de valóban gyalázatos ok. Nemtudásból nem tenni, amit tenni kellene, igaz, hogy kisebb hiba, mint nemakarásból, de vannak tárgyak, melyek nemtudása már a nemakarás vétkét s a nemtehetés káros következését magában hordja. Ha itt mindenik tudna s mégsem szólana magyarul, nemzeti nyelve s annál fogva nemzete megvetését jelentené; de hát az, hogy nem tudnak, mit jelent? Nem azt-e, hogy mind akik ezeket nevelék, mind önmagok szükségtelennek vélék az anyai nyelvet tudni, nem tarták érdemesnek azt később is megtanulni? Kiben nemzeti érzés van, aki magyar, nem lehet, hogy ily látás ne szomorítsa.

Búsultan hagyom oda főbb városink társaságait. Faluhelyt, apróbb városokban, melyek hazánk széleihez nem oly közel feküsznek, hol mindenki a hon kebelében nő fel s él, megyek keresni a magyarabbnak maradott magyart. Ily rejtettebb keblébe a hazának idegennel idegenség nem hathatott be; édes anyai nyelvemet fogom itt a szépnem közt is hallani. Házi boldog körben a hív anya ezen fogja szeretett gyermekeihez a nyájasság s szelídség édes szavait mondani, virágzó szüzek szeméremfojtott hangon magyarul rebegik epedő ifjaknak boldogító igenjeket, ez itt a bizodalom nyelve a hazájáért élő munkás férfi s benne élő nyájas hölgye közt, itt bizonnyal a honi nyelv legbecsesb, ez az első s rendszerinti a társalkodásban.

Csalódás! E társaságok jobbára utánzásai amazoknak, egy szerencsétlen eredetinek el nem talált, gyakran nevetséges majmolásai. Örökös szégyen, sok helyt itt sem tudnak magyarul. Másutt s mások pedig igenis jól tudnak, de mégis mind idegen nyelvet beszélnek. De talán csak gyakorlás kedvéért? Így helyes, gyakorlásra valóban soknak igenis nagy szüksége van, mert olykor némely társaságban a francia s német nyelv gonoszul rongáltatik.

Embert tetteiből, társaságot beszéde tárgyaiból ítélhetni meg. Ismétlem, amit már feljebb mondottam: igen szomorú lenne, ha társaságban mindig csak velős s azért nagy részint komor tárgyakról szólnánk; azért nem kívánom s nem is óhajtom, hogy nálunk is a szépnem körét mindig fontos tárgyak foglalják le. Mentsen Isten, hogy szépeink tudákos bölcselkedőkké váljanak! Elszomorodva távoznának tőlünk a Gráciák s velök legédesb örömeink, ha valódiság mindig s mindenünnen ellenségesen űzné el a vidámságot s vígságot.

Mindennek van helye, van ideje, hová az, és csak az illik. Példának okáért a fársáng bohóskodó tarka örömei közt, bálokban, hol mindenki, szívből vagy kelletlen, vígságnak tömjénez s az öröm isteninek viszi kedvelt vagy megvetendő áldozatját, a pezsgő örömek ezen templomiban nem várhatni, sőt illő sem lenne, hogy komor tárgyak foglaljanak el, s fontos dolgok mélységéről értekezzünk. Ha a játszilag egybeszőtt cotillonban a nyugvó szép ország dolgairól vagy a nevelésről kezdené táncosát értesíteni, csömört okozna-e inkább vagy nevetséget? Világ mulandóságáról vagy nemzeti előhaladásunk akadályi felől tűnődni a keccsel lebegő szép táncosnénak a française közt szintoly kevéssé lenne a maga helyén, mint Themis templomában, ha annak tisztes papjai contredance-ot kezdenének járni. Esztelenség az eledel után sóvárgónak virágot s a szépért epedőnek ételt nyújtani. Az élet minden idejének s minden tájának saját növényi vannak, ha egyik a másikba erőszakos kézzel átültettetik, nem illik oda s félszegen sanyarog. A virító tavasz kies völgyekben gyöngéd violákat nevel; zordon telekben is áttenyészik magas tetőkön az erős tölgy. Ha lármás mulatságok gyakran zavaros árvizek is, melyek olykor akaratunk ellen visznek zajgó habjaik közt, de megfrissülve lebegünk játékos hullámaikon; bár legyenek bálványok a vígság istenei, de édes nekik áldozni s azoknak tömjénezvén érzéki létünk tartozó adóját fizetjük.

