Tessedik Sámuel: Önéletírás

Tessedik Sámuel: Önéletírás

Hazámhoz

Ötvenéves papi pályámnak végén neked ajánlom, kedves Hazám, ezen életrajzomat. Hogy mily szép és tág hatásköre van egy falusi papnak, mily végtelen sok jót tehet ő különféle szakokban, idő, hely és körülmények szerint, kivált ha tevékenységében a hon atyáitól, elöljáróitól, birtokosaitól, világi és egyházi hatóságoktól segíttetik, bátoríttatik és támogattatik – mindezt bizonyítani fogják a következő sorokban leírt tények.

Az állam, tekintve az oly férfiak élő példáit, minők voltak: Meyer Frigyes,+ Hermes Timoteus, La Fontaine,+ Bél Mátyás,+ Asbóth,+ Glatz, a korán elhunyt Bredeczky+ és Nagy, sokkal jobban használhatná fel az ilyfajta honpolgárokat, ha több reális bátorításban részesítené, az általok tett jót komolyabban támogatná és a közjó előmozdítására felhasználná; akkor a papfiak, kik mégis mindig jobb nevelésre, több ismeretre tarthatnak igényt, mint más polgárok gyermekei, kik külföldi utazásaikban több ember-, állam- és könyvismeretet szereznek, sokkal többet használhatnának az államnak, ha csak több kilátásuk lehetne az állami szolgálatban való előmenetelre.

Ezen, korunkban mind a fejedelmekre, mind a hatóságokra, mind az országos rendekre, birtokosokra és hazafiakra nézve oly igen fontos dolgokra kíván figyelmeztetni a tiszavidéki pusztaságon lakozó, egy veterán papnak, Tessedik Sámuelnek utolsó szózata.

Szarvason, ötvenéves papi hivatalának jubileuma alkalmából, 1817. decembertől 1818. február havában.

Amily különböző a magas és alacsony rangú emberek ítélete az én tevékenységemről, egyház és iskola, nevelés és általában a közjó előmozdítása körüli hatásomról itthon és a külföldön; éppen olyan, sőt talán még különbözőbb lesz emez ítélet halálom után. Hogy a ferde megítélésnek, amennyire lehetséges, elejét vegyem, elhatároztam magamban, hogy életem főbb mozzanatait és tetteit az utókor számára feljegyezem.

Szüleim és őseim

Születésem helye Alberti, Pest megyében, hol 1742. április 20-án láttam először a napvilágot. Atyám Tessedik Sámuel evangélikus lelkész volt ugyanott, de már kétéves koromban Békéscsabára hivatott meg lelkészül. Anyám Lang Erzsébet, pozsonyi leány volt. Alig élt tizenegy évig apámmal, midőn ennek halálával két testvéremmel együtt árván maradtam.

Nagyszüleim, Tessedik György és Nedeczky Eszter, kik Cseh- és Morvaországból idevándorolt takácsmester családokkal költöztek Magyarországba, jelesül Trencsén megye Puhó nevű helységébe, hol azonban mint protestáns alattvalók oly nyomatásnak voltak kitéve, hogy házukat elhagyva, VI. Károly császárhoz folyamodtak segélyért és pártfogásért.

A kivándorolt családok ezek valónak: 1. Drozdik György nemes posztógyáros, kinek utódai még most is ismeretesek Bécsben. 2. Szvetelszky György szintén nemes, posztós. 3. Bartos János szintén az. 4. Tessedik János kereskedő. 5. Tessedik György mészáros. 6. Tessedik Éliás szintén az. 7. Gebhárd Pál posztós. 8. Szerecska György kereskedő. 9. Kreysel János rézműves. 10. Hayni Pál posztós. 11. Majdan Miklós posztós. 12. Janurik János takács. 13. Turszky János posztós.

Ezek közül némelyek Puhóban, jelesül Szulyovszky kastélyában szíves vendégszeretettel fogadtattak; ezek közt voltak az én nagyszüleim is. Az üldözők neveit és jellemeit elhallgatom. De egy éppen ide tartozó eseményt nem hallgathatok el, mint olyat, melyben az isteni gondviselés legszembetűnőbben nyilatkozik. Midőn a három Tessedik testvér, tudniillik György, Éliás és János kezökben vándorbottal Bécs felé mentek egy erdőn keresztül, és ott egy terebélyes fának árnyékában leheverésztek, hogy kenyerükből és kis sajtjukból egyenek, felső ruháikat a fa törzsénél leterítették és szomorú szívvel tanácskoztak arról, hogy mitévők legyenek Bécsben, ha a császár nem lesz otthon., s emiatt soká kell majd várakozniok.

Ezen tanácskozás alatt egy penészes pénzdarab esett a kiterített ruhára. Felnéznek a fára, s látják, hogy egy favágó madár kopog a fa korhadt héjára és nagy csodálkozásukra ismét egy pénzdarab esett alá. Erre az egyik testvér felmászott a fára, és azon a helyen, hol a madár kopogott, talált egy űrt, melyben a leesett darabokkal együtt 300 forintnyi összeg volt. Most már könnyült kebellel s jó reménnyel folytatták útjukat Bécs felé, ahol a császár igazságszeretete valóban pártfogást nyújtott nekik. Ki kételkedhetik ilyenek folytán az isteni gondviselésben?

Jegyzet. Midőn Franciaországból kiűzték a hugenottákat, kik között oly sok kitűnő kézműves, gyáros és művész találtaték, akkor a bölcs porosz király, Frigyes a bayreuthi őrgróf és más okos fejedelmek kiküldték embereiket Franciaország határára, hogy azok a száműzött hitrokonaikat vendégszeretőleg fogadják, s útjokban segítsék; aztán adtak nekik szabadalmakat, házas telkeket, melyeken mesterségeiket kényelmes békében folytathatták.

És minő nagy virágzásnak indultak ezek az országok! Én gyakran csodálkozom az ezelőtt oly jelentéktelen Erlangen városkán, mely a francia menekült művészek és gyárosok szorgalma s a bölcsen berendezett egyetem által oly puszta homokos földön oly rövid idő alatt, 1743-tól Németországnak egyik legvirágzóbb, legegészségesebb és legszebb városává emelkedett.

De fájdalom, az én hazámban még a mai napig (amidőn ezt írom) titkos irigység és ellenszenv uralkodik idegen művészek, gyárosok és kézművesek iránt, kivált a falvakon. Nem kellene egészen felednünk Magyarország legelső bölcs királyának, Szent Istvánnak azon atyai intelmét, melyet Imre fia számára írt: „Meghagyom neked, fiam, hogy az idegeneket jóakarattal kezeld, és tisztességesen bánj velük, hogy szívesebben éljenek veled, mint másutt.”

Árvaságom

Hétéves koromban lettem árva, atyám meghalt, és az én jó anyám Pozsonyba költözött, hogy gyermekeinek jobb nevelést adhasson, egyszersmind elhatározta magában, hogy özvegységében mások gyermekeinek nevelésével fogja keresni kenyerét. Sokszor nyolc, kilenc, sőt tíz gyermeket is elfogadott kosztba, és számtalan előkelő család még sírjában is áldja gyermekük iránt tanúsított jóságáért. Az ő tanítása és példája folytán fogamzottak meg az én lelkemben is a józan nevelésnek főbb elvei.

Ifjúkori foglalkozásaim

Szüleim már a legzsengébb koromban kerti munkához szoktattak, és oly nagy kedvet ébresztettek lelkemben a kertészet és gazdászat iránt, hogy azokat egész éltemen át sok és fontos teendőim között is nagy szenvedéllyel űztem, s hetvenhét éven keresztül legkevesebb tizenötezer vadoncot és oltványt neveltem magból s terjesztettem el szerencsésen, különösen a gyümölcsfákban szegény Alföldön.

Első nevelő munkásságom

Alig végeztem el gimnáziális tanulmányaimat, anyámnak bölcs tanácsa folytán házi nevelővé lettem néhány előkelő polgári háznál Pozsonyban, hol több nemes ifjút oktattam különféle tárgyakban. Ezen hét éven át folytatott nevelősködésemnek következő hasznai voltak:

1. Megkönnyítettem szegény jó anyámnak gondjait.

2. Közelebbről megismerkedtem a különféle polgári, nevezetesen iparos, kereskedői és ügyvédi házak szokásaival, gondolkodásmódjával, előítéleteivel, háztartásával, példabeszédeivel, hibáival, kihágásaival, erényeivel és szükségeivel. Hol lehetne ezt az iskolában megtanulni? S mit ér minden tanulás ezek ismerete nélkül?

3. Itt tanulmányoztam tanítványaimnak tehetségeit, képességeit, hibáit és gyengéit, de egyszersmind azon forrásokat és okokat is, melyekből hibáik eredtek.

