kb. 21 perc olvasás
MÁSODIK FEJEZET
Majdnem hajnal van még, de a hídon gyalogosan, s szegényes kis szekerekkel, amelyeket sovány tehenek húznak, egyre jön már a nép. Az emberek és jószágok lehelete párázik, ahogy szuszognak és igyekeznek beljebb a város felé. Minden csupa dér, a tetők fehérek, mintha liszttel, vagy apróra tört cukor porával hintették volna be mindegyiket, égi tisztaságban ragyognak, ellentéteként a falaknak, s a mocsoktól ragadó, sarkukról ledőlt kapuknak. A bocskoros, birka- és avas-zsírszagú, hosszú hajú férfiak szaporán kapkodják lábukat a zúzmarás földön, a tehén feje mellett haladva, s a szekerekről kerekre nyitott szemmel, maszatos rutén gyerekek, tarkán hímzett ködmönű, koravén asszonyok bámulnak az utca látnivalóira. Gyalogos öreg nénik görnyednek kendervászonba kötött batyuk alatt, amikben töppedt vadrózsabogyót, juhgomolyát, keserűtúrót, tojást hoznak, vagy hímzett szőttest. A kosarakban rémülten káráló tyúkok, lustán pihegő hízott ludak lapulnak.
Piacnap van.
Az üzletek ajtajában is emberek állnak, a kapuk aljában is, ezekben az ásító, üres, fekete szájakban, amelyeken kiömlik az utcára az udvarok rossz lehelete. A boltosok álmosak még, szemük csipás, szakállukban ott lengedeznek az apró pelyhek az éjszakai dunnákból, vánkosokból, de tekintetük azért fürgén kutatja a Latorcán túlról érkezőket s csodálatos biztonsággal választják ki közülük a maguk emberét. Engednek elmenni öt asszonyt, nedveshasú, nehezen lihegő lúdjával, de Isten tudja miért, a hatodikat már megszólítják, beintik a kapu alá, az üzlet ajtajába és szapora szóval, sűrű, hadonászó kézmozdulattal beszélnek hozzá. Vevő még nem lép be ezekbe a boltokba: a tulajdonos maga a vevő. A vásárlók akkor jönnek, ha a maguk portékájától megváltak már a feketén nyüzsgő piacon, ahol rutén szó, magyar beszéd és mély torokhangú zsargon keveredik össze, egyre növekvő lármává az állatok hangjával, meg a kocsik zörgésével.
A zsinagóga is nyitva van. Nem csupán az a kettő a legforgalmasabb utca szélén, hanem a többi mind: a kanyargós közökben, szennyes és bűzös udvarok mélyén meghúzódok is, épp, mintha boltok lennének, s bennük is árulnának valamit. A gyertyák fénye kilopakodik a szürkület homályába és becsalogatja a piacra igyekvőket. Mintha nem is élne ebben a városban más, csak zsidó. Mellig érő szakállú, ősz, csatoscipőjű rabbik, prémes sapkában, lebegő, selyemfényű kaftánban, amelyet hosszú ujjú, viaszfehér kezükkel összefognak a mellükön, míg lehajtott fővel végigsuhannak a házak mellett; tagbaszakadt, rongyos, parasztformájúak, akik szíjjal övezik körül derekukat és szakálluk erdejéből kurtaszárú pipa nyúlik ki; beteges külsejű fiatalok, akiknek vékony nyakán ide-oda imbolyog a halvány arcú fej, két oldalán a szélben lebegő tinccsel, míg hónuk alatt vastag könyvekkel valamelyik jeshivába sietnek már ilyen korán. Csak zsidót látni és halinás falusit, aki riadt szemmel pillantgat fel rájuk.
Az apró, mocskos kocsmák, italmérések, bodegák küszöbén, gömbölyű tetejű, nagyszélű bársonykalapban, köldökére csúszott nadrágban, mosolyogva várakozik vendégeire a tulajdonos. A szél lebegteti a boltok ajtaja elé kiakasztott színes szalagokat, virágos kartondarabokat, amiktől olyan az utca, mintha valami ünnepségre díszítették volna fel. A homályos zugokból csábítón száll ki a denaturált szesz nehéz illata. Nem csak a mocsoktól ragadó pultú kereskedésekből, amelyekben minden kapható, de a rőfösök üzleteiből is.
