Életminőség javítás vagy rontás – 205.

ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK

I.

AMIT CSAK A DAL FEJEZHET KI

R-GO: Ballag a katona

D A
Tizenhat még nem volt a legényke
Hm C
Mikor azt az ukázt kapta, hogy védje
G Gm D \
A királyát, s fele lányát, óóó

Fúj a szél kint a csatatéren
De a tél, a nyár, a vér, a fagy nem rettenti meg mégsem
Hova készülsz, ha véget ér harc

Hazatér, a háborúnak vége
De a tűz faluját sajnos elért
G Gm D F#
Mihez kezdesz, gyűrött kép csak a múlt

Hm Em
Akkor csak ballag a katona
A F#
Még ő sem tudja, hova
Hm Em
Egy fénykép a zsebében
A F#
S egy könnycsepp a szemében, óóó

Csak ballag a katona
A szájában csutora
A vállán egy teli zsák
Kérdhedd, hogy mit csinál

Tizenhat rég elmúlt e legényke
És obsitnak egy mankót kapot, mert védte
A királyát, s fele lányát, óóó

A baka mellén fényes érmek eladók, 
egy sört talán megérnek
Nagyot kortyol, és búsan így dalol

Akkor csak ballag a katona
Még ő sem tudja, hova
Egy fénykép a zsebében
Csak egy könnycsepp a szemében, óóó

Csak ballag a katona
A szájában csutora
A vállán egy teli zsák
– Anyu! Anya, nézd! Egy mikulás!

Hm Em A F#

Hm
Ballag a katona
Em A F#
Ballag a katona
Hm
Ballag a katona
Em A F#
Ballagj el valahova
Hm
Ballag a katona
Em A F#
Ballag a katona

Hm Em A F#

Hm
Ballag a katona
Em A F#
Ballagj el valahova

||: Hm Em A F# :||

* * *

II.

A POÉZIS PEGAZUSÁN

PETŐFI SÁNDOR

A HEVESI RÓNÁN 

Hátrább vonúl mindegyre
És halványúl a Mátra.
Az esti nap piros fényt
Lövel kék homlokára. 

Olyan ez a piros fény,
Mely a kék Mátrán lángol,
Mint kékszemű lyány arcán
A rózsaszínű fátyol. 

Zörg a szekér, az ostor
Koronként egyet pattan…
Ezenkivűl a róna
Oly néma, oly zajatlan. 

Leszálla a nap; vége
A piros alkonyatnak.
A messze látkör szélén
Pásztortüzek pislognak. 

De pásztortűz-e az, vagy
Tán csillag, mely lelépett
Egy síró furulyának
Meghallgatása végett? 

Emelkedik föl a hold;
Olyan szép s olyan halvány,
Mint a meghalt menyasszony
Bús vőlegénye karján. 

S talán a hold valóban
Egy holt menyasszony árnya,
Kit a koporsóból visz
Az égbe szellemszárnya. 

Oly szomorú ez a hold,
És mégis rája nézek,
Nem nézhetek le róla,
Sugári megigéztek. 

Oly mondhatatlanul bús
Ez a hold, hogy láttára
Eszembe jut éltemnek
Legkínosabb órája. 

Magam sem tudom én, hogy
Mi történt ekkor rajtam?
De sírnom kell, zokognom,
Miként akkor zokogtam! 

1846. augusztus végén

*

CSALOGÁNYOK ÉS PACSÍRTÁK 

Ugyan még meddig zengitek,
Ti holdvilágos emberek,
A régi kort,
Mit elsodort
Hullámival már az enyészet?
Mikor rontjátok le a fészket,
Mit várromokban raktatok,
Hogy ott versenyt huhogjatok
Vércsékkel és bagolyfiakkal?
Milyen kisértetes ez a dal! –
S dalolnak egyre még,
És szemeikben ég
A lelkesűlés lángja
Vagy a bánat könnyárja.
Ál lelkesűlés, gyáva könnyek!
Miket nekik meg nem köszönnek. –
Tudjátok-e, mik vagytok,
Kik a multról daloltok?
Halottrablók!
Halottrablók!
Sírjából fölássátok
A holt időt,
Hogy őt
Babérokért árulhassátok.
Én nem irígylem koszorútokat;
Penész van rajta és halotti szag! 

Sínlődik az emberiség,
A föld egy nagy betegház,
Mindegyre pusztít a láz,
S már egy egész ország esék
Áldozatául,
És több elájul;
S ki mondja meg:
Hol ébrednek föl majd e nemzetek,
Ezen-e vagy a másvilágon,
Muló-e vagy örök az álom? –
De ím a bajnak közepette
Fiait az ég el nem feledte,
Megszána minket nagy fájdalmainkban,
Orvost küld hozzánk, és ez útban is van,
És már maholnap meg is érkezik,
Midőn hóhérink észre sem veszik. –
Tiéd minden dal, minden hang,
Melyet kezemben ád a lant,
Te lelkesítesz engemet,
Tenéked ontom én könyűimet,
Én tégedet köszöntelek,
Te a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő! 

*

És ti elkésett dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok,
Bár lenne oly szívszaggató
S egyszersmind oly szívgyógyitó,
Mint csalogányé, szavatok.
A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsírták kellenek. 

Szatmár, 1846. szeptember elején

*

NAGYKÁROLYBAN

Szeptember 7. 1846

Hát e falak közt hangozának
Nagy szavaid, oh Kölcsey?…
Ti emberek, nem féltek: épen
E szent helyet ily nagy mértékben
Megszentségteleníteni? 

Nem féltek-e, hogy sírgödréből
Kikél a megbántott halott?
Hogy sírgödréből ide jő el,
S – hogy hallgassatok – csontkezével
Szorítja össze torkotok? 

Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
De lenn, sírjában, nem hiszem,
Hogy könnyei ne omlanának
Éretted, te az aljasságnak
Sarába sűlyedt nemzetem! 

Mily szolgaság, milyen hizelgés!
S mindig tovább mennek, tovább,
S ki legszebben hizelg, az boldog. –
Ha már kutyákká aljasodtok:
Miért nem jártok négykézláb? 

Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyübb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme dijába’
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát! 

Nagykároly, 1846. szeptember 7.

*

A BILINCS

Szabadságért küzdött az ifju,
S börtönbe dobták, ottan űl,
És meg-megrázza és átkozza
Bilincsét nagy kegyetlenűl.
Bilincse ekkép szóla hozzá:
„Csörgess, de oh ne átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll! 

Ugye nem ismersz? a szabadság
Csatáiban kard voltam én,
S épen talán a te kezedben
Villogtam a vér mezején.
Szerencsétlen te, szerencsétlen
Kardoddal hol találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll. 

Bilincset vertenek belőlem,
Belőlem, aki kard valék,
S ki vélem vítt a szabadságért,
Most azt szorítom… szörnyüség!
Szégyennek és haragnak pirja
A rozsda, amely rajtam áll.
Csörgess ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.” 

Nagykároly, 1846. szeptember 5-12.

* * *

III.

ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ

SZALAY LÁSZLÓ: MIHÁLY BÁCSI MESÉI

BANDI

Iskolaév végén maga öreg Szuhay jött értünk Pestre szekérrel. Ama lábatlan két öreg csikó, a Julcsa meg a Deres, – még Ázsiából magunkkal hozott tömzsi kis magyar lovacskáink unokái, – kényelmes tempóban vonták a szekeret, mert rövid lábaikkal szaladni nem szerettek.

*

Künn a tanyán, a vakáció első napja ünnep…

Sötéttel keltünk, s mentünk bejárni az örökséget, amit édesapánk, Árpád, őseinkkel szerzett: a kenyértermő dombot-völgyet, a virágos rétet, a madárdalos zúgó erdőt, nádast, ligetet.

Szuhay is velünk jött, s talán legjobban ő örvendezett köztünk…

Pirkad… Keleten lilás, aztán mindinkább lilavörös lesz az égbolt… Majd elkezd narancssárga színnel hajnalodni, mely mindinkább haloványabb lesz, míg a nap az elhúzódó ködökben föl nem tűnik.

Így születik a reggel – Magyarországon…

A nádból fonott szélfogó szárnyai közt, hol a szarvasjószág heverve pihen, – üde fuvalom támad. S fenn a légben, mintha ijedten menekülnének, süvöltő rohanással viziszárnyasok szállnak bozótos rétekbe… Itt-ott, – mintha a csillogó napsugár énekelne, – egyhelyben lebegő pacsirták áradoznak szépen… S lassanként mindenütt, levegőben, utakon, fákon, fűszálon, megindul-zendül, felpezsdül, összeolvad és szétárad, – a diadalmas élet…

„Pásztorok, keljünk föl”.

Zsámboki karikást fog. Csavarint vele vagy kettőt, s visszarántja sudarát a nyéllel. Hatalmasat kondul az ostor, mire Miska, a gulyásgyerek is föleszmél, ásít, majd talpra döccen. Megyen a kúthoz, álmosan, húzza a vödröt, aztán két-három pofa vízzel kilöttyenti bedagadt szeméből az álmot.

Az ostordurrogás, kutyaugatás, hangos kurjantásokra a jószág is fölkel. Mint a hánykódó terhes hajók, nyögve, erőlködve kapnak csülökre a nehéz kérődzők. Álmosan bámulnak, vakaróznak lábaikkal, szarvukkal, s szép simára nyalják egymást a hiú üszőborjak.

Itatás. Aztán elindulnak. Félig még alva. Fejüket lógatva, kedvetlenül, lomhán, a távol kéklő ködébe vesző, napsugaras harmattól ragyogó, füves legelőn.

– Még a harmat föl nem száll, nem igen legel a jószág, – mondja Szuhay; – mert a szarvasmarha nedves füvet nem kedvel… Csak itt-ott kap hozzá, ahol teszem azt tejelő füveket, vadrepcét, mustárt, ánizst, köményt, vagy mondjuk vadbabot lát a tehénke…

– Különben is, – állítja Mihály bácsi, – nem kell ám azt hinni, hogy a legelészés – az semmi; körültekintést nem igényel… Mert különböző ízűek, erejűek s többé-kevésbé mérgesek is a növények… Ha, teszem azt, valamely fűfajból a legelő állat többet szed le, – beteg lesz tőle. Például a túlsok páfránytól. Ha meg sok vízimentával, fodormentával torkos, székrekedést kap. A sok ezerjófű, keserű lóhere, mályva ennek az ellenkezője… S ezért ügyelni kell, s nem egyenes irányban, hanem jobbra-balra kitérve, forogva, válogatva legelész a jószág, hogy a különböző füvekből, különböző mennyiségben legyen elesége összemérve…

– Így van ez, – mondja öreg Szuhay fölényesen, – de ez még nem minden… Mert tudnia kell a legelésző jószágnak, hogy a perjék, csenkeszek, cirkok, pázsitok, komócsin, lucerna, baltacím, ebir, meg a többi, – közönséges tápláléka… – És tudnia kell, hogy ha beteg, hogyan kell meggyógyulni… Úgy ám… Hogy a hascsikarás meg a kólika ellen az ezerjófű, keserű lóhere, gyermekláncfű meg a fehérmályva legelendő… s a székrekedésnek a menta az ellenszere… s hogy gyomorrontástól ürmöt legeljen a marha – rühnél bojtorjánba, zsurlóba heveredjék… És tudja… Mert az a jó Isten megtanította rá…

– Azért mondom, nem olyan könnyű dolog még legelészni se… S ha az a kevély ember, aki embertársát gúnyolva legelni küldi, megpróbálná titokban fűvel jóllakni, megmérgezné magát és felfordulna azon a mezőn, ahol büntetlenül legel, sőt meghízik a közönséges marha…

*

A határjárást délután is folytatva, késő este lett, mire fáradtan hazaértünk, s álmosan megvacsorázva, alig vártuk, hogy lefekhessünk. A szoba, ahol aludtunk, újabb szerzemény volt, a mi tiszteletünkre épült, a ház végső falához ragasztva, s ma aludtunk benne az első éjjel. S természetesen, minthogy holtra fáradtak voltunk rögtön.

Egyszer csak arra eszméltünk, hogy az ajtón amely a gazdasági udvarra nyilt, rettenetes kopogás, dörömbölés támad. Kábultan ültünk föl az ágyban, s a kisebb öcsém meg, nem tudván, hogy melyik falnál áll az ágya, mikor talpra akart szökni, nekiugrott a falnak… Persze, beverte az orrát és dühösen kaparászott, siránkozott…

A szobában szuroksötét volt, s mielőtt magunkhoz térhettünk volna, kivágódott a zuhogó ajtó, s valaki határozott léptekkel besétált a szobába…

Kezdtük magunkat kényelmetlenül érezni…

– Ki az? – kiáltom én, – de nem válaszol senki.

– Beléd lövök, – ha nem mégy ki!… Hallod? – kiabál az öcsém vérző orral…

– No még csak az köll, – riadozik a másik öcsém, – hogy elkezdj itt össze-vissza lövöldözni a sötétben…

Ebben a pillanatban valami szemközt vág, de úgy, hogy azt hittem, a félszemem kiesik. Nyúlok oda, hát az öcsém csizmája…

– Hát megbolondultatok, hogy a sötétben csizmával hajigálóztok?… Szamarak… Engem vertek fejbe… Keressetek inkább gyufát…

És kihajoltunk mindhárman az ágyakból, odahúztuk a székeket, székeken a kabátokat, s elkezdtünk gyufa után kotorászni.

Na, jól nézünk ki. Nem találunk egyetlen szálat se… Most mi lesz? A csudáját a világnak…

Egyszer csak megindul a kopogás, – az ajtó mögül, a sarokból, s tart egyenesen – felém…

Összeszorítom az öklöm, mint a buzogányt – és várok…

Amint odaér hozzám, elkapja valami rettenetes száj térden felül a combom és szorítja, rázza kegyetlenül… Ököllel, ahogy csak bírom, fejbeverem, mire elengedi a lábam és visszahurcolkodik a sarokba.