4. Megtanultam ismerni a házi urak és asszonyok, a gyermekek és szolgák, segédek és inasok, patvaristák [ügyvédbojtárok] és vezetők, szakácsnék és szolgálók, házibarátok és társalgók jó és rossz erkölcseit, s már ifjúkoromban oly világ- és emberismeretet szereztem magamnak, mely nélkül a világon oly keservesen lehet boldogulni!

Mulatságaim szabad időben

A labdajátékot szenvedélyesen űztem, és az erdőben olykor megejtett madarászatban oly testi ügyességet szereztem magamnak, mely sokféle nehéz foglalkozásomban, utazásaimban igen nagy hasznomra volt.

A kártyának és mindennemű hazárdjátékoknak esküdt ellensége voltam, kivált mióta a koromban igen ismeretes Rózsai-féle pozsonyi kertben, a Duna-parton, borzadás közt láttam egy uradalmi titkárnak játékfogadásait, melyeknek következtében nemcsak pénzét, óráját és nyakravalóját, hanem egymás után minden ruháját eljátszotta, és végre lelkét és testét is kockára vetette.

Ezen szomorú eset intő például szolgált nekem minden pénzre való játékokban. Felix quem faciunt aliena pericula cautum – boldog, ki más kárán tanulhat! Vasárnap esténként való furulyázásommal ott a Schöndorfi utcában, ahol három más társammal együtt megfizethetetlen kedves estéket töltöttem, nemcsak magamnak, hanem másoknak is gyönyörűséget okoztam. Ez volt az én ifjúkori legszebb mulatságom.

Tanáraim

Palumbini, Köhler, Peschkó, Szászki, Karlovszky, Benczur és Melián voltak az én tiszteletreméltó tanítóim, de Sztrecskó volt leghívebb mentorom, akit sok más ezrekkel együtt, mindig hálával fogok említeni számtalan tárgy- és nyelvismereteiért.

Ezen tanárok vezetése alatt gyakran fájdalommal tapasztaltam, mint szokták az iskolában az ifjak fejeit elbutítani, mert igaz az és igaz fog maradni mindig, amit nekem egykor a tiszteletreméltó kupferzelli tanár, Meyer Frigyes írt: az iskolában és templomban elbutított fő sohasem jő egyenes állásba vissza.

Kedvelt olvasmányaim

Pharamond, Menoie, Gellert+ iratai és beszélő állatai voltak azok, melyekből én fáradhatatlan szorgalommal merítgettem természettani, gazdászati és erkölcsi-vallási ismereteimet. Egy tanárom rossz néven vette, hogy ilyenekkel foglalkozom, s arra intett, hogy tanuljak logikát, s akkor képes leszek minden dolgok felett helyes ítéletet mondani. De az én fejembe sehogy sem fért az, hogy ítélhessek oly dolgok felett, melyeket nem ismerek s amelyekről még fogalmam sincs.

Itt lehetne alkalmazni az erlangeni híres jogtanárnak, Schersmidtnek azon nevezetes szavait: „Uraim, én is írtam egykor, még magiszter koromban logikát, könyvárveréseken ráadás gyanánt még kapható, de ne vegyék meg, mert egy krajcár is sok volna érte.”

Ezzel azonban éppen nem akarom elvitatni a logikának nagy hasznát, hanem csak figyelmeztetem a tanítókat, hogy tanítványaikat hasznos könyvek olvasására buzdítsák, a rosszaktól pedig óvják, terjesszék a jó könyvek ismeretét az ifjúság között, mert eddig az ritkán történt.

Rossz logikákat itt-ott még most is írnak, s némely iskolákban tanítják is, úgy, hogy némely legények, kik az iskolákból és egyetemekből hazatérnek, mindenről (még az érthetetlen dolgokról is) biztosan ítélnek, és semmi okos szóra nem hallgatnak.

Kedvetlenségeim

Értelmetlen és az életben hasznavehetetlen dolgoknak könyv nélkül való tanulása volt a legnagyobb kínja fejemnek és szívemnek. Önállóan nem gondolkozhatni, magamnak nem vizsgálódhatni, ez volt az én második nagy kínom; a harmadik pedig az, hogy az iskolában friss vérrel és egészséges testtel három-négy órát kellett egyfolytában ülnöm. Nézze meg, olvassa és fontolja meg bárki is, mit és mily alaposan ír e tárgyról August Hermann Francke.+

A tanulók kolduló éneklését, zenéjét és tisztelgését egyes házaknál és nyilvánosan az utcán mindig a XIX. század iskoláinak szennyfoltjául tekintettem, melyet már egyszer csakugyan el kellene törülni.

Az egyházi hivatalnokok fényűzése és adósságcsinálása, akik nem gondolva arra, hogy ügyefogyott árvákat és özvegyet hagynak magok után, akik mivel nem képesek a mindennapi kenyér megszerzésére, koldulni pedig szégyellenek, kéregető leveleket küldözgetnek széjjel (melyek helyettök nem képesek pirulni), bizonyára sokban aláássa a tanítói állás tekintélyét, mit az illető elöljáróknak célszerű eszközök által meg kellene akadályozniok.

Debrecenbe való utazásom és vissza

Hogy a magyar nyelvben és a magasabb tudományokban kiképezhessem magamat, elmentem a debreceni főiskolába, ahol tanáraim voltak: Szathmári István a teológiában, Sinai Miklós+ az egyháztörténelemben, Hatvani István+ pedig a természettudományban. Egy esztendeig élveztem a kollégium beneficiumát [kedvezmény] is. Azután Tokajon, Kassán, Eperjesen, Lőcsén, Késmárkon, Besztercén, Körmöcbányán és Selmecen keresztül, többnyire gyalog (mivel így több tapasztalást szerezhettem magamnak) visszatértem Pozsonyba. Itteni barátaim: Markovitz, Kuntze, Mrakota, Csernyánszky, Kuzmányi, Toperzer, Korányi, Laluszky, Pilgram testvérek, Jankovics, Pázmándi, Matkovics, – Debrecenben pedig Ambrózy János és Lehoczky Pál voltak.

Akadémiai utam, tanáraim

1763-ban indultam el Erlangenbe. Ezen egyetemet azért választottam magamnak, mivel ott, amint tapasztalásból is meggyőződtem – minden tanszakokban kitűnő tanárok működtek, az ifjúság nem féktelen, a város egyike a legszebbeknek Németországban, és a gyári ipar és a művészet is igen virágzó állapotban volt.

A költségeket, minden stipendium és konviktus [ösztöndíj és bentlakás] élvezete nélkül az én gondos jó anyám viselte, aki egy pozsonyi zsidó nőnek segítségével minden évnegyedben 15–18 aranyat küldött. Ezen szereztem magamnak taneszközöket Camerer antikváriusnál, élelmet és ruhát; amellett maradt is néhány krajcárom.

Tanáraim voltak: dr. Pfaciffer, Buttstadt, Kiszling és Kraft a teológiából, Arnold+ és Müller a természettudományból, Isenflamm és Delius a medicinaból és anatómiából, Lucan, Harless, Federe és Windheim a bölcsészetből. Ezek a reális tudományoknak legjózanabb elveit csepegtették szívembe. Néhány erlangeni és nürnbergi művésznek, kézművesnek és gyárosnak gyakori meglátogatása által figyelmessé lettem az általok létrehozott nagy haszonra.

Utazásaim

Miután Erlangenben két évet töltöttem, azon vágy keletkezett bennem, hogy más egyetemeket is meglátogassak. Megindultam tehát mindenekelőtt Koburgon át Jenába, mégpedig gyalog; onnét pedig Lipcsébe, Halléba, s Dessauon, Potsdamon, Spandauon és Charlottenburgon át Berlinbe mentem.

Halléban láttam a nagyszerű árvaházat mint szóló tanubizonyságát annak, mennyi jót tehet az emberiségnek egy olyan jószívű és éleseszű férfiú, mint amilyen volt H. A. Francke. Jenában láttam a szép vízszabályozást, tanubizonyságául annak, hogy egy bölcs fejedelem vezetése alatt mit képes felmutatni az emberi ész és kéz vízjárta vidéken, hogy egyszerű gát emelése által mily nagyszerű gépezetet lehet a víz által mozgásba hozni; mily nagy darab földet lehet vízmentesíteni és mesterséges kiöntés által termővé tenni.

Berlinben láttam a csinos és hasznos kanálisokat, melyeken oly kevés embererővel, gyakran egy vagy két lóval oly gyorsan, igen nehéz árucikkek minden veszedelem nélkül szállíttatnak a kereskedő házához vagy raktárához, s a kéznél levő ladikokon – minők Magyarországban még a folyóvíz mellett fekvő városokban sem találtatnak – zaj nélkül olcsón hordják ki a hajóból rendeltetésük helyére. És mégis vannak emberek, akik a tudvágyó ifjaknak tiltani akarják az oly hasznos utazást! Itt éreztem csak, hogy mért nevezi a német nép Nagy Frigyest joggal igazán nagynak, és mért szerették őt annyira alattvalói.

