Virágvasárnap – Bálint Sándor/Egyház – népi vallásosság

Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézusnak szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását: sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. Az előttejáró és utána tóduló sokaság így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! (Mt 21, 8). Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet.

A körmenet tehát jeruzsálemi eredetű, ahol a legutóbbi időkig minden esztendőben megismétlődött a jeruzsálemi püspök személyében az Úr jelképes bevonulása a szent városba. A körmenet népe a falakon kívül gyülekezett. Itt történt a pálmaszentelés. A kapukat bezárták a menet előtt, csak később nyitották meg. A püspök szamárháton vonult be, a kanonokok és hívek pedig ruhájukat terítették eléje. A pécsi egyházmegyében is volt a középkorban körmenet: a hívek itt is ruhájukat terítették az útra.^* Talán ennek a liturgikus hagyománynak elnépiesedett maradványa, hogy számos helyen vagy virágvasárnap, vagy nagypénteken kirakják a téli vastag ruhát az udvarra, utána pedig elteszik jövőre.

A szentelés középkori monasztikus szertartásáról a Pray-kódex tájékoztat bennünket. Archaizmusai közül említésre méltó, hogy az egész falut megjáró körmenetben az írás e szavainál: percutiam pastorem, a papot a barkaággal megveregették.^* Általános hagyomány szerint Jézust vagy az evangéliumos könyv, pedig feszület jelképezte, amelyet zöldelő ágakkal díszítettek. Németországban és Ausztriában a körmeneten egy fából faragott, kerekeken járó szamarat (Palmesel) is körülvezettek. Ezt is virággal és zöld ággal ékesítették.^* Van adatunk arra, hogy a német lakosságú Bártfa városában a XV. században a virágvasárnapi körmeneten szamárháton ülő Krisztus-szobrot is vezettek.^*

Általánosnak tetsző régi hagyomány szerint már a virágszombati barkagyűjtés is paraliturgikus cselekmény volt. Van adatunk arra, hogy a vigílián körmenet indult a barátok sümegi templomából a barkahordozó gyermekek elé (1714).^* A barkát Szabadkán a Rókus-kápolnában gyűjtötték össze.^* A hívek körmenetben innen vitték át az ünnepen a közeli Teréz-templomba, ahol a szentelés történt. Majd liturgikus előírás szerint a templomi körmenetben is részt vettek vele.

A századfordulón a göcseji iskolásgyerekek szombaton mentek ki az ágakért a közeli erdőre vagy hegyre. Ez alkalommal a fiúk fekete cukorsüvegből készített zsákot tettek a fejükre. Fel is bokrétázták, felpántlikázták, oldalukra pedig fakardot kötöttek. A kislányok fejükön fehér koszorúval jelenek meg az iskolában. Innen a mester, vagyis tanító vezetésével párosan, nótázva mentek ágakat vágni. Miután ez megtörtént, a magukkal vitt ennivalót, többnyire tojást, elköltötték. Akadt gazda, aki a hegyen borral is megkínálta őket. A szentelésre szánt ágakat vállukon, most már valamelyik virágvasárnapi éneket énekelve, vitték hazafelé. A templomot háromszor megkerülték, majd az ágakat odaállították az oltárt környező falakhoz. A hívek másnap ebből vettek maguknak.^*

A felsőnemesapáti kisdiákok apróbb testvéreikkel virágszombaton már húsvétra készült ünneplő ruhájukban jelentek meg az iskolában. Karonülő apróságaikat a menyecskék is elhozták. Az iskola udvarán szépen felsorakoztak, és tanítóik kíséretében hangos énekszóval vonultak a bíró házáig, ahol már várták őket:

A bíró virágzó barkát osztott ki a gyerekek között, akik éneküket az udvaron mégegyszer elénekelték. Innen a templomba menet már a liturgikus ünnepi himnusz, a Gloria, laus et honor magyar mását zengedezték: Dicsőség és dicséret Neked megváltó királyunk, kinek gyermeki szép sereg mond édességes éneket. Harangszóval fogadták őket. Bent a templomban lerakták a hozott barkát. Másnap ezt szentelték meg, és osztották ki.

