kb. 33 perc olvasás
KEMÉNY ZSIGMOND: SORSOK ÉS VONZÁSOK
PORTRÉK
A KÉT WESSELÉNYI MIKLÓS
1
A Szamos-völgyben, közel Magyarország határaihoz s körülvéve Erdély álomszerűen kies tájképeivel, egy büszke kastély uralkodik a vidék fölött. Széles homlokcsarnoka, a fedelezet csillogó kúpjai, a messzevetett szárnybástyázatok, a domb, melyre az épület főrészei fektetve vannak, parancsoló és arisztokratikus tekintetet adnak e kastélynak; ámbár az utas, ha közel jő, észre fogja venni, hogy a vár alakú fényes ház lassanként egy tág, de elosztásaiban kényelmetlen földesúri lakká változik, melynek alaprajza több fitogtatást, mint célszerűséget tanúsít.
Mennyi természetbáj, mennyi szeretet, mennyi iszony, mennyi férfibú és történeti gyász lebeg e kastély és széles parkja fölött, mely a szomszéd hegyek széléig nyúlik, s míg lankáján a legnemesebb gyümölcsek érnek, tetőiről a vadvizek és záporesők a megszaggatott földrepedések közül ágyúgolyót és tengericsigákat sodrának alá, a természeti és állami nagy küzdések emlékeit.
Mert a földalakulási óriás harcokon kívül két magyar forradalom megrendítő jelenetei találkoznak azon udvaron, melynek kastélyát említettem, és a mögötte fekvő vidéken.
A magas hegyet, mely oldalról néz az úrilakra, Rákóczi-hegynek nevezik, minthogy az alatta elnyúló völgyben körülkerített és megvert magyar vezér e hegyre menekült, hol végigtekintve a tábor-romokon és halottakon, könnyes szemmel vett búcsút Erdélytől, melyet többé nem látott, s midőn a bércél másik lankáján haladva a szomszéd falu határára érkezett, szintén búcsút kelle vennie egy szeretett lénytől, s a nép most is kegyelettel említi a kőasztalt, melynél Rákóczi és e nő rövid ebéd után elváltak egymástól, hogy többé ne találkozzanak.
Talán éppen a szívszaggató búcsú perceiben, a Rákóczi-hegyről egy groteszk, egy féktelen szeszélyű igazságszolgáltatást lehetett látni, mely egyszersmind megfoghatatlan és népszerű volt.
Wesselényi, a Szolnok megyei főispán, ki a kurucokkal vitézül harcolt, az ütközet után magát kipihenni házához térvén, tornáca előtt találta a rónai oláh papot.
Ez hosszasan elbeszélé, hogy ő vezette a német sereg egy részét álutakon Rákóczi háta mögé, s a kurucok megveretése egyedül ennek tulajdonítható.
A főispán előbb kétkedett, de végre az előadás részleteiből a tény igazságáról meggyőződött. Arca komorrá lőn. Kezével jelt ad hajdúinak, és az oláh pap a kert egyik fájára fölakasztatik.
A törpe, tömör épület, hol ily csodálatos bíráskodás történt, most az általam említett kastély mellékházai közé tartozik, s olvasóim már észrevehették, hogy a tündérbájú és zord emlékű Zsibó regényes és vador körzetébe vezettem, hol a múlt forradalom alatt Erdélyben majdnem először ütött ki a polgárháború, s hol a világosvári események hírére az utolsó magyar sereg, mely még a harcmezőn állott, és az utolsó magyar vezér, ki Aradon halálra ítélteték, a közelgő oroszoknak átadák fegyvereiket.
Ah, Zsibó egy tartalomdús könyvhez hasonlít, melyben a szív legszendébb meséitől kezdve a bősz indulatok vad történetéig és a honszeretet megszentelt álmáig annyi vonzó s idegfeszítő jelenetekre találunk, mint a regényes iskola költeményeiben.
De a Wesselényiek közt, kik a zsibói uradalmat bírták, a közelebb meghalt Miklós atyjának volt legviharosabb élete és lelkülete. Melléje az égtől őrangyalul vala rendelve egy zárdanövendék, Cserey Heléna, a szeretet, türelem és szenvedés neje, s ha Wesselényi Miklós – értem az apát – féketlen szíve által nem sodortatott oly örvénybe, honnan az ő óriás erejű karjaival sem lehetett volna kimenekülni, és ha neve Erdély évlapjain fénnyel van körülsugározva, ah, e fény Cserey Heléna könnyeiből ragyogott föl, és a menekülés a vad szenvedélyek örvényéből egy megsemmisített nőélet önáldozásainak árán eszközölteték.
Érzem, hogy észrevétlenül a tündérvidék emlékeinek varázshatalma alá estem, és Zsibón, mielőtt az ember történész lehetne, akaratlanul regényíróvá válik; mert nem lehet szólani Wesselényi Miklósról, a közelebb kimúlt nagy hazafiról, anélkül, hogy apja ne említtessék, a még melegebb keblű, kinek életpályája minden irányban a regényes felé sietett, sőt néha a hihetetlen határszéleig tévedt.
És ha adatok volnának kezeim közt, a szónokok könyvében az idősb Wesselényi Miklós külön helyet foglalna; de miután mostani viszonyaink mellett minden érintkezés Erdéllyel nevezetes akadályokra talál, az apa történeteiből csak annyit említhetek, mennyi a fiú jellemének, élményeinek és hibáinak ismeretére mintegy útmutatóul szolgál.
Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben Galícia egyik nagyobb városában a közfigyelmet egészen magára vonta egy fiatal kapitány, ki kellemes társalgási modorral vad szenvedélyeket, a szép és nemes iránti lelkesedéssel durvaságot, a XVIII. század bölcselő szellemével arisztokratikus gőgöt kötött össze, s jellemében úgy fölolvasztotta az átmeneti korszak ellentéteit, hogy minden ismerősét a tisztelet és megbotránkozás, a szeretet és iszony ellentételei közt tartotta, s ki ma általa megbántva érezte magát, holnap megint ragaszkodott hozzá, ki ma előítéletein csodálkozék, holnap belátását bámulta.
E kapitány több csudálatos szeszélyek után fejébe vette, hogy a kerületi főispán által, ki gyermekkorában fodrász volt, gördíttesse fürtökbe és rizsporoztassa meg haját. Ily vállalat szelíd úton nem sikerülhetvén, kedvetlen következéseket idézett elő, és Wesselényi, a lovas kapitány a katonai szolgálattól búcsút volt kénytelen venni.
Ő a szebeni zárda védfalai közül elragadván egy növendéket, kit nőül vett, a zsibói magányba vonult. De e perc óta a csendes és álmodó vidéknek minden nyugalma megszűnt.
Szilaj lovak patkói verték föl a csendet. Vadászkürt harsog az erdőben. Fegyverzett cselédek jártak az udvaron föl és le. A rozsdás családágyúk előhozattak. Katonai lábra téteték az egész körezet. És a középidő arisztokratikus s durva erkölcsei Voltaire munkáival együtt – melyet a férj – és a bibliával – melyet a nő szeretett – bevitettek a zsibói őslakba.