Ezen a környéken minden talpalatnyi hely. bolt. Az alacsony házak utcai falán ajtó ajtó mellett sorakozik és bent, az udvarban is, ahová kiömlik a nyers és tiszta reggeli levegőbe és küzdve vegyül el vele a lakásokból előtóduló sűrű, nehéz szag, az áporodott ágy, az alvók kigőzölgése, a hagyma és rothadó szemét szaga – ott is üzletek vannak.
A kavargásban a szakállas zsidók köszöntik egymást. Gyors szavakat váltanak, mintha jelszót mondanának, aztán sietnek tovább. Olyan ez, mintha mindenki menekülne: rendszertelen, zűrzavaros nyüzsgés, a pánik egy nemének minden ismertetőjelével, de mégis céltudatos tevékenység, s benne valami könyörtelen törvényt ismerhet fel, akinek szeme van hozzá. Üzletek születnek, pénz csörren és valakit mindig becsapnak. Olykor, a létfenntartás kemény kényszerűségének parancsára egymást is, de leggyakrabban a falusit, aki a pénzhez se ért, számolni se tud és olyan gyámoltalan, hogy egy gyermek is túljárhat az eszén. Voltaképpen miatta van az egész zűrzavar, az ő filléreiért folyik a verejtékes versenyfutás. Mert mije lehet egy ágrólszakadt szegény kis rutén parasztnak? Csak fillérje, s belőle, Isten tudná megmondani, hogyan: ennek a sötéten ragyogó szemű tömegnek mégis ezrei tudnak megélni…
A sárgafalú, törtablakú zsinagóga mögül, amely az utca szélein elhagyatott magtárként áll, a keskeny közből kocsit húznak kifelé. A reggeli köd tejszín párájában úgy jelenik meg az ember a nyikorgó kerekű, apró alkotmány rúdja mellett, mint egy valószínűtlen látomás. A kocsi tetején fedeles láda, óriás lakattal, amely gyorsan, csikorogva himbálózik, miközben a kerekek ide-oda bakognak a rögös úton.
Egy bolt hurcolkodik a piac felé.
Mert nincs mindenkinek üzlethelyisége, nem bírja mindenki a bér terhét. Brandstein Juda például nem bírja. Vagy nem akarja… Inkább akaratán múlik: sajnálja a pénzt, hiszen odabent a kis közben, ahol lakik, tudják róla, hogy akár a piac közepén is bérelhetne boltot, festett cégérrel, ha eszébe jutna. De neki nem kell ilyesmi.
Most esztendeje érkezett ide, hosszú vándorlás után, s ahogy a piacon végigment, rögtön tudta: marad, megtelepszik a városban, amit Munkácsnak neveznek. Úgy találta, hogy elhagyott szülőföldjéhez hasonlatos minden. Szívesen vándorolt volna tovább, dél felé, ahol ennél nagyobb városok csábították, de még mindig gyakran eszébe jutott, hogy hátha bajba kerül, amiért papírok nélkül jött át a határon. Itt el tudott bújni, akár egy sűrű vadonban.
Minden nyomorult közben talált szállást, tenyérnyi szobácskákat, ahol az ágyakon, szétvert deszkájú ládákból összeütött vackokon tíz, tizenöt hozzá hasonlóan sovány, égőszemű fiatalember lakott. A jeshivák tanulói, akikből nagy rabbik lesznek valaha, vagy nagy kereskedők – hiszen nem tudni, mi ütközik ki az emberből idővel. Senkitől se kérdezték: honnét érkezett. A jövevényt befogadták a házba, ágyat vetettek neki valahol, helyet szorítottak szegényes batyujának, s mit akart ő többet?
Rosenbaum Mendelnél telepedett le, aki házaló volt, akár otthon az apja. A szobakonyhás lakásban tízen szorongtak éjszakánként, mert nappal csak Mendel bácsi felesége, a jóságos, mindig hunyorgó szemű Rebekka néni volt otthon, aki összeaszott, ráncos arca felett még mindig fiatalkori fekete parókáját viselte. Az ágyakban, meg a földre vetett vackokon aludtak, egymás hegyén-hátán, valóságos csoda volt, hogy elfértek. Juda néha úgy érezte: szétfeszíti a falakat a sok emberi test, kidönti a házat, mint egy rossz papírdoboz oldalát.