A szegedi tájhoz tartozó Balástyán az ágakat szintén iskolásgyermekek szokták összegyűjteni Gergely napjától egészen az ünnepig. Fáradozásukért némi ajándék járt.

Hajós német faluban fiúgyermekek a barkacsomót söprű módjára lennel erősítik egy botra és úgy viszik a nagymisére. Ebből egy-egy jut a nagyanyjuknak, keresztanyjuknak, esetleg még más ismerősöknek is. Az ágakat délután hordják szét. Piros tojást kapnak érte. A megmaradt barkát a ház kerítésére tűzik és nagyszombatig otthagyják, amíg meg nem szólal a feltámadást jelző harangszó. Ezután tűzvész ellen fölviszik a padlásra. A régieket időnként elégetik, és a kert földjére szórják.^*

A hagyományt céltudatos kutatással bizonyára még napjainkban is gyarapítani lehetne. Figyelmet érdemel benne a diákság, később fiúgyerekek rekordációs tevékenysége, amely még föltétlenül a középkorba nyúlik vissza, és idézi a pueri Hebraeorum hozsannázását. Az ábrázolás a hazai ikonográfiában egyébként ritkán fordul elő. Figyelmet érdemel azonban a Kálmáncsehi Breviárium egyik miniatúrája.^*

A Bakonyvidéken a hívek olvasójukkal körülfogva tartják föl a barkát szentelésre.^* Horvátzsidányban a legfiatalabb családtag viszi a barkát szenteltetni.^*

Kömpöc tanyaközség szegedi eredetű népe – új temploma leányegyház lévén, ahol nincs barkaszentelés – úgy segít magán, hogy az előtte álló fűzfákról vág le egy-egy ágat. Szentelménynek tiszteli és hajlékában ezt tűzi ki.

A virágvasárnapi szentelt barka, más népi nevein bárka, cica, Kapnikbányán cicaberke, görögkatolikusoknál cicuska, Göcsejben cicamaca, cicemaca, cicabarka,^* macuka, Bátyán cicaméce, Székelyföldön pimpó, Aranyosszéken, Torockón fűzfacicula, polinga,^* a Borsavölgyében picus,^* nagyrabecsült népi szentelmény: Krisztus királyi menetének tanúja és emlékjele.^*

Mikes Kelemennek, a Fejedelem nagypénteken történt haláláról írt levelében olvassuk: virágvasárnap gyöngeség miatt nem mehetett templomba, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térdenállva vette cl a kezéből, mondván, hogy talán több ágat nem fog venni.^*

A virágvasárnapi szentelt barkát Somogyi Elek szerint^* azért szentelik, hogy mindnyájan azon hívek, akik ájtatosan fogának vélek élni, minden testi s lelki veszedelmektől Istennek kegyelme által megőriztetnének. Mert abban áll azoknak megszentelések, hogy azok a lakosok, akiknek hajlékába találtatnak e megszentelt ágak, az ördögnek minden ártalmitól szabadok legyenek. Hogy azoknak mindennapi szemlélése minket arra integessen, miképpen kellessék a mi életünknek ártatlanságával, azaz a jóságos cselekedeteknek gyakorlásával virágzanunk.

A szentelt barkát használják orvosságul. A szegedi tájon a család mindegyik tagja hideglelés ellen elnyel belőle egy-egy szemet. Máshol torokfájásról nyelik. A hagyományt Csorna népe is ismeri.^* Az Ipolyvidéken azt tartják, hogy a tavalyról megmaradt barka és húsvéti morzsa füstje fölött fejjel lefelé lóbált gyerek kigyógyul a szemverésből. Hercegszántón hasonlóképpen. Sándorfalván a barkával a haldokló fölött keresztet rajzolnak boldog kimúlásért. Tápén a halott koporsajába teszik.