Vendégek tódultak Zsibóra barátkozni a házúrral, kinek szeszélyei, bőkezűsége, vadászebei és főként lovai naponként ismeretesebbekké lőnek.
Néhány év alatt Wesselényi ménesének híre a birodalom határain is túlterjedt, s minden lord, márki és magát nagy úrrá játszó turista, ha a Lajtán átjött, Erdélybe is elment, hogy a különc magyar mágnással találkozhassék, bámulatos lóidomítási ügyességéről mesét és valót hallhasson, vagy ha kalandori viszketeg bántotta, vele versenyezzen, s nagy öszletet kockáztasson oly fogadásokra, melyeknek regényességök vagy jelentékenységök miatt a magas körök és lóismerő világ figyelmét nagy mértékben kellendett mozgásba hozni.
Zajos és zord volt a zsibói élet.
A házasszonynak sok könnybe, a cselédeknek sok lótásba, a vadászoknak egy-egy nyúlserét-sebbe és puskaagy-ütésbe, a helység lakóinak pedig sok határkárba és – ha zúgtak – kék foltokba került.
Magok a vendégek is érezték, hogy midőn a zsibói uradalom körébe léptek, inkább vannak a véletlen kezében, mint azelőtt voltak. A túlerőltetett vadászatokban, melyeknél oly kevés tekintet volt az időre, mint a gyomorra és kifáradásra, gyakran lettek betegekké a gyöngék. De ez mit sem tett. Az egészségesek azért jól találták magokat a meggyújtott farakások előtt, ha erdői vigalom rekesztette be a napot, vagy a főterem gyors serlegei közt, ha egy lukulluszi ebéd gyönyörei vétettek igénybe. S valóban, minden borbarát és gourmand a legkellemesebb érzések közt lelte magát addig, míg egy madártoll vagy nyúlfark fölött a házúrral – ki különben is szeszes italoktól irtózott, s csak vére által izgattaték – oly komoly természetű vita nem támadt, mely a becsületi kérdések terén vala eldöntendő. Ilyenkor, ha Heléna hideg ébersége s lélektani tapintata észrevétlenül nem tudott más lendületet adni a szenvedélyeknek, Wesselényi, bár Horácot könyv nélkül tudta, és jól emlékezék, hogy a római költő szerint ily alkalomkor harcolni csak a traxok szoktak, mégis jobbnak látta a barbárok szokását, mint a nagy lantos tanácsát követni. De még itt sem végződtek „a véletlen istenének” szentelt nap bonyodalmai, mert ha az álomidő vagy bágyadtság békebíróként nem lépett a lakomázó vagy a kandallók mellett pipázó körbe, Wesselényi nyugtalan szelleme, mely, mint a viharmadár a szélvészt, a nagy izgalmat áhította, mindig lelt foglalkozást, mely őt kielégíté, de vendégeit nem annyira. Majd kockáztató lovaglások, majd céllövések, hol az ügyetlenség bűnnek tartatott, s néha díját is a hely színén elvette, majd kényes politikai és vallásos polémiák kerültek szőnyegre, noha előre látható vala, hogy az elvháborúk, ha Heléna egy interimet, mely a kérdéseket függőben tartsa, vagy egy vesztfáli békét, mely a közveszteségek után a rendet helyreállítsa, nem eszközölhet, rövid idő alatt a legnagyobb anarchiával fogják a zsibói társaságot fenyegetni.
A viharos élvezetek közt azonban semmi sem okozott kétértelműbb örömet, mint a nagy szekerezések.
Aki e mulatság alatt Wesselényinek kedvence volt, számíthatott arra, hogy a sorssal éppen ellenkező viszonyban áll.
A lovak nagy idomítója ti. a lehetségest és kivihetőt egészen más szempontból vette föl, mint a többi halandók. Nála a szekérigazítás több költségbe került, mint a szomszéd uraságoknak s ha járatlan utakon, hol addig gyalog volt szokás menni, egy kerék eltört, s mellékesen egy kar vagy egy láb kificamodott, lett legyen az akár az övé, akár a másé, nemigen vette tekintetbe.
Legnagyobb öröme volt pedig, ha – miután ő érc szívvel bírt – másnak arcán a rejtegetett félelem sápadásait látta.
Minő vad kéj rezgett át Wesselényi idegein, mihelyt nyugtalan és mesterséggel felizgatott lovaival kétségbeejtő vad pontokra ért, hol azonban fogatainak szabad mozgást engedett. Ekkor a lovak közé csapott, és szélvészgyorsan vágtatott tovább s mindig tovább. Midőn pedig a veszély növekedett, kidobta kezéből a gyeplőt. A szilaj négyes villámként rohant a meredek szélére vagy a Szamos mély partjaihoz. Még néhány lépés, még egy mozzanat s mindennek vége. Az istenkéz sem segíthete többé. Ekkor Wesselényi éles hangja sivított át a lódobajon s a vendég kiabálásain. Fogatai az ismert jelre rögtön megállottak, az erőlködés miatt reszkető térdekkel. A tajték foszlányban omlott rólok, a gazda közönnyel szállott le megsimogatni táltosait, melyek barátságosan vihogtak, mintha vele egyetértettek volna a bősz tréfa keresztülvitelében, és a vendég?… a félájult vendég, míg kénytelen volt a jó ötleten mosolygani, szilárdul eltökélé magában, hogy ha az ég és föld összeszakadna is, ő a házúr kiváló szívességére többé érdemessé nem fog válni.
Így teltek Zsibón a napok.
Csak Heléna, a nőhűség költészeti képe, az áldozó szeretet és eltitkolt aggályok martaléka járt mindig vidám és nyugodt arccal a háborgó jelenetek közt, egy virágszál a meghalt boldogság sírjára ültetve, egy szent kereszt a tűzhányó hegy tetején, mely a vész óráiban a gondviselésre s az ég nyílt szemeire emlékeztet, oltárkép a szenvedélyek keresztutain, melyet a művész keze azért létesített, hogy a mélyen csendes vonalok istenerejével visszadöbbentse a vad indulatokat, s ha kitörtek, könnyekbe olvassza föl.
Helénánál a szelídség nem lehetett ugyan mindig az, mi a legendák szerint a Szent Agatha fátyola, melyet ha az igazhitű akkor lobogtat, midőn az Etna kitör, rögtön megszűnik az omló lávavár; de legalább sohasem történt, hogy a fátyol tiszta színe megszennyeztessék a földsarkok gőze s érintései által. Mindig tudta védeni a nyugodt kéz az ereklyét, melyet az égtől nyert ajándokul.
Wesselényi imádta és rettegte nejét, hódolt szellemének, s fölváltva követé saját természetét. A düh és megbánás közt két egyenlő részre darabolta az életet. S ki tudná megmondani: szíve volt-e nemesebb, vagy véralkata iszonyúbb?
Eddig még a Nemezis nem érte utol, hogy szenvedések által próbálhassa megtisztítani.
De ezen iskola sem maradt ki életpályájából, bár meg kell vallani, kevés sikerrel.
A zsibói kastélytól ti. egy rövid órai távolságra feküdt a gorbói kastély.
A két kastély régóta farkasszemet nézett egymással.