– Akár az én szép fiam – bólogatott gyakran Mendel felesége esténként,
mikor hazament és fáradtan leült a petróleumlámpás alá, hogy megszámolja keresetét. – Olyan vagy éppen, mint az én szép fiam, a nagy Isten tartsa meg öt…
A Rosenbaum-fiú már Pesten volt, a hatalmas és gyönyörű városban, ahová Juda is vágyott, de még nem érezte megfelelőnek az időt, hogy felkerekedjék. Itt kötötte apró üzleteit a piacon: szalagokat árult, s rutén asszonyoknak való silány, tarkára festett kartont. Olykor a közeli falvakat is felkereste, mert a városban túl nagy volt a verseny és eleinte nehezen boldogult, hiszen beszélni se tudott vevőivel. Csak mutogatott nekik, mint a vadaknak, de barátságosan mosolygott rájuk, miközben mérte a portékát, az itteni szokás szerint nem méterrel, hanem két ujja közé szorítva, kinyújtott karjával vállgödréig húzva. Hamar megtanulta ezt a mozdulatot és azt is, hogy miképp kell többnek, bővebben mértnek mutatni az árut. Makacsul küzdött az életért, mindig olcsóbb volt a többieknél és ráadásokkal is kedveskedett annak, aki hozzávetődött. Ócska kabátja zsebében színes szentképeket tartott, azokat osztogatta a rutén asszonyoknak.
A falvakból soha nem érkezett vissza üres zsákkal. Iszákját szakadásig tömve büdös rongyokkal, összeszedte a csontot, bőrt is és üveges fejű gyűrűket adott érte a gyermekeknek, meg fütyülősfarkú cseréplovakat, az asszonyoknak pedig cifra papírba csomagolt „aranyfokú” tűket. Nemsokára ismerték már, elébe szaladtak és ő osztogatta az ajándékokat, a haszontalan rongyokért, szemétről összegyűjtött csontokért, akár egy jó tündér.
Ráragadt a rutén szó, magyarul is megtanult keveset s gyűlt a verejtékes szorgalom gyümölcse: a pénz, feketére mocskolódott vászonzacskójában, amit mindig mellére akasztva hordott, még éjszaka is, csak szombatonként zárt el lakatos ládájába.
Néha szédült az éhségtől, mert sajnálta a filléreket ételért kiadni. Kenyéren és hagymán élt, vagy Mendelék maradékain, amiket Rebekka asszony a fiához való hasonlatossága miatt adott neki. Csak szombatonként lakott jól, a közös asztalnál, amelyet akkor mindnyájan körülültek az ünnep tiszteletére.
Gazdagnak érezte magát, mikor megvette a kis kordélyt, amelynek rúdja mellé önmagát fogta be.
– Juda, – csóválta fejét Mendel, mikor büszkén behúzta az udvarra a rozoga alkotmányt -, te már kezdel ajser lenni… Mire viheted még, ha már most is kocsid van! így kell ezt, fiam… Taligával kezdi az okos ember, hogy majd később hintón végezhesse. Apádnak öröme telnék benned, ha látna.
Most már falusi útjaira is a kocsival ment és mikor megérkezett a szétszórt, fából összeácsolt kis házak közé, hangos, kanyargós füttyszóval adta tudtul, hogy pazar ajándékait kívánja osztogatni. Csak a csendőröktől félt. Ha tehette, kikerülte őket, s ha nem bírt már menekülni, rebbenő szemekkel, alázatosan köszöntötte a csillogó gombú, zöld ruhába öltözött hatalmasokat, akik fénylő szuronnyal, lengő kakastollal, méltóságosan lépkedtek az országúton végig, mint az erő és szigor megtestesülései.
Néha írt haza egy-egy szűkszavú levelet. Nem érzelgett: pontosan beszámolt apjának, hogy mennyi pénze van már és csókoltatta anyját, meg a gyermekeket. A válaszokat, amik apja kezétől származtak, többször is elolvasta. Az otthon üzenete volt bennük: anyja aggódása, a szoba megszokott képe, a reggeli tea szelíd illata és az apja hajnali horkolása. Szíve azért nem fájt túlságosan. Elfoglalta az üzlet és néha büszke volt magára, különösen, ha egy-egy falusi útja jól jövedelmezett. Nem volt türelmetlen, nem csinált ostobaságokat, nem vágott bele kockázatos vállalkozásokba.
Egyszer – szombat volt akkor is, a zsinagógából mentek haza, s éppen ebédelni készültek – Mendel mondott valamit, amire felfigyelt.