A matyóknál az eladólányt megveregetik a szentelésről hazahozott barkával, hogy minél hamarabb férjhez menjen.^* Nyírvasvári görögkatolikus családjaiban az édesapa szokta megveregetni a gyerekek hátát. Sarud gazdái a jószágot vesszőzték meg vele. E szokás az aprószenteki korbácsolással keveredett. A palóc Szék faluban, hogy a ló jól menjen: a barka között ostorhegyet is szenteltetnek a templomban.^* Szíhalmon széna- és szalmakazalba szúrják. Egyes vidékeken, ha valaki a passió alatt a szentelt barkából keresztet csinál és odahaza felszögezi a pajta ajtajára, akkor a tehén tejét nem bírják majd elvenni. Máshol a szentelt barkát a mestergerenda mellé teszik, mert különben a gonoszok megrontanák a tehenet. Eger vidékén, ha a virágvasárnap szentelt barkával megvesszőzik a tehenet, nem fog véres tejet adni. Szegeden, hogy a sertésvészt távoltartsák, az ólküszöb alá szentelt barkát tesznek. Makón a hazahozott barkából kevernek a jószágok ételébe. Vastagabb ággal a disznók eledelét kavargatják. Hasonló gyakorlat él Deszken is. Kiszomborban egy barkaszemet a ló, tehén homlokán dörgölnek szét, hogy a nyila ne csapjon beléjük.

Az Alföldön a méhkasok elé teszik, amikor először viszik a szabadba. Azt hiszik, hogy akkor a méhek sok mézet gyűjtenek, és jól rajzanak. Néhol, így Németprónán (Slovenské Pravno) a szentelt barkát porrá égetik és a vetőmag közé vegyítik,^* hogy jó termés legyen. Zirc németsége három szemet a kútba dob, hogy a családnak jó vize legyen. Bőven termő lesz az a gyümölcsfa, amely alá a templomból virágvasárnap kisöpört szemétből raknak. Nagymányokon egyebek között a padláson tartott gabonába szúrják.^*

A bokortanyák evangélikus tirpák népe örül, ha ismerős katolikus családoktól szentelt barkát kap.^* Oltalmazó célzattal az elsőház kommódjára vagy tükör mögé kerül.

Jellemző, hogy a torockóvidéki unitárius és református magyarok is igen kedvelik az Aranyosszéken fűzfacicula, Torockón polinga néven emlegetett virágvasárnapi barkát, amelyet Torockószentgyörgy katolikus templomában szentelnek. Kitűzik a padlás gerendájára és nyári vihar idején tűzbe vetik.

Több helyen ismeretes az a hiedelem is, hogy a szentelt barkát nem jó bevinni a házba, mert akkor sok légy lesz. Ezért vagy a pincébe, vagy a padlásra viszik, vagy pedig az ereszet alatt tűzik fel. Itt az eredeti funkció elhomályosult. Elfelejtették, hogy őseik azért tűzték ki az ágakat a szabadban, hogy a villámok mintegy meglássák őket és elkerüljék a házat.^* Maga a szokás megmaradt ugyan, de most már új értelmezést adtak neki.

A barka égiháború idején országszerte használatos. A régi szabadkémények világában a szegedi tájon ilyenkor szentelt gyertya lángjánál meggyújtották. Kémény alá tartották, hogy füstje eloszlassa a rossz föllegeket. Sándorfalván vihar, jégverés esetén előveszik, apróra összevagdalják. A konyhában felfordítják az asztalt, négy lábára ráteszik az apróra vágott barkát és úgy imádkoznak mellette.

Szildágyságban égzengéskor szentelt barkával füstölik a szobát a veszedelem ellen.^*

Hangonyi búcsúsok zarándokútjukra is elviszik a barkát, hogy az égiháború, villámcsapás elkerülje őket. Domoszló palóc faluban a gyerekek szentelt barkából formált négy keresztet ásnak el a szőlő négy sarkába.^* Göcsejben szalmazsákba teszik, hogy a villám be ne csapjon a házba.^* Kethelyen tűzre vetik, hogy füstje megakadályozza a villám becsapását. Másik részét húsvét napján a mezőre viszik, letűzdelik, hogy a jég elkerülje a vetéseket. Ilyenkor mindenfelé térdenállva ájtatoskodó embereket lehetett látni a múlt század végén a földek között.^*

A pécsi Nagydeindol szőlőhegyen égiháború, jégeső ellen barkát vetnek az Atya, Fiú, Szentlélek nevében tűzre.