Gorbón egy kisded termetű, rendszerető s aulikus gróf lakott. Éppen ellentéte a zsibói bárónak, ki köpcös férfi, zavargó szomszéd és szélső patriota volt.
E tulajdonok miatt a két úr a legrosszabb véleménnyel vala egymás iránt.
A neheztelésekből súrlódások fejlődtek, s így történt aztán, hogy egy szép reggel fegyveres hírnök jelent meg trombitával kezében Gorbó kapui előtt, s a csodálkozó cselédeknek nagy innepélyességgel értésül adta, hogy bárója többé nem tűrhetvén a gróf sértegetéseit, ezennel hadat izen, s reméli, miként isten segítségével a gorbói várat ostrommal beveendi, s a földdel egyenlővé teheti.
A gróf ismervén szomszédját, miután katonaságért a hely távolsága miatt nem folyamodhatott, fölfegyverzé cselédeit és párthíveit; a kastély védelmét pedig egy ott mulató nyugalmazott kapitányra bízta.
Alig történtek illő intézkedések, már Wesselényi a családágyúkkal, számos vadászaival, lovászaival, gazdasági hivatalnokaival és derék lőszerekkel ellátott hűbéreseivel közeledett.
A grófnak szép nejével együtt, ki Bécsben nagy tekintéllyel bírt, alig vala ideje az ostrom s kihirdetett hadbíróság elől elillanni.
A nyugalmazott kapitány az úgynevezett gorbói vár becsületeért mindent megtett. Rendezte seregeit, ütközetre vitte, elöl ment a harcba, de az ellenség ágyúival a vár szerény fegyverei nem vetélkedhettek.
Egy merész roham következésében a kapuk széttöretének. A kastély falain rések nyíltak, a nők kiabáltak és siránkoztak, a védsereg demoralizáltaték, a félénkek a pincékbe és házpadlásokra kezdettek vonulni, s jelen volt a perc, midőn a falu lángba boruland, a vár földdel egyenlővé tétetik, a nők zsákmányul esnek, és minden kiprédáltatni fog.
Mit tehete a szegény kapitány? Békeköveteket küldött fehér lobogókkal a zsibói báróhoz, tisztességes kapituláció kieszközlése végett.
De Wesselényi föltétlen meghódolást kívánt.
Követelését teljesíteni kellett.
Az ostromló sereg egy része tehát zene közt vonult az elfoglalt várba; más része a hadifoglyokat, a további intézkedésekig, Zsibóra kísérte, hol börtönbe zárattak.
A gorbói fővezér leszámolás végett a nagyterembe vitetett. S itt gyanús komolysággal ültek az asztal mellett különböző férfiak, mint látszik, egy ítélőbíróság.
Kapitányunk maga előtt szemlélvén a végveszélyt, a báró nemeslelkűségére hivatkozott, mind a gorbói gróf birtokaira, mind saját személyére nézve. Heléna könnyei is megtették hatásukat.
Wesselényi hazabocsátá a hadifoglyokat, a fővezért megdicsérte vitézségeért, és a gorbói várban okozott károk teljes visszafizetését elhatározta.
De már késő volt a kibékülés.
Mert a gorbói grófné egyenesen Bécsbe sietett, a gróf pedig a főhadiparancsnokságnál jelentést tett.
Katonai erő rendelteték Wesselényi üldözésére.
Mit ő korán megtudván, a vadaskertbe vonult, mely széles erdőkkel vala kapcsolatban.
Hajtóvadászat intéztetett ellene, de siker nélkül.
Néhány napig vad helyeken bolyongott. Utóbb ismerőseinél kezdett lappangani, végre Dátosra menekült egy közel rokonához.
Itt följelenteték.
Korán reggel volt, midőn hálószobája ajtaján kopogtatnak, mert – mint jelenteték – valakinek sürgető beszéde van vele.
Ő nem gyanítván rosszat, hosszú reggeli öltözetében és egy karddal – melyet még éjjel sem szokott magától elhagyni – a küszöbön megáll, körülnéz, s minthogy senkit sem lát alant, szobájának kűlépcsőjén leszáll az alsóterembe, mely inkább pitvar, mint valóságos előszoba volt.
Ekkor a pitvarajtónál fegyveres alakok mutatkoznak, és egy tiszt belépvén: „ön foglyom” – szól németül, míg katonái rögtön a pitvarba nyomulnak.
Wesselényi válasz helyett harcolni kezd, mindig visszavonulva, hogy szobájába érkezhessék, hol az asztalra valának letéve derékpisztolyai. De a lépcsőkön mindig hátrább tolulván, sarkával hosszú hálóköntösére tapodott s hanyatt esett.
A küzdés miatt dühbe jött katonák megragadták, az udvarra hurcolák, kezét hosszú kötélre fogták. Ekkor két lovas katona nyeregre ült, s őt, a két ügető ló közt, gyalog és fövegtelenül hurcolá a közelebbi állomásig, hol szekérre tétetett.
Midőn Kolozsváron átmentek, Heléna már ott volt, s két gyermeke halottágyon, körüle papok, kik veszekvének, hogy a kimúltak melyik vallás szertartásai szerint temettessenek el. A vegyes házosság kérdése hármas családgyász közt vitattaték; noha Wesselényiné, a régi üldözések miatt elkeserítve, már a protestáns hitre tért, s azon ábrándos buzgósággal csüggött új hitén, mint egész családja a rómain.
A világi és egyházi hatalom éppen a legindulatosabb harcot folytatta a halottak fölött, s a különböző egyház papjai minden követ megmozdítottak diadalmuk kivívására, midőn a fogoly apa kérlelhetetlenül továbbviteték, hogy az idegen föld börtönajtai zárják el a világtól és a viharos cselekvényességtől, mely szenvedélydús szívének életeleme volt.
József császár szigorúan akarta büntetni az új Götz von Berlichinget, ki az ököljog régi világát Szolnok megyében restaurálta.
A kufsteini várban egy sötét börtönszobába hurcoltatott, mely a léget és világot csak a kisded ajtóablaktól nyerte.
S Wesselényi, ki a szenvedés poharát szintoly makacssággal kívánta fenékig üríteni, mint a szilaj örömöket, még azon enyhítéseket is megveté, melyek a legszorosabb bánásmód mellett is előkerülnek.
Büszke lelke irtózott a kegy és könyörület alamizsnájától.
Sőt a sanyar végleteiben, az elhagyatás és magány iszonyaiban gyönyört s vad álmainak táplálékot keresett.
Börtönét kisepretni sem engedte.
A szobapadlaton mindig magasabbra emelkedő por egy rémítő naptárrá vált, a szenvedés időmutatójává. S ah, e fővényóra hallgatott a napokról, csak a változatlan kínok hosszú havairól, éveiről adhatott jelt.
Egy történet még növelte a rendes szigort.
A börtönőr valami intézkedés miatt az ajtóhoz jön.
Wesselényi, ki éppen az ajtóablak előtt állott, kérdi: mi újság?
Ez vállvonítva mondá: most hoztak várfogságba egy kutya magyart.