Hanem kevés hetekig tart ezen kellemes gyermekeskedés. Nem mindig s minden társaságot elevenít tánc és muzsika; hűltebb vérrel a léleknek is józanabb foglalatosság kellene, s a bemutatott tarka áldozat után visszatérne szellemi léte nemes érzésének s az okosságnak szentelt oltárihoz. De fájdalom, ott is, hol jó ízlésnek, magasb érzéseknek s lelki műveltségnek kellene a társalkodás főszerének lennie, be ritkán hallhatni az ezeket tápláló beszédet; ott, hol a valódi műveltségnek kellene tündökölni, léha hígelműség bitangolja az amazt illető hódolást. Dolgokról, érzelmekről ritkán, többször csak személyekről foly a beszéd; ezek ítéltetnek, gyakran kevés kíméléssel, majd mindig igen elhatározottan. A feles temondákat, városi híreket, házi helyeztetések boncolgatásit, melyek a legfőbb társaságokba is – csakhogy többnyire csinosabb formákban – becsúsznak, nem is említem, ámbár ezek éppen oly kevéssé szokták a tisztult ízlést táplálni, mint gyöngéd érzésekkel egybehangzani; s azonkívül mennyi kellemetlenségeket, összeháborodásokat nem szülnek, hány fájdalmas sértéseket, keserű könnyeket nem okoznak? Ezenkívül idő, öltözet, módik a legszokottabb – ártatlan ugyan, de lelketlen – tárgyai az elég bő beszédnek. Ha szívről, érzelmekről van a szó, mely sok elfacsart képzetek tűnnek fel: búsongó s érzelgős románokból kölcsönöznek kitételeket s véleményeket, melyek önszívekből s eszekből merítve, ha azok szavát érteni szokva lennénk, mennyivel egyszerűbbek s igazabbak volnának.

Nem vádlom azzal műveltebb társaságainkat, hogy illetlenek vagy helytelenek lennének beszédök tárgyai: több csinosság, műveltség van már erkölcseinkben, hogysem illendőt sértő, s ami durva vagy aljas, gyönyörködtethetné társaságainkat. A szépnemmel született illendőség mértéke nem engedi közelíteni az erkölcsi rútat, darabost, nem mer ezen körbe lépni az illetlen, legalább külszínét s leplét kell az illendőségnek hordania: de fájdalom nem is igen kívánnak többet. A tárgyak belső becse nem kerestetik; akármi léha, hiábanvaló, csak a műveltség, módosság s csín álorcájában jelenjen meg, kedvességet nyer, sőt ezen álkép alatt sok kacérság, sok helytelen csúsz be s hinti mézelt mérgét. Ami saját alakjában minden romlatlan szívet visszásan érdekelne s erkölcsi érzést sértene, ezen magára vett külső színben tetszik, s kellő tárggyá válik.

Hát a hon, s annak szeretete, annak állapotja és sorsa, mi helyet foglal el társalkodásinkban? A szépnem hogy érez, hogy nyilatkoztatja ki magát ezek felől? Azon meleg részvételt láthatni-e, mellyel a francia asszonyok oly egész lélekből vannak hazájok s a közdolgok iránt? Találjuk-e azon nemes büszkeséget, melyet Britannia hölgyei nemzetiségökben helyeztetnek, vagy a Schweitzernék hív ragaszkodását honjokhoz, ama hazafi felemelkedést, mely fellengve dagasztja Németország sok nemes leányának mellét? Szóval, azon nemes hív érzeményt a haza iránt, mely minden, a nemzeti nevet megérdemlő nép közt a szépnem tulajdona?

Vagynak igenis hazánknak oly lelkes leányi, kikre akármelyik nemzet is kevély lehetne, kiknek meleg s tiszta érzés nemes munkásságára emeli szép lelkeiket, kiknek szívöken fekszik nemzetök sorsa, s a haza szeretetök s aggodalmok tárgya. Most is találkoznának a merény s veszély idején hős asszonyok, milyenek történeteinket díszesítik. Boldognak érzem magam, hogy ilyeket ismérek, tisztelettel hódolok itt is ezeknek s esdeklek: fogadjátok azt keggyel, Ti imádásra méltók! De mely kicsiny ezeknek számok, a nagy többség egy része csak alig eszmél afelől, hogy nemzethez tartozik, hazáról, nemzetiségről nemigen van képzete is. Hogy tudna tehát aziránt hív meleg érzéssel lenni? Mások pedig, s fájdalom, idegen majmolásban keresik a csinosodást, felsőbb műveltség polcára vélnek emelkedni, ha honiságokat megtagadják, nemzetiségöken túllépnek, mintha az volna a durvaság köre. Előkelő finnyássággal említenek megvetve minden hazait; elég ezen nevezet arra akármiben is, hogy becsülésre, figyelemre ne méltassák. Hazafiság nem érdem, sőt nevetséges előttök minden nemzeti törekvés, sajnálkozva tekintik azt, ki oly csekélységgel bíbelődik. Ily hölgyek lehetnek e hazafiságra tüzelő társai férjeiknek földi vándorlásokban, fogják-e résztvéve új erőre éleszteni a csüggedésig iparkodót s gyengéd kezekkel letörleni verítékét a polgári bátor küzdőnek? Ily anyák nevelhetnek-e valódi hazafiakat? Várhatni-e, hogy kölcsönzött nyelvök, majmolt szokásaik s idegen lelkökkel polgári erények ép csírájit ültessék s gonddal ápolják a gyermeki kor mindent megtermő földébe?