– Látod, Rebekka, milyen szerencsét csinált magának ez a Mayer…
– Csakugyan? Mit?
– Van egy háza és tizenöt tehene. Hitted volna, fiam? Mikor itt lakott nálunk, azt gondoltam mindig, szegény semmire se viszi az életben.
– Tizenöt tehén! Gott, über die Welt… Nem is lehet igaz. Tizenöt nagy tehén! Miből, fiam, miből?
– Ez egy ügyes fiú. Találkoztam vele, az apósánál volt, de itt érte a szombat, nem tudott hazamenni. Maga beszélte… Kölcsönt adott a parasztoknak, abból lett neki a tizenöt tehén, meg a ház. Kapott egy kis hozományt, ügyesen megforgatta a pénzt és most ajser. Hinnéd, hogy egy fűrészt akar megvenni? Milliomos lesz, én úgy éljek…
Rebekka lélegzet után kapkodott, pihegve, mint a túltömött lúd. S egyre azt ismételte:
– Gott, über die Welt… Tizenöt nagy tehén…
Lám, néha mennyire téved az ember… Ez a Mayer náluk lakott vagy három esztendeig, de semmire se haladt. Nem tudott boltokat csinálni, ügyetlen volt, a portékáját hónapokig nem bírta eladni, benne hevert a pénze, s mások háromszor is megforgatták tőkéjüket, míg nagy kínnal megszabadult tőle.
– Vett egy tehenet…
Mendel szenvedélyes és terjedelmes előadásba fogott. Úgy beszélt, mintha egy regényt mondott volna el, s őt is magával ragadta újból a gyönyörű történet. Széles kézmozdulatokkal kísérte szavait, szakálla mozgott, szeme ragyogott. Körülállták, mint valami híres rabbit s egy szavát se akarták elveszíteni. Apró részletekkel beszélt el mindent, s pontosan tudta: hogy szaporodott az egyetlen jószág valóságos nyájjá Mayer keze alatt.
– A paraszt kapott rajta, hogy lesz neki egy tehene kölcsön. Kivitte a legelőre, ami volt neki a hegyen, Mayer pedig megkapta a tejet, amit kialkudott, meg a tojást, amit kért. Övé lett a borjú is… Hát csoda, ha megszaporodott? A haszonból megint vásárolt, aztán pénzt is adott a parasztoknak. Nem kért kamatot, mert honnan van a parasztnak pénze? Tojást vittek neki, minden koronára hetenként öt darabot…
– No, tanuljatok a Mayertől, aki egy nagy üzletember lett… Egy ajser zsidó, pedig szegény volt, mint ti most…
Juda kérdezni akart, de aztán lenyelte a szót. Az étel azonban nem ízlett most neki. Pár kanállal evett csak, a kalácsból is alig harapott. Félrevonult, töprengett, számolt, de nem tudott boldogulni egyedül. A szombat kimenetele után, mikor már hazafelé tartottak, odalépett Mendelhez:
– Mibe kerülhetett neki az a tehén?
Mendel mindjárt tudta: miről van szó. Őt magát is egész nap foglalkoztatta a Mayer szerencséje, hát tudta, Juda is csak arról akar beszélni. Feltolta homlokán a kalapot és derűs tekintettel vizsgálgatta a fiatalember arcát, mielőtt válaszolt volna.
– Nézd csak… Tán te is olyan üzletet akarsz csinálni? Nem felelt mindjárt, de aztán hevesen megrázta fejét…
– Ugyan…
Minek nevettesse ki magát? És mi köze Mendelnek ahhoz, hogy mit gondol ő magában?
– Egy tehén nem drága, fiam… Nem több, mint amennyit te belefektetsz az árudba.
Ettől a naptól kezdve még kevesebbet evett és még szorgalmasabban gyűjtötte a pénzt. Végiggondolta a Mayer szerencséjét s elhatározta: ő is abbahagyja a kereskedést. Filléres haszonért kell törnie magát, boltot tán tíz esztendeig se nyithat itt, a városban. S minek?