Charlottenburgban és Berlinben láttam a gyönyörű, hűs árnyékkal kínálkozó kellemes erdőket az egykori homokpusztaságon, és elgondolkoztam a Tisza-vidéki puszták felett, ahol egész napon át hiába keres az utazó egy-egy fát, melynek árnyékában megpihenhetne. „Nagy termékeny földdarabok mérföldeken keresztül műveletlenül hevernek, nem használtatva sem gabonatermesztésre, sem marhatenyésztésre; nincs ember, nincs egymáshoz közel fekvő kunyhó; puszta vagy mocsár van ott, ahol népes városok vagy falvak virágozhatnának.” Ezt olvastam egy könyvben. Kedves Hazám! Vajon e rajzban nem ismered-e föl tulajdon képedet?

Potsdamban bámultam a Sanssouci-kertet, a királynak új palotáját kincseivel, a katonai hadgyakorlatot a braunschweigi herceg által vezetve, és a Pregelfolyócska ügyes felhasználását. Itt fogamzott meg bennem a kanálisépítés, a folyók és mocsárok szabályozása és helyesebb felhasználása iránti előszeretet, itt saját szemeimmel győződtem meg ezeknek országos hasznáról. Azért szólaltam fel oly gyakran és oly melegen a szolnoki és szegedi csatorna ügyében, de fájdalom, haszontalanul! Innét eredt az én előszeretetem a faszegény alföldi vidéken való fatenyésztés iránt; innét az én hő óhajtásom a magyar folyók és káros mocsárak rendezése után, melyet báró Vay Miklós kir. biztos ezelőtt nyolc esztendővel Békés és Bihar vármegyékben mérnök fiam által foganatba is vett, lelkesen és eredménydúsan folytat, de még ezideig be nem fejezett. Szvoboda főhadnagy elnöksége alatt 1817. szeptember havában összeült bizottmány tiszta fényben állítja elő ez ügyet.

Visszatérésem a hazába

Láttam, hogy némely koldusszegény, az iskolában énekléssel, kéregetéssel, bókolással kenyeret kereső, alumneumokban (bentlakásos neveldében) felnevelt, stipendiumokkal támogatott hitjelöltek hazájukba való visszatérésük után azonnal kényelmes életet folytatnak, kávét, csokoládét és pálinkafélét iszogatnak.

Itt eszembe jut egy adoma: Egy falusi kovácsnak a fia hazajött a külföldi egyetemekről, s a faluban egy egykori iskolatársa e szavakkal jelentette megérkezését a többi pajtásoknak: „Hazajött már Kovács Pista, túrós zacskó a fejébe, tarka pokróc a nyakába, tintalevet iszik.” (Kávé.)

Az ilyen alig ül be a paplakba, már az ifjú tiszteletes asszonynak díszszobát, tükröt, toilettet, kanapét, kocsist és lovat kell tartania, hogy kikocsikázhassék és látogatásokat tehessen! És azután panaszkodik, hogy alig lehet megélni, alig van mindennapi kenyere.

Én mint szarvasi pap tizenöt esztendeig nem ittam kávét, sem csokoládét, sem pálinkaféle italt; dohányért, pipás társaságért ötven éven keresztül 50 krajcárt sem adtam ki; cselédeim és lovaim kénytelenek voltak maguk bekeresni bérüket, szénájukat és abrakjukat; látogatásokat nem tettem soha, kivéve legbizalmasabb barátaimnál, s így viszont látogatásoktól is meg lettem kímélve. Ekképpen takarítottam meg az időt és pénzt arra, hogy egy félszázadon át oly sokféle munkát végezhettem, hogy beszerezhettem a szükséges eszközöket iskolai, egyházi és gazdászati dolgozataimhoz, hogy ama kor szükségeihez képest gyarapíthattam nevelészeti és gazdasági könyvtáramat, hogy a magasabb nevelés érdekében utazásokat és kellő gyakorlati kísérleteket tehettem.

Nyilvános hivatalba lépésem

A szláv [szlovák] nyelvet, melyet Pozsonyban és Erlangenben majdnem egészen elfeledtem, kénytelen voltam Szarvason, mint hitjelölt, újra tanulni, s egyházi beszédeimet, melyeket vagy magyar, vagy német nyelven dolgoztam ki, nagy fáradsággal fordítattam szlávra és úgy tanultam be könyv nélkül. Emellett egy Becherer nevű derék katonatiszt vezetése mellett gyakoroltam magamat a kertészetben. Az emberismeretben pedig sokkal többet haladtam, mint az egyetemeken.

Első papi állomásom Surány volt, Nógrád vármegyében, Sréter György kastélyában, ahol mint udvari lelkész félévig tanulmányoztam a magyar földesurak életét és elveit.

Második papi állásom Szarvas városa Békés vármegyében! Itt vizsgáló szemmel tekintettem magam körül, kerestem a költők által oly elragadó színekkel festett falusi élet egyszerűségét, és találtam együgyűséget, ostobaságot, bizalmatlanságot még a leghasznosabb javaslatok iránt is, hamisságot, gonoszságot, rögzöttséget és hiányt még a legszükségesebb dolgokban is. Kerestem cselekvő keresztyénséget, és találtam a vallás álcája alatt borzasztó zavart, hamis néphitet, babonaságot, előítéletet, ferde vallásos nézeteket, melyek a földművelő nép lelkében sötétséget, a szívben aggodalmat és az életben nyomort terjesztenek. Hogy minő állapotban találtam a népiskolákat, azt megírtam a Magyar gazdában. [A parasztember Magyarországban… ]

Fő gondomat tehát az képezte, hogy a szarvasi egyháznál és iskoláknál tapasztalt hiányokat kipótoljam, a rosszat jóvá tegyem. Megkíséreltem minden lehető eszközt. Ott fogtam a munkához, ahol legégetőbb szükség volt. Megkezdtem a házi nevelés nagy munkáját házlátogatásnál a nálam kosztban levő gyermekeknél; különösen nőmet és idősebb leányomat igyekeztem bevonni, hogy utóbb munkatársaim lehessenek. És ez kitűnően sikerült is.

A beteglátogatásokat arra használtam fel, hogy nemcsak a beteget, hanem a jelenlevő egészséges családtagokat is igyekezzem felbuzdítani.

Nyilvános előadásaimban igyekeztem felmutatni a babonaságnak, az uralkodó előítéleteknek és káros szokásoknak esztelenségét; s emellett kimutattam az Isten munkáiban, a természetben nyilatkozó nagyot, szépet és hasznosat. Ki akartam kutatni az emberi nyomorúság forrását, reámutattam, s amennyire lehetett, azon igyekeztem, hogy azt bedugjam. Külön beszédeket tartottam a szülőknek és külön a gyermekeknek. A kateketikai leckéken, a felolvasások és reggeli könyörgések alkalmával fejtegettem a gazdák és cselédek, a felsőség és alattvalók, a tanítók és tanítványok, a szülők és gyermekek, a gazdagok és szegények, az egészségesek, betegek és gyógyulók kötelességeit. Ez sem volt egészen haszontalan.

Minthogy azonban e munkában arról győződtem meg, hogy a nép között a korosabbak igen nehezen hajlíthatók és javíthatók, azért fő törekvésemet oda fordítottam, hogy jövendő hivatásához képest az ifjúságot neveljem. Ez okból a szarvasi tanítókat józanabb pedagógiai elvek ismeretére akartam vezetni. Megszereztem a legkitűnőbb nevelészeti műveket, hogy azután, a körülmények szerint majd ennek, majd annak a tanítónak adhassam kezébe olvasás végett. Kettőnél el is értem célomat annyira, hogy az eredmény felülmúlta várakozásomat, amennyiben az egyik, ti. Farkas Jónás már több mint hatvanéves ember volt; – de amellett csupa tevékenység, mint azt az egyházi jegyzőkönyvek is tanúsítják 1787-ben a 187. lapon.

Majd tiszttársaimhoz fordultam. Kétszer javasoltam egy olvasóegyletnek alapítását méltányos feltételek mellett; de mind a kétszer megbuktam tervemmel.

Ezért ismét visszatértem a parasztgyermekekhez, vagyis azon osztályhoz, mely még legkevésbé romlott.

Készítettem a falusi gyermekek szükségeihez mért olvasókönyvet (a maga nemében elsőt a magyarországi evangélikus iskolákban), mely Pozsonyban a szerző és a szarvasi egyház költségein meg is jelent. Ebben a könyvben mindent a gyermekek felfogási tehetségéhez igyekeztem alkalmazni, és csak azt vettem fel, ami a gyermekek értelmét megvilágosíthatja, a gondolkodást éleszti és a szívet nemesíti, s minden jóra alkalmassá teszi; – a tanítónak pedig alkalmat nyújthat arra, hogy a tanítványokkal hasznos és tanulságos beszélgetést kezdjen.

