kb. 34 perc olvasás
ÖTÖDIK FEJEZET
– Mi a csoda történik ott?
– Úgy látszik, megint tüntetnek.
– De éppen itt? A Fürdő utcában?
– Hallja! A tömegnek mindegy, hol kiabál. No, nézzük meg, mi készül. Az ember ne mulasszon el egy történelmi epizódot.
Reményi Andor lassú, szinte fájdalmas léptekkel tartott arrafelé, ahol az emberek sűrűitek. Teste mozgásával is bizonyítani akarta, hogy neki mindehhez semmi köze nincsen, hogy őt csupán a szellemi ember olthatatlan kíváncsisága viszi ilyen alacsony indulatok közé.
Egy ártatlan szabóműhely előtt torlódott a tömeg, amely előbb még harcias dalokat énekelve igyekezett valahová, de itt egyszerre megtorpant.
– Üssétek le onnan!
– Zúzzák szét, még cserepei se maradjanak!
Botok nyúltak a cégtábla felé, amelyen ott virított a Karagyorgyevicsek címere s a kirakatüveg csörömpölve hullott a gyalogjáró forró aszfaltjára.
– Látja, a mob még heraldikussá is válik, ha kell – nevetett Reményi Andor. – Vajon ki fedezte fel, hogy ez a békés kecske a szerb király udvari szállítója volt? Talán egyetlen díszkabátot csinált a szerencsétlen a címért s az árába elfelejtette belekalkulálni a kirakata árát… Nézze, leveszik a címert…
– S bosszút állnak egy uralkodón, in effigie.
A költő kerek arcával, pápaszemével, duzzadt ajkaival messziről elárulta, hogy honnét származik. Bár mindenben ellentéte volt Reményinek, mégis mindketten ugyanannak a fajnak mutatták tipikus képletét, csak éppen az egyik hedonista volt, a másik pedig az aszkézis és szenvedély lobogását örökölte ugyanazoktól az ősöktől. Szívesen jártak együtt, hiszen mindketten Arany-rajongók voltak – egyik mint esztétikus, a másik mint poéta élt a halk kis öreg szelleméből. És, igen, forradalmárok is voltak mindketten. Nagy elméleti vitákat folytattak a társadalom válságáról s az eljövendő
fordulatról, amelyben jobban hittek már, mint Jehovában, sőt tán helyette emelték szívük és elméjük első szenvedélyévé a forradalmat: a bosszúálló isten trónjára a romboló Revolúciót. Számukra ebben öltött testet a Messiás, akit a gettóban várnak, s akire a menórák pislákoló fényében gondolnak a szegény zsidó családapák, hogy majd eljön egy napon és felemeli választott népét a világ minden nemzetének feje fölé.
Az Otthon körben szoktak konyak és keserű fekete mellett vitatkozni, de most hajléktalanná tette őket is a háború. A hatalmas társalgóban és az olvasóteremben napok óta bevonult katonák tanyáznak, akiket nem képesek falaik közé fogadni a kaszárnyák. Azok hevernek a puha dívánokon, nyújtóznak a mély angol bőrfotőjökben, szimbólumaiként ennek a nyers és felfordult világnak, amely fölött egyelőre elveszítette uralmát a finom szellem.
Már a New York-ba se lehet menni, hiszen az udvarról behallatszik a parasztok szüntelen éneklése, az erkélyen is barnaképű falusiak tanyáznak, lármáznak és elviselhetetlenné teszik a tartózkodást a nervozus européerek számára az egész környéken. S Beöthy Laci, a Király színház igazgatója még a tetejébe gyűjtést kezdett a tagok közt az Otthonban, hogy szivart, cigarettát, meg italt vehessen a bakáknak. Hiába, előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy hová tartozik…
– Nézze csak… Alighanem a Dunába dobják Petar címerét. Nagyon arrafelé igyekeznek.
– Igen. A tömeg vagy a tüzet vagy a vizet választja, ha bosszút akar állni valakin. Szereti az elemeket… Olvasta egyébként Hatvány Lajos cikkét? Okos, ravasz írás volt… Látja, szeretem ezt az embert. Van benne valami hidegen izzó elszántság. Egy Savonarola, modern testben.
– Nekem túl arisztokratikus… A költő vállat vont.
– Lehet. De mit jelent ez? Talán nem többet, mint hogy alkalmazkodik a környezethez, amelyben él. Mirabeau is márki volt, lássa, mégis vérbeli forradalmár… Én is szolgálom a polgári kultúrát, holott… De hiszen tudja…
Reményi Andor búcsúra nyújtotta kezét:
– Igen, előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy hová tartozik. Azt hiszem, néhány meglepetésben lesz még részünk, mielőtt befejeződnék a történelmi vágóhídon a nagy ünnepi mészárlás. Hát a viszontlátásra. Nekem be kell mennem a bátyámékhoz.
Egyedül ballagott tovább a Duna-korzóra s messziről hallotta, hogy a tömeg cigányzenére énekli a Szózatot. Aztán látta, hogy a terasz előtt, ahol a Radics-banda játszik, ott van az előbbi istenítélet egész asszisztenciája. Csakugyan a Dunába dobták a Karagyorgyevics címert, s most énekelnek örömükben. Ott kell neki is átvergődnie az emberseregen, mert Hugó, az ügyvéd sógor, Komor, meg Balassa várják. Valami haditanács-félét tartanak, mostanában minden délután beülnek és órák hosszat tárgyalnak. Érdekes, hogy az irodákból az élet a kávéházakba tevődött át, mert az emberek nem érnek rá kényelmesen üzleteket kötni.
Nagy kínnal, undorral átfurakodott a harsogó, teli torokkal éneklő népségen és megkereste Hugóékat. Egy idegen úr is ült velük, annak mormolva bemutatkozott, aztán szenvedő arccal panaszkodott:
– Nem tudom, miért jártok ide… Annyi mindenféle ember fordul meg mostanában ebben a helyiségben…
Komor vidám, csipkelődő hangulatban volt, hát nem állta meg szó nélkül:
– Hiszen te szereted a tömeget! A tömegért élsz, azt mondod. Vagy csak messziről szeretnéd megváltani?
Nem is válaszolt, jeges narancslevet kért s kibámult a Dunára. A többiek hallgattak s aztán a vendégük pár pillanat múlva búcsúzkodott. Hogy elment, Hugó hozzáhajolt.
– Tudod, ki volt ez?
– Fogalmam sincs…
– Valaki a hadbiztosságról. Nagy szívességet tesz nekünk. Rokona Sándornak – s az ügyvéd felé bólintott -, most derült ki, hogy milyen összeköttetéseket tud ő nekünk szerezni. Alighanem vágómarhát és takarmányt szállítunk rövidesen a hadseregnek.
– Szállítunk? Kik? Te is? Az építővállalkozó?
– Én is. De építünk majd barakkokat néhány vidéki városban, meg itt Pesten, az se lesz éppen rossz üzlet. Egyáltalán, ma semmi se rossz üzlet, Andor. Csak győzzük. Pár percent ennek a derék rokonnak, akit meg fogunk hívni hozzánk és ápoljuk vele a kapcsolatokat, s gyönyörűen keresünk majd.
