Vendégjog – vendégbarátság

*

*

vendégbarátság
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

---

A vendégbarátság szó a szeretetreméltóság, a bôkezűség, a kapcsolatok ápolása, a tartalmas együttlét és meghitt beszélgetések képzetét ébreszti bennünk. Ennek az általános emberi és fôként keresztény kulcsszónak az eredeti mélységét és lelki erejét azonban ezek korántsem merítik ki.
1. A vendégbarátság az egyik legtartalmasabb bibliai fogalom, ami magyarázza, elmélyíti és bôvíti az emberek közti és — azon túl — az Istenhez fűzôdô kapcsolatot. Az átutazó idegen és vendég, aki oltalmazó tetôt kér (Péld 27,8; Sir 29,21), Izraelt elsôsorban arra az idôre emlékezteti, amikor ôsei idegen földön rabszolgaként éltek (Kiv 19,33), de jelenlegi helyzetére is, amikor idegen, és zarándokként tölti rövid földi vándorlása idejét (Zsolt 39,13; vö. Zsid 11,13). Ez a vendég az ôt szeretô Isten nevében befogadásra (2Törv 10,18) és szeretetteljes gondozásra szorul. A rabbik a vendégbarátságban a jövô zálogát látják: ,,azé a Paradicsom, aki szívesen gyakorolja a vendégbarátságot”.
Az Ó- és Újszövetség részletei nem csupán arra vonatkozó kötelezettségünket mutatják, hogy szívesen fogadjuk az idegent, hanem azt is, hogy a vendégek meglepô ajándékokat hoznak a vendégfogadó gazdának; a vendégbarátság az isteni jelenlét biztosításának egyik útja. Mértékadó példája ennek az Ószövetségben Ábrahám, aki a mamréi tölgyfa alatt köszöntötte az idegeneket, vízzel, kenyérrel és ízes borjúval vendégelte meg ôket. Közben Jahve maga nyilatkozott meg neki azzal az ígérettel, hogy felesége, Sára fiút szül majd neki (Ter 18,1- 18). A szareptai özvegy, aki rôzsegyűjtés közben találkozott Illéssel és nagy szegénysége ellenére is házába fogadta és megosztotta vele csekély élelmét, a vendéglátás viszonzásaképp szintén jutalmat kap Isten emberétôl (1Kir 17,9-24). Lót is vendégbarátsága révén menekült meg Szodomából (Ter 19,9-24).
Az Újszövetségben az idegen, akit a két emmauszi tanítvány közös útjuk után házába hív az éjszaka beálltakor, a kenyértöréskor mint Uruk és Megváltójuk nyitja fel szemüket (Lk 24,13-35). A vendégbarátság titkához — ami a szeretet egyik formája — hozzátartozik, hogy az egyszerű külsô alatt boldog meglepetést rejteget: ,,ilyen módon némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül” (Zsid 13,2).
Jézus nemcsak Isten vendégszeretetérôl és lehajló jóságáról beszélt (Lk 14,15), hanem maga is példát adott: a bűnösöket asztalához hívja (Mk 2,15), megmossa vendégei lábát (Jn 13,1), gondoskodik minden rászorulóról (pl. a kenyérszaporításnál: Jn 6,1-15). Számára a vendégbarátság nem csupán együttérzés kérdése, hanem az üdvösség föltételévé és mércéjévé teszi azt (Mt 25,31-46). Az utolsó ítéletrôl szóló beszédben (Mt 25,31-46) kapja meg a vendégbarátság a legmélyebb megalapozást, a vendég azonosítását Krisztussal: aki vendégül lát valakit, nemcsak felebarátja lesz az illetônek, hanem miután a vendégben valamiképpen Jézus van jelen, benne Krisztust fogadja be vagy utasítja el, ôt ismeri fel vagy véti el. Így minden Krisztusban hívô az Ô küldötteit (Jn 13,20) — minden embert, még a legkisebbet is (Lk 9,48) — az ,,Ô nevében” fogadja be. A vendéget nem szabad olyan adósként (Sir 29,24-28) vagy terhes betolakodóként kezelni, aki ellen zúgolódik az ember (1Pét 4,9). Mindannak, aki a Lélekbôl él, kötelessége a vendégbarátság gyakorlása (Róm 12,13), nem mentesíti ez alól sem a saját gondja (Zsid 13,1), sem szeretetének túlzott igénybevétele (1Pét 4,7-11). Különösen az ,,elöljáróknak” (1Tim 3,2; Tit 1,8) kell az ajtaján kopogtató emberben (Jel 3,20) az Isten Fiát látnia, aki az Atyjával jön, hogy megáldja és nála lakjon (Jn 14,23). Boldogok azok az éber szolgák, akik ajtót nyitnak a visszatértekor kopogtató Úrnak. Az utolsó ítéleten majd felcseréli a szerepeket, mindenkinek feltárja a vendégbarátság titkát, asztalához hívja és vendégül látja ôket ((Lk 12,37; Jel 3,20).