Lássuk már továbbá, társaságainkban kik a kedveltek? Nem vizsgálom mulatságok, inneplések, mascarádok, vagy valami szánkázás, sétálás elrendelésében, mert ezekre saját tulajdonok szükségesek, melyek egy jó szakácsban vagy ügyes decorateurben gyakran inkább megvannak, mint a tiszteletre s szeretetre legméltóbb tagjaiban a társaságnak; de ezek csak az időtöltés jól használható eszközeinek nézethetnek s ezeket értelmi s erkölcsi helyes ízlés eszközi alsó rangjokból kiemelni s tartós becsülésre méltatni nem fogja. Bálban könnyű s fáradhatlan táncos valóban felér tíz legjobb, de súlyoslábú hazafival; hanem érdemei a tánc, muzsika utolsó hangjaival ellebegnek, s a fársáng s mulatságok mindezen hősei azok elteltével, ott, hol ész s érzelem bírál, visszalépnek önsemmiségökbe, ha nemesb tulajdonok nem érdemesítik.

Örökké volt, s méltán van becse a társalkodási kellemetességnek: tetsző magaviselet, a beszéd csínja s könnyű elmésség fűszerei a társalkodásnak. De csak ész, érzelem s akarat igaz érdemeivel egybekötve van méltó értékök, csak így lehet s szabad azoknak tetszeni s helybenhagyást nyerni: ezek nélkül pompás kiadási csekély vagy hibás munkáknak ízeltelen mázolások cifra rámái. Lelkes asszonyok éppen oly kevéssé fogják becsülésökkel megtisztelni vagy boldogítani tetszésökkel, valamint egy fajtalan költemény bármely szép verseit is nem kedvelhetik, vagy szemérmet sértő kép bármi mesteri ecsetjében nem gyönyörködhetnek.

Tekintsük, minálunk kiket különböztetnek szépeink, s teszik azáltal a társalkodási hang vezéreivé? Igaz érdem, belső becs, magas érzés tesznek-e valakit azzá? Vizsgáltatik-e az akarat ereje, a szív nemes verése s az okosság derült világa? Azon mérlegben, melyet szépeink tartnak gyöngéd kezeik közt, s mellyel minket fontolván, kegyekkel boldogító vagy hidegségökre kárhoztató ítéletöket mondják ki reánk, nyom-e sokat az embert szerető munkásság, polgári hív érzés s a haza buzgó szeretete? Valóban gyakorta, sőt többnyire igen keveset.

Hígeszű léhaság, lelki s testi elpuhultság, minden valódi iránt undorodás s borzadás minden kötelességtől, ezek fővonásai társaságink sok kedvelteinek. Gyakran üres fecsegőket, semmi saját színnel s önnönséggel nem bíró éretleneket látunk a legnagyobb kedvességben lenni. Most már nem annyira, mint ezelőtt, mert hála az égnek, reményt ígérő hajnal látszik most nálunk is hasadni, hogyha nemcsak egy múló fény csaló világa. De addig idegen nyelv s szokások vak majmolása, minden hazainak megvetése szintén az előkelőséghez s társasági jó hanghoz tartozott. A honinak kicsúfolásában, hazafi érzések s törekedések nevetségessé tételében csaknem vetélkedni láttatának sokan, kik köztünk az elegancia nevét bitangolák.

