kb. 1 perc olvasás
Nyugtalanul aludt éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
– Bikkmakk, bikkmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
– Mi történt, szomszéd? – szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
– Világgá ment a nyár – felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
– Világgá, világgá ment – sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfiforma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt. Bizonyára a diószüretre sietett.
(Carol Aust képe)