Felemelte poharát, átnézett a borostyánszínű italon s kortyolt belőle egyet. Juda feléje hajolt.
– Hát akkor én most elmegyek és sürgönyt küldök a kasznáromnak. Azt hiszem, minden nehézség nélkül össze tudok vásároltatni a környéken öt-hatszáz marhát. Nem a legjobb állapotban vannak, a rutének jószágai soha nem voltak prímák, de talán menni fog.
Az ügyvéd legyintett:
– Ugyan! Majd olyan pápaszemet tesz, aki átveszi, hogy kövérnek látja őket. Attól ne féljen.
Juda felállt és gondosan fejére igazította kalapját.
– Mindjárt visszajövök – intett s gyors léptekkel sietett ki a nyüzsgő korzóra, amelyen civilek keveredtek el a katonák mindenféle uniformisával és a páváskodó hölgyekkel.
Jó kedve volt. Karján a gyászszalag mintha egy távoli esemény emlékezetét idézte volna már csupán – szívében és gondolataiban Rozele alakja kezdett egészen elhalványulni. Fia otthon, a dajka gondjaira bízva, juttatta csak eszébe, ha este fáradtan hazatért és föléje hajolt a mélyen alvó csecsemőnek, az örökre elment anyát. De vajon lett volna-e ideje átengedni magát a bánatnak e rohanó hetekben, még akkor is, ha rajongva szereti Groszmann Oziás leányát? Megállhatott volna-e, szíven ütötten, a halott árnyával szemközt, hogy visszasírja az életbe, sóhajtson utána minden órában, mikor a telefon, a sürgönyök, az üzenetek, az üzleti tárgyalások beosztott terminusai tépték széjjel minden napjának minden percét? A bank ügyei egészen az ő nyakába szakadtak, hiszen Komor, mióta a tőzsde ismét megnyílt, lélegzeni se ért rá. Ő bajlódott Gereben úrral, meg Manci kisasszonnyal, aki egészen elszemtelenedett, diktálta a leveleket, tárgyalt a felekkel, hogy aztán rohanjon szabadabb óráiban a háború külön üzletei után. Még arra is alig tudott időt szakítani, hogy meglátogassa a Gyéressy-hölgyeket otthon, a kastélyban. Mert a vonaton folytatott beszélgetés csakugyan azzal végződött, amivel annyira óhajtotta: a harctérre induló fiú elfogadta a nagylelkű ajánlatot. Két levélváltás történt közöttük – ott őrzi íróasztala fiókjában a hadnagy írását -, s Beregszászról az özvegy, meg a szőke, karcsú leány visszaköltözött az ősi hajlékba.
Nem volt ott a hurcolkodásnál, pedig nehezére esett lemondani a segédkezésről.
Csak mindenre kiterjedő gondoskodását érezhették, s úgy lebegett fölöttük az új birtokos finom és gyöngéd találékonysága, mint egy láthatatlan jó szellem varázslata. A kasznár hosszú utasítást kapott, a kastélyt kitakarították, a szobákat virággal kellett elárasztani és a posta napokon keresztül szállította a vendégeknek a súlyos csomagokat. Drága italok, már-már egészen kifogyott, vagy eltűnt áruk, déli gyümölcsök ládaszámra utaztak, hogy még idejében megteljék az éléskamra. Juda semmit se talált drágának. Úgy rendelkezett, hogy négy lovat fogjanak be a hintóba, mikor az állomásra mennek a hölgyekért s a kasznárnak még a szavakat is előírta, amelyekkel üdvözölje a vendégeket. Ő maga levelet írt, s azt át kellett nyújtania. Mentségeit írta meg a finom, merített papíron, olyan gonddal fogalmazva, hogy két éjszaka munkáját szánta rá, míg sikerült elégedetten lezárnia a borítékot. Nem volt hosszú a levél, de mestermunkának számított. Semmi tolakodó szó, semmi kellemetlen hangsúly, egy előkelő és gazdag férfi gavalléros gesztusa ragyogott benne.
Már két hete laktak a kastélyban a magukra maradt hölgyek, mikor vonatra ült, hogy meglátogassa őket, de előbb erre is engedélyt kért. Állatainak értékesítése készteti, hogy útra keljen – írta -, s a világért se akarja zavarni kedves vendégeit, de nem szeretné elmulasztani, hogy tiszteletét tegye előttük. Gyalog lépett át a park kapuján, még kocsit se kért az állomásra. Úgy érkezett, mintha ő lenne vendég a házban, váratlan és jelentéktelen látogató, akiért senki se tesz egy előzékeny mozdulatot. A kasznár lakásába ment egyenesen, pedig látta, hogy a kertben, a nagy, piros gombaernyő alatt, az óriás vessző-karosszékben mindkét feketébe öltözködött hölgy ott ül. Nyilván tudták, hogy most jön, hiszen a vicinális vonalon naponta most mindössze két vonat járt, talán várták is. De ő csak a kasznárral akart találkozni. Pár szóval kifaggatta: mi újság, hogy érzik magukat a vendégek, átöltözött, meg is ebédelt s csak azután jelenttette be magát.
– Nem akartam a hölgyek nyugalmát megzavarni – mentegetőzött -, s csak éppen kezet szeretnék csókolni mindkettőjüknek, megkérdezni, nem szenvednek-e hiányt valamiben. Aztán megyek is.
Ügyes ösztönnel találta meg a hangot, amely egyszerre, ha nem is rokonszenvessé, de elviselhetővé tette személyét előttük. A fiúról és testvérről beszélt nekik, a vonaton történt találkozást és a levélváltást mondta el, nagy részletességgel, nem felejtve el bámulatát kifejezni az utolsó Gyéressy férfias, katonás magatartása fölött.
A zavar és hűvös légkör hamarosan felengedett az avarszín szalonban. Konyakkal kínálták, mintha csakugyan ő volna a vendég, az özvegy megszokott mozdulattal nyitotta ki a szekrény ajtaját és háziasszonyi gonddal tipegett körülötte.
Keveset beszélt, s úgyszólván csak egyszer pillantott a leányra, pedig tekintetét minduntalan magára vonzotta volna a gyászában még törékenyebben karcsú, fekete keretében még szőkébb jelenség.
Mikor búcsúzott, mélyen hajolt le a kesernyés illattal átitatott, finom kezek fölé, s csak annyit mondott:
– Örülök, hogy egy végzetes félreértés következményeit gyarló tehetségem szerint valamennyire jóvátehetem…
Hányszor érzett már azóta vágyat, hogy újból vonatra üljön és legalább egy vasárnapot ott töltsön! Türelmetlenül sarkantyúzta a múló idő, amelyben annyi minden történt, de ez a legfontosabb ügye, ez a szenvedélyesen dédelgetett terve nem tudott semmivel előbbre haladni. Vajon beszélnek-e egyáltalán róla? Foglalkoznak-e vele? Emlegetik-e a nevét? Elfelejteni nem tudják, hiszen lépten-nyomon ott van a szemük előtt, láthatatlan jelenlétének, gondoskodásának ezer apró jelében. De közelednek-e hozzá? Megbarátkoznak-e vele? Érlelni kéne ezt a sikert, tenni érte valamit, de ösztöne azt parancsolta, hogy várjon és hallgasson. Néha nyöszörögve gondolt rá, hogy minden hiábavaló… Egy napon, talán hamarább, mint gondolná, véget ér a háború, hazajön a fiú, a vendégek elhagyják a házát, s nem lesz semmi ürügye többé, hogy közelükbe férkőzzék. Nagyon jól tudta, hogy nem barátkozni akarnak vele s az ő szövetségese
csupán a szükség. Amíg az tart, addig kell a sorsot gyeplővégre fognia.