Mi természetesb, mint hogy ifjú, kinek legfőbb iparkodása társaságban tetszeni, azokat veszi válaszványul (mustrául), kiket a kedvtelés s tetszés irigylendő részeseinek lenni lát. Nem a valódi férfinak sajátsággal s erős vonásokkal gazdag eredeti képét szemléli helybenhagyás s kijelelés boldogító koronájával ékesítve, hanem önnönség s velős lélekben szűkölködő utánozások vannak mint követésre méltó példányok elejébe téve. Ha eleinte jobb része lázad is e maga lealjasítása ellen, de elnémítja azon hangot a megszokás hatalma, s ennek lassú, csaknem érezhetlen, de sükeres ereje által csak vágyásinak elérhetése eszközét látja abban, mi előbb nemes érzését sértette: léhává válik s lanyha lesz hazájához. Valóban főképp eddig, aki nem akart kinevettetni, mennyit kellett elhallgatnia, elnyelnie, amitől szíve s esze undorodott? Ki szentül megtartotta kebelében jobb meggyőződését, cselekvőleg ugyan nem, de szenvedőleg részesévé kellett lennie azon ízetlen s lelketlen gyávaságoknak: a társaság nem szenved kebelében lázadókat, minden feltámad annak lenevetés vagy megvetés által történendő büntetésére, ki a nagy többség magáénak vallott képzetei s ízlése ellen szegezi magát. Kettős létre volt minden jóérzésű ember kényszerítve: csak magában vagy némely egyérzetűek közt lehetett valódi érzéseinek szabad folyást engednie, sóhajtania s keseregnie a veszéllyel terhes aljasodáson, de társalkodási termekbe (szalonokba) lépve ugyan őrizni kellett magát effélék mutatásától, vagy ha nem, lenevették asszonyaink mint unalmas s ábrándozó pedantot, vagy epés gúnyolónak tartván távol kerülték.

Bizonyos ezekből, hogy köztünk a szépnem fő oka hon iránti lanyhaságunknak, s ebből jövő s ezzel egybeszőtt előítéleteink s balvélekedéseinknek. A szépnem gyöngéd kezei képzik az embert, s mi, a bölcsőtül fogva sírunkig hűséges tanítványaik, hozzájuk szabjuk magunkat. Ami előttök kedves, s amivel nékiek tetszeni lehet, az a szín volt s lesz örökké az uralkodó, az után törekszik mindenki. Nem a szépek kezéből nyerendő koszorú tüzelte-e a régi Hellasz fiait a legbajnokibb tettekre s edzette minden szenvedések tűrésére? Ki mert volna Spártában már azért is gyáva s hazájához hívtelen lenni, mivel az ilyet kinevette, utálta, üldözte a szépnem? Róma történetei addig oly gazdagok hős tettekkel, míg asszonyai tiszta keblökben a hazaszeretet tüzét híven táplálták. Az északszülte erős nemzetek közt a vitézség s haza-áldozatok méltó díját a szépség nyújtotta, annak kegye mosolygott az erősre s gyalázat fenyegette a gyávát. Mi egyéb ragadta a lovagi kor szülötteit a képzetinket is szinte felülmúló merész tettekre s szenvedésekre, mint a szépnemnek tetszhetés vágya? Amiért esdeklett, szíve asszonyának kegyét csak cifra beszédek s léha módosság által is megnyerhetve, hűsége áldozatival bizonnyal magát nem gyötörte s többé vére a csatamezőt ártatlanok ótalma s vétek büntetéseért nem pirosította volna.

De mely nemzet jelesíté magát szép tettekkel polgári léte kivívásában s meggyökerezésében, melyik tett nagy s nemes áldozatokat, hol asszonyok részvéttel, sőt magas példákkal nem serkentettek, nem tüzeltek volna? Most is minden nemzetnél, mely a jólét s műveltség felsőbb fokán áll, s mely polgári fontossággal bír, a férfiakat szülő, nevelő, idomító s vezérlő szépnem híven táplálja mellében hazája szeretetét, mint Vesta szűzei hajdan a szent tüzet, melynek kialvása aljasodásnak gyászos jele s bizonyos előpostája. Már a gyengéd kor első, többé ki nem törlendő benyomásaival honjához erős vonzódás forrna a gyermek szívébe; hazájához s törvényes királyához hívségre s nemes tettekre hevülne minden ifjú, méltó célra törekedve a magát munkás polgárrá emelt férfi szép, de terhes pályáján hazafi érzésű hölgyében törekedésinek segédjét, aggódásainak s kétségeinek nyájas eloszlatóját találná fel, hogyha lányok, nők, anyák köztünk több valódisággal s hazai érzéssel bírnának.

Ennek igaz létét kétségbe nem hozhatni. De vigyázzunk, hogy ne legyünk igazságtalanok ítéletünkben. Ha lehet, ne kárhoztassunk ott, hol mindig szívesen tett hódolás helyett ily kötelességgé vált ítélés is már fájdalmas szívünknek. Lássuk a hiba feltalálásával az attól különböző hibáztatást mennyire kellessen egybekötni, s továbbá nézzük meg, az említetteknek, melyekből oly sok rossz forr, önmagokban van-e eredete, vagy azon kívül kell kútfejét keresni?