Komor elszántsággal húzta ki hetivásáros napokon kis szekerét a piacra. Nem adott már ajándékokat a parasztasszonyoknak, sajnálta volna a szentképekre pazarolt pénzt, s különben is fel tudta venni a versenyt a többiekkel. Őt a parasztok otthonról ismerték és ismerősen köszöntötték, ha a piacon találkoztak. Mikor falura ment a rongyot és csontot összeszedni, jól kinyitotta a szemét. Harminc kilométer távolságra is elbolyongott, volt úgy, hogy két napig nem látták Munkácson. Szemlélődött, helyet keresett, ahol letelepedhetnék. Elment oda is, ahol Mayer megcsinálta a szerencséjét, egy Kövesliget nevű faluba. Körülnézett és vidáman fordult vissza a nyikorgó tengelyű kocsival. Tudta már, mit kell tennie…
Ez a hideg, zúzmarás nap ünnep számára. Nem tudja senki, csak ő maga, hogy utoljára húzza ki ládáját a munkácsi piacra, Mendelék se sejtik. Nem beszélt róla… Mellén a zacskó jó vastagon duzzad a pénztől – no, nem a százasoktól, bár az is van két darab, de húszkoronások és tízesek, szépen kisimítva, papírba csavarva lapulnak, közel a szívéhez és mintha melegítenék a bőrét.
Egy esztendeje, hogy bejött az országba, tizenkilenc éves, szakálla, bajusza vékony pelyhekben árnyékolja be arcát, amely sovány és átlátszó bőrű. Jóformán gyerek még, de valami komor elszánással tette fel magát egyetlen célra: gazdag akar lenni.
Sok mindent tanult itt, ebben a városban, ahol jóformán mindenki kereskedő. Groszmann Oziás, az engrossista, ahonnét portékáját venni szokta, jó tanácsokkal látta el, valahányszor benyitott hozzá. Magával vitte hátra, a homályos raktárhoz, ahol egy csöppnyi üvegkalitkában tartotta az üzleti könyveket, meg a kasszát.
– Csak szólj, ha kölcsön kell – mondta neki, mikor már megismerte és tudta, hogy megbízható üzletfél. – Szívesen adok pár száz koronát, az ilyen fiatalemberek tetszenek nekem… Szorgalmas vagy, fiam…
Ez a dicséret több volt még a pénznél is. Az öreg Oziás, ősz szakállával, ócska kabátjával, kitérdelt nadrágjával olyan tekintély volt, mint maga Rothschild. Ő bérelte a város vásárvámját évek óta, rengeteg pénze van. Alkalmazottai, akik maguk is mind zsidók, ott állnak a cédulaháznál, szemük elől el nem húzódhatik senki, rárohannak a vásárosokra, lehúzzák róluk a gubát, az asszonyoktól elveszik a kendőt, de fizetni kell. Nem lehet letagadni a kocsiderékba, széna, vagy szalma alá rejtett kacsákat, tyúkokat, benéznek mindenüvé és fizetni kell…
Oziás bankár is. Ha valaki utazni akar, Berlinbe, Krakkóba, vagy akár Londonba, nem visz magával pénzt. Egy zsidó soha ne hordjon magánál sok pénzt, mert nem tudhatja: mi történik vele. Bemegy Oziáshoz, aki egy tenyérnyi papírdarabra három héber sort ír s arra kifizetik Londonban a fontot, Berlinben a márkát, annyit, amennyi kell.
A piacon már javában áll a vásár, mikorra odaér. Nem siet. Kipakolja a ládát, a földre terített ponyvára kerülnek a szalagok, kartondarabok, pertlik, papírra fűzött gombok: az egész raktár. Közben ráért beszélgetni szomszédjával is. Egymás mellett árulnak már fél év óta Fiszler Lázárral, aki bánatos, vörösszakállú ember, s van otthon vagy tíz gyereke. Délben se megy haza, kint ácsorog a piacon, míg az utolsó falusi el nem tűnik, neki igazán minden fillérre szüksége van. Gyerekei szokták kihozni egy törött zománcú fazékban az ebédjét is.
– No – kérdezte -, mi van veled? Miért hoztál ilyen kevés árut?
– Abbahagyom az üzletet.
– Ne beszélj!
– El is megyek innen.
– Pestre?
Fejét ingatta és nem mondott többet.
Aztán nem értek rá beszélgetni, mert jöttek a vevők, azokkal kellett foglalkozni. Judának igazán jó napja volt, mintha a rutén asszonyokat valami húzta volna feléje, egymásután álltak meg ponyvája előtt és nyilvánították vevő szándékukat. Recsegett a karton, ahogy végigszakította, csattogott az olló, s mire tíz órára járt az idő, már csak néhány tucat gyöngyház gomb, meg felfűzött cérnagomb hevert előtte.