– Vigyázzatok, – ordítom magamon kívül, – engem már megharapott!… Ha nincs rajtam paplan, talán, a félcombom leharapja!… Tartsatok széket magatok elé…

Ég veszettül a combom, ahol átkapta, de a foga nem ment belé.

Várunk…

Egyszer csak megindul ismét a kopogás és megy az öcsém felé…

Az feláll az ágyon, magasra emeli a széket, s mikor már gondolja, hogy hasznos lesz, lecsap a székkel, hogy az darabokra törik valami puha testen…

Erre ismét visszasétál a vendég a sarokba…

Alig múlik el pár perc, megint elindul a kopogás egyenesen – felém…

Én mint az őrült, – ki az ágyból, neki az ablaknak… ki sem nyitom, csak nekiugrok az üvegnek, mint a béka a tónak, s nagy csörömpölés közepette kizuhanok a kertbe…

Még föl sem tudok kelni, már nyakamba zuhan a másik két öcsém is, s rohanunk mind a hárman, lobogó ingben, mint a kísértetek, a kertet megkerülve az udvarra…

Nagy lármát csaptunk. A kutyák ádázul ugattak, – mindenfelől lámpával, puskával, revolverrel, vasvillával jöttek. Lelkendezve elmondtuk, hogy valami vadállat van a szobában, mutogattam a kék-zöld combomat, öcsémnek egy vér volt az inge – az orrától, az ablaküveg is jól összekarcolt bennünket, – szóval általános lőn az ijedtség.

Apám a fejét csóválta, Szuhay meg átvette a kommandót és kiadta a parancsot: Előre!

Felvonultunk elszántan, belöktük az ajtót és vagy tíz puskacső, revolver, vasvilla meredt be a sötét szobába…

Ahogy a lámpafény behatolt, Szuhay elkiáltja magát:

– Bandi!… A jóreggelit az apádnak!… Ott állt ugyanis a sarokba húzódva, a rettenetes vendég, – csendesen mélázó Bandi szamarunk…

*

A nekünk, gyermekeknek felépített új szoba helyén egy deszkákból készült szamáristálló állott, amit szétbontottak, mikor a szoba épült. Bandi hajlék nélkül maradt, s éjszaka csak úgy a szabad ég, vagy a szín alatt ténfergett. Az építkezést azonban a szétbontott szamáristálló helyén nagy érdeklődéssel nézte. Lassanként ugyanis úrrá lett benne az a gondolat, hogy az új lokalitás egyenesen neki készül… Mikor aztán látta, hogy mi este bemegyünk a szobába, s többé nem is jövünk ki belőle, ijedten látta, hogy mi az ő helyiségét egyszerűen – elfoglaltuk… Addig dúlt lelki keserűsége, míg végre is nem bírt magával, betört a szobába s elhelyezkedett abban a sarokban, ahol a szamáristállóban a jászol állott… És hogy aztán beszélgetésünkkel zavartuk a nyugalmát és felingereltük, jogos keserűségében egyszerűen nekünk esett és harapásokkal, rúgásokkal kitelepített bennünket – a szobájából…

* * *

IV.

POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP

Bangha Béla S. J.
VILÁGNÉZETI VÁLASZOK

Korszerű vallási kérdések és ellenvetések megvilágítása

II. ISTEN

(folytatás)

Ha az Isten léte olyan világos, hogyan van akkor, hogy sokan mégsem hisznek benne?

A hitetlenség a legtöbb esetben nem is az észből, hanem a szívből fakad; az emberek nem akarnak hinni, mert a hit kényelmetlen következményekkel jár és szigorú erkölcsi parancsokat alapoz meg s azért aztán sokan kitérnek a hit alaptételeinek nyilvánvalósága elől. Nemcsak kimondott gonosztevők s elvetemültek, hanem sokszor egyébként finomult elméjű s tudományosan képzett emberek is. Miért? Mert ők is félnek az istenhit kötelező következményeitől: a meghódolás, alázat, istenszolgálat kötelességeitől. Vagy mert annyira maradéktalanul belemerülnek az evilági dolgokba: tudományba, politikába, vagyonszerzésbe, szórakozásba, hogy úgyszólván „rá sem érnek” az Istennel és vallással foglalkozni.

Van még más természetű istenérvünk is?

Igenis van, éspedig még mindig a természetszemlélet világából.

Így az Isten létét bizonyítja az élet a földön. A természettudomány szerint élet csak életből fakad, új élet csak élő csírából sarjad. Valamikor pedig egészen bizonyos, hogy nem volt élet sem a földön, sem a világegyetemben, mert hiszen az egész világmindenség valami irtózatos nagyságú s roppant hőfokú gáztömegként forgott az űrben. Ilyen izzó gáztömegben élő csírasejt se nem alakulhatott, se meg nem maradhatott volna. Ha tehát egyszer mégis csíra nélkül jelentkezett az élet a földön, az csak teremtő befolyásra történhetett.

Az Isten létét bizonyítja továbbá az ember szellemi élete is. Az embernek nemcsak teste van, amely él és tenyészik, s nem is csak érzékszervei vannak, amelyek bizonyos érzéki megismerésre alkalmasak, hanem van lelke, szellemisége is. Van olyan lelke, amely a maga sajátos tevékenységében belsőleg független a tértől, az anyagtól s annak megkötöttségeitől Az ember ugyanis nemcsak lát, hall, tapint, mint az állat, hanem gondolkozik is és akar: fogalmakat alkot és elemez, elvonásokat, következtetéseket végez, számol, feltalál, töpreng, okokat kutat, ítél, szellemi remekműveket alkot. Akarati síkon pedig számos esetben szabadon választ jó és rossz között erény és bűn kőzött, szeret és gyűlöl, lelkesedik és elítél s mindenekelőtt: önmagában érzi lelkiismeretének megszólalásait és számonkéréseit. Érzi magában az erkölcsi törvényt, minden ember ugyanazt, amióta a világ fennáll.

Honnan mindez? Anyagból szellem éppúgy nem fejlődhetik, mint ahogy élettelenből élő lény nem fejlődhetik teremtő közreműködés nélkül. Itt csak megfelelő teremtői lény magyarázza meg a tényeket.

Elég, ha egy hatalmas, titokzatos őserőt veszünk fel, az Élet és Mozgás csodás misztériumát, amely öröktől fogva hajtja előre a világegyetemet.

Ez merész elképzelésnek talán szép, de másnak aztán nem! Az erőt s a mozgást nem magyarázom meg azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írom s képzeletben megszemélyesítem azokat!

A világmindenségben nemcsak vak erő és hajtó energia van, valami titokzatos, világokat átható dinamika, hanem számító ész és alkotó gondolat is. Három fűszál nem lehet tökéletesen egyenlő megfelelő ok nélkül; az emberi test csodás összetétele, ezer és ezer millió egybevágó sejtje, titka, alkalmassága, ereje: mind éppúgy egy alkotó végtelen értelemre utal, mint a naprendszerek sok milliárdos tömege. Vak erő hajtja a világot? Ám honnan van akkor ennek a vak erőnek a működésében ennyi rendszer és ennyi cél szerűség? Ennyi törvény és ennyi egyezés? A világmindenség tele van gondolattal: ehhez kétség nem fér. Akkor azonban oda gondolkodó elme, szellem, Isten kell.

De maguk közt a teremtmények közt is itt van a gondolkozók világa: az emberi értelem csodás működése. Ha bennünk a gondolkozóképesség van, akkor abban a legfőbb lényben is kell gondolkozásnak lenni, aki minket létesített és fenntart. Mert csak az adhat valamely lénynek valamiféle tökéletességet, akiben az a tökéletesség magában is megvan. Nem adhatok aranyat, ha nincs aranyam. Nem teremthetek gondolkozó lényeket, ha magam nem vagyok gondolkozó. Az „ősoknak” tehát valóban Istennek kell lenni: eszes, mégpedig végtelenül eszes és bölcs, tehát személyes lénynek.

Az élet s a gondolkozás egyszerűen a természetes fejlődés eredménye.

Tegyük fel, hogy így van; hiszen bizonyos fokig minden élet s minden gondolkozás fejlődik. De sohasem fejlődik semmiből, sem lényegében alacsonyabb létrendből. A fejlődés nem lehet soha véletlen, mert véletlen a természetben nincs, hanem minden fejlődés mindig bizonyos előzetes erők alapján s bizonyos a dolgokba belefektetett fejlődési törvények szerint történik.

Vagyis: alkotó így is kell, sőt még jobban mint a fejlődés törvénye nélkül. Mert sokkal nagyszerűbb teremtői munka kell ahhoz, hogy a dolgok maguk alakuljanak a Teremtő által beléjük fektetett erők és fejlődési törvények szerint, mint ahhoz, hogy egyszerre, változatlan készségben jelenjenek meg a létben.

Van-e nyoma a teremtés hagyományának az ősi, primitív népeknél?

De mennyire van! Éppen a legősibb és legprimitívebb kultúrájú népek hagyományait kutató legújabb tudományszak, az összehasonlító ethnológia igazolja, hogy azok az ősi népek, amelyek évezredek óta nem is érintkeztek más népekkel s így leghívebben megőrizhették sok évezredes hitregéiket, sokszor csodás elevenségben megőrizték a világ s az emberiség teremtésének az őskor szürkeségébe vesző hitét. Egymástól teljesen függetlenül: Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália, Afrika s Ázsia legkülönbözőbb vadonjaiban. Valamennyi átörökölte azt a meggyőzödért, hogy valamikor Isten a világot teremtette, megteremtette a férfit s a nőt, s az emberek erkölcsi életét szigorú törvényekkel szabályozta.

Ennek a bámulatosan egyező sokszerű népmonda-hagyománynak nem lehet más magyarázata, mint a közös eredet, az őskinyilatkoztatás.

Ha a lélek kezdődhetett, tehát végződhetett is, vagyis: nem szükségképp halhatatlan.

Ez igen rossz következtetés, A lélek kezdődhetett, sőt kellett kezdődnie, máskép nem létezhetnék ma sem. Ellenben ha már egyszer létezik, nincs ok rá, hogy Isten megszüntesse a létezését, mint fentebb láttuk. Abból, hogy valami kezdődött, még nem következik tehát, hogy okvetlenül végződnie is kell. Az élet s a lét nem hurka és nem rőfösáru, hogy okvetlenül két véggel kelljen elképzelnünk.

Akkor miért mondjuk, hogy viszont az anyagi világ egyszer véget fog érni?

Azért, mert arra lehet ésszerű ok, hogy az anyagi világ megszűnjék; tudniillik egyfelől az, hogy ha egyszer minden energia hővé változik s a világűrben egyenletesen szétoszlik, nincs tovább, ami mozgassa az anyagot; másfelől az, hogy az anyagi világra, abban a formában mint most, esetleg nem is lesz többé szükség. Egyébként, hogy Isten az anyagi világot valamely formában a végső beteljesülés után is fenntartja-e vagy nem: arról nekünk embereknek ezidőszerint fogalmunk sincsen. Ami azonban az anyaggal megtörténhetik, nem lehet okvetlen szabálya a szellemi lények történésének is.

Talán még ezenkívül is vannak Isten-érveink?

Hátra vannak még az ú. n. erkölcsi istenérvek, nevezetesen a természetes erkölcstörvényből levezetett istenérv. Minden emberben benne van az erkölcsi jó és rossz közt való különbség tudata s az a meggyőződés, hogy ez a törvény minden emberi törvénytől, haszontól vagy kártól függetlenül is kötelez. Ez az erkölcsi törvény s annak kötelező ereje csak onnan eredhet, hogy az erkölcsi rend Alkotója már a teremtésben mindnyájunk lelkébe beleoltotta az erkölcsi törvényt. Sem ez a törvény, sem az emberiségnek az a közmegegyezése, hogy ez a törvény csak egy felsőbb Lény munkája lehet bennünk, nem magyarázható másképp, mint a teremtő Isten által.

Az emberek sokszor hittek már közmegegyezéssel olyasmit, amiről később kiderült, hogy tévedés, pl. a földet tartották állónak s az eget mozgónak.

Amiben megegyeztek, abban nem is tévedtek, amit t. i. valóban láttak: az ég viszonylagos mozgásában; csak abban, ahogy aztán ezt a tüneményt közelebbről magyarázták. Más azonban egy természeti tünemény elméleti magyarázata s más egy az öntudatban közvetlenül tapasztalható lelki tény felismerése, amely minden ember lelkében közvetlen tapasztalás eredményeként jelentkezik.

Sok vad nép az erkölcsi törvényt alig ismeri.

Ez nem áll. Egyetlenegy népet sem találtak eddig, amelyik ne ismerné a természetes erkölcsi törvényt. Legfeljebb az egyik világosabban s helyesebben ismeri azt fel, a másik homályosabban. Előfordul, hogy egyik-másik téved az erkölcsi elvek magyarázásában, pl. megengedettnek tartja az elaggottak agyonverését, hogy a szenvedéseiktől szabaduljanak, de ez csak alkalmazási tévedés, amely nem rontja le a tapasztalati tény értékét, amely szerint valamelyes erkölcsi törvényt minden nép és minden ember érez.

Az Istent a papok és a fejedelmek találták ki, hogy ezáltal uralkodjanak a népen.

Merőben önkényes állítás, amelyre történeti bizonyítékot nem lehet találni. A vallás az ember metafizikai igényű természetének, a világtalányok megoldását kereső észnek a követelménye, vagyis: minden papi vagy fejedelmi befolyástól függetlenül is szükségképen ott él minden normálisan gondolkodó ember lelke mélyén. Papokra éppen azért volt mindig és minden vallásban szükség, hogy ezt a természetes emberi igényt, az ész és a lélek Isten után kiáltó ősösztönét szolgálják és őrizzék, Nem a papok hozták be tehát a vallást, hanem fordítva: a vallás tette szükségessé a papi intézményt.

Ami pedig a fejedelmeket illeti: ezek igen sokszor inkább akadályozták, mint előmozdították a vallást mert a vallás a fejedelmeknek is parancsol s ez nem mindig tetszett az önkényt kedvelő uralkodóknak. 