Nemsokára a Békés megyei evangélikus iskolák feletti felügyelőséggel, azaz dékánussággal bizattam meg, és mikor mint dékán hatáskörömet meghatározó utasítást kértem, akkor azt nyertem feleletül, hogy a legjobb belátásom szerint egészen szabadon intézkedjem, míg alkalmas utasítások készítésére kerül a sor.

Eközben egy igen nevezetes körülmény adta elő magát. Az ismeretes és alapos ratio educationist az evangélikus iskolákban is keresztül kellett vinni. II. József császár mindjárt uralkodása kezdetén nyilatkozatot kért az evangélikusoktól arra nézve, hogy vajon hajlandók-e és mennyiben követni a ratio educationist vallásszabadságuk épségben tartása mellett? Ezen, a protestánsokra nézve oly igen fontos kérdésre megfelelni én hivattam fel az akkori egyházi felügyelő, br. Prónay Gábor által. És e dolgozat utat nyitott nekem a Pozsonyban székelő királyi isk. bizottmányi tagsághoz, mely minőségben nemes Skerlecz M. elnöklete mellett az említett br. Prónay Gáborral és a pozsonyi préposttal, Felbigerrel+ dolgozván, döntő befolyást nyertem a magyar tanügyre, melynek fölemelése képezi gondjaimnak legfőbb részét mai napig is.

A rám bízott tizennégy iskolának első meglátogatása alkalmával azonnal észrevettem a borzasztó slendrianizmus pusztításait, s meggyőződtem, hogy itt a legszentebb törekvés, a legvilágosabb okoskodás is csekély hatású lesz. Azért elhatároztam magamban, hogy az én eszményem szerinti mintaiskolát fogok felállítani. Elgondolkoztam afelett, hogy mennyi nehézséggel kell megküzdenem, ha a szükséges költségeket, munkásokat, tanítókat és taneszközöket ki akarom állítani. Végre is a legrövidebb, legbiztosabb, de egyszersmind legköltségesebb utat választottam, ugyanis: a szarvasi uraságtól kértem hat hold szikes földet. 1780-ban május 8-án kedvező választ nyerve, építettem egy iskolát, alapítottam kertet és könyvtárat, szereztem kellő eszközöket és gépeket a magam költségén, s négy esztendőn keresztül magam tanítottam ingyen a szarvasi mindkét nembeli nagyobb ifjúságot, hogy belőlük hely és idő körülményeihez képest értelmes embereket, jó keresztyéneket, munkás polgárokat, ügyes gazdákat és gazdasszonyokat képezzek.

Ezen tanításnál figyelembe vettem:

1. a nagy szükséget, hogy a falusi iskolai tanítás hiányai reális tanokkal olyképpen pótoltassanak, hogy az Istennek műveiben való helyes ismerete terjesztessék; tanítványaimat tehát értelmesen gondolkodó emberekké képeztem, óvtam őket a butaságtól, babonaságtól, veszélyes nézetektől, rendetlenségtől és bűntől, hogy így a természet nagy teremtőjének és fenntartójának igaz ismeretére, a természeti dolgok illő használatára, az iparra és ezzel földi és mennyei boldogságuk megszerzésére vezessem.

2. az állami felsőséget és az alattvalók .jólétét, hogy az iskolai tanításnál a felsőség bölcs rendeletei, melyek az alattvalók javát célozzák, jól megmagyaráztassanak és a honpolgárok ama rendeletek készséges követésére buzdíttassanak, s gyakorlatilag már a gyermekek is arra szoktattassanak. Például a selyemtenyésztésre vonatkozó parancsot én a gyermekek által úgy hajtattam végre, hogy az egész selyemkészítési munka, kezdve az eperfáknak való föld elkészítésétől, a mag elvetésétől, kapálásától és a csemeték átültetésén, tisztogatásán és locsolásán – a selyembogarak kiköltésén, felnevelésén, begubózásán, osztályozásán keresztül egész a selyem legombolításáig és felhasználásáig – mindez a gyermekek kezén ment keresztül. Ezáltal az egész eljárást könnyen felfogták és gyakorlatilag elsajátították.

Éppen ezért foglalkoztam a Magyarországon terméketlennek tartott szikes föld művelésével: gyakori szántás, szintezés, más földdel való keverés, homokkal, hamuval, trágyával való behintés, lóhere- és kukoricatermelés által oly használható állapotba hoztam, hogy már az első két esztendő alatt ötvenháromféle terményt voltam képes rajta felmutatni, és minden terménynek a háztartásban, kereskedésben, különféle iparágakban és gyárakban vehető hasznát megmutattam. – Egy ily gyakorlati gazdászati leckének leírása megjelent az 1784. évi Wiener Provinzialnachrichten IV. negyedben 1780-81. év, 82. szám –, miből az intézet szellemével könnyen meg lehet ismerkedni.

A gyakorlati gazdasági kertben szemmel láthatólag és kézzelfoghatótag ismertettem meg a javított gazdászat, szántás, mesterséges rétművelés, istállózás, különféle kerti veteményezés, gyümölcsfatenyésztés, eleven sövények készítése, méh- és selyembogártenyésztés, lóhere és fűmag termelése, tisztítása és felhasználása módjaival, úgyhogy mindezt saját tapasztalataik folytán ismerték a tanítványok, s megtanulták, miként kelljen a gazdászat egyes részeit az egésznek kára nélkül, kevés és gyenge kézzel nagy haszonnal kezelni, s ekképpen az eddig használatlan terményeket a saját és a haza javára fordítani.

II. József császár észreveszi működésemet

Midőn megkezdett művemet így csendben mindinkább tökéletesíteni törekedtem, II. József éles szeme csakhamar észrevette hazafias vállalatom célját. 1787. évi szeptember 2-án megjelent Szarvason Békés vármegyének alispánja, Angyal József, a főjegyzővel, Sztermenszkyvel és más kitűnő egyéniségekkel együtt és reggeli fél tíz órakor az evangélikus templomba jöttek, hol a nép éppen vasárnapi istentiszteletre gyűlt össze. Sztermenszky az oltár elé lépett és ünnepélyesen felolvasta a német nyelven szerkesztett királyi leiratot; utána Angyal erőteljes magyar beszédben ecsetelte az ünnepély fontosságát és okát, mire aztán egy aranygyűrűn és vörös szalagon függő, 25 arany értékű érmet adott át nekem, mint az intézet alapítójának és egy más hasonló értékű érmet nőmnek, mint az intézet körül fáradozott segédemnek. Erre következtek a hálabeszédek német és tót nyelven.

A fejedelemnek ezen magas kitüntetése által felbátorodva, az égnek az egymásra következett száraz évek alatt kertemben tanúsított bő áldása folytán felbuzdítva és az Istennek további kegyelmében és gondviselésében bízva – tízévi kísérlet után elhatároztam magamban, hogy intézetemet nyilvános tanintézetekkel fogom összekapcsolni, annyival is inkább, mivel erre az egyháznak tekintélyesebb tagjai által felszólíttattam.

Az első vizsgálatok a szarvasi evangélikus paplak melletti kertben tartattak. Midőn 1784-ben egy császári lovas regement szállásolt Szarvason, és a vizsga a kertészeti tárgyakból a papi kertben néhány katonatiszt jelenlétében tartatott, ezeknek egyike azt a megjegyzést tette, hogy minek tenyésszen a katona gyümölcsfákat, mikor úgyis bizonytalan, ki fogja gyümölcsét élvezni? Erre leányom, Tessedik Terézia, ki 21 éves korában halt meg, azt felelte: Tiszt úrnak egy ilyen kérdésére felel egy öreg sziléziai parasztember, H. S., Sophia utazásában. Előhozta a könyvet, és olyan nyomatékkal olvasott belőle, hogy a tisztek mind elcsodálkoztak rajta.

– Éljen, éljen! – kiáltották a tisztek.

Az ezen vizsgánál tapasztalt lelkesedést nem lehet leírni, azt csak érezni kell.

Hogy azonban a tisztelt olvasó közelebbről megismerkedhessék az intézet szellemével és a nyilvános gyakorlati gazdasági és ipariskolám által felmutatott eredménnyel, erre nézve álljanak itt a következő adatok, melyekből a nevelésnek és nemzetgazdászatnak minden elfogulatlan ismerője meggyőződhetik az ily iskolák hasznos voltáról.

A gyakorlati gazdasági és ipariskola

A Magyarországon általában elfogadott azon nézetet, hogy a szikes föld nem mívelhető, a fentebb említett módon harminc esztendőn át tényleg megcáfoltam, mert tíz-tizenkétezer különféle fajta fát neveltem rajta részint magból, részint vadon felnőtt s rendbe ültetett csemetékből; azonfelül a mesterséges kaszálónak hasznos voltát hat- és hétszeri kaszálás által bizonyítottam be; hat tavaszon át 11 mázsa selymet termesztettem és dolgoztattam fel kis iskoláslányokkal és a magyar ipar ezen új ágának hasznos és gyakorlatias voltát az abból készített szép és jó csíkos francia szöveteken láthatólag megmutattam.