Valami különös nagylelkűség fogta el. Összemarkolta a portékát és odalépett szomszédjához.
– Ezt magának adom, Lázár bácsi.
– Nekem? Ingyen?
Úgy nézett rá, mint egy őrültre, akin most tört ki éppen a baj.
– Ingyen. Mondtam, hogy felhagyok ezzel az üzlettel.
A vörös zsidó, akinek még senki se adott tán ajándékot életében, csillogó szemmel és reszkető kézzel nyúlt a gombok után. Megragadta a kék papírokat és izgatottan nyelt, hogy kiugró ádámcsutkája le-fel mozgott.
Juda elnézően mosolygott. De csodálkozott is, mert tudta: tisztában van az ajándék értékével, hiszen ő maga is tartott ezekből az olcsó gombokból százszámra. Hát nem csak rutén asszonyokat lehet a cifra szentképekkel, amikből húszat adnak öt fillérért, megszédíteni? Az ajándéknak, ha még olyan értéktelen is, ekkora becse van az emberek szemében? Megint tanult valamit, a nagylelkűség első leckéjét vette itt, a munkácsi piacon, az adásvétel lármájában, hogy örökre megjegyezze: alkalmas pillanatban milyen sokat ér egy ajándékozó mozdulat.
Összehajtotta a ponyvát, beledobta a ládába, amelynek fedelét nem kellett már lakattal lezárni: üres volt.
– Nem is jössz ezután a piacra?
– Nem én. Elmegyek lakni innen.
Úgy… Elmegy. Tán örökölt? Vagy megházasodik és a menyasszonynak szép hozománya van? Benősül valami üzletbe? Szerette volna megkérdezni mindezt, mert alapjában véve kíváncsi ember volt, de nem merte. Minek faggassa, ha nem akar magától beszélni? És ne legyen az ember hálátlan azzal szemben, akitől ajándékot kapott.
Felesége, egy sovány, hosszúorrú asszony, három gyerekkel körülvéve feléjük tartott.
– Rozele! Rozele, gyere csak! – integetett neki. – Nézd, Brandstein Juda ajándékot adott nekem. Árut ajándékozott…
Mások is felfigyeltek a kiáltásokra és hozzájuk futottak kíváncsian. Nem fordult még elő, hogy ilyesmit cselekedjék valaki, hogy eladható portékát csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül odaadjon egy embernek, ha még olyan szegény volt is, mint Fiszler Lázár.
– Igazi ajser zsidó… – bólogattak.
Mosolygó, szakállas alakok vették körül, mindenki látni akarta a gombokat. Még meg is tapogatták, hogy csakugyan igaziak-e. Az új tulajdonos féltékeny pillantásokkal kísérte útjukat egyik kézből a másikba, nem szerette volna, ha elkallódnak az érdeklődőknél.
– Segíts hazatolni a kocsit, Jankel! – riadt a legnagyobb fiúra.
Juda megragadta a rudat és elindult, szerencsekívánatok közben. Csaknem megéljenezték, akik ottmaradtak, hátratekintve látta, hogy még mindig körülállják Fiszlert és izgatottan hadonásznak.
így vonult el a piacról, kellemes emléket hagyva maga után, amiből egykor tán legenda lesz majd. Könnyű volt a szíve s a kordély is, az üres ládával, amelyet buzgón tolt az apjához hasonlóan vörös Fiszler gyerek.
Az udvaron, ahol vesszőkosárral leborított libák híztak és árasztották magukból az áporodott, nehéz, zsíros szagot, betolta a kocsit a fásfészerbe. A szomszédok ajtajában ott ült, a gyenge napfény felé tartva arcát, az időtlen vén Hoffmann Altér. A konyhából ételszag áradt, s gyereksírás üvöltött. Hát ezt is itt hagyja… Nem látja többet a vénembert, akinek köhögése egész éjszaka áthallatszott a falon keresztül, az ismerős arcokat, az udvart, amelynek szennye és szaga úgy belevette magát egész életébe.
Még a kocsival bajlódott, mikor hazaérkezett Mendel. Rosszkedvű volt, ma sehogy se sikerültek az üzletek. Zsákja töppedten lógott vállán, csak az alján lapult néhány ijesztően ócska cipő, meg egy koszlott télikabát, összegyűrve.