A megtetszés s tetszés azon mód, mely által, s azon út, melyen a szépnem nagy rendeltetése pályájára léphet. Ezen kedvelt istenség nyit neki szép munkálkodási kört: távozása elzárja azt, kirekeszti abból. Ezen tündér vezérli hímen oltárához, általa lesz jövő polgárok nevelője s a jeleniek képzője. Csak ennek mosolygó kegye által szerzi s terjeszti minden korra s helyzetre szelíd hatalmát. Kit nem viszen igéző karjain, vagy komoran elhágy, meg van vetve s tűnik annak élte célja, gyökér nélkül hervad hideg földben a gyengéd növény. Illő ezért ezen istenségnek tömjénezni s örökké fenntartani azzal a szent frigyet, de ezen áldozatra a szépnem éltének egyik szaka van különösen határozva, s abban cél s törekedés a megtetszés, másikban, ennek fenntartása mellett, hol édes, hol komoly kötelességek teljesítése válik magasbra kitűzött céljává. Pártában a szépnem csak előjátékára lép fel az életnek, de ha nem fogadja megtetszés tapsa, s nem kíséri a tetszés helybenhagyása, mint hölgy, mint anya vagy éppen nem, vagy rosszul fogja játszhatni valódi szerepét (rolléját) az életnek hol víg, hol szomorú játékában. Leányi kor virágokat ápol, szed s bájos koszorúba fűz: asszonyoknak az élet ugyanazon kertjében hasznos gabonát, édes gyümölcsöket kell termeszteniök s értelmes gonddal a jövendőség gyengéd fáit nevelniök. Nem válhatnak azokból jó kertészek, kik csak virágok tenyésztésére taníttattak. Ezeket a forró nyár s hűves ősz elhervasztja, táplálásra szükséges növények s reájok bízott csemeték hozzá nem értő kezeik közt elcsenevésznek. Márpedig nálunk többnyire csak a kert apróvirágos tábláiban vezettetnek, annak nagyobb terjedékű, valódi használására szánt földeit meg nem ismértetik velök, azokat mívelni nem tanítják; csuda-e hát, hogy nagyjára parlagban hevernek? Inkább megtetszeni, mint folyvást tetszeni igyekeznek. Az anyák azon láttatnak inkább törekedni, hogy leányaik szerencsésen férjhez menjenek, nem pedig, hogy boldogul férjnél maradjanak. Mintha az oltárnál végződnék létök határa, úgy van nevelésök szinte csak addigra számítva. Felszínség majd minden tudások, egy kis külső máz, módosság, csín s ízlés leple falka előítéleteken s balvéleményeken; nem kevés negéd, sok pipere s finnya, csekély s hamar felejtendő szép mesterségi s művészi idomzat. Mely kevésnek veheti ezek közül hasznát a hölgy, az anya, ellenben mennyi egyebet kellene tudnia, s mely különbözők tevésére kellene szoktatva lennie, hogy házi körében boldogságot s áldást terjesszen s társasági helyzetében szeretetet s tiszteletet érdemeljen. Mint sok vásári portéka s gyárlat-mív csak látszatos jónak, de nem tartós jóságra vannak elkészítve. Becsület s keresztyéni kötelesség kívánná a szegény vevőt is annyira meg nem csalni, s egy egész életen át, s annak viszontagságai közt használandó segéd, élni s munkálni tudó feleség s anya helyett piperés bábot nem adni. De egy szegény ártatlan leányt nem könnyű rendeltetésére készületlen bocsátani, új s szokatlan helyzete viszontagságainak tűrésére, terheinek vitelére meg nem erősítve, csalódások, tévedések s veszélyek csapásinak tenni ki valóban kegyetlenség. Minden asszonynak egész élte, boldogsága vagy teménytelen boldogtalansága, nagyobbára attól függ: nevelés által szeretetre s tiszteletre bájoló lénnyé, vagy töredékeny játékszerré lőn-e? Ezért szülőiknek szent kötelességök irántok, s tartoznak azzal a később kornak is, őket olyakká tenni, hogy a tetszést örökíteni tudják, gyakran hánykodó létökben ész s erkölcs bizonyos mértéke szerint tudjanak állni, s valódi polgárokat nevelhessenek.