Wesselényi kidugta karjait, s mellen ragadván a börtönőrt, iszonyúan megrázta, s óriás erővel hátralökvén, az a lépcsőkön gyorsan legördült.
Hogy ily visszatorlásnak következményei ki nem maradtak, természetes volt, s a rabnak nem vala többé oka panaszolni azon gyér kímélet iránt, mely minden börtönőr szívét – ha megkérgesedett is – néhanapján meg szokta hatni.
Míg Kufsteinban az egymáshoz hasonló napok így húzódtak el, s egyik év a másik után beköszöntött állandó unalmaival és ürességével, mely a szenvedéseknél nyomóbb, mert a lélek erejét, melyet a sors ereje meg nem törhet, mint az árbocot a szú, lassan emészti, míg Wesselényi tétlen rabéletét a fásultság nyoszolyája felé vonszolta, hol a kedély élőhalottként nyugszik a dermedés vánkosain, hogy többnyire az őrültség karjai közt ébredjen föl, addig Zsibón az elhagyott gyönge nő férfierőt nyert a csapások által, zsarnokilag kezdett parancsolni a némberi gyöngeségeknek, arcáról visszatiltá a fájdalom küljeleit, szívébe zárt minden kínt, s nem egy újkori Penelopét találunk benne, ki amit nappal könnyek közt sző, éjjel szétbontja, de egy ótestamentumi nőt, egy magas jelenetet a sioni fényképek közől, kiket a hit elég erősekké tőn, hogy egy tervbe szőjék föl szívök vágyának, lelkök gondolatainak fonalszálait.
Megmenteni Wesselényit és a visszatérőnek úgy adni át mindent, ahogy az hagyott mindent; ez vala a nőkedély legszellemibb költészetének gyönyörű, de nehéz föladata.
S Heléna teljesíti.
A férj szobáiban a régi helyen maradt a legkisebb tárgy.
A zsibói gazdaság a terhesebbek közé tartozott, mely a tapasztalt mezei gazda és számító háziúr munkásságát igényelte; és Wesselényiné, midőn férje fogságba esett, kevés ismerettel bírt e tárgyak körül, s helyzetét keserű gúny nélkül kicsinységekben is önállónak alig lehetett volna mondani.
A legcsekélyebb dolgokat is most kellett tehát megtanulni, most volt életében először magára visszautasítva; de erélye győzött az akadályokon. Még a földmívelés is az ő személyes és közvetlen felügyelése alatt folytattaték, s az uradalom jövedelmei rövid idő alatt a régiek valának, míg adóssága – s ez az egyetlen változás – naponként apadt.
Sokkal több fáradságba került a világhírű ménes fönntartása. Azonban Heléna olvasott, tanult, gyakorlati ismereteket szerzett, férje tradicionális eljárásait a lótartás és idomítás körül pontosan végrehajtatá, a régi cselédeket tekintélye s kegyei által kettőzött szorgalomra buzdította, minden mozgásba hozatott, és az egész környék kénytelen lőn elismerni, hogy Zsibón a gazdaság ezen ágában sem történt semmi hanyatlás.
Volt Wesselényi kedvelt ménei közt egy arabvér, melyhez kiválólag ragaszkodott, s mely keleti névvel nem bírt ugyan – mert Philosophnak hívták -, de annyi keleti hév és értelmesség jellemzette, mint az arab emírek leghíresebb lovait, melyek Mahomed hét ménei közől vették származásukat, s a néphit szerint gazdájok minden gondolatait előérezik.
Wesselényiné nem engedte, hogy Philosophra, melyen férje leginkább szeretett lovagolni, senki ráüljön, s maga a mén is oly szilaj volt az idegenek irányában, miként kétséges vala: ha tűrni fogna-e valakit hátán? Négy évig volt az arabvér nyergeletlenül: mert eddig tartott Wesselényi fogsága, s mert ily hosszas idő alatt sem sikerült Helénának a kufsteini börtön lakatait fölnyittatni; ámbár esdeklései, ügyessége s ártatlan ravaszságai által még férje ellenségeinek is barátságát rendre megnyerte; ámbár minden udvari befolyást ismerni tanult, s főként a szívesebben kihallgatott nők útján a birodalom hatalmasabb embereinek közbenjárását is folytonosan igénybe vehette.
Végre ütött a szabadulás órája.
A távollevőt gyors lovai ragadták ősi kastélya felé. Amint közelített, föléledt lelke a régi idők változatlan képein. Minden tárgy: a rétek, a mezők, a gazdaság szelleme, a szigorú rend, az épületek alakjai kedélyét azzal látszottak hitegetni, hogy a szenvedés évei csak álmok valának; mert különben az idő miként vonulhatott volna el Zsibó fölött nyomdokok nélkül, nyomdokai nélkül a pusztulás- és elhagyatásnak?
Wesselényi az udvarba érkezvén, egyenesen az istállóhoz sietett. Midőn Philosoph a közelgőnek hangját hallá, hegyezni kezdé füleit, megfordítá nyakát, s előnyújtva szikár, csontos fejét, a belépőt nyerítésével üdvözlötte. Ez örömtől lepetve sietett kedvelt állatjához, s végigsimítva kezét a dagadó erű nyakon s a széles és zárt csípőjű háton, megnyergelé Philosophot, s a másnak oly szilaj mén vazalli engedelmességgel és diadal-gőggel ragadta a rég várt házurat a mindenfelől összetódult falunép, az ünnepi ruhába öltözött cselédek és a leáldozó nap sugárözönében fürdő fák sorai közt a szabadba, a hegyek oldalaira, a kedvelt vadaskerthez s mindenüvé, honnan Heléna gondjai által elégülés és gyönyör áradhatott a hazatértnek keblébe.
Nem kívánok annak vizsgálatába elegyedni, s nincs is elég ismeretem eldöntésére, hogy a nemesebb állatok a tartós visszaemlékezésen kívül bírnak-e annyi fölfogással, mely majdnem értelemnek, s oly állandó hűséggel és szeretettel ápolóik iránt, mely majdnem kedélynek neveztethetik? Mikor fog ama láncolat, mely a legtunyább és a legbárgyúbb érző lénytől kezdve az emberig mindent egy kapcsolatba szorít, és az ösztöntől a lélekig, a tárgyak megkülönböztetésétől az önismerésig alig elválasztható fokozatokon halad mindig magasabbra, s a titkos erők hierarchiáját alkotja: mikor fog az anyag világán, a mérleg, a bonckés és vegytani eszközök hatalmán kívül eső természet fölfedeztetni és átvizsgáltatni, hogy – mint a mohamedán mesékben Salamon király a madarak nyelvét ismerte – az új kor büszke tudósai a lélektan mellé sorozhassák az ösztöntant is, én e legnehezebb kérdéshez csak úgy vethetek hozzá, mint a vak a színek árnyolataihoz. De míg nincs valaki, ki önelégüléssel állíthassa magáról, hogy ő ismeri e titkokat, legyen szabad nem mosolyganom azok költészetén vagy sejtelmén, kik, mint a perzsa és beduin, megindulás nélkül alig tekinthetnek azon büszke s engedelmes ménre, mely csak nekik hódol, mely gondolataikat kitalálja, akaratukat értelmes pontossággal végrehajtja, és a közveszélyekben az ihletés bűverejével tudja a szabadulásnak eszközeit föllelni.