– Már itthon vagy, Juda? Neked is olyan rosszul ment ma?
– Nem. Nekem jól ment. Nem is maradt semmi árum…
– Csak én vagyok olyan szerencsétlen… Egész Munkácson nincs még egy ilyen slemil zsidó, mint én…
Legyintett s belépett a konyhába.
Juda is odaballagott az ajtóhoz, megérintette a mezüzét s körülszimatolt. Bab főtt a rozsdás tűzhelyen. Rebekka asszony kipirulva foglalatoskodott a család ebédjével.
– Akarok valamit mondani, Mendel bácsi…
– No?
– Elmegyek Munkácsról…
Kerek szemeket meresztett rá és feje is rezgett, hitetlenül.
– Csak nem?
– De. Holnap.
– Hallod, Rebekka? A mi vendégünk elmegy. Tán nem volt jó neked nálunk?
– Más valamit akarok kezdeni…
– Te! Juda! Csak nem falura mégy?
– Oda bizony.
– No, nézd a gaunert, Rebekka! Nem megmondtam? Ennek a fiúnak a Mayer szerencséje zavarta meg a fejét… Én úgy éljek! Mondd, hogy nem igaz! Mondd csak, hazudtolj meg szemembe.
– Lehet…
Mosolygott és félrehajtotta a fejét.
– Majd néznek nagyot a többiek, ha meghallják!
– Lehet.
Ócska kabátja helyett felvette a másikat, amit Mendeltől vásárolt. Valamikor szép prémes bunda volt, csak egy kicsit megkopott már a nyaka és a posztója kifakult.
– Hová készülsz? Máris indulni akarsz?
Elindult és mögötte összehajolt Mendel, meg Rebekka feje. Sietve haladt végig az udvaron, ki az utcára, a kávéház felé, ahol ilyenkor Groszmann Oziás tanyázott. Ott szokott találkozni az ügynökökkel és mindenféle pesti üzletfelével, bár mindig undorral lépett be az ajtón. A törvényeket szigorúan tartó zsidó volt, nem is ivott volna még egy korty vizet se abban a helyiségben, ahová a gojimok is jártak, de hiába, az üzlet üzlet. A pincérek nem is szóltak hozzá, tudták, hogy semmit se fogyaszt, csak borravalót osztogat köztük, mikor eltávozik.
Juda még soha nem volt kávéházban. A nagy tükörablakon keresztül látta csak az életet, ami ott folyik. A márványasztaloknál mindig ültek, legtöbbször üzleteket kötő emberek, akik közül sokat ismert látásból. Tudta: melyikük utazó, aki pesti cégek áruit közvetíti, s ki a munkácsi zsidó. Ezek jobban érdekelték. Nem viseltek már szakállt, borotválták az arcukat és úgy öltözködtek, mint a pestiek. Szeme előtt ment végbe ilyen változás, nem is egy. Igaz, majdnem mind eltűntek aztán a városból, bizonyosan Pestre költözködtek azok is. Ez nyilván szükséges, hogy abban a nagy városban boldogulni tudjanak… Ha egyszer ő oda akar menni, neki is le kell majd vágatnia a szakállát? Az otthoni viselet már úgyis lekopott róla, kaftán helyett kabátot viselt és pantallós nadrágot, igazán nem nagy változásra lesz szükség.
Kissé bátortalanul nyitott be a kávéház ajtaján. Az volt az érzése, hogy a fehérkabátos pincérek közül valamelyik majd elébe áll és kiutasítja.
Látta Oziást, ott ült a sarokban, egyedül, mellére hajtott fejjel, elgondolkozva. Egyenesen feléje sietett, mintegy védelmet keresve nála.
– No – fogadta köszöntését -, hát mi újság, Brandstein Juda?
– Eljöttem… A kölcsön miatt.
Beszéltek már a pénzről és Oziás, ahogy ígérte régen, csakugyan hajlandó volt adni, nemcsak készpénzt, de árut is, ha kellett.
Leültette, szemben magával és a pincérnek, aki odalépett asztalukhoz, elutasítóan intett:
– Semmi se kell… Aztán odafordult Judához:
– Remélem, nem fogyasztói itt te se, semmit?
Nem tudta, hogy lehet-e egyáltalán visszautasítani ezt, megtagadni a rendelést, de ha Oziás mondja, bizonyára igen.
– Nem… – mondta habozva.
– Nagyon helyes. A törvényt meg kell tartani az embernek. Mindig tartsd meg a törvényt… No… Szóval a pénz miatt jöttél. Hát megkapod, mindjárt odaadom.
Benyúlt kopott kabátja zsebébe és kihúzott egy darab papírost.
– Ezt írd alá, fiam. A rend kedvéért. Kötelezvény volt, ötszáz koronáról.
Az asztalon tinta és toll állott, Juda ünnepélyes arccal ragadta fel a vékony szárat, hogy nevét odaírja a kölcsönről szóló okmány alá. Voltaképpen még nem volt nagykorú és Oziás inkább a rend kedvéért kérte tőle csakugyan a kötelezvényt. Bízott ebben a mozgékony fiatalemberben és szeme, amely csalhatatlan volt, ha üzletet kellett megítélni, látta már benne a szerencsés kereskedőt.
-Úgy…
Összehajtogatta a papírt és ugyanolyan gonddal, mint ahogy elővette, visszasüllyesztette zsebébe.
– És most itt a pénz.
Vastag bőrtárca került elő, amelyben csupa bankó lapult. Kiszámolt négy darab százast, aztán még nyolcvan koronát kisebb papírpénzben.
– A többi egy évre a kamat, azt mindjárt levontam belőle – magyarázta. – Négy percent, nem sok, ha meggondolod, hogy mégis rizikó nekem ez a dolog…
Juda bólintott.
– Rendben van.
– Az üzlet üzlet… Mástól nem is kaphattál volna… Mert semmid sincsen, váltót nem írhatsz alá, zálogot venni nem lehet tőled. No? Igaz?
– Igaz. Rendben is van.
– Az árut mikor küldjem?
– A jövő héten. Majd én bejövök.
– Jó.
Hozzáhajolt és csendesen mondta:
– De aztán vigyázz… Ne felejtsd el, hogy óvatosnak kell lenni. Ha üzletet kötsz, mindig tiszta legyen… Ne kapaszkodhasson bele senki. Érted? A formára kell ügyelni, fiam, mindig csak a formára. A törvény: forma. Azt be kell tartani… A többi nem fontos. Kivált a kölcsönöknél vigyázz. Ha egy parasztnak pénz kell és adsz neki, akkor te egy jó ember vagy. ígér fűt-fát, nagyságos úrnak nevez, de amikor visszakéred a pénzedet, akkor egy tetves, uzsorás zsidó vagy és törvénybe hívat. Mind azt mondja, hogy nagy kamatot kérsz… Ne köss te ki írásban nagy kamatot… Érted?
Juda bólogatva hallgatta.
– A zálog, az más… No… Hát legyél te szerencsés, fiam… Kegyesen elbocsátotta.
A pénzzel zsebében lassan ment az utcán. Most már szabad ember volt ebben a városban, nem kötötte ide semmi, az üzlet se. Holnaptól kezdve egy kis faluban él majd, hogy meddig? – maga se tudja. Titokban azt reméli, hogy nem sokáig.
A városháza előtt megáll, nekitámaszkodik a falnak és nézi a járókelőket. Egy-két falusi még akad köztük, de legtöbben idevalók. Lányok is sétálnak, bokáig érő szoknyában, kis kalappal a fejükön, munkácsi zsidólányok s Brandstein Juda most először nézi meg őket jobban.
Nem ért rá mostanáig erre…
A sarokról egy magányos, kicsit kövér nő visszatekint és rámosolyog.
Vérhullám önti el az arcát, szemét elkapja s érzi, hogy torkában lüktet az ér.
Ez is van még az életben… A nő…
Majd… Le kell hajtania a fejét, mert egészen vörös, érzi, s úgy siet végig az utcán, be a gettó szűk sikátorába, mint akit rajtakaptak valami tilos cselekedeten.
folyt. köv. !?
*
Tarnopolból indult el…
Könyvtár
Ez a legendás hírű regény bemutatja a zsidóság térfoglalását és viszonyát a magyarsághoz egy belopakodó, házaló galiciáner szédítő sikerein keresztül, a magyar történelem tragikus korának történetébe helyezve, kiváló irodalmi szinten. Az írót ezért a nagyszerű remekműért életfogytiglani börtönre ítélték.
*
Megírta, miként váltunk rabszolgákká hazánkban –
Kötél általi halálra ítélték!
Dövényi Nagy Lajosra (1906-1964) emlékezünk
http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=71007