A lucernamagból már 1788-ban nyolc mázsát kaptam. Ezen termény a következő években csak a kertben 17 mázsára rúgott, a többi földeken pedig, némely szarvasi lakosoknál már meghaladta a 90 mázsát. Sőt, ami több, a lucernamag az egymásra következett három száraz, de éppen ezért ezen cikkre kedvező esztendőben kétszer ért meg egy nyáron, mi által ezen gazdasági cikknek leghasznosabb, s a magyar éghajlatnak legkedvezőbb volta fényesen bebizonyult.

Úgyszintén sok kísérlet után az is bebizonyult, hogy az istállózás, gyümölcs- és egyéb fák nevelése, méh- és selyembogártenyésztés, eleven sövény és mindezeknek célszerű felhasználása nálunk is lehetséges.

Az iskolás gyermekek négy hét alatt három mázsa tépetet készítettek a szegények számára; kétkerekű rokkán megtanulták, hogyan kell lenből vagy kenderből egyszerre két fonalat fonni; végre pedig gyakorolták magukat a magyar kecske- és juhgyapjú feldolgozásában, úgyhogy szövetük vetekedett az úgynevezett „Serge de Nimes v. Serge de Mome” nevű kelmékkel. Mindezt Istennek segítségévei eddig saját költségemen, 5523 forinttal hoztam létre.

Minthogy azonban az ily tényekkel magát ajánló könnyű, gyakorlatias tanmódszerem sokaknak tetszését megnyerte és a téli hónapokban kilencszáznál több jelentkező kisebb és nagyobb tanítvány nem fért többé az épületbe, minthogy az intézetnek magas pártfogói és barátai bővebb ismeretet kívántak magoknak szerezni ezen, a maga nemében egyetlen magyar intézetről, melynek alapítója meg volt győződve arról, hogy a kész mű nagyobb hódításokat tesz, mint a készülőfélben levő: azért elhatároztam magamban, hogy a már régóta készen álló és az 1791-i nevelészeti és gazdászati célú utazásomban az elismert tekintélyű gothai Beckerrel, schnepfenthali Salzmann-nal,+ jenai Schützzel, erlangeni Seilerrel, kupferzelli Meyerrel és a pozsonyi Sztrecskóval közlött és mindezek által helyeselt tantervemnek legalább vázlatát be fogom mutatni a nagyközönségnek.

Ezen gyakorlati gazdászati és ipariskolának eszméje abból állott, hogy benne a paraszt és a polgári gyermekek, nem szerint elkülönítve, úgy szerezzék meg a minden tekintetben szükséges reálismereteket, hogy emellett elég gyakorlati ügyességgel bírjanak a megszerzett tárgyismeretet az államélet különféle viszonyai között helyesen alkalmazni.

Terve szerint a felső emeleten a tanárok laktak, a földszinten tantermek és dolgozó szobák valának a hozzájok tartozó rakhelyekkel együtt, mely utóbbiak egyszersmind számoló-, író- és rajziskolák is voltak.

Míg az első osztálybeli tanulók a tanteremben tanultak, addig a többi osztálybeliek a dolgozótermekben és a rakhelyeken voltak elfoglalva. Azután az első osztályt felváltotta a második, majd ezt a harmadik, s így tovább. A folyosó oly munkák számára volt berendezve, melyek nagyobb zajjal jártak, vagy melyeknek több tér kellett, pl.: az esztergályozás, gyapjútisztítás, osztályozás stb.

Az iskola alapját az eddig föl nem használt emberkezek és emberfejek képezték a részint ismeretlen, részint felhasználatlan hazai termények körül; továbbá az én egész családomnak és vagyonomnak felhasználása ezen termények nemesítése, feldolgozása és terjesztése körül.

A tudományokat a körülmények szerint, különféle tanítók adták elő. A kisebb gyermekek az olvasókönyvet használták; a nagyobbak, ti. a szeminaristák és gyakornokok tanulták a földrajzot, természetrajzot, természettant, az emberi test ismeretét, dietétikát [táplálkozástudomány], polgári építészetet, rendőrséget, pénz- és kereskedelmi tudományt, technológiát, gazdászatot, kémiát és neveléstant.

A végzett munkák sajátságai és különös meghatározásai:

a) a tavaszi időszakra,

b) a nyári időszakra,

c) az őszi időszakokra,

d) a téli időszakra,

e) egész évre,

f) minden rendűek számára,

g) bizonyos szükségletek szerint.

Mindezen munkáknál idő és körülmények határozták meg: az eszközök kellő alkalmazását.

Ezen iskola hasznai valának

I. a tanulókra nézve, amennyiben

a) testi erejüket és

b) lelki képességeiket fejlesztette,

c) az ártalmas ösztönöket csillapítá, a restséget, unalmat, káros egyedüliséget, haszontalan idővesztegetést, erkölcsrontó fecsegést, játékosságot, veszekedést, féktelenséget, illetlenséget, sőt önfertőztetést és más bűnöket eltávoztatá,

d) az iskolai időnek, ifjú erőnek, tehetségnek, képességnek, hasznos ismereteknek, szabad időnek és mulatságoknak illő felhasználására buzdítsa,

e) az egész természeti, erkölcsi, keresztényi és nemzetgazdászati nevelést előmozdítsa,

f) különféle egyes különös körülményeket illetőleg,

g) szabados dicsvágyat ébreszt arra nézve, hogy a tanulók másokat a tanulásban túlszárnyaljanak, és példát adjanak a jóban.

II. A tanítókra és tanítónőkre nézve;

III. a szülőkre, különösen szülők nélküli árvákra, koldusgyermekekre és elhanyagolt gyermekekre nézve, akiknek ugyan vannak szüleik, de akik nem törődnek velük.

IV. A felsőbbségre, a fejedelemre, az államra, a közönségre, a hazára és az összes emberiségre nézve.

V. A mezei gazdaságra, a használatlan földekre és terményekre, különösen pedig a felhasználatlan gyermekerőre nézve.

Ezen gyakorlati gazdászati és ipariskolában a különféle gyermekekhez képest több mint hatvanféle munka végeztetett, de nem egyszerre, hanem lassan egymás után idő és körülmények, lelki-testi képességek, hajlam és kedv szerint; tehát a gyermekek nem terheltettek, nem osztatott ki nekik egész napi munka, hanem csak akkor alkalmaztattak, mikor arra leginkább alkalmatosaknak látszottak. És e munkák mindig a helyi körülményekhez voltak szabva, s oly tárgyakra szorítkoztak, melyek mellett legtöbb érdekük volt, amennyiben vagy maguknak a gyermekeknek, vagy szüleiknek, vagy más embertársaiknak és a hazának használtak vele, s egyúttal a hazai termények ügyes felhasználásával az állami kormányrendszert is előmozdították.

A munkák úgy voltak beosztva, hogy a gyermekek minden évszakban le legyenek foglalva, hogy a szükséghez képest, különösen a földnek jobb művelése és hasznosítása, az iparnak felvirágoztatása, gyárak emelése és a kereskedelemnek nagyban való megmozdítása eszközöltessék. S ehhez képest nem lehettek egyhangúak és fárasztók, hanem változatosak, hogy a hosszan tartó erőfeszítés az ifjú erőt el ne riassza. Ezen munkák, amennyire csak lehetett, mindig szabadban végeztettek, vagy pedig jó szellős helyiségben.

Így igyekeztem kipótolni az elemi oktatás hiányait: így ébresztettem, fejlesztettem, buzdítottam, foglalkoztattam a parasztgyermekek tehetségeit saját munkájuk által; így készítettem őket elő jövendő életpályájukra, hogy a közszolgálatban, a munkában megerősödvén, a nemzeti iparnak művelt előmozdítói lehessenek.

És mily végtelen sok jót eredményezett a gyermekeknek munka általi feltüzelése! A tanárokat örömmel várták be; a munkaórákat pedig folytonos élénkségben töltötték, mivel gyakori változtatás által mindig jó kedvben és versenyzési buzgalomban tartattak, minek következtében utóbb nagyobb ügyesség és munkában való szenvedély fejlődött ki.

És ez azon álláspont, melyre én az iskolás gyermekeket emelni óhajtoztam, mielőtt az iskolát elhagyva a haza közszolgálatába lépnének.