Mintha igazában csak korunkban bontakoznék – talán a hazai németség hatására, – az a szokás, hogy a virágvasárnapi barkát nagypénteken, húsvét napján kiviszik a temetőbe és a hozzátartozók sírjára szúrják. Ismeri Szabadka bunyevác népe is. Bátyán annyi barkaágat raknak a temetői nagykeresztre, ahány elhalt tagja van a családnak. Budaőrs és a környékbeli német faluk mintegy Emmaust járva, húsvéthétfőn kiviszik a temetőbe, de ki a mezőre, vetésekre is.^* Erdősmárokon a barkát a gazda földjére, a gazdasszony pedig az elhalt hozzátartozók sírjára viszi.

Ha valakit virágvasárnap temetnek, az eleki németek a pap kis kézikeresztjére (pacificale) barkát kötnek.^*

Privigye (Prievidza) és Garamvölgye szlovák anyái a barkaszentelésre és passióra elviszik gyermekeiket, akik még nem tudnak beszélni, hogy mielőbb oldódjék meg a nyelvük. Hasonló Pölöskefő, Balatonendréd magyar hiedelme is: a néma, nehezen beszélő gyereket el kell vinni passiómondásra.

Hangonyi szólás szerint: mondassuk rá a passiót. Zalaszentbalázson azért viszik őket, hogy majd ne féljenek a mennydörgéstől. Ebbe a hiedelembe nyilvánvalóan belejátszott a szentelt barka sajátos szentelményi alkalmazása is. A nógrádi Kálló faluban ez a nagypénteki passió alatt történik.

A hagyomány nyilvánvalóan a jeruzsálemi gyermekek hozsannázásából merített ösztönzést.

Virágvasárnaphoz itt-ott archaikus tavaszünneplő hagyományok is fűződtek.

Nagykörü alföldi faluban virágszombaton a gyerekek kolompot kötnek a nyakukba, és az utcákon szaladgálva kolompolnak. Este, amikor már az emberek fekvőre tértek, a legények befogtak egy lovat az ekébe, és a lányosházak udvarán vagy kertjében barázdát szántottak és virágmagot vetettek bele. Akadtak olyanok is, akik az ablak alá orgonatövet ültettek.

Otok szlavóniai horvát faluban virágvasárnap a kutakat virággal szokták a lányok díszíteni. A szombaton szedett virággal vasárnapra virradóra fölékesítik kedvesük kútját, kiskapuját, kerítését. A lány leendő napa a kút vödrébe tojást tesz jutalmul, húsvétra ezt festik meg. Mielőtt elmennének a kúttól, megtöltik a vályut vízzel, és anyanyelvükön ezt éneklik: én fölkeltem kora reggel, vizet merek jó napamnak. Édes napam, kegyes napam, nyisd meg nekem kiskapudat. Ha a lány már jegyese is a legénynek, akkor a kútgémre a virág mellé magaszőtte cifra törülközőt is tesz jövendő napa számára, aki fönthagyja, hogy a falu népe templombamenet lássa. Ebéd után hálából kalácsot is visz leendő menyének, hogy a házát megbecsülte.^*

Virágvasárnap a Kiskárpátokban sok helyen apró szlovák lányok zöld fűzfaággal járnak házról házra. Az ágat teleaggatják szalagokkal, és üres kifújt, de sásbéllel, színes ruhadarabkákkal körülfogott tojáshéjjal. Ezt „Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékére” teszik, miközben az ablakok alatt Jézus kínszenvedéséről énekelnek.^* A szokás katolikus tirpákjaink között is él. A lányok az evangélikus családokat is fölkeresik.^*

A hagyomány Litke palóc faluban húsvét vigiliájára került át. A legények nagyszombat reggel először tojást gyűjtöttek, majd az erdőből repkényszerű billinget hoztak, hogy a lányok koszorút kössenek belőle. Amíg a koszorúkötés megtörtént, a reggel kapott tojásból rántottát sütöttek, de úgy fújták ki, hogy héját utána cérnára fűzhessék. A rántottát megették, majd a lányok a koszorúval a templomi zászlókat, kereszteket díszítették. Ezt Márk napján búzakoszorúval cserélik ki. A legények a tojáshéjból készített füzért a templom falára vagy a közelben egy fára függesztették.^*

A hagyomány bizonyára sokkal gazdagabb helyi változatokban élt, mint amennyire a kutatásból, gyűjtésből ismeretes.

