kb. 4 perc olvasás
ISTENTEREMTÉS
Ha én az Istent kitalálnám
az arcom mása lenne
de hiszen én őt kitaláltam
mert megálmodott engem
és így éber álmaimnak része
az irrealitásig
és ez a tíz bot fenekemre
szegény csontjaimra vásik
Megalkotott hogy megteremtsem
na és mi lett a vége
profán bukásom vereségem
az ő szent veresége
minden suta próbálkozásom
s kudarcom a kudarca
kemény vaslemez éjszakákban
velem szürkül az arca
Sorra szerettem Máriáit
s nem fogant nekem egy sem
nem ős-Babilon partjainál
a Dunánál öregszem
a Cet hasában és a Láger
bűzös gyomrában laktam
egy magyar költő mint a láncra
kötött kutya ugattam
Ismertem József Attilát és
sejtettem jövő sorsát
s hogy sínre feküdt sovány teste
a lélek lett az ország
mert ágyban párnák közt meghalni
nem hagyták volna úgy sem
elképzelni a bűnt s a vádat
nem-képzelni igyekszem
Elgondolkodom néha én is
költők ügyeskedésén
ahogy hidegen osztozkodnak
Attila örökrészén
ilyen és olyan előjellel –
fénytöréses világ ez
a fújt szivárvány alatt
elfér bohóc csaló és vátesz
Elfáradtál szegénykém látom
ez már a negyedik műszak
de ahhoz akit kitaláltál
a sorsában is hű vagy
pihenj kifűzöm a cipődet
magammal látlak egynek
ha elkísérsz majd ott a sírba
egy istent is temetnek.
*
A KÉRDEZŐ
Az isten kézművesnek teremtett valaha valamikor
s megtanított bánni esztergakéssel vésővel satuval
később elszabadított bennem súlyos szavakat
majd olyan formákra oktatott
hogy bonyolult életem
akár a faragott kő köszörült kés vásznon a festmény
sokértelműen és egyértelműen
elmondja magát
S bár engem is elásnak majd a keserűillatú földbe
nem lehet tőlem többé megszabadulni
mert benne maradok a kérdezőkben
mindig dühödtebb kíváncsisággal
az érteni vágyás rögeszméje szerint
válaszra várva
*
ŐSZROBBANÁS
Lángbaborult már megint a Város
októbervégi gabonakazlak
aranypárákban édes illatok
krómezüst madarak fémrepeszei
csorbulások az égbolt üvegén
Lakkozott aszfalt
áruházkirakatok
nyilaznak vakult szemünkbe
siető asszonyok lányok
combközép varázslatukkal
hibátlan szemsugarakkal kisgyerekek – –
Én itt születtem
őriztek mindmáig gipszangyalok
fogatlan ínyükkel homokkő fenevadak
kentaurok oroszlánok
emberszagukkal a kapualj alagútak
szent füstölőkkel a gyárak kéményei
Ismerem én a könyvtárakat s a csehókat
kórházak ketreceit
savanyúcukorka illatu mozikat és temetőket
szemhéjam mögött a Térképnek vérvörös hálózatát
s tudom a Belvárost
látom a nőit ringatva
szép luxustomporukat
októberközépi fényben – –
Tüdőmben több a korom mint az oxigén
több a pernye s hamu
és számosabbak halottjaim
mint a szépjárású fiatalok körülöttem – – –
Ezt a térképet viszem magamban
a bőröm alatt
felszin alatti piros homályok légutain
gyönyörű emberi szerkezet – s ez már a teljes emberi mű! –
ércsöveiben
ideghálóiban
véráramának vegyi üzemében
az anyagcsere
a lélekzetvétel
a pusztuló sejtek
a születő sejtek
meghatározott
innen kötődő és innen bucsuzó
okos rendszerében
addig amíg
addig amíg
*
HÓREB HEGYÉN
Mint az a megvénült szigonyszakállú
Hóreb hegyén kit odaállított
a kaporszakállú a Kirekesztő
hogy csak vakuljon attól miben része nem lesz
és lázas szemét a célegyenesben
csak meresztgesse abban a reményben
hogy életművét betetőzve látja
de lábujjait már sosem meríti
a hétszer szitált fölhevült homokba
és homlokán a nehéz verítéket
nem száríthatja pálmák hűvösével
s a mandulával tűzdelt ürüpecsenyét
barátai közt el nem fogyaszthatja
s bár láthatja a sziklák s ligetek
s a leányszemű tavak kék világát
már oda be nem léphet
mint az a megvénült szigonyszakállú
ki szüntelen a sódert nyomta míg
az ígért földnek küszöbére értek
– izgága nép boldog bálványimádók! –
ki habzó szájjal agitált üvöltött
ezernyi üdvöt s átkot kitalált
nos ez a megszállott szigonyszakállú
csak áll Hóreb hegyén
mert hibáit s bűneit összegezték
s útlevelére rákerült a nem – –
mint ez a férfi a legendás fattyú
a királylány öléből származó
kit ringatott sásbölcső a folyón
s kinek kétfelé nőtt hegyes szakálla
az istenszarvu fényes emberállat
kinek végül tudtára adatott
Nem léphetsz soha ama szűz talajra
melyet ígért neked egy látomás – –
szóval így nézek összegező szemmel
Hóreb hegyén kit oldaállítottak
s tudom amit nem tudhatott a másik
hogy tükrében a tömör fényvarázsnak
a káprázatos föld s a buja éden
csak öncsalás
csak optikai játék
*
A HUSZADIK SZÁZAD HARMADIK HARMADÁBAN
Az emberiség egy része még mindig
érzi ínyén az emberhús ízét
szózatot mond a világemelvényen
de szívében a máglyatánc lobog
Az emberiség egy része még mindig
fonott szíjostort markol tenyerében
és megtanult pár nélkülözhetetlen
jelmondatot a forradalmi hitből
Az emberiség egy része még mindig
az ember-máglyák bűzét szívja be
az ember-máglyák füstjébe mereng míg
az ember-máglyák üszkébe vizel
A kannibálok gasztronómiáját
a bendő-gyomrok emléknedveit
hiéna-humanisták tapsa közben
egy fájó hiány ködében idézi
De már az emberiség másik része
– ajkán meleg az édes anyatej még! –
bordáin semmi védőöltözet
szabadságharcok vére homlokán
Igen, az emberiség másik része
a gyengéd együttérző s mindig lázadó
ha nem is fegyvert – érveket kovácsol
s ha üldözik – de mégis fennmarad!