Az ekképpen gyakorlott gyermekekkel bármely közhasznú vállalatnál, intézetnél, terménynél, s egészben véve az összes nemzet művelődése körül végtelen sok jót lehetne tenni. Hogyan lehetne a közhasznú ismereteket, és ismeretlen terményeket könnyebben kedveltté tenni a parasztember, mesterember, kereskedő, gyáros és vállalkozó előtt, mint ha folytonos kísérletek által saját gyermekeinél látja sikeresen valósítva? Csak így vész el lassanként a minden jó újításnak hatalmas gátolója, mely a keményfejűeknél „az nem lehet”-féle kifejezésben nyilvánul. Ekképpen az ifjú és öreg földmíves teljesen megismerkedik saját vidéke jólétének természeti dús forrásaival és gazdagságával; ekképpen tanulja meg gyakorlatilag, hogy hol keresse eme forrásokat. Hogyan találhatja fel. S okossága és tevékenysége által miképpen használta fel, és hogy a maga és a közjó előmozdítására mint vezessen másokat is.

Így lehet a hazának oly embereket nevelni, kik az iskolában tanultakat az életben az ipar felvirágoztatására tovább terjesztik, és magokat kedvessé teszik.

Ez vázlata az én szarvasi intézetemnek. A részletek feltalálhatók irományaim között.

Iskolám gyümölcsei, eredményei

Az ifjúság szép haladása a tudományok különféle szakaiban minden várakozáson felül volt. A Szarvason 1787. május 2. és 3-án t. Pongrácz B. Pest és Békés megye egyházi és iskolai felügyelője elnöklete alatt tartott esperesi gyűlés jegyzőkönyve így hangzik: „Minden osztályok sorban megvizsgáltatván, a gyermekek a következő tárgyakból: um. betűzés; sillabizálás és olvasásból – továbbá a nagyobbak a hit- és erkölcstanból, bibliai és hazai történelemből, természetrajzból, mértanból és természettanból, mezei gazdaságtanból, dietétikából, párbeszédes szavalásból, mely tudományok mellett a feladott kérdésekre írásbeli feleleteket is adtak, éspedig minden várakozáson felül, a hallhatóság teljes megelégedése mellett, eddig hallatlan eredménnyel. Mindez kiválólag a jelenkori neveléstudományban legjártasabb és az iskolának élő tisztelendő Tessedik Sámuelnek érdeme, kinek fáradhatatlan munkássága folytán a növendékek ily nagy előhaladást tettek, hogy mindenkit bámulatra ragadnak, továbbá érdemteljes tanítójuknak (Farkas Jónás), aki alatt nemcsak szorgalomban, hanem a tudományokban is előrehaladtak.”

Ugyanilyenféle tanúbizonyságot tettek a királyi küldöttségek is, melyek a boldogult Lipót császár parancsa folytán az iskola eredményeit vizsgálták. Kitűnik ez a nyilvános és gyakran hirdetett udvari leiratokból. A sok tanúbizonyság mellőztével rövidség okáért itt csak kettőt említek fel.

Az 1798. év július 2-án kelt királyi leirat szavai ezek: „hogy az efféle gyakorlati gazdászati intézetek felállítása az egyetem és más felsőbb intézetek mellett szükséges és hogy amíg ezen új tanrendszer az egyetemen és az akadémiákon életbe lép, addig az ifjak a Tessedik-féle intézetbe menjenek, hogy kellő képességet szerezhessenek magoknak. Hogy pediglen ezen gyakorlati gazdasági intézetnek haszna az ország más vidékein is minél inkább szétterjedjen, őfelsége kegyelmesen rendelni méltóztatott, hogy minden kerületből legalább egy – tanítóságra készülő jelesebb ifjú, aki ti. a gazdászat iránt hajlammal bír, Szarvasra küldessék tanulás végett és ott Tessedik Sámuel igazgatása és tanítása mellett, kétévi gyakorlatról szóló bizonyítványt nyervén, a tanítói hivatalra minden más pályázók előtt alkalmaztassék.”

Ezen királyi rendelet hét esztendőn át követtetett; hogy mért nem tovább is, arról majd csak későbben szólok. Némely okokról szándékosan hallgatok, mert azokról jobb hallgatni, mint beszélni vagy írni. – De még két tanúbizonyságról kell megemlékeznem.

Egy Povázsay Máté nevű aggastyán, aki még most is él, és nemrég szarvasi bíró is volt, egy vizsgálat alkalmával nyilvánosan ezeket vallotta: ezelőtt nekünk szülőknek kellett gyermekeinket tanítanunk és taníttatnunk; mostan pedig gyermekeink tanítanak bennünket, ha az iskolából hazajönnek.

Lehoczky Pál Békés megyei esküdt egy vizsga után ezeket mondta: Már ezek a fattyúk többet tudnak, mint mi.

Midőn az intézet gyümölcsei némely emberek szemeinek nagyon rosszul estek, föltámadt a rút irigység, és nyugtalanul várták az új tanrendszernek előre megjósolt rossz következményeit… Némelyek rettegtek a földmívelők felvilágosodásától – mások azon sejtelemmel rettegtették a népet, hogy amit én önként szabad elhatározásomból tettem, azt tőlük majd mint kötelességet fogják követelni…

Gyűlölet, irigység, gúny, üldözés és ármány. Ezeknek tizenhárom oka. Szenvedéseim

I. Midőn az én tanrendszeremet az ország gondolkodó férfiai, úgy mint a külföldiek, általános tetszéssel fogadták, akkor az obskuránsok és slendriánok gyűlölni kezdték azt, mivel azáltal háttérbe látták magokat szoríttatni, s féltek azon szemrehányásoktól, melyeket felülről már eddig is kaptak: Ha Tessedik oly népes (10–12 ezer lélekből álló) gyülekezetnek papja, oly sokféle foglalkozás mellett, annyi gyermekkel és oly kevés jövedelemmel mindezt megteheti, miért nem teszik mások is, akiknek több a jövedelmük, több a vagyonuk, idejük és pihenésük?

„Az emberek mindig azt szokták leginkább ócsárolni, amit nem képesek megtenni. Rendkívüli érdem bűnné lesz, melyet sohasem bocsátanak meg. Az iskolában mindent tanulnak, amit ismét el kell felejteniök.” Ezt szokta mondani Krisztina svéd királynő.

Ilyen emberek lázították fel ellenem saját híveimet! Sőt fogja-e hinni az utókor azt, hogy még prédikáltak is ellenem nyilvános helyen, amint az a következő levélből kiviláglik, melyet a derék Józsa István, előbb Békés vármegye orvosa, most pedig szabolcsi doktor írt báró Prónay László őexcellenciájához: „Nagyméltóságú báró úr, királyi tanácsos, legkegyelmesebb uram! Mint orvos járulok nagyságod elé életet vagy halált kérni egy nagyon sérült beteg számára. S e küldetésemben – ámbár szakomtól eltérek – a Milót védelmező Cicerónál boldogabbnak érzem magamat felszólalni egy becsületes ember ügyében, s e részben – mi szintoly könnyű, mint nehéz – nem hagyom magamat visszarettenteni sem a fenyegetések, sem a bíró kegyetlen szigora által, hogy olyannak ne tüntessem fel őt, mint aki legnagyobb gyöngédsége és vele született emberbaráti jóakarata és jótékonysága által igen kitűnő.

Tisztelendő Tessedik Sámuelt, a kitűnő szarvasi lelkészt értem, nagyméltóságú uram, aki mint vallásának ernyedetlen híve, hallgatóinak buzgó lelkipásztora, minden tudományszakban jártas, a közjó előmozdításában fáradhatatlan férfiú – erejét, életét és minden tehetségeit, hívei iránti szeretetből, feláldozza. Szóval, hogy Homérosszal röviden szóljak, oly férfiúról emlékezem meg a keresztyén egyházban, aki az államgazdászati tudományokban legtöbb érdemeket szerzett magának, s aki nekem éppen azért legkedvesebb.

Ezen férfiú, nagyméltóságú báró, egészen oda van, s ha csak elleneitől függne, el is halhatna, sőt amennyire kemény sorsát én tapasztalom, meg is halna, s mint ártatlan esnék áldozatául néhány elvetemült, hogy ne mondjam, az egész keresztyén világban legkipróbáltabb gazemberek dühének. Tartok tőle, hogy Tessedik ügyében azt kell jelentenem: ő kevés életbölcsesség és nagy lelki gyötrelem miatt szenved olyannyira, hogy nagyon is félő, miszerint agyrázkódás és elmeháborodás fogja érni.