A palócok körében számos faluban fekete-, de főleg virágvasárnap máig él a kiszejárás, kiszehajtás, máshol villőzés. Minthogy a játék nem szakrális, illetőleg liturgikus fogantatású, csak éppen utalunk rá. Egyébként Manga János kiváló kutatásai^* a részletezést fölöslegessé is teszik.

A kisze-hagyomány az archaikus pogány téltemetésnek, tavaszvárásnak színes megnyilatkozása, amely a szlovákoknál, cseheknél, morváknál is a mienknél gazdagabb változatokban ismeretes. A kisze szalmával tömött, felöltöztetett és a falun keresztülhurcolt, végül elégetett vagy vízbe dobott fabáb. Lányok, menyecskék, gyerekek énekszóval kísérik.

A moldvai Klézse csángó legényei virágvasárnap belefújnak tilinka nevezetű fűzfasípjukba. Ez a habajgatás: Célja – mint mondják – hogy a halottak meghallják és várják a húsvéti feltámadást.^* Eredeti célzata szerint nyilvánvalóan a tavaszt költögették vele.

*

VIRÁGVASÁRNAP

Teljes szövegű keresés

VIRÁGVASÁRNAP

Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe a húsvét előtti vasárnap. Már a 7. század óta pálmát szenteltek ezen a napon. Nálunk ezt a barka helyettesíti. Néhol a barka gyűjtésének is kialakultak hagyományai, például a századfordulón a göcseji iskolás fiúk fejükön süveggel, oldalukon fakarddal, a lányok fehér koszorúval a fejükön gyülekeztek az iskolában. A tanítójuk vezetésével párosan, nótázva mentek ágakat vágni. Visszafelé már egyházi énekeket énekeltek, a templomot háromszor megkerülve vitték be az ágakat.

A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű népszokás ugyan, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására.

„Amikor meg lett szentelve akkor egyet-egyet lenyeltünk, hogy ne fájjon a torkunk. Azt a szentelt pimpót megtartottuk a következő év húsvétjáig, s avva hevitették bé az ünnepi kalácsnak. A pimpóból a kép mellé szúrtak több szálat, ami a következő esztendő húsvétjáig ott volt, hogy távoltartsa a villámokat, betegségeket és újabban a sírokra is szoktunk egy-egy szálat szúrni, s evvel a templomban nyert érdemeket a holtakért ajánlják fel” (Istensegíts, Bukovina; Bosnyák S. 1977: 171).

Sokfelé élt az a hiedelem, hogy a szentelt barkát nem szabad bevinni a házba, s ennek különféle magyarázatát adták: A szegedi tájon azért nem vitték a barkát a szobába, mert úgy hitték, hogy akkor sok lesz a légy a nyáron. A jászdózsaiak szerint elszaporodnának a legyek és a bolhák. A bukovinai magyarok szerint a tojásba fulladna a csirke, és a tyúkok sem kotlanának. A Tápió mentén pedig így figyelmeztettek: „Be ne vigyétek a házba, mert nem lesz fias a tyúk alatt a tojás” (Barna 1985b: 779). A zempléni falvakban azonban beviszik a szentelt barkát a szobába, és a szentkép vagy a gerenda alatt tartják. Az ágakat a következő évig őrzik, majd tűzbe vetik, vagy a templomba viszik, hogy azután hamvazószerdán ennek a hamujával hamvazkodjanak.

A szentelt barkának az állattartásban jósló, varázsló, rontás elleni hatékonyságot tulajdonítottak. Medvesalján, Egyházasbáston a gazdasszony megszámolja, mert úgy hiszi, ahány szem van rajta, annyi kislibája lesz a tavaszon. Péterfalván (Gömör m.) rontás ellen szentelt barkával füstölték meg az ólak belsejét. Sándorfalván, Szeged környékén sertésvész ellen szentelt barkát tettek az ólküszöb alá.