De tárgyamtól eltérvén, talán egy állatbarát beteges érzelgéseibe merültem, mi nincs helyén, kivált oly korszakban, midőn az emberbarátok érzelgései is ki kezdenek menni divatból.
Pedig csak egy jellemvonást akarék közleni a hazatért börtönrab életéből.
Folytatom a félbeszakított rajzot.
Wesselényi legelső ismerősével, mellyel – a vele megérkező nőt szekerében hagyva – Zsibón találkozék, tudniillik Philosophfal, benyargalván a vidéket, hosszas élvezet után, végtére megint az udvaron találta magát.
Ekkor leszállott a nyeregről, s a ló sörényére borulván, megcsókolta azt, s míg szeméből sűrű könnyek omlottak, mély illetődéssel kiáltott föl: Philosoph! Te sorsommal kibékéltettél.
Az érc szív meghajlott egy állat hűsége előtt!
A zajos élet megint elkezdődött a tévedésekkel együtt.
A nyugtalan vérmérsék folytatta uralkodását.
Wesselényi a régi maradt.
Sem nemes indulatát, sem vad természetét, sem a nyugalmas percekben kitűnőleg kellemes társalgási modorát nem hagyá a börtön szenvedései és magánya által megtöretni.
Vadászott, veszekedett, lovagolt, szerette és keseríté nejét.
Ezalatt nagy változások előjelei mutatkoztak Európában.
XVI. Lajos a királyságot már alig tudta összetartani.
II. József nagyszerű, de sikertelen reformjaiba beléfáradt.
Monarchiánk különböző részeiben, s főként Magyarországon tetőpontra hágott az elégületlenség.
A függés, a régi törvények nevében, több megyéken megtagadtatott.
Erdély ege is borongani kezdett.
A kormány majd minden hivatalokban titkos ellenséget, majd minden nemes emberben elégületlen polgárt számlált.
A reményekre gerjedt oláh köznép lázadása, azon kezek által, melyeknek pártfogása felől vala az izgatók által elhitetve, szigorúan büntetteték.
A közjövedelmek apadtak.
Senki sem bízott a jövendőben.
S végre maga az új korszak kezdeményezője, a lángeszű uralkodó, kórágyán s megtört szívvel vonta vissza, kettőn kívül, a magyar korona országaira vonatkozó minden rendeleteit.
József császár kimúlt.
A közoklevelek egy része, a cataster előkészületei, a népösszeírás, a földmérési adatok zajongó megyegyűléseken és azokon kívül nagy ünnepélyességgel megégettettek.
Összeomlott a tündérvár.
Tíz év virrasztásai egy lobbanással füstbe repültek.
Ekkor a ritkaságok tárába szánt szentkoronának ládái ismét megnyittattak.
Leopold fölkeneték, a koronát fejére, a palástot vállára tette, a dombra lovagolt, hogy a világ négy része felé vágjon kardjával, s éljenzések közt tegyen esküt az ősi alkotmányra.
Megint minden a régi.
És Erdélyországban is több évtizedek óta kinyittaték az első hongyűlés, a francia forradalom hatásai és a százados institúciók melletti ragaszkodás nyomdokaival a vélemények- és kedélyekben.
Wesselényi az 1791-i diétára megjelent.
Elkezdődtek a tanácskozmányok oly emberek összege által, kik közül egyiknek sem volt parlamenti tapasztalata, sőt sejtelme is a pártok vezetése és a szőnyegre vont kérdések tapintatos kezelése iránt.
De hamar tanultak, s a 91-i országgyűlés Erdély évlapjain kitűnő helyet foglalt, az ért ész, a szónoklat és hazafiság tekintetéből.
A legkülönösebb körülmény által vonta magára Wesselényi mindjárt az első napokban a közfigyelmet.
A kinyitás ünnepélyességei után ti. csakhamar egy fiatal, alig húszéves írnok lépett a tanácskozó terembe, nyalábbal hónalja alatt és figyelő arccal. A vita már meg volt kezdve, s nem minden érdek nélkül szövődék valami közjogi tárgyon mindig tovább. Hogy a haza atyjai a szőnyegen levő kérdés által egészen igénybe vétettek, abból gyanítható, mert csak későn kezdék észrevenni, miként a belépett írnok – ki azalatt tárcáját fölbontotta, s helyet foglalt – ólommal kezében néz és jegyezget.
A kíváncsiak előnyújtják nyakaikat, hogy felvilágosítást szerezhessenek. A félénkek arca sápadt lőn; a heves vérmérsékűek pedig agyarkodó állást foglalva, a jelenvolt kormánytagoktól magyarázatot látszottak követelni e különös eset iránt.
Minden zavarban volt.
Csak az írnok folytatta munkáját egyenlő szorgalommal, vagy nem sejtvén, vagy nem rettegvén a közfigyelmet, melyet támasztott.
Ily meg sem szakított jegyezgetés a zivatar kitörését előidézte.
Micsoda kém jött ide? Ki bátorkodik leírni beszédeinket, hogy a szót a házból kivigye? Ezen interpellációk kezdék egymást felváltani, s már a megszeppent Nopcsa Elek – ki később udvari kancellár lőn – összegyűjté papírait, hogy távozzék.
Ekkor fölállott Wesselényi, a még csak különcségeiről ismert férfi, és gyönyörű szűzszónoklatát tartá a nyilvánosság mellett.*
Eszméi győztek. Dörgő hangja megrázta a kedélyeket. Tapssal fogadtaték, mert ragyogó, bár néha túlhő előadásai modora kivételt tőn azon száraz és törvénytudói értekezések alól, melyek már lábra kezdének kapni. Példája másokat is buzdított, és az 1791-i országgyűlés fényesebb volt minden utódainál, egészen az 1834. évben tartottig.
Wesselényi a nyilvány szükségéről a még gyakorlatlan többséget felvilágosítván, Nopcsa a teremben maradt, és háborítás nélkül folytatta vállalatát. Naplója, melyet Zsibón láttam, az egyedüli forrás, honnan az 1791-i szónokok szelleméről részletes ismeretet lehet meríteni, és nagy veszteség a történészetre s parlamenti irodalomra nézve, hogy ezen kitűnő ügyességgel szerkesztett munka a legérdekesebb tárgyak szőnyegre vitele előtt, általam ismeretlen okok miatt, félbeszakadt.
Pedig 1791 határozott Erdély közjoga fölött.
Mária Terézia nem szerette az alkotmányokat; József gyűlölte a régi jogot. S így az elsőnek szelíd abszolutizmusa, a másodiknak meleg, de csak elméleti szabadságszeretete azon pontra juttatták Erdélyt, hogy midőn a tettleges új rendszerből – melyet nem tanult – kilépett, a históriai régi alkotmányt, melyet elfelejtett, nem tudta sem elég kitartással védni, sem elég ügyességgel továbbfejteni.