Valóban sokkal feltűnőbbek, s messze földön sokkal elterjedtebbek e férfiúnak nemzedéket túlélő érdemei, semhogy tiszttársának irigykedése alááshatná azokat. Ezért van, hogy a szentegyházban, melyben a vétket irtani, az erényt oltogatni, az Isten igéjének magvait hintegetni, s az Istent imádni kellene, Tessedik ellen villámok szóratnak, gyűlölet szülte rágalmak hintetnek, a nép lázíttatik, zendülés támasztatik, s az egyház romlásra vezettetik.*

Ezek azok, nagyméltóságú uram (mert még több is volna), melyek Tessediket, ki még most is veszélyesen beteg, ágyhoz szegezték, melyek előttem, mint testi orvosa előtt – ki a bajt kezdettől fogva figyelemmel kísérem – világosak, és melyeket most egész őszinteséggel nagyméltóságod tudomására hozok, hogy egyúttal tehetségem szerint ama férfiú életéért és javáért, megtartásáért, hathatós és gyors oltalmáért, s minden ellenségei ellenében való védelméért, s nagyméltóságod atyai pártfogásáért legforróbban könyörögjek.

Csaknem fárasztó, sőt talán végtelen volna előadásom, ha egyéb fontos körülményekre is akarnám nagyságod becses figyelmét fordítani; azért ezt mellőzve, csak azon egyért esedezem alázatosan, méltóztassék ezen felszólalásomat mindenki előtt, de kivált őelőtte – akiért ezt szeretetből tettem – elhallgatni.

Aki nagyrabecsült kegyelmébe, s hathatós pártfogásába ajánlottan, vagyok nagyméltóságodnak legalázatosabb szolgája, Józsa István, phil. et med. doktor, s Békés megyei orvos.”

Így írt egy buzgó katolikus orvos az ő protestáns betegének egészsége és élete érdekében. Az Isten áldja meg érte!

Ó, mi felséges, mi szent a kedélynek ilyen összhangzata! Ha e harmónia egykoron általánossá lesz, akkor, oh, akkor az ég leszálland a földre, és az Istennek akaratja teljesülni fog itt a földön, miképpen a mennyekben!

II. A két fejedelem, nevezetesen II. József és a most uralkodó Ferenc császár részéről tanúsított különös kitüntetés és nagy kegyelem felköltötték irántam a gyülöletet és az irigységet.

Addig, amig a dicsérő oklevelet és a két aranyérmet meg nem kaptam, barátaim eljöttek hozzám majdnem minden nap megnézni az intézetet és a gazdasági kertet, de az érmek elfogadása után két évig majdnem senki sem jött. Az embereknek különösen egy osztálya maradt ki végképpen. A fekete kabátok.

Ritkán, nagyon ritkán örül valamely pap őszintén más paptársának bármennyire megérdemlett szerencséjén. Ezeknél áll az, hogy: figulus figulum odit?* Mit jelent ez? Nem kenyéririgységet? A nagy Mosheim* azt mondá, hogy ez „odium Theologorum”,* s írt róla egy igen szép értekezést. És mit mond erről a szelíd Melanchton?*

Ez halálos ágyán így vígasztalta magát: Ibis, ibis anima mea, et liberaberis…ab odio Theologorum. Azaz: mégysz, mégysz, lelkem, és megszabadulsz… a papok gyűlöletétől.

III. Midőn II. József császár parancsolatjára összeírtam a török határnál levő császári hadsereg visszaéléseit és a szállítás körül elkövetett mulasztásokat, s amellett kimutattam, hogy Szarvasnak milyen sok kára van abból, hogy a szállítmányok meg nem fizettetnek, míg a szomszéd községek az ily tehertől – különös okokból – majdnem egészen megkíméltettek; és az összeírás napja után, az eltitkolt pénz csakugyan előkerült, akkor rám, mint valami árulóra, görbe szemmel kezdtek nézni – magamra vontam a gyűlöletet.

IV. Midőn a szarvasi evangélikus templom, az alsó vidéken eddig még nem látott terv szerint, előnyös pénzforgalom által, új adókivetés, adakozás és külön gyűjtés nélkül, továbbá az uraságtól való koldulás és amellett minden adósság nélkül felépült, de az építéshez szükséges mesterek és művészek Pozsonyból hozattak, akkor a szarvasi mesterek és művészek sértve érezték magukat, s mivel egyebet nem tehettek, szidták és gyalázták azt, aki az ő munkájukat nem dicsérte, s nem akarta úgy fizetni, amint azt ők óhajtották volna.

Éppen így állott a dolog az iskolaépítéssel is.

A régi épületet eladtuk 20, mondd, húsz forintért, s építtettünk újat 13 ezer forintért, de éppen úgy a hivek külön terheltetése nélkül, s idegen mesterekkel, mint a templomot.

Mikor már ezen nagy, szilárd épület négy hónap lefolyása alatt felépült, az emberek nem bírták felfogni, hogy miképp történhetett az meg az egyháztagok megterheltetése, országos gyűjtés, uradalmi segély és – mi több – adósság nélkül. Mikor ezen építkezéseknél a nálunk még ismeretlen pénzforgatásra hivatkoztam, mint különösen alkalmas eszközre, akkor az uradalmi tiszttartó, Vida Imre azt mondá: hogy ő azt nem hiszi, ha azt a pénzt még százszor úgy forgatnák is… Mások azt hitték, hogy én valami kincset találtam, melyből azokat a nagy épületeket emeltem. Igenis, kincset lehet találni minden iskolaépítésnél és berendezésnél, ha az emberek ott keresnék, ahová ősanyánk, a jó természet és az isteni gondviselés helyezte, ti. az emberek fejében és kezében.

V. Némelyek azt állították, hogy Szarvas ezen két épület miatt kimerül, s nem lesz képes fizetni. Pedig éppen ezek miatt oly jólétre jutott, mely eddig hallatlan volt. De: oculus lividus omnia male vidit. (Az irigy szem mindent rosszul lát.)

VI. Fatenyésztésemnél meg akartam győződni arról, hogy miféle vad- és gyümölcsfák fognak az alföldi vidéken, ezen talajban és ezen éghajlat alatt – hol eddig jó gyümölcs nagy ritkaság volt – legjobban és leggyorsabban tenyészni. S ennélfogva nemcsak különféle gyümölcsfákat (több mint háromszáz) ültettem, hanem próbául neveltem sokfélét, vad fákat, jávorfát, égerfát, nyárfát, olasz, karolinai és kanadai akácot, szilfát, platánt, bükkfát, észak-amerikai gyalogfenyőt és más ilynemű hasznos fákat, melyek ezen faszegény vidéken nemigen találtatnak. S mi történt? Kinevettek, kicsúfoltak nemcsak engem, hanem mindazokat, akik példámat követték. 1783-ban az én szép és drága faiskolámban és gazdasági kertemben 6 napon át 7 községi bika pusztított. S mikor oltalmat és segélyt kerestem, azt kaptam feleletül, hogy a bikának nem lehet parancsolni, ha nem ültettem volna fákat, akkor a bikák nem pusztíthatták volna el. Végre, a nyolcadik napon, Vida tiszttartó úr azt az ítéletet mondta, hogy ezután a bikák tulajdonosai fogják megfizetni a kárt, ha még egyszer történik.

Egy polgár, ki kétezer eperfát és más fákat ültetett tanyája körül, Tessedik kertészének csúfoltatott, s háromszor volt kénytelen földjét eladni a bántalmak miatt; de azért a fatenyésztéstől nem riasztatta el magát; hanem midőn már a bántalmakat megsokallta, eladta mindenét és Nagylakra ment lakni, hol aztán meg is halt.

VII. Rochow+ és Campe+ tanmódja szerint készült olvasókönyvem az alsóbb iskolák számára, melyben a gyermekek felfogásához képest az írás főbb helyei az egyes elbeszélések mellett fordultak elő, s az evangéliomok, levelek, a Miatyánk, Hiszekegy… (melyek nem is tartozhatnak olvasókönyvbe) kimaradtak, nem volt egyéb, mint naturalizmus, deizmus és a jó isten tudja, hogy miféle izmus. Némely túl okos szülők egyáltalában nem akarták 10–12 éves gyermekeiknek kezébe adni az én olvasókönyvemet és tiltakoztak ellene, mint veszélyes irányú könyv ellen.

Végre Magyarország felső vidékén találkoztak egész gyülekezetek, melyek könyvecskémet száz példányonként vették protestáns iskoláik számára; de azért a könyvkérdés a mai napig is fennáll.

VIII. A selyemtenyésztés miatt, melyet Mária Terézia és II. József sürgetései folytán megkísérlettem, s 12 mázsáig vittem, s nagyobbára fel is dolgoztam, elneveztek „selyemgyártónak”. Első nőmet, ki már ekkor tizenhárom gyermek anyja volt, legidősebb leányommal és még három másik leánnyal együtt felküldöttem Budára Mazza-Cott úrhoz, a selyemgyár felügyelőjéhez, hogy ott a selyemfonást megtanulván, itthon gyakorlati intézetemben taníthassák. Az itt megfont selymet elvittük Csabára, Nagyváradra, Pestre és Budára feldolgozás végett, hogy megmutassuk, miszerint a magyar selyem éppen olyan jó kelmét ad, mint a kínai és a franciaországi.