A földműveléssel kapcsolatosan is hatékonynak tartották. Tajtiban (Gömör m.) a kert földjébe tűzik le, hogy elűzze onnan a férgeket. Turán a virágvasárnapot megelőző héten virágot ültetnek, hogy szép virágjuk legyen. A virágvasárnapot megelőző hetet virághétnek nevezték sokfelé, és a névmágia miatt alkalmas időnek tartották a virágmagok vetésére.

A legismertebb és általánosan elterjedt hiedelem szerint a villámcsapás, tűzvész ellen védi meg a házat, sőt jégeső ellen is hatásosnak tartották a kapufélfára tűzött barkát. Nagy viharban az andrásfalvi székelyek a pimpónak nevezett szentelt barkát meggyújtják, 151hogy a házat megfüstölje, „akkor nem csapott be a házba a menkő” (Sebestyén Á. 1972: 144).

A húsvéti ünnepkörben, így virágvasárnap is szokás volt, hogy a lányok – esetleg a legényekkel együtt – a tavasz behozatalának jelképeként zöld ágakkal, énekszóval vonultak végig a falu utcáin. A beregi Tiszaháton a század elején még szokás volt a virágvasárnapi zöldágazás. Az eladósorú lányok felpántlikázott nagy zöld ággal, énekelve mentek végig a falu utcáin:

Zöüd ág, zöüd ág, zöüd levelecske,
Nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta.
(Babus 1976: 104)

Kalotaszegen virágvasárnap kimennek a fiatalok virágot szedni. Ez a szokás ma is él. Este egyikük házánál magnetofonzenére táncolnak.

Virágvasárnaphoz két jellegzetes leányszokás kapcsolódott, de csak a magyar nyelvterület egy részén. Nyitra, Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes községeiben gyakorolták a kiszejárást, kiszehajtást, és ennél is szűkebb területen, a Nyitra megyei Zoboralján ismerték, sőt néhol még gyakorolják a villőzés szokását. Zoboralján, egyes falvakban a két szokás összekapcsolódott, de a sorrendjük különbözhetett. Például Béden előbb villőztek, azután vitték a kiszét, Bodokon azonban a kiszejárás után villőztek.

A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb, melyet kici, kiszőce, kicevice, banya néven is emlegettek. A lányok énekszóval vitték végig a falun, majd a falu végén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a különböző magyarázatok szerint a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője lehetett. A kiszi szó egyébként korpából készült savanyúlevert, jellegzetes böjti ételt jelent. A kiszejárást a bábu elkészítése, ruhájának összeszedése előzte meg. Deménden farsangi menyecskeviseletet adtak rá, Menyhén az az évben férjhez ment menyecske ruháját. Őrhalom, Hugyag, Ipolyvarbó községekben azonban az volt a szokás, hogy a kiszére csúnya, rossz ruhákat aggattak és bekormozták. Drégelypalánkon úgy hitték, hogy akik öltöztetik, még abban az esztendőben férjhez fognak menni. A kiszebábu mozgatásának, a falun való végigvitelének is jelentőséget tulajdonítottak. Ipolyszécsénkén úgy vélték, hogy aki elsőnek felkapja, hamarosan férjhez megy, Ipolybalogon pedig az a hiedelem élt, hogy amelyik faluvégről viszik, onnan hamarosan férjhez mennek a lányok. Ha véletlenül visszafordult a bábu, Horvátiban, Tompán attól tartottak, hogy visszajön a betegség a faluba, Kelenyén ez esetben a jégesőtől féltek. A kiszebábu megsemmisítése szertartásosan ment végbe. Levetkőztették, szétszedték, úgy dobták a vízbe vagy elégették, és akkor a tüzet körültáncolták. Ahol a kiszét vízbe vetették, a szalmából minden lány megragadott egy csomót, és például Menyhén a szalmacsomó elúszásából jósoltak a férjhezmenetelre. Felsőszemeréden, Honton, Horvátiban, Tompán a vizes szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek.