Ha ez megvétett nevelés miatt nem történik, férfiak okai mint apák, s ők a ház gazdái, urai is. Távol legyen keleti durva hatalom gondolatja is: de mégis férfinak kell ész világa, akarat súlya s lelki erő s műveltség által fenségi hatalommal bírnia a háznál, vagy ha nem, igazi fajankó. Ha nem érti s nem érzi, hogy a tárgyban mit kellene tennie, nem tudom, értetlensége sajnálásra méltóbb-e vagy gyengesége nevetségre, ha amit jónak lát, végrehajtani nem tudja. Mert sok házaknál sem beszéd, sem érzés, mondhatni a levegő sem honi. Külföldi, mindenre inkább, mint nevelőnek termett tapasztalatlan fiatal, vagy igenis tapasztalt, sok mindenhez jól, de neveléshez éppen nem értő agg személyekre van a legangyalibb alakok nevelése bízva. Ilyen, nagyrészint hontalan külföldiek, kiknek képzetök sincs hazáról, ahhoz semmi sem kapcsolja s magasb érzésekre lelkök soha fel nem emelkedik – ilyenek honhoz melegséget, haza iránt hű aggodalmat s nemesen büszke nemzeti érzelmet, bizonnyal, sem kifejteni, sem táplálni soha nem fognak. Más anyák, ítéletem szerint nem helyes költségkevesítésért, vagy bizonnyal hibás baj s fáradság restelléséből leányaikat magyar földön kívül adják nevelő helyekre. Készakarva honiból idegent csinálnak. Kiszakíttatik a gyengéd csemete tápláló anyaföldéből; egészen más tulajdoni földbe, éppen idegen éghajlatba tétetik által, ott neveltetik, hogy egypár év múlva viszont eredeti helyére visszatétessék, melynek földétől már elszokott, levegőjétől elidegenült. Mely fonák számítás! Más nemzetbelivé nem válik, mert neve, sorsa magyarhonhoz köti, de magyar megszűnt lenni, mivel hazáját sem nem szereti, s magyarul sem szólani, sem érezni nem tud, s így tér a németté, franciává vagy ángollá nem válhatott, már nem magyar hontalan rokonai közé s hazája társaságiba vissza: éppen oly szomorú helyzet s megvetést érdemlő pedig semmi hazához s nemzethez, mint egy valláshoz sem tartozni.

Ily nevelési hiányok a mi társaságinkban ki nem pótolhathatók. Mikor hall az azokba újonnan lépő magyar beszédet, mikor nemzeti érzést? Nem sokkal gyakrabban-e kinevetését, lecsúfolását a honinak, de sőt a hazafiságnak is.

Vannak nemes érzésű anyák, kik legszebb jussokat s legédesb kötelességöket, gyermekeik nevelését, sem idegen zsoldosra nem bízzák, sem szívtelenül őket az anyai édes kebeltől elzárva idegenek közé nem taszítják. Ily széplelkű asszonyoknak köszönhetni, hogy nem minden szépeink vannak honi hív érzés s buzgó részvétel nélkül. Nemzetünk sajátja: magas érzésekhez nyílt szív s tiszta ész, minden visszás nevelés mellett s a társalkodás káros benyomásai ellenére sokaknál kivívja nemesb részét, s valóban hív leányivá válnak hazánknak.

A mondottakat tekintvén, nem lehet nálunk a szépnemet kárhoztatva hibáztatni hazafiságtalanságért: hogy a hont nem ismerik s azért nem is szeretik, hogy a hazaszeretet mennyei csemetéje csak kevésnek virít keblében, hogy sokan nem tudnak, mások nem szeretnek magyarul beszélni, nevelésöknek kell részint, részint pedig a társasági hangnak s szokásoknak tulajdonítani.

Ha a nevelés hibás, mint feljebb is mondám, egyenesen a férfiak okai.

Mi a társaságot illeti! Igaz, arra a szépnemnek van legerősb befolyása: amit ők akarnak s kedvelnek, az, s csak az van s lehet divatban, de, hogy mit akarjanak s mit kedveljenek, az férfiaktól függ.

Ész, ízlés, erkölcs s ezekből egybeolvadt lelkierő ellenállhatatlan fenséget ád. Ezek birtokában bír a férfi helyes jussal azon hatalommal, melyet másként csak mint erőszak szüleményét méltatlan bitangol. Ez azon erő, melyeknek asszonyok – kiknek, értelem szerint, férfiakkal mindenben egyenlő természeti jussok van – mindig önkisebbítésök nélkül engednek, s azáltal nem fejet hajtó tartozást mutatnak, hanem erkölcsi létöket bizonyítják, mert lelki fenségnek csak szellemi lény, de az mindig, hódol.

A haza iránti lanyhaság, s az ellen uralkodó előítéletek, mint láttuk, főképp a megvétett neveléstől származnak, s társasági visszás hang táplálja azokat. Mennyire hat a szépnem társasága nemcsak ifjakra, hanem az egész férfinemre, mondók: s ki ne tudná, ki ne érezné ezt? De a férfitársaság miléte is nemkevésbé közli színét tagjaival, főképp a világba kilépő ifjakra sajátságának maradandó bélyegét nyomja. Hogy ezekben közöttünk valódiság s hazafiság hangja uralkodik-e, s mennyire olyanok, hogy ifjakban nemes érzéseket szüljenek s a megélemedettnél azokat táplálják, erősítsék, ennek megítélésére tekintsük közelebbről a férfi köreinket.

