kb. 1 perc olvasás
Az erythraeai Sibylla az utolsó ítéletről
Ítélet jele lesz, hogy a föld veritékben elázik,
s égből jő a Király, aki Úr lesz minden időkig,
– hogy megitélje – a földre leszállván ember-alakban.
Meglátják Istent, meglátja hivő s a hitetlen,
szentjeivel mikor itt ama végórán a Magasztos.
S így ítélet elé állnak testükkel a lelkek,
elhanyagolva a föld hever ottan a sűrü bozótban.
Kincsét, bálványát mind elhajigálja az ember,
perzseli tűz az eget meg a földet, a tengert.
Feltöri, rettentő kapuját nyitván a pokolnak,
s minden szenteknek testét átjárja szabad fény.
Átadatik, hogy örökké tűz égesse, a bűnös,
vallani fog mindenki, bünét nem hagyva titokban.
Isten a szív minden titkát feltárja a fénynek,
s lészen gyász, lészen sírás, s a fogak csikorognak.
Fényét veszti a Nap, s nincs csillag-kórus az égen,
össze az égbolt dől, megszűnik a Hold ragyogása,
mélybe lesüllyed a domb, mig a völgy felbukkan a mélyből,
emberi dolgokban nem lesz mélység, se magasság.
Sík lesz, mint a mező, kéklő tenger meg a hegység,
megszűnik minden, gyászos romlás tör a földre.
Források, folyamok szintúgy kiapadnak a tűzben,
és felharsan a trombitahang szomorún a magasból,
sírva a romláson, nyomorúságon meg a kínon.
Megnyílván, feltárja a föld a pokolbeli káoszt,
s ekkor mind a királyok az Úrnak elébe kiállnak,
sűrű tűz- és kénfolyamok lezudulnak az égből.
Déri Balázs fordítása