IX. A lakodalmakra, keresztelésekre és temetésekre nézve már elmondtam nézetemet A parasztember…-ben elmondtam, hogy miért nem helyeslem és nem szeretem. Minthogy azonban némely tiszttársaim, s az iskola és egyház körüli más hivatalos társaim azokat igen szerették, különcködésemet arra magyarázták, hogy én büszke vagyok, hogy megvetem a szegény paraszt népet. – Általában azért igen sok szemrehányást kellett elviselnem, hogy a betegágyas asszonyoknak zajos vendégek társaságában nem akartam alkalmatlan lenni és hogy időmet hasznosabb dolgokra tudtam felhasználni.

X. Minthogy a legfelsőbb rendeletek folytán az én iskolámban nemcsak protestánsok, hanem minden tankerületből küldött két-két tanítványok között katolikusok is voltak, azért a túlbuzgó vallásrajongók nagy zajt ütöttek, félvén, hogy valami veszedelmes valláskeveredés fog bekövetkezni.

XI. A Tiszán és Körösön eszközölt faszállítás szintén ellenségeket támasztott, pedig a 3487 kisebb-nagyobb darab fát a Tiszán Csongrádig, onnét a Körösön felfelé ötven fiatalember hozta ide Szarvasra, ami, ha kétezer kocsit számítunk és minden kocsira csak tíz garas fuvarbért veszünk, már ezer forintot tesz. A szolnoki hídnál hétszáz forintot kellett volna fizetni, s tengelyen való szállításnál legalább kétezer ember kellett volna másfél napon át, s így összesen háromezer napot töltöttek volna mellette. Szükséges lett volna nyolcszáz ló, melyek másfél napig dolgoztak volna. Ez összesen tizenkétezer nap.

A vízen való szállításnál az az ötven fiatalember 236 forinttal, néhány mázsa kenyérrel, egy akó borral öt nap alatt elvégezte az egész munkát. Ezen fából csak kétezer darabot használtunk fel az építkezésnél, a többit az iskolai pénztár javára itt helyben nagy haszonnal elárusítottuk. A második szállítmány, mely háromszáz darab kemény, vastag, válogatott 6-8 ölnyi tölgyekből állott, még jobban sikerült. Eleinte mindenki kételkedett ennek lehetőségén. Még akkor sem hitték, mikor a királyi udvar a kamarai erdőkből sürgette kiszolgáltatni a fát, míg végre Wiesner erdész és Silberstein úrnak buzgó közbenjárása folytán, a kétkedők nagy bámulatára csakugyan megtörtént. Így kell a lehetetlennek látszó dolgokat okos emberek közreműködése mellett lehetségessé tenni és megmutatni quid valeant humeri!* De még ezen szép és hasznos vállalat is epét okozott némely irigy ember lelkének. Az emberek mindig azt gyalázzák, amit nem képesek megtenni!

XII. Az általam oly szerencsével űzött helyesebb földmívelés, földjavítás, földkeverés „vakondok” címet szerzett nekem, mint aki mindig csak a földet turkálom, s amellett elhanyagolom hivatalomat…

Itt azonban felhívom az én kedves hivataltársaimat, mutassanak fel nekem:

1. Annyi, nem száz, hanem ezer szóról szóra kidolgozott egyházi beszédet – mindenféle alkalmakra – mint amennyit én kidolgoztam és elmondottam az ó- és újtestamentomnak különféle szövegéből merített tárgyak felett az Istennek a természetben, különösen a falusi földmívelő nép között látható műveiről; továbbá a nevelésről, különösen a gyermekek neveléséről. Ezeken kívül tartottam külön beszédeket a szegényeknek, a betegeknek, a betegségek okairól, s azok eltávolítási eszközeiről, az isteni gondviselésről, az elszegényedésről és annak okairól, a halálról és feltámadásról, száraz és terméketlen esztendőkről, a babonaságról és annak káros következményeiről, a temetkezésekről, a templomi rendről, az imádságról, ennek felemelő hatásáról, végül az iskolákról stb. – Azt hiszem, hogy ezekből mindenki meggyőződhetik arról, hogy én hivatalos teendőimet el nem hanyagoltam. Ezen fiatalkori előkészületeim tették lehetővé, hogy hivatalom terhét el bírjam viselni 12–13 ezernyi [lélekszámú] egyházban 77 esztendős korom és gyengeségem dacára is.

2. Mutassanak annyi felolvasást nevelészeti és gazdászati tárgyakról, amennyit én tartottam hét esztendőn át az intézet gyakornokai számára.

3. Száznegyvennégy különböző tárgyú értekezést, elmélkedést, melyek egyes lapokban megjelentek, emellett sok jutalomkérdés megfejtését, melyek részint nyomtatásban is megjelentek, részint még kéziratban hevernek.

4. Négyszáznál több intézeti okmányt.

5. Nézzék meg irodalmi műveimet, melyeket gyülekezetem körülményeihez és szükségleteihez képest, továbbá e vidék és az országos szükség szempontjából, részint önként, részint egyenes felszólításra készítettem.

A protestáns zsinat tartása alatt kinyomattam Comeniusnak,+ eme nagy és világosan látó tanférfiúnak ily című beszédét, melyet Sárospatakon tartott: de cultura ingeniorum et de pellenda e scholis ignavia* és kiosztottam ingyen, hogy honfitársaimat figyelmessé tegyem ezen, az iskolára, a hazára és az emberiségre nézve oly igen fontos két kérdésre.

Későbben a zsinati munkálatokkal felküldettem Bécsbe Lipót császár őfelségéhez. Ezen az úton jó kezekbe akartam juttatni a derék Comeniust; de fájdalom, a kedves ignavia [tunyaság] még mindig uralkodik az iskolákban indusztria helyett, még az én életemnek végén is, 1819-ben, ülvén régi kedves trónusában! S fogja-e és mikor fogja valaki e monstrumot (így nevezte a jó, szelíd, de okos Comenius) keresztyén iskolákból száműzni?

Mikor az iskola épületének homlokzatára két szobrot (az indusztriát ábrázolókat) akartam felállítani, s azokat Pestről lehozattam, a túri vásárról hazajövő mesteremberek, kik egy kocsma előtt megállván a szobrokat vizsga szemmel (s talán illuminált fejjel) kezdték nézni, azt kérdezték: „Micsoda bálványok ezek? Máriák? Istenek ezek?”

És a nép nagyon aggódott, hogy én az ilyen bálványokat még az iskolára akarom felállítani, s valahányszor mellettük elmentek, mindannyiszor káromkodás volt hallható, azért egy pár év múlva le is vettem és a torony alsó részére tétettem.

Nem említem az egész családomra kiterjesztett nemességemet, sem a pozsonyi királyi tanbizottmányi tagságomat, sem a pesti zsinatra való kiküldetésemet és onnét a zsinati munkálatokkal a királyi udvarba való követségemet. Mindez végtelen sok, sőt hihetetlen gyűlöletet, irigységet, keserű szemrehányást és ármányos bosszantást okozott nekem. – Ezek már nagy viharként elmúltak, és a nagy mennydörgés és villámlás után csendes és áldásos eső termékenyíti a földeket és a kerteket.

XIII. Minthogy híveim mindig könyv mellett találtak, azért azzal kezdtek gyanusítani, hogy még nem tanultam ki azt, amit kellett volna, mert íme a többi tanító urak mindig pipálnak, s egész heteken keresztül semmi egyebet sem tesznek, mint legyeket öldösnek, lakodalmakra, keresztelőkre és disznótorokra járnak… Gyakran eszembe jutott Huctius, a híres aranchesi püspök. Mikor ez a nagy tudós püspökségét elfoglalta és a lakosság észrevette, hogy új püspökjük semmi társaságba nem jár, hogy nem rendez nagy lakomát, s mégis gyakran egész éjfélig világít, létrát tettek ablaka alá, s felmásztak megnézni, hogy mit csinál. És mikor látták, hogy asztalánál ül egy könyvhalmaznál, s majd az egyik, majd a másik könyvet veszi kezébe, sokan összecsődültek és tanácskoztak, mitévők legyenek? Aztán kérték a királyt, hogy nekik más, okosabb püspököt adjon ennél, mert ez még csak most tanul egész éjfélig!

folytatás:

A PARASZTOK ÁLLAPOTÁRÓL MAGYARORSZÁGON

Válogatta, szerkesztette, a bevezetést és az életrajzokat írta Zsigmond Gábor

Budapest : Neumann Kht., 2004

TARTALOM

Bevezetés
Tessedik Sámuel
Tessedik Sámuel
Önéletírás
A parasztember Magyarországban
Szarvasi nevezetességek
Berzeviczy Gergely
Berzeviczy Gergely
Magyarország kereskedelméről és iparáról
A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon
Jegyzetek
Források
Bibliográfia
Jegyzetek a szerzők legtöbbet idézett forrásaiból
http://mek.oszk.hu/04800/04869/html/index.htm