Nem kis hibánk nekünk az, hogy a társalkodás kölcsönös tekintetek s illendőségszülte parancsainak s erőltetéseinek, melyek a simát gyengéden, de a darabost sértve szorítják, nem örömest hajtunk fejet. Pedig ezek összehangzásából olvad egybe a társasági jó hang, ezek védik minden egyes tagnak jólétére oly szükséges apró jussait, s a helyzeteket megbántó kellemetlenségek ezek által távoztatnak el; kölcsönös jótállások (garanciák) egymás tekintete iránt, s korlátok, melyek mindenkinek sérthetetlen igazait veszik körül, úgy maradnak a magunkéinak közepettök bátorságban, ha át nem törjük a másokéit. Ezen tartalék (a francia gêne-nek nevezi) társaságban nagyon szükséges, ifjakra nézve elkerülhetetlen. De ez is a maga határi közt maradjon, s lelketlen feszességgé ne fajuljon el. Ez azon fenkő, mely leköszörül minden darabosságot. De a magokrahagyott, növésökben elkényesedett tagjaink nem szeretik viselni a mívelt társaság ezen díszes színruháját (uniformis), nyomja, szorítja az őket. Már asszonyok közt is – hol pedig csak abban illő megjelenni -, mikor csak lehet, tágítunk rajta, de mind férfiak közt lévén egészen nekivetkezünk. Ismerősök biztos társaságában feloldózkodni s az öltözet némely részét le is vetni, olykor szabad s nem illetlen: de nem mindent. Fedező gúnya nélkül in puris naturalibus, valamint testünkre, úgy magunkviseletére nézve is, nem illő, nem szabad társaságban lenni. Ezen szükséges törvényeknek gyakori általhágása okozza, hogy oly sok illetlen-mosdatlan csúsz be társalkodásunkba, s oly kevés kíméléssel vagyunk egymás iránt.

Nem azon társaságokat nézem, melyek kevés műveltségre tartanak számot, s melyektől azért kevesebbet is kívánhatni. Nem azokat, melyeknek részeseit nem szokták oly művelteknek tartani helyzetök s szűkebb körben élésök miatt, vagy mivel nem sokat forogtak az úgynevezett nagyvilágban. Sem azon mulatságokról nem szólok, melyeket pillanatig kicsapongó öröm s bor a vígság ünnepévé teszen: ezeket komoly fontolás ha nem hagyja is helyben, de nagyon ritkán előfordulásokat nem lehet kárhoztatni: kedvetlenségek sűrű ködét, vagy a gondok gyászfellegeit ha frissítő szellők s a melegítő nap sugári el nem oszlathatják, hadd szaggassa szét azokat bár szélvész is – de ne gyakran – s orkánná ne váljék, különben a kiderült nap letarolt térre s feldúlt környékére fog visszatekinteni: „dulce est desipere in loco”. Ily alkalommal minden kilép szokott sorából: az illendőség s módosságnak is csak nagyon tágított mértéke alá szoríthatni ilyen kört.

Menjünk azon társaságainkba, melyek legelső nemzetiségeink, legnagyobb házaink tagjaiból állnak. Többnyire az unalom seregelteti azokat egybe, hogy üres s végtelen hosszú idejöket, mellyel magok nem bírnak, mások segítségével gyilkolhassák. Mások foglalatosságok terhei után nyugonni jönnek, vagy hogy a feszes társaságok fáradságait kipihenjék, s evégre mivel töltik kedvükre idejöket? Egész hosszú estvék, napok nagy része telik el, s egy okos szót nem hallani, unalomig foly lovakról az értekezés, melyhez többnyire nem tudnak, pedig nagyon is drágán fizették sokan lócsiszáraiknak leckéiket. Vadászatról is teméntelent beszélnek – nagy vadászok ám ezek az urak! -, lóháton ugyan nemigen, gyalog sem sokat fáradnak, de minden őszen hat jáger s puskahordó közepében székeikről több száz fácány majorságot s elkényszeredett nyulakat szoktak halomra lődözni.