2. A keresztény hit gyakorlásához feltétlenül hozzátartozik a vendégbarátság erényének megvalósítása. Ez a kifejezése mindazok testvéri közösségének, akiket a Lélek a felebarátban Isten felismerésére vezet. Hatásos bizonyítékok mutatják, hogy milyen önzetlenül és nagylelkűen váltották tettre az elsô keresztények a vendégbarátság parancsát. Arisztidesz magasztalva mondja: ,,Ha idegent látnak, házukba viszik és úgy örülnek neki, mint az édes testvérnek” (Apol. 15,7). Szent Ambrus hangsúlyozza: ,,A vendégben maga Krisztus lehet jelen, mivel Ô a szegényekben van” (De off. 2,102/7). Amikor 411-ben a donatista eretnekek vallási megbeszélésre Karthágóba mentek, Szent Ágoston felszólította híveit, hogy Krisztus kedvéért az elszakadt testvérek iránt is gyakorolják a vendégbarátságot, és ne emberektôl várják a jutalmat, hanem Istentôl (Sermo 357,5). Egyúttal lelkükbe vési: ,,Mivel a vendégben Krisztus lép elénk, senki se legyen gôgös” (Sermo 239,2/7).
A keresztény vendégbarátság különös ismertetôjele a szerzetességnek, a szerzetesek annak mintegy a legfôbb hordozói. Pakhomiosz a közösségének olyan szabályt ad, hogy jövedelmének egy részét mindenki köteles leadni — többek között a vendégbarátság ápolására, az idegenek ellátására. A vendégbarátságnak ez a nagyra értékelése mindenekelôtt Szent Benedek regulájában mutatkozik meg, mely úttörô jelentôségű a késôbbi keresztény vendégbarátság kialakulásában, s egyben ,,a középkori vendégbarátság, a szállásadás és a zarándoklás alapkönyve” (E. v. Severus) lett. Szent Benedek szerint a vendégbarátság erénye elengedhetetlen a belsô tökéletesedéshez. Regulájának 35. fejezete megállapítja: ,,Minden vendéget Krisztusként kell fogadni, mert egyszer majd ô maga mondja: idegen voltam és befogadtatok. A szegények és zarándokok befogadására különösen nagy gondot kell fordítani, mert bennük Krisztust fogadjuk be”.
3. Korunkban azzal, hogy sok embernek jutott osztályrészül az idegenek sorsa, a vendégszeretet a ,,Szeresd embertársadat, mint önmagadat” (Mk 12,31) fôparancs próbatétele lett. A vendégbarátság fogalmát nem szabad szó szerinti biblikus értelmére — az idegen befogadására — szűkíteni, hanem az embertárs iránti alapbeállítottságot kell látni benne, amit sokféle módon lehet kifejezni (pl. a szülôk és gyerekek kapcsolatában, mert a gyermek nem tulajdon, hanem ajándék, amit gondoz és ápol az ember; a vendég felé, aki különös gondot igényel; vagy a tanító és tanítvány viszonyában).
Nyilvánvaló, hogy az idegenekkel szemben a legutóbbi idôben inkább elutasítás, sôt ellenségeskedés mutatkozik, mint vendégbarátság. Ha van is sok jele annak, hogy szívünk nyitott a szegények, éhezôk és elnyomottak számára, nagyon vegyes érzelmekkel vagyunk a szállást keresô idegen iránt. Azok az emberek, akiket nem ismerünk, akik idegen nyelven beszélnek, másként öltözködnek és élnek, mint mi, akiknek más színű a bôrük, általában félelmet és bizalmatlanságot keltenek bennünk. Abból indulunk ki, hogy az idegenek veszedelmesek lehetnek, s elôbb bizonyítaniok kell veszélytelenségüket.
Az idegenekkel való törôdés, az a gazdag örökség, amit a vendégbarátság régi fogalma ôriz, a keresztény spiritualitás legbensôbb magvát érinti. Elsôsorban arról van szó, hogy félelembôl ne utasítsunk el senkit és ne zárkózzunk el senki elôl ellenségesen, hanem tegyük lehetôvé az idegennek és általában mindenkinek, ,,hogy hozzánk jöhessen és ellenség helyett barátunk lehessen” (H. Nowen). Ez a szabadságnak, az elfogadásnak és a biztonságnak az a tere, amelyben megkülönböztetés nélkül alakulhat ki testvéri közösség. ,,Meg kell feledkeznünk magunkról, háttérbe kell húzódnunk, hogy a másik a maga egyediségével tényleg otthon legyen. Meg kell engednünk, hogy az legyen, aki, szabadon adhassa sajátmagát, ami gyakran fölriaszt és fájdalmas változásra késztet minket… Az élet titka nem az öntetszelgés, hanem a teremtô kölcsönösség elôtt nyílik meg” (J. B. Metz).
Franz Johna
–> barátság, barátságosság, gond, irgalmasság, kapcsolat, karitász, szeretet, találkozás, testvériesség