Igaz, hogy minden viszonyok összedúlva és egymáson hevertek, mert előbb a törvénykívüli szokások és folytonos visszaélések, később a törvényhelyetti felsőrendeletek, VI. Károly és Mária Terézia kora után a Józsefé, annyira megváltoztattak mindent, hogy a Leopold kötlevele, mely a nemzeti fejdelmek alatt kifejlett alkotmány maradványait a mostani uralkodóház védpajzsa alá helyeztette, többé egy pontot sem mutathatott föl, melynek ellenkezője nem volna gyakorlatban.
1791 tehát alkotásra hivatott meg a romok közt.
1791-nek kellett a visszaélésekből azokat eltörölni, melyeken a hatalom önként túladni kívánt, és a régi törvényekből azokat visszahozni, melyek komoly akadályokat nem gördíthetnek a bécsi kormány elébe.
1791-nek kellett magát alkotmányos évnek színleni, hogy a törvényesség felügyelete alatt tábláztassanak be a kényuralom követelései.
Ez vala a felső akarat és a még erősebb viszonyok akarata.
S Erdély oly kis tartomány volt, hogy egy birodalmi abszolutisztikus kormány mellett az alkotmányos belélet kifejlesztése és új törvények általi támogatása költői ábrándnál több alig lehetett.
1834 megértette ezen eszmét; 1791 még nem fogta tisztán föl. Csak itt áll hátrább az első Wesselényi Miklós kora a második Wesselényi Miklós korától.
Az 1791-i országgyűlés tehát közjogi törvények szerkesztéséhez kezdett, s az ország régi szabadságait új vizsgálat alá vetette.
Nagyban űzeték az alkotmányozás.
A szónoklat védte a jogokat. Megdönté. Eltemettette. Sajnálta, midőn azok szőnyegre jöttek, sejtvén, hogy áldozatoltárra vitetnek; később a tarka kötelet kezébe ragadta, s az áldozatot virágokkal hinté be, míg a bárd elébe vonszolá.
Mit tehetett?
A nagy többség vágyott kilépni a tíz évi sikertelen kísérletek által hátrahagyott zavarból, mint a csólnakból az, ki egy széles tenger minden zivatarait a csodák kegyelméből átélte, és az emberi természetnél fogva megutálta.
Az 1791-i országgyűlés rövid idő alatt a megyéket, a törvényhozást és a kormányszéket újrarendezte, a történészeti jogok és a Leopolddali kötlevél alapján, de a legerősebb ékkövek kivétele s az egész épület térszínének megkeskenyítése mellett.
Midőn ily lényeges kérdések oldatának meg, vagy metszettek ketté, természetes volt, hogy a pártoknak nemcsak létezni, magokat eszmék és modor által jellemzeni, de egymással hevesen csatázni is kellett.
S az 1791-i pártok elég szenvedélyességgel küzdöttek a tárgyak felett, azonban sokkal kevesebb epével az egyének irányában, mint ahogy napjainkban divatozott. Mert Bánffy György kormányzósága alatt az arisztokrácia tekintélye csekélyebb volt ugyan, mint a Bruckenthal korában, midőn a főhivatalok néhány család közt oly óvatossággal osztatának ki, hogy egyik se kapjon többet vagy kevesebbet, mint a másik; de másfelől kétségtelen, hogy a bürokráciai rendszer Bánffy alatt erősödött meg, és még nem hozta magát ellentétbe a nagyobb családok érdekeivel, mint később történt. Ily körülmények közt önként érthető, hogy a tekintélyek létezése mérséklé a szenvedélyek kitörését, s annyi oka volt egy szónoknak az indulatok közt is a modorban óvatosnak lenni, hogy a rakoncátlanságok ritkán, a személyes bántalom esetei alig fordulhattak elő.
Csak Wesselényi nyilatkozatai bírtak a közelebbi évek parlamenti vitáinak élességével; csak tőle rettegtek azon magas helyzetűek, kik ha utaztak, a megyetisztek által szolgáltatták magokat, s ha otthon valának, a hízelgők csoportozata – mint ércfal – által voltak minden kellemetlen érintkezésektől különválasztva.
Wesselényi volt az aulikus párt ostora.
Ő volt a patriótáknak – vagy hogy a mostani neveket használjam: – az ellenzéknek legbátrabb előharcosa, ki a megrohanást mindig merte kockáztatni, az ostromban ki nem fáradt, a visszavonulásról tudni sem akart.
Most, midőn hatvan év távolsága választ el Wesselényi ragyogó föllépéseitől, a többség alig emlékszik az ő nevére; a kevesek pedig, kik a történészet embereit számon tartani szokták, a dicsőség fénysugaraiból, mely halántékait környezé, ítélvén, az ellenzék vezetőjének és a többieken egy egész fővel felül álló egyéniségnek hiszik őt.
Pedig Wesselényi soha valódi vezérszerepet nem vitt.
Erre szenvedélyei, vakmerősége és gyermekies gaszkonádai miatt teljesen alkalmatlan volt.
Tury vala a párt élén.
S az ellenzék kétségkívül igen ritkán, vagy ha tette, igen rossz sikerrel indult el Wesselényi politikáján.
De ha az forog kérdésben, hogy ki volt 1791-nek legkitűnőbb szónoka, ekkor senki Wesselényitől az elsőség babérjait megtagadni nem fogja.
Dörgő hangja uralkodott a zajon. Arcainak parancsoló és villámló tekintete megdöbbenté a bátrat is. Támadásai érvvel, gyors fordulatokkal, a fölolvadt szív nemes ömledezésivel és a rajongásig fokozott meggyőződés varázsával bírtak. Ingerlékeny kedélyénél fogva Wesselényi gyakran sodortatott a pátosztól, mely nála részint csinált, részint belső hév volt, az indulatos előadásig s onnan a dühöngésig, melynek hatalmában már többé nem voltak a kifejezések, nem volt a kísérlet, nem az önérdek, de az eszmék logikai kapcsolata mindig. Az embernek bámulni kellett e különös jellemen, mely néha a gondolatok kerekeinek rendes forgása közt támadt súrlások miatt oly féktelen hévbe sodorta magát, mintha mérges skorpiók fullánkai által szurkáltatott volna, hogy őrjöngésbe hozassék; s mindamellett ezen hév, ezen zabolátlan kedély dacára is nem fordult elő eset, midőn a megtámadott, a parlamenti csaták közt felbőszített és többé semmi határt, semmi kíméletet nem ismerő Wesselényi ne vezette volna előadását a szoros logika zsinórvonalain végig. Az ő logikája, mint kiolthatlan Pharus, világított a szenvedélyek éjjelén és a megtámadások tajtékzó hullámain, még a legkisebb habra is csillámot vetvén. Az ő logikája, mint a szalamandra a tűzben, az indulatok olvasztó kohóiban is, melyekben a jellem aranya már elvesztette szilárdságát, bántatlanul maradt.
Az élet terén ez nem történt nála mindig így; de a rostrumon örökké.
Keressünk-e Wesselényinél politikai rendszert, tanokat, státusbölcsességet?
Mi volt ő?
Nehéz határozottan megmondani.
Leginkább arisztokrata és felvilágosodott férfi.