Némely úri társaságban, mint Osszián hőseit gőzeik közt lebegve, oly homályban látom patriciusinkat nyugágyakon (szófákon) heverészni a dohányfüst fellegében, melynek sűrűségét csak némely jelenlevőknek tudatlanságok vastagsága vagy előítéletek köde múlhat felül. Ezen nehéz levegőt ízlés sugára nem oszlatja szét s azért szebb érzések melege nem hathat által ily fellegeken. Egy-egy trágár tréfa villáma hasít rajtok keresztül, melyet az elméskedő hahotájának csattanása s a többiek kacagásának dörgése követ; mint száraz mennykő nem gyújt, láng kiégett s alélt, melyekben nem hamar lobban, hanem az elektrikai szikra becsap azon ifjak könnyen hevülő érzékeikbe, kik itt még újoncok, nem alszik ott el, begyökbe szedik követés vagy utánzás végett, amit oly tapsra méltatva hallanak, hogy minél előbb ők is hasonlót mondjanak s tegyenek. Még jókor megszokják az épületes példákból s hallottakból az asszonyokat nemtelen eszközzé lealacsonyítva képzelni, lassankint elvesztik ama bántani rettegő tiszteletet azon nem iránt, mely minden romlatlan érzés sajátja. A hazát többnyire úgy nézik, mint azon határt, melyen az ő kövér szántóföldeik is feküsznek, csak jószágaikról ismerik s mérik a hont. Ha valaki közdologról kezd szólani, kinek hosszúra nyújtott éjjeléből mostanra álom nem maradt, fészkelődni kezd, indulásra készül, mint az ágyúzást megsokallott sereg. Ásítások jelt adnak a menésre, lassankint veszik kalapjokat s a szegény szép hévvel beszélő igen úgy jár, mint az egykori papoló utolsónak maradt hallgatójával. Okosabb vagy tudományos tárgy jő történetesen elő: ha sokan szólnak hozzá, minő szívszaggató tudatlanságokat hallhatni! Bánni kell, felebaráti sajnálat s hazafiúi pirulás miért zavar s nem enged kedvünkre nevetnünk. A beszéd savát leopoldstadti furcsaságok adják meg, s elevenségét városi történetek, napi esetek, theatrumok, ismerősök s társaságok rostálásai.

Jó, szóljanak mindezekről, kivált ha több ízléssel, tudással történnék s azon kíméléssel, mellyel máshoz illő s asszonyok iránt kötelessége mindenkinek lennie. De nem lenne e hazafiak előtt ezeknél kedvesebb; édesebb ízű tárgy, mely elevenebben érdekelné keblét a magyar nemesnek s mágnásnak, kinek szép helyzete hazája jelen vagy jövő sorsára oly nagy befolyást engedett? Ezeknek, kik mind azzá születnek, ami másutt csak némely, vagy sok érdem s fáradság után válhatik, ti. a törvényhozó test tagjává? Kik meghívott s megbízott védei, tanácslóji a hazának s királynak? Ezen ittlévők, rendeltetésökkel s szép emlékekhez kapcsolt nevökkel, rokonabb tárgyakat ugyan nem kapnak-e? Ezek, kiket törvényünk felmentett majd minden tehertől, azért, hogy a közjóra annál többet tegyenek, tehessenek, kiknek a nem erőltetett, hanem önkényes jó cselekvésre nemes utat nyitott s erkölcsi érdemszerzést enged oly által, aminek kényszerítő, parancsszülte teljesítésénél fogva más még csak a nemrosszaság s nemvétkezés sokkal alsóbb becsű fokán áll?

Tevő (pozitív) jóságra vannak meghíva ezek, s tevőleg jók lehetnek, oly úton, melyen mások csak negatív becset nyerhetnek. Ha a jobbágy vagy nemnemes a közhaszonra, ország szükségeire kellő adóját nem fizeti, erővel is megveszik azt rajta; ha a haza ótalmára szükséges katonáskodásból magát ki akarja vonni s előbb áll, kötelezi arra a kötél; közterhek hordózását a mogyorófa nem engedi, hogy nyakáról rázza le. Magyar nemes ha jövedelme egy részét közjónak szenteli, ha áldoz a hazáért s terheit hordani segíti, már érdemnek vétetik, sőt fájdalom, ritka voltáért nagynak; kényszeríteni arra külsőképp nem lehet, nincs reá törvény, becsületére, erkölcsi jobb részére van hagyva: de kiben a becsület szava, s a kötelesség érzése több erővel nem bír, mint dúló (executor), kötél s mogyorófa, jaj, tízszeres lelki jaj annak! Mi lehet szebb, nemesb s ugyanazért kötelezőbb bizodalom, mint amely nem szorít külsőleg jó cselekvésre, csak bízva várja azt tőlünk; s ily nemes megbízás, valódi magyar becsületére lett hagyás nem szól e hatalommal el nem fajult magyar szívhez?