A kiszejárás szövegei közül a felsőszemerédi a böjt kivitelére utal, és kiénekli a kiszére ruhát adókat, illetve azokat, akik nem adtak:

Haj ki, kisze, haj, gyöjj be, sódar, gyöjj!
Haj ki, kisze, kiszőke, gyöjj be, sódar, gömbőce!
Az a Szabó Margit ojjan híres asszony,
ruhát kértünk tőle, a kiszére adott.

152Az a Píri Margit
ojjan hires asszony,
ruhát kértünk tőle,
a kiszére nem adott.
(MNT II. 122. sz.)

A villőzés fő kelléke a különböző nagyságú villőág, melyet felszalagoztak, esetleg kifújt tojásokkal díszítettek. Vicsápapátiban mondta egy asszony a villőágról, hogy az a „tavasz hirnöke, mentek a zöld ágban megmutatni, hogy jön a tavasz”. A szó eredetére nézve több magyarázattal is szolgál a kutatás: a szláv vila, vily ’tündér’ szóval hozták kapcsolatba, vagy a latin eredetű villus ’lomb’ szóval. A villőfa mérete és díszítése szinte falvanként változott. Gerencséren a másfél méteres fákat a legények szerezték be a lányok számára. Fehér szalagokkal és kifújt tojásokkal díszítették. A 8–10 fős csoportok egyetlen villőfát vittek magukkal. Menyhén valamennyi lány kezében volt kisebb villőág. Énekük végeztével a gazdasszony letört egy kis gallyat az ágról; Menyhén megveregette a lányokat „Mind menjetek férjhez!” szavak kíséretében, Csitáron az ágról letört gallyat eltette, és a kikelt kislibákat átbújtatta alatta, hogy egészségesek legyenek.

A villőzés élő gyakorlata a kislányok szokásaként figyelhető meg. Kolonban ma már csak az ismerősök, rokonok ablaka alá mennek. Énekük azonban változatlanul ugyanaz, mint amit még a múlt században jegyeztek le:

Villő, villő ki háza ez?
Biz a jámbor ember háza.
Falu végén selyemsátor
Villő, villö, selyemsátor.
153Adjon kendtek tyúkmonyát,
Ha nem tojott a kakas,
Egye meg a farkas!
(Réső Ensel 1867: 182)

Gímesen a század elején Kodály Zoltán által lejegyzett éneket éneklik ma is:

Víllő, víllő, selemsátor!
Vár’ meg, víllő, vár’ meg,
hagy vegyem rám gyócsingem,
kireleiszon, kriszteleiszon!

(Gímes, Nyitra m.; MNT II. 134. sz.)

Ahol a két szokás, a kisze kivitele és a villő behozatala összekötődött, önként adódik a feltételezés, hogy a tél kivitelét, illetve a tavasz behozatalát jelképezik. Erre utal némelyik szövegváltozat is. Például Menyhén az alábbi szöveget énekelték:

Kice, kice villő,
Majd kivisszük kice-vicét, villő,
Majd behozzuk a zöld ágat villő.
(MNT II. 119. sz.)

Béden, ahol a két szokás összekapcsolódott, a kiszére hárítják a himlőt, és a kiszehordással vélték elkerülni a jégesőt is:

Kice, vice villő,
Gyüjjön rád a himlő.
Behoztuk a zöldágat,
Kivisszük a kice-vicét
Kice-vice villő,
Gyüjjön rád a himlő
154Határainkat a jégeső el ne verje!
Kice-vice villő,
Gyüjjön rád a himlő!
(Kodály 1909: 120–121)

A kiszejárás, villőzés változatait elsősorban Kodály Zoltán és Manga János lejegyzéseiből ismerjük. A szakirodalomban a szokások eredetének, nemzetközi összefüggéseinek kérdéseivel Róheim Géza (1925: 239–244), Manga János (1942b: 40–79) és Dömötör Tekla (1964a: 104–107; 1974a: 74–75) foglalkoztak. A kiszejárás, villőzés dallamát és szövegét világszerte ismertté tette Kodály Zoltán kórusfeldolgozása.