Arisztokrata nem úgy, hogy a kormányzási formák bevégzésökben állottak volna szemei előtt, mint annak, ki az itészet lépcsőin emelkedik föl a szemlélet oly magasságára, honnan a tanok hatását a közjólét mezején, mint egy folyam ágozatait a sík rónán, végigkísérheti.
Ő inkább vala arisztokrata megszokásból, ízlésből és ősi példák szerint. A szabadságot szerette fölvilágosodott ragaszkodásával az átmeneti korszakok azon kétes embereinek, kik már elvileg meg tudják különböztetni a szabadságot a szabadostól, de cselekvényileg még nem; s kik szívesen elolvassák a francia enciklopédistákat, elmennek a szabadkőmívesek páholyába, és hiszik, hogy nagy változások történhetnek a világon, azonban mint Heródes nem tudta a sok csecsemő közől a Messiást kitalálni, ők sem sejtik, hogy a megszületett eszmék közől – melyek előttök a porban játszanak – melyik van hivatva az emberiséget rendeltetése felé vezetni, a meggyőződés szelíd Jordán vize vagy az erőszakolás vérkeresztsége által.
Wesselényi továbbá tetőtől talpig magyar volt. A nyelvmívelésre sok gondot fordított. De ha a honunkban lakó népiségek egymáshozi viszonyát és e viszony veszélyeit egész terjedelmében nem értette, az inkább korának, mely az örökös jobbágyság eltörlésére is József császár által volt kényszerítve, mint neki felróható, ki Erdélynek csupán kitűnő férfia volt, nem pedig apostola.
E megjegyzésekkel nincs semmi levonva Wesselényi országgyűlési érdemeiből; mert 1791-ben nem lehetett az ügyvezérektől oly bevégzett míveltséget követelni, minő most sem volt nálunk, mint tapasztalhattuk.
Wesselényi főként sérelmi szónok vala, nem pedig organizáló státusférfi.
Aki beszédeit áttekintendi, látni fogja, hogy e mezőn dicsőség pályadíja fölött a később kor ünnepelt hőseivel a versenyt kiállja.
Ő a státusbölcsességet többnyire az óvilág történészetének mintaképeiből vonta le.
A görög és római nagy írók, a klasszikus kor hőseinek és országlásainak tettei gyakran valának beszédében vagy a kiindulási pontok, vagy a lelkesítő, a képzelődést hevítő szerek. Néha hatni akart általok, máskor felvilágosítni.
Szónoklata e sajátságok által hasonlított a nemzeti fejedelmek alatt fénylő férfiaknak, egy Kendinek, Kovasolszkynak és Gesztinek modorához, azon különbséggel, hogy ezek az ótestamentomi példákat is szerették elmélkedéseikbe szőni; de hasonlít a francia forradalom tribunjainak is beszédeihez, kik a Trasybulok és Brutusok hazájából hurcolták át a szabadság eszményképeit a nemzeti gyűlésbe, a Tuileriák kertjébe és a municipalitás termébe, a klubokba és az utcákra.
Wesselényi 1791-től fogva 1809-ig minden országgyűlésen szerepet vitt.
Talentuma által sokat hatott a tárgyak keresztülvitelére, és indulatoskodása által majdnem annyit a tanácskozások megzavarására.
Néhány jellemző példa fordul az utóbbi esetre elő.
Fölhozok egypárt az érdekesebbekből, mert rá és korára világot vetnek.
Az erdélyi gyűlésekben, ha a tanácskozások alatti rakoncátlan kifejezések miatt jel kéretett, s az elnök a jelt megadta, az ajtók rögtön bezárattak, a közvádló előállott, a gyűlés ítélőszékké alakult, a pör megindíttatott, és senkinek távozni nem lehetett mindaddig, míg az ítélet ki nem mondatott, és teljesedésbe nem véteték, vagy a pénzbírság lefizetése vagy a rögtön fizetni nem tudó egyén elfogatása által. Ekkor aztán az ajtók föltárattak.
A szólásszabadság ezen biztosítéka annyira népszerű vala, hogy számos törvénysértések dacára az utolsó időkig épen maradt.
Ezt előrebocsátván, Wesselényire visszatérek.
Ő egy alkalommal hévvel és sértőleg támadta meg a kormánypártot.
Személyeskedései ingerültséget gerjesztettek.
Tombolás, lárma keletkezett.
Többen felszökelltek padjaikról, és a ház méltóságának fenntartásáért sorompóba léptek.
Jel kéretett Wesselényi ellen.
Az ajtó bezáraték.
Minden ki volt ragadtatva rendes vérmérsékéből.
Ekkor fölállott Tury: „Wesselényiben megtámadtassék-e a szólásszabadság?” – kérdé meghatott és átható hangon. „Ki védi meg utóbb e jogot? Ki fog biztosítva lenni e falak közt?”
Alta ruit cedrus, silvae trepidate minores!
Elnémult Tury.
Hallgatás lőn.
Az ajtók mintegy magukban kinyíltak.
Ki-ki hódolt a szerencsés rövidségű szónoklatnak, mely egy felkiáltásban minden aggodalmat tolmácsolt, és a jól választott latin versnek, mely midőn a vád alatt levőnek parlamenti nagyságát kifejezte, egyszersmind azon körülménynél fogva is hatott, mert a Wesselényi pecsétgyűrűjére egy cédrus van metszve.
Az országgyűlési jegyzőkönyv illető számában pedig a következő naiv megjegyzés vala olvasható: „A tanácskozás Wesselényi Miklós atyánkfiának indulatoskodása miatt félbeszakadt, és holnapra halasztatik.”
Más alkalommal az ellenzék ünnepelt szónokának még a fennebbinél is botrányosabb összeütközése volt, de amelyből már nem Tury szónoklata, hanem saját lélekereje által és dicsőséggel menekült.
Ő ti. a kormány politikáját szokása szerint hevesen ostromolta.
Kifejezései nem voltak válogatva, s modora azon évek kíméletes, sőt gyakran szolgai hangjához mérve igen nyersnek látszott.
Az elnök tehát félbeszakítá, és rendre inté, oly megjegyzés mellett, hogy „talán Szolnok megye érdemes követe elfeledkezett a múlt időkről, melyek alatt távol kellett lennie.”
E célzás a kufsteini börtönre szertelen hatást tőn Wesselényire, ki a ház távollevőbb padjairól a sebzett oroszlán dühével fölpattanván, kardjára csapott, s félrehárítva kezével az előtte állókat, korlátlan haraggal sietett az elnöki szék felé.
A megdöbbent országgyűlési tagok közől senki nem merte mérsékletre figyelmeztetni.
Ki-ki lesüté fejét, várva a történendőket.
Sírcsend volt.
Amint fokonként növekvő dühvel közelített, az elnök ösztönszerű tartózkodásánál fogva a szék másik oldalára kezd vonulni, úgyhogy midőn Wesselényi hozzá érkezék, már csak az elnöki szék szélén ült, alig érintve azt.
Wesselényi megáll.
Küzd magával.
Kinyújtja balját, s az elnök vállára tevén: „Értettem, mire célzott kegyelmességed – mondá fojtott hangon -, értettem. Azonban jegyezze meg: engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem.”