Az Isten, mint Feuerbach mondja, nem is személy, hanem az emberi lélek produktuma. Nem az Isten teremtette az embert, hanem az ember teremtette az Istent a maga képére és hasonlatosságóra.

Ezt a szellemeskedő ürességet nemcsak Feuerbach mondta, hanem vég nélkül ismétli minden szójátékos istentagadó. Csak az baj, hogy egy szemernyi igazság nem sok, de annyi sincs benne. A lélek bizony az Istent nem teremti, hanem csak felismeri, mégpedig szükségképpen felismeri, mihelyt komolyan gondolkozik s a világ létének és csodálatos rendjének szükségszerűen az okát keresi. Az egyszeregyet sem az ember teremti, csak felismeri s az egyszeregy igaz maradna akkor is, ha valami újsütetű bölcs tagadná.

A személyes Isten hite zsidó eredetű tanítás. Valóságban „Isten” és az „én” azonos fogalmak.

Ezt a bölcsességet, amelyet már a görög pantheisták hangoztattak, a német Rosenberg-rendszer váltig ismétli ugyan, de persze egyetlen sornyi érvvel sem bizonyítja. Nem is bizonyíthatja, mert ennek a zagyvaságnak a logikus gondolkozás, de azonkívül még az emberiség egész őstörténete s néprajza is ellentmond. A személyes, teremtő Isten hite ugyanis több-kevesebb tisztaságban minden ősnépnél megtalálható, de megvolt a nagy görög bölcseknél is; azért azt egyszerűen zsidó találmánynak tenni meg s a zsidók számára kizárólagosan lefoglalni nem lehet. Az újpogányok ezt a mesét csak politikából találták ki; azért, hogy a zsidógyűlöleten keresztül meggyűlöltessék a kereszténység istenhitét is s ezzel az Egyházat gyengítsék, amelynek lelki hatalmára féltékenyek.

Az Istenhit az embert rabszolgává süllyeszti le.

Hát nem is helyezi Isten fölé, az bizonyos. Ekkora esztelenségre csak az újpogányok vállalkozhatnak. Azonban rabszolgává a kereszténység mégsem süllyeszti az embert, még a végtelen fölségű Istennel szemben sem. Hanem éppen ellenkezőleg, azt tanítja a kereszténység, hogy bár az ember természete szerint csakugyan csupán szolgája lehetne az Istennek, az Isten mégis ingyen kegyelemből kiemelte őt a szolgaságból s gyermekévé fogadta a kegyelem által. Valósággal Krisztus örökösévé s az isteni természet részesévé tette, mint maga a Szentírás mondja. „Örökös” és „rabszolga” talán mégsem azonos fogalmak. De hát ismét: minek beszélnek ezek a vallásbűvészek olyan dolgokról, amelyeket sohasem tanultak? S mi címen kényszerítik az ifjúságot ilyen tudománytalan téveszmék elfogadására?

A zsidó-keresztény Isten nem egyéb, mint a szír-arab sivatagi démon, a Jaho vagy Jahve, akit a zsidók nemzeti istenségükké emeltek.

Ez az állítás is merő valótlanság. Először; a zsidóknak sohasem volt „nemzeti istenük” s éppen a Jahve név (a „Levő”) maga is a legtisztább, legegyetemesebb Isten-fogalomnak, a tiszta létnek fogalmát fejezi ki utolérhetetlen tökéletességgel. Egyébként a német nemzetiszocialista istentagadók ezt a badarságot attól a Delitzsch Frigyes német bibliakutatótól vették át, aki maga is zsidó származású volt, az apja mint rabbinus tért annakidején a keresztény hitre!

Milyen kormányozható logikával dolgoznak ezek a mai vallásrombolók! Ha egyszer nekik mindenki és minden dolog gyökerestől rossz, ami a zsidóktól ered; miért tartják akkor egyszerre tiszta bölcsességnek azt a vakmerő és bizonyítatlan állást, amelyet egy zsidó származású istentagadó tálalt negyven évvel ezelőtt a világ elé!

Jellemző különben, hogy ugyanaz a Rosenberg, aki ezeket a bölcsességeket kihüvelyezte, más helyen megfeledkezik arról, amit itt mond s kijelenti, hogy a zsidók az egyistenhitet a perzsáktól vették át. Hát akkor zsidó nemzeti babona volt-e az egyistenhit, avagy a perzsáktól átvett kölcsönzés? Egyébként az Isten mint teremtő, kormányzó, jutalmazó és büntető nemcsak a zsidóknál vagy perzsáknál fordul elő, hanem minden kornak valamennyi népénél.

Ha az Isten jó, miért bocsát rengeteg szenvedést és fájdalmat a gyermekeire?

Ez kétségtelenül nagy és nehéz kérdés. De megoldást talál az elvben, hogy a szenvedésnek nagy erkölcsi erői vannak. Megtisztít, nemesít, kiábrándít a földből, figyelmeztet a saját gyengeségünkre, esendőségünkre s az Isten nagyságára, komollyá és magunkbaszállóvá tesz, érzékelteti az örök szenvedés borzalmasságát, amelynek az teszi ki magát, aki Istent felejti s végül alkalmat ad a vezeklésre elkövetett bűneinkért.

Mit vétettem én, hogy az Isten csapásokkal sújt?

Először is a fentiekből kitetszik, hogy a szenvedésnek nem csupán büntetés, hanem oktatás és felemelés jellege is van. Másodszor: a legkevesebb ember mondhatja magáról, hogy ő nem tartozik elégtétellel a megbántott Isten fölségének. Hogy némely ember teljesen ártatlannak képzeli magát, rendesen csak onnan ered, hogy nagyon is eltompította a saját lelkiismeretét s talán még a súlyos bűnöket sem tekinti komoly dolognak. „Mit vétettem én?” – kérdezi akárhány nagy öntelten s nem emlékszik arra, hogy esetleg számos esetben elmulasztotta vallásos kötelességeit, megszólta s becsületében megkárosította felebarátját, másnak bűnre adott alkalmat, vagy súlyosan vétett gondolatban, szóban, cselekedetben a 6. parancs ellen stb. S akkor még neki áll feljebb, hogy „mit vétett ő?”

Ha Isten Igazságos, miért engedi sokszor az ártatlanokat és jókat szenvedni, a gonoszokat pedig uralkodni?

Mert Isten nem ezen a földön akar végső igazságot tenni az emberek között, hanem odatúl. A jókat éppen azért engedi szenvedni, mert érdemet szereznek az örök életre, ahogy Krisztus maga, a legjobb és legártatlanabb, szintén szenvedett a gonoszok részéről s szörnyű kínok közt meghalt a kereszten az emberekért. Viszont a gonoszokat sokszor engedi, hadd élvezzék ki bűneik gyönyörét, mert úgyis minden emberi borzalomnál rettentőbb, elképzelhetetlen szenvedések várják őket odatúl. Az Isten örök; ő ráér igazságot tenni: felemelni s megdicsőíteni az ártatlant és megalázni, megsemmisíteni a gonoszt.

Hogy lehet Isten az égben, ha szó nélkül tűri azokat az égbekiáltó igazságtalanságokat, gyilkosságokat, Isten-káromlásokat, amelyek nap-nap mellett történnek?

Erre már a fenti kérdésnél megadtuk a választ. Azonkívül ezt is felelhetjük: Isten épp azért engedi meg sokszor a gonoszság látszólagos diadalát a földön, hagy az ő híveinek alkalmat adjon a hősiesség legmagasabb fokának gyakorlására, a vértanúi és hitvallói helytállásra s így Krisztus Urunk tökéletes követésére. Ne felejtsük: az Úr Jézus, a Szűzanya s az apostolok is mind szenvedtek s látszólag vereséget szenvedtek a gonoszok részéről. Vajon ki mondhatná, hogy az ő szenvedésűk s megaláztatásuk nem jelentett magasabbrendű, nagyszerű diadalt?

A jóknak a kereszt s a Golgota a feltámadás útja!

(folyt.köv.)

* * *

V.

MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG

MESÉLTE BENEDEK ELEK

BOLOND MIHÓK

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz félkegyelmű fia. Úgy hítták, hogy Mihók.

Azám, a faluban bolond Mihóknak hívták, mert olyan félkegyelmű volt szegény feje, hogy akármibe kezdett, mindent visszájáról végezett. Sok bút-bajt okozott az apjának, s ami keveset dolgozott, annak is csak kárát látta, hasznát soha.

Egyszer mit gondolt, mit nem Mihók, azt mondta az apjának, hogy ő többet nem kínlódik itthon, elmegy szolgálatba.

– Csak eredj, fiam – mondta az apja. – Jó utat, ahol sár nincs!

Sütött az anyja egy hamuban sült pogácsát, s Mihók elment szolgálatba.

Még egy esztendő sem telt el, visszakerült Mihók a faluba. Kérdik az emberek:

– No, Mihók, mit szolgáltál?

– Jöjjenek csak kendtek, mindjárt megmutatom.

Hátravezette az embereket egy csűröskertbe. Ottan volt egy szalmakazal, abban elkezdett turkálni, keresgélni.

– Mit keresel, Mihók? – kérdezik az emberek.

– Hát amit szolgáltam.

– S ugyan bizony mit szolgáltál?

– Egy gombostűt.

– Ó, te világbolondja te, máskor tűzd a kalapodba, ne a szalmakazalba! – s kinevették az emberek.

Elmegy Mihók még aznap ismét szolgálatba, de egy esztendő múlva haza is kerül.

Most egy nyársat szolgált, s ő bizony meg is fogadta az emberek tanácsát: a nyársat felszúrta a kalapjára.

Megy haza a faluba nagy kevélyen, kicsődülnek az emberek, kacagnak rajta.

– Ó, te bolond, te, hát azt minek szúrád fel a kalapodba! Tanuld meg, hogy máskor a válladra kell vetni.

Visszafordul Mihók, s a harmadik esztendőben egy szalonnát szolgált. De bezzeg nem felejtette el, hogy mit tanácsoltak az emberek. Szépen a nyakába vetette a szalonnát, lelógott a hátán, s amint ment egyik faluba, a másba, ahány kutya volt, mind ráesett. Letépték a hátáról a szalonnát, hogy csak egy falás maradt meg belőle a nyakán. Hazaér a faluba, s kérdezik az emberek:

– No, Mihók, mit szolgáltál?

Mondja, hogy mit. A kutyák le is rágták mind a hátáról.

– Ó, te bolond te, miért nem vetted a hónod alá? Aztán szépen hazahozod, s felteszed a füstre. Egész esztendőre lett volna szalonnátok.

Mihók jól megjegyezte, hogy mit mondtak az emberek. A következő esztendőben egy borjat szolgált. Azt aztán felvitte a padlásra, s a füstre felkötötte. Odamennek a falubeliek, örvendeznek Mihóknak. Kérdik, hogy mit szolgált. Mondja, hogy egy borját.

– Hát hol a borjú?

Mondja, hogy fent van a padláson. Felkötötte a füstre.

Fölmennek az emberek a padlásra, hát csakugyan ott van a borjú. Meg is volt füstölve becsületesen. Az ugyan nem is bőgött többet.

– Ó, te bolond, te – kacagtak az emberek -, máskor kösd a jászolhoz, s tégy szénát elébe!

Elment Mihók ismét. Vissza is került egy esztendő múlva – s már, akár hiszitek, akár nem -, egy szép leányt szolgált feleségnek.

Hazaviszi a feleségét, egyenesen az istállóba vezeti, ott a jászolhoz megköti, s szénát tesz elébe. Azzal összecsődíti az egész falut, hogy jöjjenek vendégségbe, mert most lesz az ő lakodalma.

Jönnek a népek, szeretnék látni az éfiasszonyt, de nincs sehol.

– No, Mihók, hol a feleséged?

Mondja Mihók, hogy kint van az istállóban.

Kimennek az istállóba, hát csakugyan ott van az asszony, jászol elé kötve, s előtte egy csomó széna.

– Ó, te bolond, te, nem jászol elé kell kötni az asszonyt, hanem meg kell ölelni és csókolni – mondták az emberek.

– Aunye, igaza van kendteknek! – mondja Mihók, s mindjárt eloldotta a feleségét, megölelte, megcsókolta. Bevitte a házba, s megkezdődött a nagy dínomdánom, lakodalom.

Hanem egyszer csak elfogyott a bor, s mondja Mihóknak az apja:

– Eredj, Mihók fiam, hozz bort a pincéből!

Lemegy Mihók a pincébe, csapra üti a hordót. De kancsó helyett rostát tartott alája, s a bor mind egy csöppig elfolyt.

Nem tudták elgondolni a népek, hogy miért marad el oly sokáig Mihók. Utánamegy egy vendég, s hát látja, hogy a bor mind elfolyt, tele a pince földje.

– No, te szerencsétlen – mondja a vendég -, ha ezt megtudja a feleséged, egy órát sem él veled. Eredj a kamrába, ami hamu van, hozd ide. Hintsük be a bort, hogy ne vegyék észre, mit csináltál.

Fölszalad Mihók a kamrába, de a hamutól nem tudta megkülönböztetni a lisztet. Ami liszt volt, levitte mind, s azzal nagy hirtelen behintette a pince földjét.

– Ó, te boldogtalan te – mondja a vendég -, no, most mehetsz világgá. Többet a szeme elé se kerülj a feleségednek.

Mihóknak sem kellett sok biztatás: kifutott a pincéből. Azt sem mondta senkinek: isten áldjon, s szaladt, mintha a szemét vették volna.

Hanem a vendégek észrevették, utánaszaladtak, megfogták, s nagy bajjal visszavitték Mihókot. Megvigasztalták, hogy majd bor helyett ad az isten bort, liszt helyett lisztet, csak jól igyekezzék.

Na, visszaült az asztalhoz Mihók, a felesége mellé, s bújában elkezdett enni, mert nem volt mit inni. Meglöki a felesége.

– Hallod-e, Mihók, nem illik sokat enni egy vőlegénynek. Aztán, mikor én a lábadat megnyomintom, mindjárt félbehagyod az evést.

Alig mondja ezt a felesége, beszalad a kutya az asztal alá, rálép a Mihók lábára, a Mihók abban a pillanatban ledobja a kést, villát, hiába kínálták apja, anyja s felesége, többet egy falást sem evett.

Késő éjjel elmennek a vendégek, Mihók a feleségével marad, s mondja nagy keservesen:

– No, feleség, ez szép lakodalom volt, olyan éhes vagyok, mint a farkas.

– Jó neked, te bolond, miért nem ettél? Eleget kínáltunk.

– Hiszen megnyomtad a lábomat.

– Én?!

– Hát ki?!

– Ó, te bolond, te, hiszen az a kutya volt. Eredj a kamrába! Van ottan egy kis maradék kalács, edd meg! De vigyázz, mert ott paradicsom is van elrakva, nehogy abból egyél!

Bemegy Mihók a kamrába, nem találja a kalácsmaradékot, megtalálja a paradicsomot, s azt egy szempillantásra mind felhabzsolta.

Visszamegy a szobába, s kérdi a felesége:

– Jóllaktál-e, édes uram?

– Jól én, lelkem, feleségem, de úgy, hogy mindjárt elszalad a gyomrom.

– Jaj, te bolond, te, bizonyosan a paradicsomot etted meg.

– Már akármit ettem meg, feleség, én mindjárt megyek Oklándra.

– No bizony, ha mégy, ott van az ajtó mellett két fazék. Az egyikbe tejföl van, hanem a másik meg üres, abba hányjon kend.

Szalad Mihók, de bezzeg hogy nem az üres fazékba, hanem a tejfelesbe hányt. Kérdi az asszony:

– Hallod-e, nem a tejfölös fazékba hánytál-e?

– Jaj, lelkem, feleségem – nyöszörgött Mihók -, én nem tudom, csak hallottam, hogy cuppogott.

– No bizony, ha cuppogott, akkor a tejfölös fazékba hánytál. Eredj, s vágd a fazekat a kapufélfához.

Mihók úgy értette, hogy az apja hátához. Kiszalad bolond fejjel, s az apja hátához verte a tejfelesfazekat.

Aludott a szegény öreg, fölriad az álmából nagy ijedten, kiszalad az utcára, kiabál. Amennyi kutya a faluban, mind kicsődül utána a tejfölszagnak. Föllármázták az egész falut. A harangozó azt hitte, hogy tűz van. Félreveri a harangot. Hordották a vizet dézsával, cseberrel.

Ezalatt visszamegy Mihók a feleségihez.

Kérdi az asszony:

– No, te bolond, odavágtad-e?

– Én aztán oda, hogy felordított belé.

– Ki ordított fel, te?

– Hát az apám.

– Jaj, te bolond te, eredj s kövesd meg!

Kiszalad Mihók, fölszed egy csomó követ, s mikor az apja jött vissza, jól meghajigálta. Azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszamegy a feleségihez. Kérdi az asszony:

– No, megkövetéd-e?

– Én aztán meg, hogy csak úgy jajgatott belé.

– Ki jajgatott, te bolond?

– Hát az apám.

– Jaj, Istenem, jaj, mit tettél! Hiszen nem azt mondtam én, hogy megkövezd, hanem megkövesd. No, most fussunk innét, itt nekünk nincs maradásunk!

Azzal megfutamodtak, hátra az udvaron. De amint futottak, kérdi az asszony:

– Ugyan bizony, behúztad-e az ajtót?

– Nem én.

– Hát eredj, s húzd bé!

Mihók úgy értette, hogy hozza el az ajtót. Visszaszaladt, az ajtót a sarkából kivette, hátára fölvetette, s szaladott a felesége után.

Sötét volt, az asszony nem látta, hogy Mihók hozza az ajtót. Egyszer csak nagyokat nyög Mihók.

– No, mi baj?

– Nehéz az ajtó.

– Miféle ajtó?

– Hát mondtad, hogy hozzam el az ajtót.

– Dehogy mondtam, dehogy mondtam. De ha már elhoztad, vigyük.

Vitték együtt az ajtót árkon-bokron át, hetedhét ország ellen. Egyszer, amint egy nagy erdőn mennek át, jön szembe velük tizenkét zsivány. Hogy észre ne vegyék a zsiványok, hirtelen felmásztak egy fára, felhúzták az ajtót is. Gondolták, hogy attól majd nem veszik észre a zsiványok.

Na, ezek éppen ez alá a fa alá telepedtek le, s ottan elkezdették számolni a pénzüket. Mondja Mihók suttogva:

– Én nem bírom tovább tartani az ajtót, feleség, mindjárt leejtem.

– Fogjad, te szerencsétlen, mert ha leejted, megölnek a zsiványok.

De hiszen mondhatta. Éppen abban a pillanatban, puff! leesett az ajtó.

Le ám! Éppen annak a zsiványnak a fejére, aki számlálta a pénzt. A zsivány kettéharapta a nyelvét, a többi tizenegy pedig annyi felé futott, ahányan voltak.

Hiába kiabált utánuk a tizenkettedik zsivány, mikor meglátta, hogy egy férfi s egy asszony van a fán, mondom, hiába kiáltotta: ember lót! ember lót – ehelyett, hogy ember volt! -, a zsiványok elszaladtak, úgy elszaladtak, hogy hírük-poruk sem maradott. Elszaladt a tizenkettedik zsivány is. Otthagyta a fél nyelvét, de még a temérdek sok pénzt is.

Mihók s a felesége most már lejöttek a fáról. A sok pénzt felszedték, hazavitték, s bezzeg hogy e naptól fogvást az egész faluban nem volt több oly okos ember, mint Mihók.

* * *

VI.

BÖLCS MONDÁSOK

http://filozofia.wplanet.hu/index.html

A Honlap elkezdte az emberiség bölcs mondásainak gyűjtését, 
természetesen a humoros bölcsességeket is beleértve. 
Amikor már elég sok bölcsesség összegyűlik, 
akkor ezeket majd valamilyen rendező elv szerint rendezzük…
Az eddig innen-onnan összegyűlt ilyen-olyan mondások, egyelőre csak érkezési sorrendben:

3.

Húsz év múlva sokkal jobban fogod sajnálni azokat a dolgokat,
amiket nem csináltál meg, mint azokat, amiket igen.
Mark Twain

Egy hazugság a fél világot körbeutazza, mialatt az igazság még mindig csak a cipőjét húzza fel.
Mark Twain

Egy géniusz sem volt mentes egy csipetnyi őrülettől.
Seneca

Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést.
Benjamin Disraeli

Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett,
ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat,
hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt
egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.
Dr. Martin Luther King Jr.

Amikor kudarcot vall valaki, az csak átmeneti állapot. Amikor fel is adja a dolgot, az már végleges.
Marilyn vos Savant

Vénülnek a nagy kultúrájú népek. Hátha Ázsiának egy örökifjú faja készül új kultúrával rövid századokon belül a világ, s a népek élére állni…
Ady Endre

A sötétség nem tudja kiűzni a sötétséget – csak a fényesség képes erre.
A gyűlölet sem tud gyűlöletet kiűzni – csak a szeretet képes rá.
Dr. Martin Luther King Jr.

A tisztesség az, ha akkor is a jót csinálod, amikor senki nem nézi, hogy mit csinálsz.
Jim Stovall

Soha ne hagyd, hogy bármi is visszatartson attól, amiről a szíved mélyén tudod, hogy meg kell tenned.
Satchel Paige

Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy.
Thomas Edison

Nem arról van szó, hogy mi van neked, hanem hogy mit csinálsz vele.
LaLa

A gazdagság nem a kincsek birtoklásából áll, hanem azok kihasználásából.
Napoleon Bonaparte

Kezeld úgy az embereket, mintha olyanok lennének, mint akiknek lenniük kellene,
mert ezzel segíted őket, hogy olyanok legyenek, amilyenek csak lehetnek.
Johann von Goethe

Légy az, aki vagy, és ami a szíveden, legyen a szádon, mert azok, akik kifogásolják ezt,
nem számítanak, akik pedig számítanak, azok nem fogják kifogásolni.
Dr. Seuss

Az a probléma a szamárlétrával, hogy ha még feljebb is jutsz rajta, akkor is csak szamár maradsz.
Lily Tomlin

Minél okosabb vagy, annál többet kell tanulnod.
Don Herold

Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van.
Thomas Jefferson

Egy bölcs mondás sokszor csak falrahányt borsó, de egy kedves szó soha nem felejtődik el.
Sir Arthur Helps

Az embereket három csoportra lehet osztani: Azokra, akik elmozdíthatatlanok,
azokra, akik mozgathatóak, és azokra, akik mozognak.
Benjamin Franklin

Ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, ott senki nem gondolkodik nagyon.
Walter Lippmann

Csendes tengeren nem lesznek tapasztaltak a tengerészek.
Afrikai mondás

Nem tudom, mi a siker titka, de a kudarcé az, ha mindenkinek a kívánságát akarod teljesíteni.
Bill Cosby

A nemzet egy olyan népcsoport, amelyet a történelmükbe vetett tévhitük
és a szomszédaik általános gyűlölete egyesít.
William Ralph Inge, angol vallási vezető

A hazaszeretet ellen nincs orvosi kifogásom. Ha az titkos, csöndes és munkás.
Ady Endre

A jól megcsinált dolog jobb, mint a jól elmondott.
Benjamin Franklin

Csak azok tudják kitalálni, hogy meddig mehetnek, akik megkockáztják, hogy túl messze mennek.
T.S. Eliot

Te azt az embert csodálod, aki felér a csúcsra – mi azt, aki lent hagyja önteltségét.
A Hét év Tibetben c. filmből

Az életben nincsenek csaták, csak választási lehetőségek.
Jan Diabelez Arnt Harries

Légy az a változás, amit a világban is látni akarsz.
Mahatma Gandhi

Semmi sem különösen nehéz, ha kis munkákra osztod.
Henry Ford

Mindig könnyű megtenni a következő lépést, és mindig lehetetlen megtenni két lépést egyszerre.
Seymour Cray

Semmi sem állandó, csak a változás maga.
Hérakleitosz

Életünk akkor kezd végetérni, amikor szótlanok maradunk azon dolgokról, amelyek számítanak.
Dr. Martin Luther King Jr.

Sokkal fontosabb tudni azt, hogy merre mész, mint hogy gyorsan odaérj.
Ne keverd össze az elfoglaltságot az eredményességgel.
Mabel Newcomber

A gyakorlat a legjobb tanítómester.
Publilius Syrus

Az életben elért sikerednek semmi köze nincs ahhoz, hogy mekkora haszonra tettél szert,
vagy hogy mit értél el magad számára. Csak az számít, hogy másoknak mit csináltál.
Danny Thomas

Azt hiszem, megtaláltam az állatok és a civilizált ember közti hiányzó láncszemet. Mi vagyunk az.
Konrad Lorenz

Az egyetlen igazi hiba az, amiből semmit nem tanulunk.
John Powell

Az optimista minden vészhelyzetben lehetőséget lát – a pesszimista veszélyt lát minden lehetőségben.
Winston Churchill

* * *

VII.

ARCKÉPEK – ÉLETPÁLYÁK

GYULAI PÁL
VÖRÖSMARTY ÉLETRAJZA

XII

[Vörösmarty anyagi körülményei. Politikai érdekeltsége és pártállása. A márciusi napok 1848-ban. Képviselővé választatik. Petőfi támadása. Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. A forradalom és Debrecen. A kegyelmi szék bírájává neveztetik ki. Bujdosása a világosi napok után. Pestre jő: kegyelmet nyer. Baracskára, majd Nyékre vonul. Lear király-t fordítja, s néhány költeményt ír. A vén cigány. Betegeskedése, halála és temetése] 

Házassága után nem írt nagyobb munkát, kivéve, hogy Czillei és a Hunyadiak című régebben kezdett drámáját bevégezte, mely egy trilógiának lett volna első része. Csak kisebb, leginkább lírai műveken dolgozott, melyek költői tehetségének még teljes erejét mutatták. 1843 végén az Athenaeum megszűnvén, a lapszerkesztéstől teljesen visszavonult, az Életképek, Honderű és Pesti Divatlap című szépirodalmi lapokban bocsátotta közre koronként újabb költeményeit. E költemények után járó tiszteletdíj tette jövedelme egyik forrását, de az, bár őt fizették legjobban, alig ment egypár száz forintra. Gyermekei szaporodtával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották meg. 1843-ban Kilián könyvárus által tíz évre megvett összes munkái tiszteletdíjával, kettőezerhatszáz forinttal kezdett mint nős ember az élethez, de az egypár év alatt már fogyatékán volt. Örömest elfogadta a helytartótanács megbízását a középtanodák számára készítendő nyelvtanokra nézve, melyek kidolgozására Czuczorral szövetkezett. Valódi segély volt körülményei között gróf Batthyány Kázmér jóindulata, ki midőn a bicskei uradalmához tartozó Mány tagosíttatott, hét maradványtelket ajándékozott neki, melyet később visszaváltott tőle évenként egész haláláig fizetendő ötszáz forint díjában. Vörösmarty családját minél több kényelemben szerette volna részesíteni, s óhajtotta, hogy halála után valamivel többet hagyhasson reá munkáinál. Azon gondolkozott, hogy János testvére közelében és segélyével, ki igen kitűnő gazdatiszt volt, béreljen ki egy kis birtokot. Remélte, hogy nyáron át falura húzódva, részint a haszonbér, részint írói tiszteletdíjai jövedelméből félretehet évenként egypár száz forintot, s így tőkét vagy birtokot hagyhat családjának.

Terve a sok halogatás miatt nem mehetett teljesedésbe. Pesten maradt anyagi aggodalmak között, de folyvást növekedő tisztelettől környezve. Államférfiak, tudósok és írók egyaránt keresték ismeretségét, barátságát. Az ifjú költők mint pártfogóhoz folyamodtak hozzá, s bekopogtatott ajtaján a vándorszínész Petőfi is, akihez egész részvéttel fordult. A Pesten átutazó lelkesb ifjak híven fölkeresték, hogy láthassák a legnagyobb magyar költőt s a társaságokban nők és férfiak ostromolták, hogy írjon egypár verssort emlékkönyvökbe. Néha hónapokig elhevert nála az emléklap, de azért szívesen írt, ha volt mit és kinek. Nemritkán bosszankodott is némely tisztelőjére. Egy ilyen tisztelőjétől legjobb barátja, Deák Ferenc mentette meg, midőn 1845-ben vele báró Wesselényi látogatására Erdélybe utazott. Útközben Szabolcsban betértek Bónis Samu barátjukhoz, s ott töltöttek egypár napot, s Vörösmarty szalonkákra vadászott. Egyik délután az egész társaság a falu határába ment sétálni. Jövet a helybeli helvét hitű pap is hozzájuk csatlakozott, s midőn a paplak előtt mentek el, kérte az egész társaságot, hogy legyen szerencséje egypár percre, míg megnyugosznak. Bementek, s ott ültek mintegy negyedóráig. Hazaindulásukkor előáll a tiszteletes úr, s kéri Deákot és Vörösmartyt, hogy emlékül írjanak neki egypár sort. Vörösmarty elkedvetlenedett, tehát neki ma egypár disztichont kell írni. „Szívesen” – mondá Deák egészen jó kedvvel; leült és írt, amint következik : „Alulírt több vármegyék táblabírája bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály ekkor s ekkor itt járván vadászott, s egy lövésre hét szalonkát ejtett el.” Ezzel átnyújtotta a tollat Vörösmartynak, aki azt vontatva vette át, s ült le az íróasztalhoz. Azonban olvasva Deák urat, felvidult, s egészen megkönnyebbülve ezt írta alája: „A fennebbieket én alulírt is bizonyítom, azon különbséggel, hogy nem egy lövésre ejtettem el hét szalonkát, hanem hét lövésre egyet.” A jó tiszteletes, aki Deáktól valamely politikai bölcs mondást, Vörösmartytól pedig egy szép epigrammot várt, kissé megütődve vette át az emléklapot, de azért nyájasan köszönte meg vendégei szívességét. Azonban ha a tiszteletes nem nyerhetett epigrammot Vörösmartytól, nyert ám Bónis. Midőn a szíves házigazda mindjárt megérkezésök után asztalhoz ültette vendégeit, némi kérkedéssel emlegette, hogy Szabolcsban is terem jó bor, s Vörösmarty elébe tétetett egy palackot saját terméséből. „No, kóstold meg” – biztatá. Vörösmarty megkóstolta, és egész komoly arccal ezt mondta reá: „Víznek zavaros, bornak gyönge.”

Mint házas alig egypárszor rándult ki barátaihoz. Boldogabb napokat élt neje és gyermekei körében. Gyöngéd férj és atya volt. Nőtlen korában csak dolgozni és hálni járt haza, most örömest ült otthon, és rendesen csak a Kör-ben töltött naponként egypár órát, hogy hírlapokat olvasson, és a napi politikáról halljon valamit. Az élénkülő politikai élet mindinkább magával ragadta. Most már aránylag csekély részt vett az irodalmi és akadémiai pártok küzdelmében, de annál nagyobb figyelemmel kísérte a politikai pártokét. E nagy érdekeltségét mutatja az is, hogy 1841-ben az Athenaeum-ba bírálatot írt Széchenyi Kelet Népé-ről, belevegyült a nagy vitába, mely a nemzetet annyira foglalkoztatta. Álnév alatt írta, szerkesztőtársai jól megőrizték a titkot, de jólesett neki, hogy cikke figyelmet ébreszt.

E cikk jellemzi őt mint politikust és embert egyaránt. Nem találunk benne olynemű analízist, mely politikai mélyebb tanulmányról vagy belátásról tenne bizonyságot, de igen sok helyes észrevételt nemes érzelmet, szerény tartózkodást s mindenek felett hazafiságot, melybe nem vegyül se hiúság, se pártszenvedély. Széchenyinek Kossuth ellen emelt vádját, ahogy forradalomra készíti elő a nemzetet, ő sem találta alaposnak, amint Magyarország majd minden politikai tekintélye, de tiszteletreméltónak tartja aggodalmát, s korszakosnak nevezi könyvét. Mindig kegyeletes tisztelettel, néha valódi lelkesüléssel szól Széchenyiről, mi annál feltűnőbb, mert igenis arisztokratikus modora és szarkazmusai miatt nemigen rokonszenvezhetett egyéniségével. Cikkében a tisztelet és lelkesedés csak ott apad, midőn Széchenyi e következő szavaira tesz megjegyzést. „Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere, s megesik sok szív.” Ferenczy szobrász barátja volt, s maga is némi szerepet játszott a Kölcsey- és Mátyás-szobrok indítványozásában, melyre Széchenyi céloz. E gúny rosszul esett neki, nemcsak azért, mert közelről érdekelte, hanem mert amint mondja, egy leverő szó Széchenyi ajkáról képes a különben sem igen taratós részvétet megsemmisíteni. Nem védi e szobrok ügyében elkövetett ballépéseket, de azt kérdi a magyar arisztokráciától, hogy hol vannak pesti palotáiban oly szobrok, melyeket Ferenczynél kitűnőbb szobrászok faragtak, s nem kell-e kimennünk Magyarországból, ha a magyar urak képtárait meg akarjuk tekinteni?

Kossuthot védi ugyan Széchenyi fő vádja ellen, de azért nem föltétlen híve; Széchenyinek sokban igazat ad, hanem azt hiszi, hogy Kossuth lapja mindinkább javul, hibái, fogyatkozásai az ifjúság hibái voltak, amelyeket már kezd levetkőzni, s ezt főleg a Kelet Népé-nek köszönhetni. Megnyugvással végzi bírálatát azon hitben, hogy mind Széchenyi, mind Kossuth munkássága egyaránt áldást áraszt a nemzetre. E bírálat jellemzi egész politikai pályáját. Híve volt az ellenzéknek, lelkesült eszméiért, de mindig az általános elvek álláspontján maradt. Amily erősek voltak itt meggyőződései, éppen úgy ingadozott a részletekben, az alkalmazásban. A Széchenyi és Kossuth politikáját meg tudta egyeztetni, mert általános elveikben nem sokat különböztek egymástól; Wesselényi hevessége és Deák mérsékeltsége egyaránt rokonszenvével találkozott, mert mindkettő egy ügyet szolgált; az 1848-ki országgyűlésen mint képviselő a miniszteri párttal szavazott, de Perczel Mór, az új ellenzék egyik vezére, néha teljes mértékben bírta hajlamát, mert éppen úgy aggódott a veszélyben forgó hazáért, mint habozott megmentése eszközeinek megválasztásában. Hajlott a demokráciához anélkül, hogy egészen demokrata lett volna, nem ijedt vissza a forradalomtól, de sohasem tudott valóságos forradalmi emberré válni. Költő volt, kit lelkesítenek a politikai mozgalmak, de nem kíván vezérök lenni, hazafi, ki remél, aggódik, kétségbeesik, de nem lép ki szerény visszavonultságából, s nincs elég becsvágya, hogy hazája szerencséje- vagy szerencsétlenségének felelősségét magára vegye.

Az 1848-iki nagy változást lelkesüléssel fogadta. Az átalakított alkotmányban végre diadalra jutott mindaz, amiért a nemzet oly régóta küzd, s amit a költők között ő szolgált legrégebb- és leghívebben. A márciusi napokban majdnem egész nap a Kör-ben lehetett látni azonban férfiak oldalánál, kik a mozgalmat hol bátorítani, hol mérsékelni igyekeztek. Egy szép költeménnyel üdvözölte a felszabadult sajtót, s túláradó felindulásban élte át a jóhiszemű remények és naiv örömök e boldog napjait. Azonban hazafiúi örömét családi csapás zavarta. Áprilban kisebbik fia, Mihály meghalt. Mélyen hatott reá e veszteség. Erőt vett magán, neje előtt titkolta fájdalmát, de midőn Czuczor beszentelte a halottat, s búcsúztatóul elkezdte szavalni a Kis gyermek halálára című költeményét, reáborult a koporsóra, és keservesen sírt. „A különben erős férfiú szemei könnyözönben úsztak – úgymond Czuczor –, s vigasztalásomat nyakamba borulva fogadta.” Garay és Petőfi szintén jelen voltak; ők kísérték ki egy bérkocsin a bánatos atyát, s temették el a kisfiú tetemét a Kisfaludy sírja mellé. Mindkettőt annyira meghatotta Vörösmarty fájdalma, hogy másnap fia emlékére írt költeményekkel igyekeztek őt enyhíteni. Mindamellett Vörösmarty búskomorsága nemsokáig tartott, a mozgalmas idők erős benyomásai hamar kiragadták belőle, s visszaadták a közügyek iránti érdekeltségnek. Midőn Wesselényi Miklós báró a Kör-ben a horvát és szerb mozgalmak veszélyességéről tartott beszédet, s a haza védelme végett önkénytes zászlóaljak alakítására szólította föl a minisztériumot és nemzetét, addig is, míg az országgyűlés megnyílhatnék, Vörösmarty ott ült régi barátja mellett, s osztozott aggodalmában és lelkesülésében. Egypár hónap múlva, midőn az idők nehezülni kezdtek, a Pesti Hírlap-ban egy költemény jelent meg tőle, melynek tárgya ugyanaz, ami Wesselényi beszédeé, s refrénje harci riadó:

A síkra magyarok,
Fegyvert ragadjatok!
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai!

Néhány politikai cikket is írt a Pesti Hírlap-ba, a Pesti Divatlap-ban szót emelt a zsidók mellett, kiket a pesti és pozsonyi német polgárság egy része annyira üldözött. E cikkek is csak általánosságok, s nem vágnak a sajátképpi politikai körébe. A politikai nagy mozgalom, mely már a forradalom csíráit hordozta méhében, egészen kiragadta a szépirodalom köréből, bár nem tette sem politikai íróvá, se szónokká. Fölhagyott Lear király fordításával, melybe 1847 végén kezdett, midőn Petőfivel és Arannyal szövetségre lépett Shakespeare nevezetesebb drámái lefordítására, fel a költészettel is, legalább 1848 márciusától egész 1849 végéig a fennemlített két költeményen kívül nem írt többet. Azok is hazafiúi költemények, a mozgalmas idők szüleményei. A nemzet lázas aggodalmai és reményei annyira lelkébe olvadtak, hogy nem is tudott volna mást költeni, mint hazafiúi vagy éppen politikai költeményeket, de tartózkodott akár az aggodalmak, akár a remények költészetének átadni magát; amaz csak félénkséget, kishitűséget terjesztett volna, emez pedig fokozta volna a különben is merész vágyakat. A néma költő magában emésztődött mintegy hánykódva Deák aggodalmas hallgatagsága s Perczel Mór forradalmias önbizalma között. Amaz legjobb barátja volt, ez legkedvesebb tanítványa; amaz miniszter, ez ellenzéki szónok, majd tábornok: amaz a törvényesség, ez a forradalom megtestesülése. E két ellentét különböző fokain szállott vagy emelkedett Vörösmarty politikai hangulata a kedvező és kedvezőtlen körülmények szerint, még a pesti országgyűlés megnyitása előtt s még inkább folyamata alatt. Néha titkos rokonszenvvel kísérte az ellenzék magatartását; ingerült kedélye, lángoló képzelődése a merészebb rendszabályok felé ragadták, de nyíltan, véleményével, szavazatával folyvást, egész fennállásáig, a Batthyány-minisztériumot támogatta, mert lelkiismeretessége visszariadt mindentől, mi a kockáztatás bélyegét hordta magán. A miniszterek részint tisztelői, részint barátai voltak; rokonszenv és megszokott pártfegyelem csatolta a régi ellenzékhez, mely most a kormányon ült.

A kormány szívesen látta pártján a Szózat költőjét, örömest adott volna neki hivatalt is, de ő nem fogadott el semmit, sőt a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékét is visszautasította, mellyel Eötvös báró, a kultuszminiszter megkínálta. Maga helyett Garayt ajánlá, ki aztán ki is neveztetett. Képviselővé választatni volt egyetlen vágya. Nem szerepelni kívánt, de polgártársai bizalmát úgy tekintette, mint hazafi lírája koszorúját, s azt hitte, hogy egy becsületes hazafi szavazata az izgalmas időkben többet ér, mint bármikor. Csakugyan meg is választották, s ott, hol csak híréből ismerték, Bács-Bodrog megye almási kerületében. Itt előbb Kossuth Lajos választatott meg, azonban ő Pest városa részéről is megválasztatván, ez utóbbit fogadta el, s Almáson új választás hirdettetett ki. „A június 19-én 9 órakor megnyílt gyűlésben – mond a választási jegyzőkönyv – a választási elnök (Kovácsics Antal) az összegyűlt számos választókat mindenek előtt az isméti választás okáról értesítvén, ugyanazokat összesen és egyenként képviselő ajánlására nyilvánosan felszólította, mely felszólításra a jelenlevőik egyhangúlag Vörösmarty Mihály nevét hangoztatván, miután isméti felszólításra, ha vajon nincs-e valakinek észrevétele a hangoztatott név ellen, mindnyájan a kikiáltott iránti akaratukat s bizalmukat kijelentették: ekként Vörösmarty Mihály úr ezen almási kerület törvényes képviselőjének egyhangúlag megválasztatott, s a törvények értelmében ezen megbízólevél gyanánt szolgálandó jegyzőkönyv egyik példánya a választási jegyző által (Szevics Döme) személyesen kezébe juttatni rendeltetett.”

Vörösmarty a képviselőház leghallgatagabb tagja volt, éppen mint Newton az angol parlamentnek. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem Debrecenben, sem Szegeden. Nem volt szónok, s csak a Kör-ben és Akadémiában tartott néha beszédet, Nagyobb és szokatlan gyülekezetekben irtózott szólani. Losoncon és Kolozsvárott, midőn fáklyászenével tisztelték meg, csak egypár szóval fejezte ki köszönetét. Még az annyira megszokott akadémiai gyűlésekben is némi zavar fogta el, ha hosszabb beszédet mondott. Ismerve természetét, az egész országgyűlés alatt csak az egyszerű szavazatra szorítkozott. Mindamellett szerény elvonultságában sem kerülhette ki az új ellenzék támadását.

Petőfi támadta meg egy versben, melynek refrénje ez: „Nem én tépem le homlokodról, magad tépted le a babért.” E támadásra alkalmat a hadügyminiszter törvényjavaslata adott, mely szerint a kiegészítendő régi ezredek, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állíttatnak ugyan, de addig maradnak régi állapotjokban, a régi tisztek és német vezényszó alatt, s csak az újonnan felállítandó honvédezredek állíttatnak egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bízott a régi tisztekben, a szerbek ellen folytatott harc sikertelenségét is nekik tulajdonította, s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A minisztérium kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt, s nem vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot aug. 21-én elfogadta az országgyűlés; Vörösmarty is a többséggel szavazott, bár amint maga mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi az új ellenzékhez szított. Nem volt képviselő, sem hírlapíró, de dalaival nagy befolyást gyakorolt a közszellemre, s erélye a mozgalmakkal növekedett. Már 1846-ban forradalomról álmodozott, s 1848-tól egész haláláig a legszélsőbb demokrácia híve volt, bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott, s Kossuth iránt éppen nem viseltetett rokonszenvvel. Mint a politikában a régi ellenzéket és reformpártot lassanként a forradalom pártja váltotta föl: úgy vált a hazafiúi költészet egész forradalmivá. E költészetnek Petőfi volt képviselője. Dalai kísérték és megelőzték az eseményeket, s átzúgtak a gyűlések zaján s az ágyúk dörgésein. Ugyanaz választotta el egymástól a költőket, ami az államférfikat.

Petőfit rendkívül felindította a hadügyminiszteri törvényjavaslat, s még inkább Vörösmarty szavazata, kiről azt hitte, hogy legalább e kérdésben nem fog a kormánnyal tartani. Mindjárt első felindulásában megírta Vörösmartyhoz intézett költeményét, aztán elment hozzá vitatkozni, de nem tudták fölvilágosítani egymást. Barátjai, kiknek felolvasta költeményét, ellenezték kiadását. Petőfi nem hallgatott reájok, szerkesztőtársa, Jókai ellenére is kiadta azt az Életképek-ben, sőt midőn ez a következő számban tiltakozni mert, összetűzött vele, s megvált a lap szerkesztésétől. A költemény szép, maga Vörösmarty is megvallotta, azonban nem illett a körülményekhez, alapja nem igazság. Még az ellenzék szempontjából sem tett Vörösmarty olyast, hogy azt lehetett volna róla mondani, hogy megtagadta múltját, és Szózat-a már érthetetlen. Vörösmartyra nagyon kedvetlenül hatott az egész. Sértve érezte hazafibecsületét, melyet többre becsült költői koszorúinál. Tudta, hogy mozgalmas időkben, ha egyszer megindul, bőven tenyész a gyanúsítás. Fájt, hogy éppen Petőfi lép föl ellene, kit mindig pártolt és szeretett. Hitte, hogy Petőfit némi rosszakarat is vezette, s kereste a támadás alkalmát. Száraz prózában felelt neki, fölfejtve, hogy ő semminemű elvet nem sértett meg, s a vita sarka általában nem elv, hanem az elvnek csak alkalmazása körül forgott. Azonban. felindulását nem palástolhatta. Cikke végén megjegyezte, hogy Petőfi kitette magát a higgadt emberek ítéletének. „Nem fogják-e méltóan mondani – folytatja –, hogy Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót sem szóla, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat róla kárhoztatását kimondani? Tisztelet-e, szerénység-e, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elítélem őt. Kicsoda? Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket meg nem tagadott. Ez legalábbis igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre mutat.” S végre, hogy ő is mondjon verset, egy epigrammát csatol cikkéhez, jó tanácsképp, melyben inti Petőfit, hogy legyen buzgó, de szerény; bírának még kicsiny, küzdjön, munkáljon, s várja el ítéletét.+ 

Vörösmartynak a vita fő pontjában igaza volt, de felindulásában feledte, hogy Petőfi többször szólt róla, s oly tisztelettel és szeretettel, mint senkiről. „Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben februárban – írja Petőfi 1847-ben Kerényihez intézett Úti levelei-ben, melyek a Hazánk-ban jelentek meg –, kopott ruhában egypár húszassal s egy kötet verssel… A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E férfiú, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty.” Mint költőt is nemegyszer emlegette tisztelettel, sőt Shakespeare III. Richárd-ja bírálatában (1847) nagyobb lírikusnak ítéli Hugo Victornál.+ Összes költeményeit is neki ajánlotta tisztelete és szeretete jeléül. Magán az ellene írt költeményen is megérzik a tisztelet, s éppen nem látszik szenvelgésnek, midőn a hozzácsatolt jegyzetben azt mondja, hogy Vörösmarty elítélése neki nagy áldozat, melyet szíve tesz elveiért, Vörösmarty rossz szándékot vélt ott, hol csak politikai lázas pártszenvedély nyilatkozott, s nem vette észre, hogy Petőfiben egész a rajongásig kifejlődött meggyőződésének kultusza, melyeknek magát és másokat egyaránt kész volt feláldozni.

Petőfi is válaszolt Vörösmarty fölszólalására. Többé nem vitatta Vörösmarty hazafi- és hazafiatlanságát, de élesen torolta vissza mindazt, mit Vörösmarty válaszában lenézésnek vagy éppen megvetésnek hitt. Ő is éppen oly hibásan fogta föl egy pontban Vörösmarty feleletét, mint ez az ő költeménye indokát. Petőfi azt hitte, hogy Vörösmarty e kérdésével: kicsoda mondja: én elítéllek? Petőfi. Kit? Vörösmartyt, valamint epigrammájával lenézi őt mint költőt és embert egyaránt, holott Vörösmarty csak arra célzott, hogy egy fiatalember merészkedik őt oly könnyedén elítélni, őt, aki huszonöt év óta szolgálja hazáját s a nemzetiség, és alkotmány nagy elveinek áldozta egész életét. A hazafi önérzet kiömlése volt ez, melyet Petőfi annyival könnyebben megérthetett volna, mert tudhatta, hogy e pontban Vörösmarty mily érzékeny és másfelől nemegyszer tapasztalhatta, hogy Vörösmarty nemhogy lenézné, de igen nagyra becsüli az ő költői tehetségét. Felindulásukban mindketten félreértették egymást, s éppen abban a pontban, mely leginkább fájt szívöknek.

E polémia ama zajos időben is figyelmet gerjesztett, de sokan nem láttak benne egyebet, mint azt, hogy Petőfi irigyli Vörösmarty koszorúját, Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről. S ezt némelyek maig is hiszik, holott e véleményt nem támogatja se polémiájok, se másnemű adat. Hogy Petőfi mennyire tisztelte Vörösmartyt mint költőt, Úti levelei-nek több helye mutatja, sőt maga az ellene írt költemény sem bizonyít e tekintetben ellenkezőt, mert Petőfi mintegy ezt vallja be: én nem tudom elhomályosítani dicsőségedet, magad homályosítod el. Petőfi e polémia után is azzal a tisztelettel és ragaszkodással viseltetett Vörösmartyhoz, mint azelőtt. Látszik, nem akart sérteni, nem rossz szándékból lépett föl ellene, s annyira bízott jóindulatában, hogy midőn honvédnek állott, s a csatatérre indult, azon esetre, ha elesnék, Vörösmartyt kérte föl születendő gyermeke gyámjául. Vörösmarty is mindvégig a régi maradt hozzá, s hogy mennyire becsülte költészetét, szavai és tettei mutatják. Midőn Petőfi az Athenaeum-ban föllépett, ő figyelmeztette társait e rendkívüli tehetségre; 1844-ben Petőfi versei első gyűjteményének kiadását ő eszközölte ki a Kör-ben; János vitéz-nek, még megjelenése előtt, az irodalmi körökben ő alapította meg jó hírét. Petőfi néhány év alatt meghódította a közönséget, s mint lírikus Vörösmarty versenytársává emelkedett, sőt némelyek azt tartották, hogy felül is múlta, Petőfi ellenségei azt terjesztették, hogy ezt ő maga mondotta volna, mi Vörösmartyné fülébe jutván, elpanaszolta férjének. „Hadd múljon felül mielőbb – jegyzé meg Vörösmarty –, nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első költője.” Nagyobb lelkű volt, mintsem irigy lehessen. Elismerte Petőfi zsenialitását, s bár ez új líra az övével némely pontban ellentétben állott, mégis örömmel üdvözölte, mert érezte, hogy az nem egyéb, mint fejlődési stádiuma a mindinkább nemzetivé váló magyar költészetnek, melynek ő vetette meg alapját.

Valóban Vörösmarty az ellentétek mellett is mind külsőleg, mind belsőleg szoros kapcsolatban van Petőfi és Arany költészetével. Ő törte meg költészetünkben az idegen szellem jármát, mely lehetővé tette a nemzetiebb fejlődést; pártfogója, támasza volt Petőfinek, Arany fejlődésére pedig néhány szavával elhatározó befolyást gyakorolt. Arany 1845-ben az Elveszett alkotmány (előbb Rák Bende) című komikai eposzával pályázott a Kisfaludy Társasság költői díjára, mint teljesen ismeretlen ember. A mű nem sokat ér, de legjobb volt társai közt, s megnyerte a jutalmat, azonban a jutalmazott költőt nagyon lehangolta Vörösmartynak mint egyik pályabírónak következő ítélete : „A beküldött komikai költeményekben több a szatíra és didaxis, mint a komikum, s a nyelv és verselés oly nemű, mintha irodalmunk vaskorát élnők; eszmékben gazdag s nem költőietlen a Rák Bende című, melyet mint a több közt legtűrhetőbbet, jutalomra ajánlok.” Arany érezte, hogy Vörösmartynak igaza van, de érezte tehetségét is; Vörösmarty szavai fölébresztették szunnyadó becsvágyát, meg akarta mutatni, hogy nem vaskori költő, s megírta Toldi-ját, mely megalapította hírét. Így növelte Vörösmarty versenytársait, Petőfit, a lírikust, Aranyt, az epikust, hogy mintegy átadja nekik a magyar költészet e két birodalmát, melyekben huszonöt éven át egyedül uralkodott.

Azonban az idők mindinkább nehezültek. Vörösmartyt kerülte a múzsa, többé nem gondolt az irodalommal, hazafiúi aggodalmainak élt. A forradalom kikerülhetetlennek látszott. Akik féltek tőle, és kikerülni igyekezték, akik gyűlölték és el akarták nyomni, éppen úgy munkáltak előidézésén, mint akik óhajtották és előkészítették. A belesodrott nemzetnek nem volt más választása, mint küzdeni vagy föltétlenül megadni magát. Vörösmarty nem vált meg nemzetétől; 1848 végnapjaiban minden habozás nélkül követte az országgyűlést Debrecenbe, s magával vitte családját is. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait, és Szózat-ának reményei és balsejtelmei visszhangoztak lelkén. A huszonöt éves ifjú az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott, s a puhaság fertőjébe süllyedt nemzetét siratta, hazafierényről zengett, melynek csak emléke élt már: s íme a negyvennyolc éves férfiú betelni látta ifjú álmait. A régi magyar vitézség és hazafi föláldozás nagy tettei mintegy újjászülettek a forradalom viharában. Vörösmarty szilaj örömmel szemlélte mindezt, de az erények mellett látta a bűnöket is, és elfordult tőlük. Nemes kedélye gyakran szenvedett. Ide járult még a sok nyomor és szerencsétlenség, melyekkel együtt jár a háború, s még inkább a forradalom. Életével keveset gondolt, de az a gondolat, hogy családjára szomorú sors várhat, gyakran elkomorította. Nem volt képes se a közügyeknek, se családjának, se a költészetnek élni. Költői kedélye egész izgatottságával szemlélte az eseményeket. Néha könyveibe merült, máskor vidámabb barátjai társaságában keresett szórakozást. Föl-följárt az országgyűlésre, de nem beszélt; visszavonult családjába, de a kormány egy-egy újabb rendszabálya vagy egy fontos hír a csatatérről az országgyűlési klubok lármáiba ragadták.

Debrecenben is, mint Pesten, nem egy kérdésben a mérsékeltebb párthoz tartozott, kiket magyar girondiaknak nevezgettek, de azért fenntartotta régi viszonyát mind Perczellel, mind Petőfivel, kik egész atyjuknak nézték. Petőfi családja abban a házban lakott, melyben Vörösmarty, valamint a Perczel testvéreé is, mintegy a Vörösmarty gondjai alatt. Perczel és Petőfi először is Vörösmartyt látogatták meg, ha Debrecenbe jöttek. Perczel nyert csatáiról beszélt, s Magyarország nagy jövendőjéről, Petőfi Bemről, az erdélyi hadjáratról, újabb költeményeit olvasta föl, és sarkallta Vörösmartyt, hogy ő is írjon. Vörösmarty gyönyörködött ifjú barátjai lelkesedésén, de hallgatag és tétlen maradt. Már mutatkoztak rajta némi jelei a búskomoly és tétlen hangulatnak, melynek később martalékául esett. De erőt vett magán, s a forradalom izgalmai, melyek fárasztották, egyszersmind nem engedték, hogy sötétedő kedélye önmagába süllyedjen.

Az 1849. ápril. 14-iki végzés után, mely az uralkodóházat trónjától megfosztotta, s kimondatta Magyarország teljes függetlenségét, a kormányban változás történt. Magyarország élére egy kormányzó állíttatott, nagy hatalommal ugyan, de a felfüggesztett fölségi jogok közül mindannak gyakorlata, mire múlhatatlan szükség volt, némiképp korlátoztatott. Így a kegyelmi jogot nem a kormányzó gyakorolta, hanem egy kegyelmi szék, melyre csak annyiban volt befolyása, hogy bíráit az igazságügyminiszter előterjesztésére ő nevezte ki. Vörösmarty is kineveztetett e kegyelmi szék egyik bírájának. „Hivatalosan értesítem, önt – írja neki Vukovics Sebő, az igazságügyi miniszter, Pesten 1849. jún. 15-én –, hogy előterjesztésemre az országkormányzó által a kegyelmi székhez közbíróul neveztetett ki, rendszeres 4000 pfrt. fizetése f. évi jún. 15-én veszi kezdetét, miről a pénzügyi minisztérium értesíttetett.” „Tehát mégis van egy hivatal – mondá Vörösmarty nejének –, melyet el lehet és el kell fogadnom.” Elfogadta, mint oly hivatalt, mely nem annyira szakismeretet kíván, mint becsületet és lelkiismeretességet. Aztán úgy hitte, hogy el kell fogadni hazafi és emberi kötelességből, mert talán igazságtalanságokat akadályozhat meg, s mindenesetre korlátozhatja a pártdüh kicsapongásait, s enyhítheti a kivételes törvények szigorát. Buzgóságában nem gondolt arra, hogy e hivatal egyaránt veszélyt hozhat reá, akár győz a forradalom, akár nem. Az első esetben a pártok szenvedélye támadhat ellne, mert igen mérsékelt, a másikban a győzők fogják üldözni mint tagját egy oly törvényszéknek, mely fölségi jogot mert gyakorolni. Hivataloskodása nem sokáig tartott. A kegyelmi széknek csak egyetlen ülése volt, s Vörösmarty – mint mondják – ebben is kegyelemre szavazott.

Az egyesült osztrák és orosz seregek előnyomulása júliusban Pest elhagyására kényszeríté a kormányt és országgyűlést. Vörösmarty követte őket. Úgy vált meg családjától, melyet Pesten hagyott, mintha sohasem térne vissza. Szegedre, Aradra együtt utazott Bajzával, a világosi katasztrófa után vele menekült Nagyváradra s onnan Szatmár megyébe. A két költő négy hónapig bujdosott és rejtőzött e távol eső megyében. Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldötte őket, míg végre az üldözők nyomaikat vesztették. Háltak a szabad ég alatt is, egypárszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök, s talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Virgilius e szavait: „Nos patriam fugimus*,” melyeket Vörösmarty irónnal karcolt emlékül reá. Gebén, Csanády Jánosnál mintegy három hétig mulattak; itt írta Vörösmarty Emlékkönyvbe című költeményét, mely oly híven kifejezi kétségbeesett hangulatát. Hazafiúi mély bánatát családi csapások tetézték. Az első tudósítás, melyet családjáról vett, egyik kisleányának halála volt. Nemcsak lélekben lőn beteg, hanem testben is. Vérkeringési zavarokban szenvedett, melyeket a hányódás és rendetlen élet idéztek elő. Midőn 1850 elején Fegyvernekre jött nejével találkozni, már majdnem egészen ősz volt, és gyengélkedő. Neje és barátjai tanácsára elhatározta, hogy Pestre megy, és följelenti magát a katonai törvényszéknél, melynek szigora valamennyire már enyhülni kezdett. Kikérdezték és elítéltetéséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán pöre felfüggesztetett, s ugyanakkor Haynautól, Magyarország teljhatalmú helytartójától több képviselőtársával együtt kegyelmet nyert.

Ez örömhír már Baracskán találta a családot. Vörösmarty itt még 1850 tavaszán egy házat, egypár hold földet és Kajászó-Szent-Péter határában egy szőlőt vett haszonbérbe. Egészen 1853 tavaszáig lakott itt, mikor aztán szülőföldjére, Nyékre költözött, szintén mint bérlő. Életének ez öt éve csak lassú haldoklás volt. Sok csapás súlyosult reá szellemi és anyagi, testi és lelki, de a legnagyobb az volt, hogy elhagyta lelkének ereje. Búskomolyságba és tétlenségbe süllyedt, s lelki és testi betegsége egymást táplálták. Költségkímélésből költözött falura, s úgy hitte, nincs többé mit keresnie Pesten. Akadémiai fizetése volt egyetlen biztos jövedelme, melyhez később a Batthyány Kázmér lefoglalt javain fekvő ötszáz forintnyi évpénze járult, melyet a kormány folyóvá tőn. Mindez csekély összeg volt arra nézve, hogy megrongált pénzviszonyait rendbe hozza, gyermekeit neveltethesse, családját némi kényelemben részesítse. Neje és gyermekei, kiket úgy szeretett, s kik annyira boldogították, élő vádként tűntek föl előtte. Nem tehet értök semmit, nem hagyhat reájok semmit. Férji és atyai gyöngéd szeretetének aggodalmai megkeserítették családi élete örömét is, az egyetlent, mely még megmaradt számára. Dolgozni, írni akart, de nem volt reá képes. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta volna zengeni, amit nem lehetett, s egyebet semmit. Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt, nemzetiséget és újjászülte a magyart, s íme mindez összedűlve, letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét gyökerét támadta meg, megannyi tőrszúrás volt szívének, s bár hazafiúi kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre elveszettnek hazáját; s bízott jövőjében; de a maga életét eljátszottnak hitte, s e szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült.

Az irodalom helyett a kertészet- és szőlészetnek élt; dinnyét és dohányt termesztett, kivált Baracskán, de Nyéken már abba is beleunt. Kerülte a társaságot, de a magány is terhére vált. Néha dolgai miatt vagy szórakozásból berándult Pestre, de még komorabban tért vissza. Barátjai nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az Akadémia csak eltűrve, mintegy elbújva tartotta üléseit, az irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a közigazgatásból, mind az iskolákból, s a fővárost az idegen hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit, s Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körül. Ablakából odalátott arra a telekre, hol egykor atyja rozzant laka állott, hol született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is elborultak; azóta negyven év tölt el, s a tízéves gyermek mint megtört férfiú tért vissza bölcsőjéhez haldoklani. Elsötétedett kedélye ritkán derült fel. Néha vendég köszöntött be hozzá, egypárszor Deák Ferenc is meglátogatta; legkedvesebb barátja látásara fölelevenedni látszott régi kedve, de nem sokáig tartott, ismét visszasüllyedt búskomolyságába. Végre írni kezdett. Elővette Lear király-t, melynek fordításába még 1847-ben belefogott. Inkább kényszerűségből dolgozott, mint kedvből. A Nemzeti Könyvtár kiadói Shakespeare egypár drámája fordításával bízták meg, tiszteletdíját is előlegezték, amit leróni igyekezett. Lear király-t be is végezte, de ez nem oly sikerült fordítás, mint Juliul Caesar, melyet szintén Shakespeare-ből jobb napjaiban fordított. Rómeó és Júliá-ba is belekezdett, de csak egypár jelenetét fordíthatna le. Mindinkább kezdett betegeskedni. Vértolulások támadták meg mellét és agyát, minek következtében kábultságban és nehéz lélegzésben szenvedett. Ezért gyakran járt be Pestre orvosához, Kovács Sebestyén Endréhez; elhagyva a homeopátiát, az allopátiához fordult. Ilyenkor több napot mulatott a fővárosban. Benézett a színházba, meg-meglátogatta régibb és újabb barátjait és ismerőseit. Nemegyszer lehetett látni Keménynél és Csengerynél, de legtöbbször Tomorynál, kinél 1854–55-ben sokszor összegyűltek a fiatal írók. Maga keveset beszélt, inkább hallgatta a mások beszédét, az irodalom most már nemigen érdekelte, a politika inkább, s néha a szenvedély egész gyűlöletével és fájdalmával bírálta a Bach-kormány rendszabályait, s az európai politika fordulatait. De hamar kifáradt, s elaludt a székében. Testi és lelki hanyatlása meglátszott öltözetén is, melyet elhanyagolt. Valódi képviselője volt hazájának, a szenvedő, szegény és megalázott Magyarországnak.

Betegsége 1853 őszén vett komolyabb fordulatot, s lassanként tüdővizenyővé fejlődött ki (oedaema pulmonum). Azonban voltak enyhébb hónapjai is, s még egyszer és utoljára föllobbant költői lelkesülése is. 1854-ben néhány költeményt írt, s küldött be Csengery Antalhoz, a Magyar nép könyve szerkesztőjéhez, Eötvöstől, ki Velencén jártában meglátogatta. Az ember élete, A száműzött, Emléksorok egy sírkőre, A vén cigány e költemények címei. A három elsőt Batthyány Kázmér gróf emlékére írta, ki 1854-ben mint száműzött halt meg Párizsban. Rokonszenv és hála csatolták hozzá; barátja és pártfogója volt, kinek halála számtalan veszteségei között is mélyen hatott reá. A vén cigány-t az orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyulladott, s melyről azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Költői szelleme, amelyet honszeretet táplált, s hazafibánat emésztett, még egyszer erőteljesen nyilatkozik. Nemzetéhez többé nem szólhatva, önmagát szólítja meg, ő a vén cigány, a vénülő költő. Lelkén a Szózat visszhangzik, melynek balsejtelme szilaj fájdalommá vált, de amelynek reményét, hitét még őrzi megtört szívében is. „Lesz még egyszer ünnep a világon” – kiált föl –, remél az európai szabadság ünnepén, s hiszi Magyarország sorsának jobbra fordulását.

Ugyanez idő tájt munkái újabb kiadásáról is gondolkozott, mert a Kilián könyvárussal kikötött tíz év már eltelt. Most Heckenasthoz fordult, s alkudozásba bocsátkozott vele Tóth Lőrinc útján. Nyomasztó pénzviszonyain akart segíteni, melyeket betegsége még nyomasztóbbakká tett. „Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek; – írja Tóth Lőrincnek 1854. aug. 4-ről –, itt a lelki erő oszlop, melyről elpusztult a híd.” Az alku nem sikerült. Vörösmarty mind nyomasztóbb helyzetbe jutott. Betegsége nem enyhült, hiában használta 1855-ben a balatoni fürdőt. 1855. október vége felé a legaggasztóbb jelenségek mutatkoztak, erős rohamok jöttek reá, s két hétig feküdt. Azt hitte, hogy többé föl nem kel; könnyező nejének, mintha örökre búcsúznék tőle, tanácsokat adott, s még egyszer ismétlé: „Nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenchez, ő nem fog elhagyni.” Azonban fellábadt, s neje rávette, hogy költözzenek be Pestre, hol folyvást orvosi felügyelet alatt lehet. Az egész család beköltözött, s az Arany sas-ba szállott, míg szállást fogadhat. Vörösmarty valamennyire jobban érezte magát; gyakran látogató barátjai s köztök Deák Ferenc társaságában egy kissé fölvidulni látszott. Nov. 17-én költöztek át a Váci utcai 5-ik számú Kappel-házba. Éppen azon az emeleten volt szállásuk, hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt. Vörösmarty gyalog ment nejével; megismerte a házat, hol kedves barátja meghalt, de nem gondolt arra, hogy ő is oly közel van a halálhoz. Alig indult föl a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott. Hirtelen meghűlés következtében agyszélhűdés (apoplexia serosa cerebri) érte. Ölbe fogva vitték föl, s lefektették; egész haláláig nem volt eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József virrasztottak mellette. A mellékszobák barátjaival teltek meg, a házmestert és cselédeket a hogyléte felől tudakozók csoportjai ostromolták. 19-én reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget. Déli egy óra után Deák Ferenc és Kemény Zsigmond léptek a haldokló szobájába. Alig távoztak el, Vörösmarty nem volt többé, délután két órakor már hidegült tetemére borultak síró neje és gyermekei.

Temetése nov. 21-én ment véghez, Kisfaludy Károly halála napján, délután három órakor. Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat. Az élet nemzetének áldozott férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”.

Öt sanyarú év nyomása után e temetésen lélegzett föl először szabadabban. A kormány érezte, hogy ez néma tiltakozás, s a hírlapokon bosszulta meg magát, melyek gyászszegélyben mert megjelenni. Azonban a nemzet részvéte nemcsak a temetésen nyilatkozott s kész volt anyagi áldozatokra is.

Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet, kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét. Gyámatyjok, Deák Ferenc magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb hazafiakat. Néhány hónap alatt százháromezer pfrt gyűlt be. A nemzet súlyos körülményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotációval kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a Kerepesi út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette: szülőföldje, Fejér megye ércszoborral tisztelte meg, mely Székesfehérvár egyik főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke, munkái s neve együtt fog említtetni Magyarország újjászületési korszakának legnagyabb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége, gyásza egyszersmind az övé.

(vége)

* * *

VIII.

KORSZELLEM – VILÁGTREND

BANGHA BÉLA S. J.

MAGYARORSZÁG UJJÁÉPÍTÉSE 
ÉS A KERESZTÉNYSÉG

(Folytatás)

A marxizmus belső valótlansága

Nincs-e már most kritérium, mellyel a szociáldemokrácia és marxizmus értékét tárgyilag megállapítani lehetne? Dehogy nincs. A marxizmust minden tudományos vizsgálat tarthatatlannak találta; maguk a szocialista írók cáfolták meg leglényegesebb állításait egyenkint; egyedül a pártagitáció és pártsajtó jelenti ki újból és újból evangéliumnak, melyből jottányit sem szabad engedni, melyben mint egy szent dogmában hinni kell.