Égett benne, mint egy seb a vágy, Gyéressy Ádám leánya után. Mint valaha a pénzt, úgy kívánta megszerezni, oly forró szenvedéllyel, szinte élete végső kívánságaként, amelynek teljesülése után talán megnyugodhatik.
Komor gyakran nyitott rá úgy, hogy az íróasztalra könyökölve, arcát tenyerébe nyugtatva ült, eleresztett tekintettel, elvégezetlen munkáinak, aláíratlan leveleinek halmaza között.
– Mi baja? – faggatta.
Azt gondolta, a halott asszony után bánkódik és próbálta vigasztalni.
– Nézze, ne krenkolja magát annyit. Ami történt, azon változtatni már nem lehet…
Bólogatott, ráhagyta, sóhajtott és bánatosan forgatta szemeit. Hadd higgye, legalább békében marad tőle s tisztelvén gyászát, nem veszi rossz néven, ha olykor kissé több munkát hagy nyakába szakadni, mint amennyit a társas viszony természetessé tesz.
Anyósának néha még írt, tanácsokat adott neki, de magában úgy döntött, hogy lassan eltávolodik egészen Jetta asszonytól. A fiú örökölte Rozele vagyonát, a hozományt nem kell visszaadni, sőt, egyszer, ha Groszmann Oziás özvegye lehunyja szemét, a munkácsi ház, az üzlet és a készpénz is az ő kezébe hull. Nem kell különösen barátságosnak lennie az öregasszonyhoz, kivált, ha nagy terve sikerül… Akadályt már nem látott. Mióta itt élt Pesten, s közelről nézhette a magas üzleti világ nyüzsgését, megtanulta ismerni a pénz, a gyáripar hatalmasainak dolgát, látta, hogy mágnások is összeházasodnak a zsidóval. Csak pénz kérdése ez. Vagyoné, amely jótékonyan elönti aranyával tulajdonosának gyanús származását s kiengeszteli vele szemben a finnyás gőgöt. Vajon csak ő lenne kivétel e szabály alól? Hiszen most már azt se mondhatják neki, hogy zsidó. Fiával együtt a református egyház tagja, megkeresztelték, írást adtak róla. Brandstein Juda meghalt, nincs többé, helyette itt él egy Balassa Jenő nevű nagyvállalkozó, földbirtokos, akinek semmi köze a gyanús felekezethez. Jótevője az egyháznak – megkereszteltetése napján ötezer koronás alapítványt tett az árvaház javára -, s azt mondták neki, hogy még presbiterré is megválaszthatják.
Ötezer koronát küldött ezen a napon Tarnopolba is… Brandstein Josua címére ment a pénz, mintegy vérdíj a megölt és mindörökre eltemetett fiúért. Ha egyszer megtudná a makacs és szenvedélyes hitű házaló, hogy elsőszülöttje elhagyta apái hitét, úgyse fogadna el többé tőle egyetlen fillért se, megtagadná és halotti imát mondana érte. Ezzel se törődött már. Milyen távol esett a szülői ház, a világ, amelyben felnőtt! Épp, mint Rozele, aki meghalt – ezt is úgy temette el, örökre. Nem vonzotta oda semmi, mint ahogy itt se tartotta semmi, csupán a pénz, a vagyon bőven bugyborékoló forrása, amelyből merített és csillapíthatta égető szomjúságát.
Valaki nemrég azt mondta neki: Berlinben kéne élnie, ott még sokkal tágabb lehetőségek intenek a magafajta vállalkozó szellem felé, s akkor néhány napig komolyan gondolkozott azon, hogy felszámol mindent, itthagyja Reményi Hugóékat, Komort, a bankot, s elvándorol, tovább, nyugatra. Csak a Gyéressy-leány szőke árnya tartotta vissza s talán jó is, hogy így történt. Ez az ország és ez a város könnyű talaj, amelyből az arany belevetett magva százszorosan hozza meg a termést. Ott más emberek élnek, ki tudja, nem torpantanák-e meg oly könnyedén szökkenő s eddig oly kevés erőfeszítéssel épített karrierjét? Maradt hát és kötötte üzleteit, vásárolt, adott, szimatolt. Mikor a burgonya árát letörték és nem lehetett többé egyik napról a másikra nyolc-tízezer koronát nyerni, a tőzsdére vetették rá magukat. Ott mindig kínálkozott valami nyereség, ha az ember kinyitotta a szemét és azokhoz igazodott, akik a piacot irányították, hangulatát megszabták. S milyen könnyedén szabadultak meg a hamis francia papírok kockázatától is! A hadüzenet, a Franciaországgal is kitört háborús viszály egyszerre levette vállukról a gondot. Nyugodtan alhattak már, anélkül, hogy félniök kéne: egy napon kiderül, hogy a cifra részvények semmit se érnek, vagy csak annyit, amennyi puszta papírjukban érték lehet.
– Mit tehetek én, uram! – terjengette kezét egy színész kétségbeesésével, mikor valahonnét Szabadkáról egy riadt ember személyesen kereste fel a bankot és kibontogatta a nagy halom papírt a gonddal csomagolt zacskóból. – Én is fél vagyonomat veszítettem el, ha ezek a részvények megbuknak… De ki mondta, hogy megbuknak? A háború egyszer majd véget ér, a dél-afrikai bánya akkorra talán óriási hasznú üzemmé válik s mi tízszeresét kapjuk meg annak az összegnek, amit belefektettünk.
Körülbelül ilyesfélét írtak azoknak is, akik levélben fordultak hozzájuk. Megnyugtatták a nyugdíjasokat, akik évek óta kuporgatott filléreiket bízták a spekuláció mestereire; a tisztes kereskedőket, akik álmaikban öregkorukat úgy látták, hogy kuponokat vágnak és kamataikból élnek; a földbirtokosokat, a gazdag özvegyeket s azok – mit is tehettek volna mást – elfogadták a szívük mélyén szorongva várt biztatást.
Nem kellett Mandeláknak átutalni a százalékot, s nem kellett a botrány elől Amerikába vándorolni – ez is benne volt a vállalkozás aktív mérlegében.
Igen, minden jól megy, s ez a szállítás is, ha sikerül, egészen csinos summát hoz. Csak az a kár, hogy osztozkodni kell a hasznon s valamit adni a Reményiek rokonának is, mert ingyen az se csinál semmit. Egyáltalán nem titkolta, hogy számít a sápra. Nos, mindegy, némi különbözetet a maga javára azért kihozhat, elvégre ő vásárol és a parasztok nem adnak nyugtát a tehenek áráért.
– Balassa úr!… Nagy örömmel rontott neki
egy kövér ember s két kézzel szorongatta a tenyerét.
– Tessék.
– Nem ismer meg?
– Igazán nem tudom, kihez
van Szerencsem…
– Hermann. Hermann Sándor.
Értetlenül és kissé félszegen csóválta fejét. Fogalma se volt, hol találkozhatott ezzel az izzadó, kopasz emberrel, aki homlokát törölgetve állott szemközt vele. Csak óriás, vörös szőrrel benőtt keze volt ismerős, rémlett, hogy egyszer már rácsodálkozott ezekre az állati mancsokra.
– A banknak vagyok üzletfele. Kaptam önöktől hatezer korona lombardhitelt másfél hónappal ezelőtt.
Igen, most már emlékezett. Ott ült az irodában, s akkor is oly dühös szorgalommal törölgette verítékét, mint most. Úgy látszik, örökké siet, vagy a kövérségét nem bírja elviselni.
– Persze, persze… Most már emlékszem. Bocsásson meg, de rossz az arcmemóriám. Parancsol?
– Siet?
– Hát… egy sürgönyt kell feladnom, a postára megyek.
– Ha megengedi, elkísérem. Szeretnék valamiről diskurálni. Éppen készültem, hogy holnap reggel felkeresem a bankban, de mikor megláttam, gondoltam, jobb ma elintézni, amit akarok.
Juda hűvösen hallgatott. Pénzt akar vajon? Kölcsönt? Most? Egy fillért se hiteleznek ki, még ők maguk is szívesen merítenének valami forrásból, ha lehetne. Kamatra adni pénzt, mikor az áruüzlet haszna fantasztikus percenteket hoz?
– Hát tessék… – mondta, de nem nézett a kövérre, aki megindult mellette, a testes emberek komikus igyekezetével, fújtatva, hasát előre dobálva.
– Pár szóval elmagyarázom, miről van szó, aztán, ha érdekli, leülünk valahová és részletesen megtárgyaljuk.
– Jó.
– Azt tudja, úgy-e, hogy én bőrkereskedő vagyok?
– Igen.
– Hát kérem, én hozok önnek egy óriási üzletet, amihez valami pénz kéne. Nem kevés pénz, hanem komoly összeg, de biztosítom, hogy százezreket lehet nyerni.
– Szépen kezdődik.
– S mennyivel szebben folytatódik! Hallgasson ide, Balassa úr! Én tudok venni ma tizenöt vagon mindenféle árut. Bőrt is, talpat is. Az ára meghaladja az én anyagi erőmet, azért nem bírok belevágni egyedül. De ha betársul, könnyűszerrel kereshetünk ketten pár hónap múlva negyven percentet.
– Mennyi pénz kéne hozzá, és hol van a portéka?
– Hatvanezer korona. Az áru vagonokban áll, a teherpályaudvaron. Egy héten belül el kéne vitetni, mert most szükség van a kocsikra. Német áru, még a béke utolsó napjaiban indították útnak, senki se tud róla.
– Hm…
Juda az aszfaltot nézte. Csakugyan nem bolondság. Kockázat úgyszólván semmi sincsen, hiszen most a hadseregnek minden mennyiséget el lehet adni.
– Szóval érdekli?
– Elvben igen.
– Hogy-hogy elvben? Hozza a pénzt az üzlethez? Huszonnégy óra alatt?
– Holnap reggel, ha a részletekre meg tudunk állapodni.
– A haszon feles – mondta a kövér és nyomatékul a levegőbe csapott, mint aki egy asztalra” vág, s nem tűr vitát.
– Feles? Én hozom a pénzt és vállalom a kockázatot.
– Én meg az árut, uram. Ma az áru százszor többet jelent a pénznél. Pénz könnyen akad minden háznál, de az áru nem olyan egyszerűen hozzáférhető. Egy hónapon belül annyi vevőt hozok magának, hogy verekedni fognak a portékán.
– Hát… jó, nem bánom…
– S valami pénzzel én is benne akarok lenni, szóval a rizikó nem egyedül a magáé. Ez nem egy luft-üzlet, uram. Komoly, szolid dolog.
– Rendben van, ne vitázzunk tovább. Holnap reggel a pénz rendelkezésére áll. A megállapodást írásba foglaljuk, jöjjön el érte.
– Hánykor találom a bankban?
Juda elnyújtott szóval felelt:
– Nem a bankban… Ezt én a magam számlájára csinálom. Tudja – tette hozzá óvatosan – odabent most az az elv, hogy nem helyezünk ki pénzt. S én nem akarnék kivételt… különben is mindegy magának, nem igaz?
– Persze – mosolygott a kövér. – Nekem mindegy… De még nincs vége. Valamit proponálnék, ami egészen grandiózussá tenné a dolgot.
– Hagyja hallani!
A kövér suttogóra fogta a szót.
– Nincs valami összeköttetése, amivel katonai szállítást lehetne szerezni?
– Pont a hadseregnek akarja maga negyven percent nyereséggel eladni azt a bőrt? Nem gondolja, hogy ez már szemtelenség volna?
– Aber was! Bőrt eladni a katonáknak? Olyan hülyének néz engem? Bakancsot készítenénk belőle… Tudja, mit el lehet ma adni bakancsban? A Monarchia hány milliós hadsereget szerel fel? Mennyi tartalékot kell összegyűjteni a magazinokban? Van róla fogalma? Szóval bakancsot liferálnánk.
A posta épületéhez értek s Juda karon ragadta Hermannt.
– Jöjjön be egy percre velem, feladom azt a táviratot és elmegyünk, diskurálunk a dologról, mert így már aztán igazán nagyon érdekel engem az üzlet. Van valaki, aki a hadbiztosságnál talán tehet egyet-mást, csak meg kell kicsit kenni.
– Annyi baj legyen. Nagyon megkenjük, hogy még biztosabb legyen. A
pénzt nem szabad sajnálni.
A táviratot sebtiben megfogalmazta, s nem is kellett sokáig várni, mindjárt másodiknak odajutott a kisasszony elé. Fél szemmel közben a bőröst ügyelte, mintha attól félt volna, hogy elszalad a tizenöt vagon bőrrel és talppal. Megkönnyebbülten lépett melléje és belékarolt.
– Hát akkor mehetünk. Legjobb volna talán, ha felszaladnánk hozzám, itt lakom nem messze, kényelmesen és zavartalanul beszélgethetünk a részletekről.
– Jó.
Egy óra múlva már mosolyogva koccintottak a hűvös dolgozó-szobában a sikerre. Egészen értelmes fickónak mutatkozott ez a Hermann s tömören fejtette ki: hogy gondolja a bakancsszállítás nyélbeütését. A bőrt megveszik, s ha már az áru a kezükben van, Juda utánajár az összeköttetéseknek. Mihelyt megkapják a szállítást, műhelyt rendeznek be, ötven, vagy száz emberrel, s megkezdik a gyártást.
– Tudja – magyarázta -, nem kell megijedni egy kis befektetéstől se. A magunk műhelyében úgy dolgoztatjuk fel az anyagot, ahogy akarjuk, s nem muszáj például annak a bakancsnak egészen prímának lenni. Belül nem látszik, mi van benne, nem bontanak fel minden darabot. Tudom, hogy ellenőrizni szokták a szállítmányokat, de azért van a pénz, hogy azt vizsgálják meg, amit mi arra alkalmasnak tartunk. Ért engem? A branzol például lehet… mondjuk… papírból…
Kacsintott, mint aki jó tréfát mondott s úgy folytatta:
– A talpbélés is… Tudja, mennyivel olcsóbban ki tudjuk állítani, mint mások? Még olcsóbb ajánlatot is tehetünk… Mit szól hozzá?
Juda nem aggodalmaskodott. Miért ne? Mennyivel kockázatosabb üzlet papírból cipőt készíteni s azt eladni, mint aranybánya helyett árulni cifra nyomtatványokat? Semmivel. Egyszerű számítás dolga, amihez nincs köze a lelkiismeretnek, elvégre az üzlet nem hithirdetés. Ha rájönnek, abból kétségtelenül baj lehet, de a rizikó velejár az élettel. S ő csak pénzember lesz itt, majd vigyáz, hogy a kockázat komolyabbik részét a Hermann vállalja. Ő nem avatkozik bele a műhely dolgaiba, nem is mutatkozik még a tájékán se. Szállítja a pénzt s ezzel kész. Ha baj talál kerekedni és túlságosan hamar leszakad a katonák lábáról az a papír branzol, vagy mi és kiázik a talpbélés az őszi sárban, s a hadsereg ráér keresni, hogy ki szállította a rossz bakancsot, ő szépen háttérbe vonul, s tartsa a hátát Hermann.
– Hát… ezt majd meglátjuk. Ehhez a részéhez én nem értek, én nem foglalkoztam soha életemben cipővel, maga a szakember. A pénzt mindenesetre hozom, az összeköttetést is szállítom, a többi a maga dolga lesz majd.
– Rendben van. Bízza rám, vagyont fogunk keresni. Az írást csinálja meg, holnap reggel kilenckor jövök a pénzért, s aláírjuk a megállapodást.
Együtt mentek le az utcára, ott Hermann búcsúzkodni kezdett. Sokáig szorongatta Juda kezét, s ő nem bírta levenni tekintetét a valószínűtlenül szőrös csuklóról, amelyen fürtökben göndörödött a vörös hajzat, kibukva a kabát ujja alól. Vastag szálak nőttek az ujjai hátán is, kivált az első ízületén: mint egy vörös gorilla mancsa – gondolta -, s hamar elhúzta tenyerét. Nem, nem volt finnyás természet, de ezek a kezek borzongást támasztottak benne. Ilyennek képzelte a gyilkosok és rablók végtagjait, amelyek vérben kotorásznak mindennap.
– A kezem? – nevetett Hermann – magának is annyira tetszik? Tudja, némelyik nő majd megőrül érte. Esküszöm, ezzel hódítottam meg jó néhány tyúkocskát életemben… Nagy erőt sejtenek belőle, tudja…
Intett és kacsázó léptekkel elsietett, hogy a bőrre opciót szerezzen reggelig, Juda pedig igyekezett vissza a Duna-partra, ahol el se tudták képzelni, mi történhetett vele. Ott ültek, négyen, szorosan a kisasztal mellett, mint egy fészekalja madár, összehajtott fejjel és suttogva beszélgettek. A többi asztalnál is ugyanez a kép ismétlődött, ugyanolyan bizalmas suttogókkal, legfeljebb a beszéd tárgya volt más: liszt, zöldfőzelék, igásló, szappan, rézgálic vagy gyarmatáru, amelyre szenvedélyesen alkudott valaki, anélkül, hogy látta volna a portékát, vagy egyáltalán szándékában lett volna megnézni. Lehet, hogy aki a
kis zacskóból kiöntött mustrát most tenyerében latolgatja, fél óra múlva már a szomszéd asztal mellett görnyed és elkezdi az obligát mondattal: „Van három vagon zabom, Salgó úr, nem érdekelné?” s azzal, hogy három lépést tovább ment, húsz percentet keres.
– Azt hittük, elveszett, vagy maga is beállt tüntetni – húzódott odébb Andor, hogy helyet adjon neki.
– Találkoztam egy régi ismerőssel, alig tudtam szabadulni tőle – mondta kelletlen arccal. – Az embert nem hagyják élni. Mindenki akar valamit.
– Persze…
– Rendben van a dolog? Elment a sürgöny?
– Tudja-e, mi jutott eszembe? – kérdezte az ügyvéd, szivarja füstje után bámulva. – Magának van egy kastélya, úgy-e? Lakik abban valaki?
– Miért?
Kissé meghökkent. Mit akarnak ezek? Hallottak valamit a két madárról, akiket a kalitkában tart? Igazán kényelmetlen volna, ha most faggatni kezdenék. Mi közük hozzá? Ez már magánügye, amibe ne firtassanak bele. Ellenségesen húzta ki magát a széken, készen arra, hogy szembeszálljon velük.
– Egy nagylelkű gesztust megkockáztathatna, kedves Balassa úr.
– Nem értem.
– Mindjárt megmagyarázom. írjon a hadügyminisztériumnak, vagy a vöröskeresztnek s ajánlja fel a házat tiszti üdülőnek. Nem csinálnának ott sok kárt a sebesültek, s nekünk egészen jól jönne, ha alkalomadtán, egy-egy szállításnál bizalmasan hivatkozni tudnánk rá, hogy a gavalléros ajánlat rekompenzálására ezt, vagy azt a liferálást nekünk juttathatnák. Nem rossz befektetés…
Hugó és Komor lelkesen helyeselt. Csakugyan, ragyogó az ötlet, még tán kitüntetést is kapna érte, valami rendjelet, címet, – az ilyesmi most könnyen elérhető. A háború áldozatot meg kell becsülni.
Hallgatagon fogadta a kitörést, bár maga is úgy találta, hogy a gondolat valóban jó. De akkor mi történik a nőkkel? Azokat ki nem teheti onnét s azt se kockáztathatja meg, hogy szép haditervét halomra döntse valami csinos lábadozó tiszt, akibe beleszeret a Gyéressy lány. Az ilyen törékeny, beteges teremtések tele vannak romantikával, a hősök meghatják őket. Egy felkötött kar, bepólyált fej, sántikáló láb jobban megragadja szívüket, mint a pénz és gazdagság, mint jólét. Képes volna, ott az ő házában, élvezve minden jótéteményét, egy ostoba pillanatban férjhez menni.
Felvonta szemöldökét és tűnődve nézett a vízre, amelynek kékes-sárga hullámain éppen egy apró vontatógőzös küszködött négy óriási uszállyal.
– No? Nem tetszik a dolog?
– Hát… éppen nem mondom, hogy rossz az ötlet, de némi nehézség van. Aztán nekem ez a dolog áldozatomba kerül, kérem, talán nem is kell mondanom. Használják a bútoraimat, rongálják az épületet, a kertet, ez nem olyan egyszerű…
Hugó mosolygott. Ó, pontosan tudta, mit gondol magában és mit akar mondani. Ez nem olyan ember, aki a közös üzletbe egy fillérrel többet fektessen és kockáztasson, mint a partnerek.
– Persze… – bólogatott – tökéletesen igaza van. De talán megtalálnák a módját, hogy ezért kárpótoljuk. Például egy bizonyos percenttel nagyobb lenne a részesedése s kész.
– Majd meglátom – mondta fás, tompa hangon, amelyben szinte az elutasítás is benne volt.
Egy bizonyos percent? Igen, ez rendben lenne. S talán habozás nélkül el is fogadja az ajánlatot, ha egy fél évvel ezelőtt teszi Reményi, amikor még a pénz volt egyetlen szenvedélye s úgy reszketett, ha bankót látott, mint a fiatal tacskók egy mezítelen nő előtt. Azóta a vagyon a tulajdon derűs biztonságával feküdt tenyerén, s ösztöne világosan megmondta neki, hogy ezek az idők betöltik minden igényét, amit az arannyal szemben támaszt. Terített asztalnál ült, nem is túlságosan éhesen már. Gondot fordíthatott a finom falatokra, s túl volt azon, hogy gyomrát tömje csupán, mindegy, mivel. Ő most jutott el abba az állapotba, amely a Reményiek második nemzedékével született csak, – a gazdagság mértékadó élvezetéhez s a büszkeséghez, amely már nem veszi fel a porban heverő fillért. Érezte azt is, hogy a pénzen sok mindent megvásárolhat s nem csupán tárgyakat, amelyeket bizonyos haszonkulcs szerint árusítanak, hanem ezeknél sokkal többet. Pest valóban jót tett neki, nem hiába vágyott ide: stílust adott az életének s kivirágoztatott egy előkelő ösztönt is benne.
Most, hogy magára maradt a lakásban, nem volt már körülötte Rozele, aki örökké munkácsi nyomorult életére emlékeztette, s mintegy figyelmeztető jel volt szeme előtt: íme, innen indultál el, gyakran kapta magát azon, hogy az olvasott regényekből tanult szokásokat utánozza. Ágyba kérte a reggelit, nagy ezüst tálcán, a fürdőkádban futotta át a lapokat s délben ott kellett állnia a szobalánynak mögötte, hogy poharába töltsön, vagy eléje kínálja a tálat. Azon is gondolkozott, hogy inast fogad: valami jó házból valót, aki előkelő helyeken szolgált. Mióta pedig a s-i kastélyban ott tudta a vendégeket, ritka szabad perceiben, amelyeket nem foglalt el az egyre terebélyesedő üzlet, szenvedélyesen akarta megszerezni a Gyéressy lányt is. Feleségnek, vagy szeretőnek – mindegy, de ragaszkodott birtoklásához, s nem sajnált volna semmi áldozatot érte. Ez a kecsegtető haszon is, amit ígértek neki, csupán a szőke és finom leány miatt vált közömbössé szemében, s tudta volna egyetlen könnyű legyintéssel elutasítani. Hányszor végiggondolta látogatásának óráit odafent, a forró és poros faluban s hogy mérlegre tett minden szót, amit kimondták, minden mozdulatot, amely belehullott az időbe: jelent-e vajon barátságos közeledést, megszokást, rokonszenvet? Mindenre emlékezett. S éjszaka, miközben a hálószoba árván maradt szomszédos ágyára pillantott, hallgatva a méltóságos állóóra kimért ketyegését, visszaidézte a párbeszédeket, a sétákat a park gondosan gereblyélt útjain, az asztalnál váltott szavakat s a búcsúzás pillanatát, mikor a kékeres, halvány kéz ott pihent a tenyerén, mozdulatlanul, súlytalanul és engedte magát megszorítani, anélkül, hogy ujjai hegyével viszonozta volna e bizalmas mozdulatot. Fogait csikorgatta tehetetlenségében s dühödten forgatta feje alatt az átforrósodott párnát.
– Nem hölgy volt az a régi ismerős, akitől alig bírt megszabadulni? – kacsintott arcába Andor. – Túlságosan elmerengő nekem, Balassa úr…
– Ugyan!
– Mindenesetre gyanús – toldotta az ügyvéd -, úgy ül köztünk, mintha a lélek kiszállott volna belőle.
Nevetett s vállat vont.
Egyszerre foglalkoztatni kezdte az üzlet, amit ez a Hermann hozott. Hogy lehetne Reményieket kihagyni belőle? Hogy nem szólt róla az előbb, az még csak ösztönös tartózkodás volt, most azonban határozottan tudta már, hogy egyedül csinálja meg. Azzal a hadbiztossal majd alkalmat keres a négyszemközti beszédre, s ügyesen elrendezi a dolgot.
– Hát akkor mehetünk is. Holnap azonban ugyanitt találkozunk – nyújtózott Hugó -, addigra tudunk valamit.
– Eljön az a hadbiztos is?
– Persze… Hiszen tőle várunk információkat. Mostanában nemigen nélkülözhetjük őt, rá kell ragadnod, kedvesem, a hasznos rokonra – bólintott az ügyvéd felé -, s talán rendezünk majd tiszteletére egy nagyszabású lakomát is. Pezsgővel és jó kis nőkkel. Azokról neked kell gondoskodnod, Arnold, te
vagy a szoknyaszakértő.
– Jó, bízzátok rám, de a költség nem az én zsebemet terheli, azt előre bejelentem.
Hugó tudta, hogy a sógor lépten-nyomon csalja hízásnak induló húgát, de igazán nem ért rá, hogy gondot csináljon ebből magának, sőt, igazat is adott neki – valóban napról-napra csúnyább a szerencsétlen. Valamelyik ősanya arca kezd kiütközni vonásain, zsíros bőrén, s a pihéken, amelyek vastagodnak, hogy pár év múlva majd egészen csinos bajusszá változzanak. Nem, nem különös öröm egy zsidó nőt feleségül venni, ő tárgyilagosan megállapíthatja, hála Istennek.
– De hol rendezzük a cécót? – érdeklődött az ügyvéd. Andor csendesen dörmögte:
– Balassánál.
– Ugyan! – legyintett Hugó. – Egy most megözvegyült ember lakásán nem dáridózhatunk. Itt, a Hungáriában. Különtermet nyittatunk és kész. Tudod, mostanában hány hasonló összejövetelt tartanak itt? Valamelyik este benéztünk s láttam, hogy frakkban érkezik egy csomó ismerős, vonulnak befelé, kis orfeumi lányok is jöttek. Kérdem az öreg Ödönt, a pincért, mi lesz? Harsányi Soma nagyságos úr ad vacsorát, azt mondja, s vág a szemével. Lesznek huszonötén, annyira terítettek és harminc üveg pezsgőt is hűtöttek nekik, a borokon kívül.
– Kikkel volt Harsányi?
– Mindenkit meghívott, akitől várhat valamit. Bort akar szállítani a hadseregnek, meg rumot.
Lassan ballagtak kifelé, kerülgetve az asztalokat, köszöntve az ismerősöket, akik kíváncsi pillantással méregették őket. Most mindenki ilyen fürkésző tekintettel vizslatja barátait, régi üzletfeleit, mintha arcából akarná kiolvasni az ötleteket.
– Nézd csak – dörmögte Hugó s könyökével oldalba lökte az ügyvédet -, ismered ezt az urat?
– Hogyne… Födi Emil, az én kerületem tisztiorvosa. Miért?
– Látod, milyen elegáns? Ordít róla, hogy tele van pénzzel…
– Honnét?
– Mindjárt megmondom, hadd haladjanak el mellettünk.
Az orvos egy alacsony, testes, zsirárdi-kalapos, aranykeretű cvikkeres úrral sétált, s elmerülten beszélgettek. A széles nyergű orron bizonytalanul üli ;i szemüveg s minduntalan hozzányúlva igazgatta, óvta a leeséstől.
– No? Igazán kíváncsi vagyok.
– A másikat nem ismered?
– Nem.
– Pedig kollégád. Dick Zsigmond, ügyvéd.
– Mit csinálnak ezek?
– Katonát szabadítanak. Fődinek már a bőre alatt is pénz van. Nézd, mennyi öntudattal jár… Csak abban feszül ennyi férfias gőg, akinek tele van a tálcája.
Juda közelebb hajolt. Őt is érdekelte a téma, hiszen nem egyszer gondolt már rá: mi történik vele, ha véletlenül behívják katonának, sorozásra idézik s egyenruhába öltöztetik.
– Dick találta ki az egészet. Megmagyarázta a doktornak, hogy egy élelmes ember a háború alatt milliókat kereshet s ő hajtja fel neki a pácienseket. A doktor a népfelkelő bemutató bizottság tagja s bár a sorozásra semmi befolyása nincsen, úgy viselkedik, mintha tőle függene az emberek élete és halála. Azt beszélik, dől hozzá a pénz s osztozkodnak az ügyvéddel.
– Várjál csak… Nem volt ennek a Fődinek valami régi ügye? Rémlik nekem, hogy egy botrányba keveredett, nem most már, lehet húsz éve annak…
– Jó a memóriád. De nem ő, az öccse volt az, Fried Sándor, a Kereskedel mi Bank tisztviselője. Váltót hamisított, s valami Traun báróval vétette fel a banknál a hatvanezer koronát. Akkor Fődire gyanakodtak, hogy ő szerepelt a báró nevén, le is tartóztatták, de aztán szabadon engedték. Régen elfelejtették az ügyet…
Megálltak és a két tempósan sétáló férfi után néztek. Azok egymás felé hajolva haladtak tova a korzón, bizalmasan suttogva – talán egy új üzlet eshetőségeit vitatták éppen. Többen üdvözölték őket, nyájas mosollyal, barátságos kalaplengetéssel, hiszen ebben a városban mindenki mindent tud s ki mondhatná meg: mikor lesz szüksége a befolyásos orvos segítségére? A katonai behívások egyre tartanak még, beszélik, új sorozások is lesznek, most nem válogat úgy a katonaság, mint békében, senki sincs biztonságban. Katonának menni? Ugyan, ki akarja ezt a sorsot? Menjen harcolni a paraszt, vagy a munkás, vegyék fel díszes, zsinóros atillájukat a huszártisztek, akik békében, a nagygyakorlatok alatt feszítenek a Váczi utcában. Meghalni, most? Elmenni Galíciába, vagy Szerbiába, a Száva mellé, a Timok-hadosztállyal verekedni, mikor itthon a kövekből is dől a pénz? Meghalni a kozákok pikájától? Ugyan kérem… A lapok csak ordítsanak a hősiességről, zengjenek eposzt a bakáról, aki zeneszó mellett indul rohamra, úgy, amint az a hadireglamában meg van írva: lengő zászlóval és csengő muzsikával. De a békés polgárnak hagyjanak békét; ő megtette a kötelességét, mikor rekedtre kiáltozta torkát az utcán és a kávéházban elénekelte a Szózatot, meg a Kossuth-nótát, egymás után huszonkétszer.
Azok lelkes napok voltak, de a mámort felváltotta a hétköznapok józansága. Valakinek dolgozni is kell, nem? Valakinek keresni is kell, hogy az adóból teljék a hadviselésre, igaz?
A híres tisztiorvos hát fürdött a népszerűség és rokonszerv tüntető megnyilvánulásában. Schwarcz úr, a Szerecsen utcából még meg is hajolt, olyan mélyen, ahogy a Tóra előtt szokott a Kazinczy utcai zsinagógában. Kemenes Izsó, aki egyszer kiszolgálta a szövetkereskedésben, szinte a kezét is összedörzsölte, ahogy a pult mögött szokta, ha kiváltképpen kedves vevőt pillant meg. Igaz, lúdtalpa van és háromdioptriás szemüveget is hord, de az ördög nem alszik…
– No, mit szóltok hozzá? Mint egy demokratikus uralkodó, aki leereszkedik a néphez? Mi? – kérdezte érdes hangon Hugó.
Andor már elindult és figyelmesen vizsgálva sárga cipőjének nagy csokorra kötött és ezüstös fényű csattal lefogott fűzőjét, elnézően nyilvánított véleményt, mint mindig, most is megfellebbezhetetlen hangsúllyal:
– Ne csúfoljátok, mert ezzel beismeritek, hogy irigykedtek rá. Hugó tiltakozni próbált:
– Dehogy irigylem!
– Kedvesem, nem mondtam, hogy a pénzét, a friss és kockázatos hasznát. A világért se… A hatalmát irigylitek. A népszerűségét. Nektek most minden kéne. Nem elégszetek meg azzal, hogy csömörig keresitek a pénzt, nektek hatalom és nimbusz is szükséges a jóllakottság érzéséhez. Egyszer majd erre fogtok ráfizetni. Ahelyett, hogy megelégednétek a haszonnal, sőt, igyekeznétek minél nagyobb titokban fejni a konjunktúra tehenét, az utcára viszitek a sajtárral együtt, s ott produkáljátok ország-világ előtt, milyen ügyesen ragadjátok meg a tőgyét… A tömeget bőszítitek, s mindent elkövettek, hogy megjegyezze neveteket és arcotokat, s majd a leszámoláskor bizonyosan rátok ismerjen… Igaz, így nem húz tévedésből senkit helyettetek a lámpavasra s én a magam szempontjából helyeslem magatartástokat. De saját érdekeiteknek nem tesz ez jót…
– Már megint károgsz, te sansculotte! – nevetett az ügyvéd.
– Csak felvilágosítlak benneteket. Meg kéne köszönnötök, hogy figyelmeztetlek a veszedelemre. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy idejében kinyitották a szemét a másik tábor emberei…
Köszönjük…
– Látjátok, ez a buta fickó is, akit megcsodáltok és titokban szívesen cserélnétek vele, ezen bukik majd el. Hurcolja, nagyképűen és bosszantóan, mint pávakakas a felborzolt, kék farktollait, ezt a kétesen nagy hírét. Élvezi, hogy suttogják utána: itt megy a legnagyobb katonaszabadító… S mi lesz, ha egyszer valaki utánanéz a dolgainak? Ha olyan is meghallja a hódoló rebegést, aki nem szereti, ha a monarchia haderejétől elvonják a nyersanyagot? Bezárják, vagy főbe lőheti magát…
Juda igazat adott Andornak. Csakugyan, ostobaság kérkedni valakinek azzal, hogy mennyit keres és azzal is, hogy kinyit a szava minden ajtót. Csendesen megfogadta, hogy ezt a tanácsot nem felejti el s él is vele, legalább a maga részéről.
– Jó napot urak…
Elsiettében barátságosan intett feléjük egy valószínűtlenül hosszú, a tömeg felett imbolygó fejű férfi. A Reményiek sietve, majdnem bocsánatkérőn, hogy eddig nem vették észre s nem ők üdvözölték először, hadarva viszonozták, utána hajló derékkal a köszönést.
– Ki volt ez?
– Nem ismeri? – csodálkozott Komor. – Az Első Téglagyár vezérigazgatója. Hugóéknak ők szállítottak az építkezésekhez.
– Most meg akarják szerezni saját rezsiben a barakkok építését. Horribilis üzlet… Az ország minden táján egymás után készülnek, hallom, a barakkok, mert a kaszárnya kevés, nem tudják elhelyezni a behívottakat. Hja, az erősebb kutya… – legyintett Hugó.
Az ügyvéd megragadta a karját:
– Nézd csak, a Hungáriába megy… Talán szintén lakoma lesz?
– Persze… Most minden napra esik két-három effajta cécó. Mint békében az esküvői lakomák.
Andor fanyar mosollyal bölcselkedett:
– Ezek is azok, kedvesem. Az ötlet és pénz egybekelését ünneplik a befolyással. S még abban is hasonlítanak a házassághoz, hogy a szép ara előbb-utóbb bizonyosan megcsalja a férjet. Talán már a nászlakomán kacérkodni kezd valamelyik meghívottal, mert a befolyás épp olyan, akár a kikapós menyecske. Minél jobban érzi, hogy kívánják, annál veszettebbül erkölcstelen.
– Jó, nagyon jó…
Az ügyvéd hahotázva helyeselt.
– Hogy is mondtad? A pénz egybekelése a befolyással? Hát szeméremövet kell ráakasztani, hogy tisztességét védjük, a magunk számára!
– Akkor már te se leszel képes hozzáférni, barátocskám… Juda búcsúzkodott.
– Hová megy? – érdeklődött Hugó. – Nem volna kedve ma este velünk vacsorázni? Megbeszélnénk ennek a marha-ügynek a részleteit.
– De, köszönöm. Csak valami dolgom van még, addig tán elintézhetném.
– Hát akkor pontosan nyolckor.
Kezet fogott mindnyájukkal és elindult a belvárosi templom felé. Nyitva volt az ajtó s a gyertyák gyér, sárga fénye barátságosan ragyogott a hűvös félhomályból, amely finom tömjénfüst-illatot lehelt ki a térre. Asszonyok és férfiak léptek be, meghajtott fővel a boltívek alá, s Juda azt gondolta: mint egy forgalmas bolt. Emlékeztette a gyertya világa a zsinagógára, péntek estéken, mikor apja, már mint barmicvot, kézen fogva vezette imádkozni. Önkénytelenül vitte a lába e sárga, kedves fények felé.
Nem volt még katolikus templomban soha, a kíváncsiságnál erősebb volt benne a húzódozás, a félelem attól, hogy kiutasítják talán. Csak az orgona erőteljes, férfias hangjait hallgatta nem egyszer eltűnődve, s a hívek énekét, amelynek dallama, könnyed, derűs és diadalmas szárnyalása oly idegenül hatott az ő héber fájdalmakhoz, komor jajongásokhoz, zord panaszokhoz szokott fülében.
Most gyermeki kíváncsisággal és elszánással tartott az ajtó felé.
A küszöbön egy bekötött fejű asszony lépett ki éppen. Kezét összekulcsolta a mellén, szemében még a révült áhítat ragyogott, s arca sima volt, mint a boldogoké.
– Kérem…
– Tessék? Kicsit megszeppent a
váratlan hangtól, s hogy egy úriember megszólította.
– Istentisztelet van odabent?
– Dehogy… A litániának már régen vége.
– Köszönöm…
Levette kalapját és félszegen lépkedett befelé a kongó kőpádimentumon.
Most még erősebben érezte a tömjén hideg illatát, s a virágokét, amelyek odabent a színes, karcsú, keskeny ablakok alatt, az oltáron hervadoztak. Megállott egy oszlopnál és bátortalanul tekintgetett szét. Szobrok, képek, dús aranyozás az oszlopokon – ez ötlött először szemébe, aztán a térdeplő emberek a szobrok és oltárok előtt, a reszkető gyertyafényben. Nem vette észre senki, nem tűnt fel senkinek, hogy egy idegen áll a szenteltvíztartó márványmedence mellett. Csend volt, csak a sóhajok, a léptek lábujjhegyező nesze s a kinti világ megszűrt lármájának tétova, monoton zúgása, a villamosok csengőinek csilingelőse jött be a tárt ajtón. Senki se látszott törődni a másikkal, nem úgy, mint a zsinagógában, ahol beszélgetnek, köpködnek, krákognak és üzleteket kötnek. Ez valami furcsa, idegen világ, mintha a templom mindenestül valahol a magasságban lebegne, messze a földi dolgok fölött. Ez hát ezeknek a temploma… S ott az Istenük is, a kereszt fekete fájára szegezve, a halál színére festve, mintha csakugyan igazi volna. A názáreti rabbi, Jesua, az ács fia… Hm. Hiszen az ő istene is voltaképpen, hiszen ő már református. Megkeresztelték, de abban a templomban nem volt semmi ilyen szobor, vagy kép. Meztelen falak néztek rá, s egy márványból faragott asztalra, szószékre emlékezett, semmi másra. A pap egyszerű fekete ruhában volt, bátran lehetett volna ügyvéd is, vagy orvos… Ez, ez egészen más. Misztikus és megrendítő, félelmet keltő és ugyanakkor oly hívogató. Miért nem inkább katolikus lett? Ja, igaz, az ügyvéd tanácsolta, azt mondta, sokkal egyszerűbb megtanulni a hitágazatokat… Hogy is volt? Mozgó szájjal, mintha ő is imádkoznék, mondani kezdte magában: „Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára kifüggesztett iratában kimutatta, mennyire eltért a katolikus egyház…” Hirtelen abbahagyta és riadtan nézett körül, mintha megszentségtelenítette volna a helyet, s most a templom Istene lesújtana rá, büntető kézzel.
folyt. köv. !?
*
Tarnopolból indult el…
Könyvtár
Ez a legendás hírű regény bemutatja a zsidóság térfoglalását és viszonyát a magyarsághoz egy belopakodó, házaló galiciáner szédítő sikerein keresztül, a magyar történelem tragikus korának történetébe helyezve, kiváló irodalmi szinten. Az írót ezért a nagyszerű remekműért életfogytiglani börtönre ítélték.
*
Megírta, miként váltunk rabszolgákká hazánkban –
Kötél általi halálra ítélték!
Dövényi Nagy Lajosra (1906-1964) emlékezünk
http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=71007