A végszavakat oly mennydörgő és mély hangon csapta az elnök fejéhez, hogy az elcsüggedt terhök alatt, míg a gyűlés fölvillanyoztaték, s kitörő helyeslésével adott elégtételt a gyöngédtelenül megtámadott és magát rendkívüli szenvedélye mellett is a végpercben mérsékelni tudó képviselőnek.
Az 1809-i diéta legtöbb kellemetlenséggel halmozta Wesselényit.
A szellem naponként szolgaibbá vált.
Erdély tíz évi alkotmányos élet alatt, míg országgyűlései gyakran tartattak, annyit hullatott el a különben is árnyékalkotmányból, hogy ha még tíz évig rendesen lett volna országgyűlése, a végsőnek alig maradhat vala egyéb teendője, mint egy határozat által bezárni a terem ajtóját, s miután többé tanácskozásokra szükség nincs, mint a római színésznek, midőn a komédia bevégeztetett, a közönség előtt elkiáltani magát: „plaudite!”
E túlmérséklett gondolkozási modor miatt nem szerethették a haza atyjai 1809-ben Wesselényit, ámbár 1791-ben égig emelték.
De a törvényhozás irányának ily átalakulásán kívül, Wesselényi népszerűségének csökkentésére, gyógyíthatatlan hibája, a szenvedélyesség, szintén sokat folyt be. S természetes volt, hogy végtére bosszantani kívánták őt azok, akik általa gyakran fölingereltettek.
Erre hamar nyílt alkalom.
A Leopolddali kötlevél szerint ti. a főhivatalok közt vala a nemzeti hadak tábornoka, mely – mint az egész kormánytanács – az országgyűlés által volt választandó.
E tábornoki méltóság mindig csak az alapjogok közt maradt, és senki által nem plántáltatott az életbe át, hogy bár egy óráig díszelegjen.
De az 1789-i forradalom után támadt és gyorsan változó európai háborúk a nemesi fölkelés újraalakítására vonván az ország figyelmét, könnyen megfogható volt, hogy a törvényhozók a nemzeti hadak tábornokáról is a sérelmek hosszú lajstromában megemlékeztek, s ámbár egy hadügyminiszterre – mert ilyforma szerep vala a Leopolddali kötlevél keletkezésekor a nemzeti hadak generálisának szánva – a karoknak és rendeknek akkor nem nagy szükségök volt, mégis e hivatalra is a választás folytonosan sürgettetett.
1809-ben pedig napi kérdéssé vált.
Nem kell mondanom, mert olvasóim bizonyosan anélkül is kitalálták, hogy a daliás, a magát fitogató kentauroknál is ügyesebben lovagló, a katonai ismeretek elemeivel bíró és a hadseregben hosszasabb ideig szolgált Wesselényi Miklós rendkívül megtiszteltetettnek érzé magát, ha a haza bizodalma által nemzeti tábornokká jelöltetik ki.
S kétségkívül, hogyha a fényes hivatal sine cura-ként létesül, Wesselényit illette e díszes megkülönböztetés; ha pedig – mint némelyek hitték – a nemzeti hadak tábornokából a nemzeti fölkelés vezénylője nőtte volna magát ki, még akkor is, minden hibái mellett, Wesselényi ily hivatalban valószínűleg több szolgálatot tehete a hazának, mint az oly versenytársak, kiknek hibái kevesebbek ugyan, de honszerelmök és buzgóságuk is kisebb.
Ő érezve természetes előnyeit, midőn látta, hogy mellőztetik, nyíltan járt kijelöltetése után.
Hiúsága vagy önérzete megmutatá tehát az Achilles-sarkot, melyen halálosan vala sérthető.
Ellenségei fölolvasták az ívet, jól céloztak; a nyílvessző talált, a seb sajgott.
Wesselényi gyöngeségei, melyek a tábornokságra alkalmatlanná teszik, még nyilvános helyen is előhozattak.
Ő elég szavazatot nem kapott.
S visszautasíttaték a haza által, midőn először kért szolgálataiért díjt.
A büszke lélek, mely már azért megalázva hitte magát, hogy óhajtása ki nem találtatik, elsötétült a nyílt mellőztetés miatt.
A zsibói magányban mindig komorabbá vált.
S bizalmatlanság fészkelt keblébe a többi gyöngeségek mellé.
1809-ben elvégződött Wesselényi politikai pályája, s néhány hónappal a közrehatás megszűnése után, kialvék élete is.
Ő a magyar színészet és irodalom előmozdítója, az első magyar színháznak – a kolozsvárinak – egyik alapítója, igazgatója és csaknem egyedüli fönntartó szelleme levén, gyakori érintkezésbe jött a két haza tekintélyesebb íróival, s még nagyobb tiszteletben állott a tudomány, mint a politika fáklyavivői előtt.
A gondolkodó emberek szelíd és visszavonult köztársasága lefegyverzé a szilaj szellemet, s mint a királyi oroszlán és a rengetegek büszkébb jellemű vadai, midőn ingerülve is vannak, nem bántják a játszó gyermeket, szintúgy Wesselényi kíméletes vala a tudomány körében, szelíd az ismeretek terjesztésével foglalkozó egyének iránt, és meleg barátja a költőknek. Ezek bámulták ragyogó és nagy tulajdonait. Hazafiságát az égig emelték, és a világ szeme elől gondosan befedték gyarlóságait, mint az első patriarcháét a hű gyermekek.
Halálának híre megrázta a két országot, s a legszebb fájdalomhangokat szakasztá ki a költők kebléből.
Berzsenyi ezen gyönyörű és jellemző verssel örökíté meg az elhunyt emlékét:
Leomlom én is szent porodon, nemes!
A jókkal együtt könnyeket áldozok,
S hamvedredet bús cyprusággal
Illeti Melpomeném zokogva.
Nem úgy jelentél meg te hazád egén,
Mint egy szökőfény, mely mosolyog s kivész,
Mint egy szivárvány, tarka párák
Kölcsönözött ragyogásaikkal:
Te, mint az orkán s mint az olympi láng,
Megráztad a gőztorlatok éjjelét;
S villámszavad megszégyeníté
A gonoszok s cudarok dagályát.
A jók csudáltak, mint az Egész javát
Titkon segítő mennyei tűneményt,
Neved, dicsőült Wesselényi,
Rettenetes vala és imádott.
Ritkán talál itt enyhelyet a derék,
A virtus útját szörnyetegek lesik:
Pályája küzdés; ámde végre
Talpa alá szegi a Chimaerát.
Mint hajdan a szép Aethra jeles fia,
Felbírtad ifjú karral az éktelen
Márványt; s atyáid pallosával
Győzedelem vezetett az égbe.
Tekints le hozzánk hős eleid közül!
Lebegj körülöttünk, légy szeretett hazád
Védlelke, s oh, add vissza fényes
Díszeidet deli magzatodban!
2
Amiért a költő esdeklett, megtörtént.
E kérés: „Oh, add vissza fényes
Díszeidet deli magzatodban!” – teljesült.
Wesselényi Miklós, az elhunyt fia, atyjának ragyogó tulajdonait öröklötte.
De hibáit is.
folytatás: