Ember, szerelem, család Boldogabb új életet kívánok...

A reformkor és 48 hangoskönyveiből

Írta: Nagy Jenő · 2014. március 4.

kb. 4 perc olvasás

Fájl:Somogyvary.jpg

vitéz Somogyváry Gyula: Egy kidőlt fatörzs előtt

Vénülő fűz az istenadta.
Úgy állt napfényben, zivatarban,
mint akinek már úgyis mindegy,
hogy könny pillangók keringnek
körötte, vagy a hópihék.

Számba se vette él-e még
Vénülő fűz az istenadta
s a Duna zúg, oson alatta
nagy idő óta, zajtalan.

A vén fűz meg csak ráhajolva
– mint hogyha titkon hallgatózna –
merengve nézi. Így suhan,
áramlik, s vissza sohse jő,
Isten szolgája az Idő.

Idők partján állt, s vénült egyre,
lombot nevelt, meg levetette,
s kérgesedett az istenadta.
Csodát ugyan ki látna abban,

hogy vénülünk – itt ez a rendje –
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;

mi termő volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten,
s a régi fa avarrá vál.
Egyszerre csak jön egy őszi szél
és kettéroppant majd a tél,
az utolsó szál vén gyökér
s a fa kidől, és tovahordják
és szétkorhasztják a habok.

A fűz már belenyugodott.
S akkor, egyszerre, más vihar
hajtott föl villámaival,
bömbölt, zúgott, mint ördögátok

s gyilkolta, zúzta a világot –
hagyjuk! A gondolat is fáj,
az ember szinte nem talál
pontot e meggyötört világon,
hol, mint madár a tarlott ágon,
csak percre is nyugvást találjon.

És lám, a fűz, az istenadta,
törten és csonkig hasogatva
– mikor úgy vélted, vége már –
egy szál gyökérből újra hajt
s lerázva kínt, ezernyi bajt
új gallyra törtet, s fényre vár!

Én Uram Isten! Hát e vén
még élni kíván S ölremén
az életért S új harcba kezd
Hát hányszor kell megölni ezt,
hogy magát végül is megadja

Megrendülten és áhítatba
nézem e kérges bajnokot.
S ámulva látom, hogy amott
tovább is hajt egy másik ág,
nem, nem ez nem hagyja magát

Talán csak egyetlen gyökér,
az utolsó, de él, de él
s míg él hitében verhetetlen!

Hát hajtja, egyre vérmesebben, a nap felé új sarjait!
S én röstelkedve állok itt
hát ez a vénség, ez tanít
új reménységre engemet,

akit már szinte eltemet
a kín s a gond nehéz avarja,
hogy nincs halál, nincs elmúlás
– amíg azt Isten nem akarja!

Nézem ez újból sarjadót
és elordítom harcosan
halljátok meg ti korhadók
– kik úgy hittétek, vége van –
bénák, roncsok és összetörtek,
kiégettek és meggyötörtek!

Nincs még halál! Nincs még enyészet!
Még nem végzett velünk a végzet!
S legyen bár hegynyi omladék,
mely ránk zuhant kivájja még
győzelmes útját minden águnk,
s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk,
mert istenáldott dacban égünk
és csakazértis százszor élünk!

*

*

Művei

  • Gyújtogatás – versek: 1919-1921 Székesfehérvár 1928.
  • Idők sodrában (versek) 1926.
  • Éjfél után (versek) 1927.
  • A fejedelem stafétája (regény) 1927.
  • Dal, amelyet nem daloltak végig (regény) 1928.
  • Éjfél után (versek) 1929.
  • Barabás Béla 1931.
  • Virágzik a mandula (regény) 1933.
  • Kitagadottak (dráma) 1933.
  • Hűség (dráma) 1934.
  • A Rajna ködbe vész 1935.
  • Ne sárgulj, fűzfa! (regény) 1939.
  • És Mihály harcolt 1942.
  • És mégis élünk (regény) 1936.
  • Virrasztó a ködben (versek) 1938.
  • Vitéz Somogyváry Gyula versei 1940.
  • A város meg a sárkány (regény) 1939.
  • A pirossapkás kislány (regény) 1941.
  • A hadtest hű marad (regény) 1942.
  • Kalendárium 1943.
  • Katonacsillag megfordul (regény) 1944.
  • A vihar a levelet… (regény) 1947
  • A Tűzoszlop (regény) 1947.

Újabb kiadások

A pirossapkás kislány és A hadtest hű marad
létezik hangoskönyvben, nagyon jó mínőségű felolvasásásban is!!!
Aki keres, az talál… Esetleg itt? Próba-szerencse…