Megáll-e pl. a történeti materializmusnak nevezett egyoldalú s bátran elmondhatni: kalmárias vakmerőséggel felállított tétel? Nem arculcsapása-e minden történelemnek az az állítás, hogy minden, ami csak mozgatja a világot, anyagi érdek s hogy a világtörténelem csupán a gazdasági létharc reflexe? Ilyet állíthat az, akinek világszemlélete sohasem emelkedett ki a szatócsüzletek és bank-komptoárok szűk korlátaiból, vagy akinek egyáltalán nincs érzéke az életnek magasabb, ideálisabb vezetékei, az üzleti világtól távoleső eszméi iránt. A materializmus nem új, nem modern vívmány; megvolt már az ókori görögöknél is. De minden idők összes világnézeti s bölcseleti formái közt mindig a legalacsonyabban járt, a legszegényesebb s legelégtelenebb filozófiának bizonyult. Minden nagy gondolkodó az emberi gondolkodás megtévelyedésének nevezte a materializmust s csakugyan: egyetlenegy igazán imponáló szellemet nem vallhat a magáénak évezredek óta. A Büchnerek, Vogtok, Moleschottok, Haeckelek és Ostwaldok csendes megvetés tárgyai, nem ám csak az egyházi írók és keresztény filozófusok részén, hanem jóformán mindenütt, minden, még oly különböző irányú gondolkodó előtt. Egy Szofoklesz és Eszchilus, egy Plátó és Arisztotelész, Ágoston és Aquinói Tamás, Dante és Shakespeare, Kant, Goethe, Schiller szerint, egy Harnack, Eucken Paulsen, Wundt, Windelband, sőt még egy Schopenhauer, Hartmann és Nietzsche szerint is a lélek az egyetlen fontos tényező a világtörténelem alakulásában s az a filozófia, amely szerint «der Mensch ist, was er iszt» nem egyéb gyermekes félrebeszélésnél. Haeckel «Welträtsel»-je, melyet a szociáldemokrácia szinte kátéjául fogadott, tudományos körökben nem is képezi többé komoly bírálat tárgyát. Chwolson, Reinke, Loofs és Paulsen nem találnak elég megbélyegző szót arra, hogy ilyen sarlatán-munka annyi kiadást ért s oly nagy jelentőségre tett szert. Utóbbi azt mondja magáról, hogy «égő szégyenérzettel» olvasta ezt a könyvet, a szégyen érzetével az általános műveltség alacsony foka fölött, mely lehetővé tette, hogy ily komoly dolgokat ily könnyelmű módon tárgyaló könyv egyáltalán megjelenhetett.

A világtörténelem csakugyan nem gyomortörténelem csupán. Az emberiség sorsát elsősorban eszmék intézték s irányították, nem pusztán érdekek. A görög szabadságharcok éppúgy mint a keresztény ókor s középkor legjellegzetesebb törekvései ideálok kultuszából eredtek. A kereszténység, a világtörténelemnek ez a legnagyobb eseménye, nem gazdasági érdekből fakadt. Tudomány, művészet, hazaszeretet, idealizmus, vallás, hősiesség, önfeláldozás – mindez nem magyarázható meg puszta gazdasági törekvésekből; «minden gazdasági befolyás eltörpül azok mellett a hatások mellett, amelyek olyan alakokból indultak ki, mint Krisztus, vagy akár csak mint Mohamed és Buddha is».[24] Az emberiség legigazibb története Müller Miksa szerint nem a háborúk, népvándorlások, forradalmak s uralkodóváltozások története, hanem a vallástörténelem s Goethe is vallja, hogy a világtörténelem voltaképpeni s egyetlen nagy témája: a hit és hitetlenség küzdelme. «Nem az ágyús ember, sem az eke embere, hanem a keresztet hordozó ember újította meg a világot», mondja a történetíró Sepp.[25] Harnack gyönyörű szava szerint: aki a történelembe mélyebben betekint, látni fogja, hogy nem szavak, hanem tettek s nem akármi tettek, hanem önfeláldozó tettek, még pedig az önéletet feláldozó tettek hozták létre a nagy eredményeket. S a materializmus történetírója és legjobb ismerője, Lange Albert mondja, hogy kultúránkat csak eszmék és áldozatok menthetik meg. Mindezek után hihetetlen arrogancia kiált ki a marxizmus ama törekvéséből, hogy a jövő világ rendjét oly filozófia alapjára helyezze, amelyet semmiféle komoly gondolkodó el nem fogad, amelyet csak a tudatlanság, felületesség és erőszak tehet meg az egész társadalomra nézve kötelezőnek. Kacagtató az a magabizottság, vagy inkább megtévesztési szándék, amellyel a szociáldemokrácia önmagát tudományos rendszernek nevezi ki.[26] Mit használ, ha ennek éppen és pontosan az ellenkezője áll: hogy a szociáldemokrácia világnézetét a tudományos gondolkodás végérvényesen mint abszurdot és gyermekest bélyegezte meg. A műveletlen munkások elhiszik, s ez a fő.

Ugyancsak ingatag talajon áll a Marx-féle szociáldemokrácia arra nézve, amit a jövőben ígér, amit megvalósítani óhajt. Ha íróit kérdezzük, milyen lesz hát az a szocialista állam, melyet megépíteni akarnak, általánosságokon és gyermekdeden képzeletdús ígéreteken kívül kevés foghatót kapunk. A szociáldemokrácia prófétáinak látnivalólag csak az a fontos, hogy a jelen világrend megdőljön; hogy mit állítanak majd helyébe, arra nézve maguk közt sem egységesek. Erre nézve csak nagyzoló s elnagyolt mondásokat kapunk. Sőt e téren ugyanazok az írók is ellentmondanak önmaguknak. Bebel azt írja,[27] hogy «a tett idején nem lesz már idő elméleti fejtegetésekre, azért a jövő államának tervét már a tett előtt minden részében ki kell dolgoznunk s készen kell tartanunk». Ezzel szemben Liebknecht elvtárs szerint «bolond», aki előre kérdezi, milyen lesz a jövő szocialista állam. «Azok az urak, akik a jövő állam felől kérdezik véleményünket, meggondolhatnák, hogy ma semmiféle alapot nem találunk, amelyen előre megmondhatnék, milyen lesz az állam vagy a társadalmi rend akár tíz év, akár csak egy év múlva is… Csak a bolond kérdezhet ilyesmiket… Akik ilyesmit kérdeznek, nem értenek semmit a szociális kérdéshez… az ilyenek maguk bizonyítják be, hogy teljesen tudománytalan, gondolkodásra képtelen emberek.»[28]

Bebel maga is rájött később, hogy a jövendő szocialista államról semmit sem lehet előre tudni. Azzal vigasztal, hogy majd ha itt lesz a cselekvés ideje, magától megjön minden. «Egészen más lesz a helyzet, ha majd itt lesz a közvetlen cselekvés lehetősége vagy szükségessége. Biztosra vehetjük, hogy akkor majd a társadalom, mely döntő lépésekre lesz hivatva, hogy a szocializmust megvalósítsa, az adott helyzet megértésének mértéke szerint («auf Grund des Masses der Einsicht ins Gegebene» – ?) s a közértelem segítségével, mely akadálytalanul érvényesül («und mittels der Gesamtintelligenz, die ungehindert zum Durchbruch kommt» – !), a legjobb, legkitűnőbb s leggyorsabban célhoz vezető utakat s eszközöket fogja alkalmazni, amelyeket a dolgok helyzete megenged.»[29] A szocialista uraknak egyszerre fog megjönni az eszük: «Abban a pillanatban, amikor a szociáldemokrácia gyakorlatilag hozzáláthat a feladatához s felmerül a kérdés: Mit kell cselekedni? – magától fog adódni minden».[30] (Láttuk ám Magyarországon s Oroszországban, hogyan «adódik magától minden!») Mindez azonban megint nem akadályozza Bebelt abban, hogy «Die Frau und der Sozialismus» című művében, mely 40 év alatt számtalan kiadást ért, a legrészletezettebb álomrajzát ne adja az ő szocialista államtervének – azonban itt is mindenütt gondosan kerülve minden komoly megfelelést azokra a nehézségekre, melyeket a gondolkodó ész a képzelgések e csimborasszóival szemben lépten-nyomon támasztani kénytelen.

Mindazáltal a főelveket igenis kifejti a marxizmus a jövő állam terveit illetőleg. Így Marx maga a lényeget így foglalja össze a «kommunista kiáltványban» (1847): «A proletárság arra fogja használni politikai hatalmát, hogy a burzsoáziától fokozatosan minden tőkét megvonjon, minden termelőeszközt az állam azaz: az uralkodó osztályként megszervezett proletárság kezébe összpontosítson és a termelőerők tömegét lehető gyorsan szaporítsa».[31]

A kollektív termelésnek ezt az alapgondolatát nem szükséges itt részletesen cáfolnunk; ennek a cáfolatnak egész irodalma van már. Nem szükség rámutatnunk a magántermelés, a magánkezdeményezés, az egyéni és családi érdek s a magántulajdon óriási szerepére és abszolút nélkülözhetetlenségére az egészséges termelés rendszerében. Nem szükség a szocializált üzemek közmondásszerűen általános terméketlenségének ismert példáira hivatkoznunk; amelyek közt közmondásszerű, hogy az állam a legtöbb kereskedelmi vállalatára ráfizet. A magyar állam több millió holdnyi saját erdejének teljes tiszta hozama pl. a háború első éveiben, amikor a fa értéke már a legmagasabb konjunktúrának örvendett, alig tett ki néhány százezer koronát. Elég, ha rámutatunk – nem az orosz és magyar kommunista termelés és nemzetgazdaság abszolút fiaszkójára – hanem csak a háborús évek szocializálási kísérleteire, pl. a szomorú nevezetességre vergődött központokra. Ami ezeket a központokat a legtelhetetlenebb kizsákmányolás s a legirracionálisabb gazdálkodás fészkeivé tette: a hivatalnoki apparátus a maga ezerágú önérdekével, korrupciójával s visszaélési lehetőségével, ugyanaz ezerszerte nagyobb mértékben lenne meg a tiszta kollektivista termelő államban. Ha ezzel szemben a szocialista írók örökké azt hangoztatják, hogy a szocialista államban másképp lesz, mert ott a lelkiismeretesség, megvesztegethetetlenség és a közérdek tisztelete fog csodákat művelni, erre csak szánó mosoly lehet a méltó válasz.

Roscher nagyon helyesen mondja, hogy a kommunizmus csak állatok és angyalok közt lehetséges; emberek között abban állana, hogy mindenki lehető keveset és rosszul dolgoznék s lehető sokat akarna élvezni; aminek általános barbárság és elszegényedés lenne az eredménye.

Talán sehol annyira szembe nem ötlik a szociáldemokráciának lélektani lehetetlenségekkel nem törődő hetykesége, mint ott, ahol a jövőt s a jövő termelési rendjét ecseteli. A Marx-féle szocialisták csak számokkal és álmokkal dolgoznak, nem húsból-vérből való, eleven emberekkel, az ember hajlamaival, természetével, gyengéivel. Nagyon helyesen veti oda ennek megérzékítésére Eberle a következő megfigyeléseket: «Az ember akkor takarékos, amikor a saját zsebéről és pénztárcájáról van szó; mihelyt idegen jószággal dolgozik, egyszerre bőkezű s pazarló lesz. Az ember addig óvatos, amíg a saját sorsát félti; abban az arányban, ahogy tevékenységének eredménye nem közvetlenül őt magát illeti, enged az óvatosságból is. A magántulajdonon gazdálkodó szívesen dolgozik a szokásos munkaidőn túl is, javít, ahol csak lehet, felhasznál minden hulladékot, mindenben arra ügyel, hogy minél kevesebb eszközzel minél nagyobb eredményt érjen el. A puszta hivatalnok ellenben, a közvagyon kezelője úgy tesz, mint a kőművesek, mikor 12-őt üt az óra: leteszi a kalapácsot s inkább sietteti az eszközök elhasználását, mint lassítja; hiszen olyan szép dolog, ha az ember mielőbb megint valami újat kap! Maradékot, hulladékot félredob, mint a szakácsnék a nagyúri konyhákban: hiszen telik az uraságnak!»

«Mi teszi a családi munkát olcsóvá és jóvá? – kérdi Schmoller Gusztáv. Az, hogy ott szeretettel dolgoznak, szeretetből a férj és gyermek iránt s egyéni érdekből. Az, hogy az nem fizetett munka, nem könyvelt munka, hogy mellette nem számolnak. Változtassuk-e át azt, amit millió ember a családon belül magamagáért s övéiért jól végez, idegeneknek végzendő bérmunkává? A beteg gyermek mellett az édesanya ápolóművészetét a világnak semmiféle kórháza nem pótolhatja. Abból, amit ma millió és millió családtag otthon elvégez, csak nagyon keveset lehetne gépszerű nagyüzemben elvégezni; ezer és ezer kicsiny szolgálat, gondoskodás, gyermekekre s rokonokra való hatás van, amely, mihelyt fizetett idegenekre hárulna át, azonnal drágább és rosszabb lenne… Aki minden éhezőt a vendéglőbe, minden gyermeket születésétől fogva felnőtt koráig egész sor nevelőintézetbe küld, az a társadalmat élvezetvágyó, önző csavargók nagy tömegévé változtatja, akiknek nagy részét az idegnyugtalanság és túlfeszültség a tébolyodottak házaiba fogja vezetni.» «Amely szükségleteket egyszerű szociális berendezéssel éppoly jól és olcsón ki lehet elégíteni, azt sohasem szabad nagy és bonyolult, még hozzá drágább mechanizmusokra bízni. Ha ma Németországban az emberek fele még maga termeli meg kenyerét, burgonyáját, sertését: minek vezessük át akkor ezeket a terményeket a szocialista állami gépezet kerülő útjain? Azzal csak elvennők az egyén és család életének tartalmát, törekvéseik, felelősségérzetük és szabadságuk főtámaszát, ha ezeket a mindennapi szükségleteket s azok beszerzését állami apparátusokra bíznók.»

Súlyosan megsínylené a kollektivista falanszterséget a kulturális élet is.

Hogy a kultúra mit szenvedne az általános egykaptafára-húzás és hivatalnoki mindenhatóság alatt, arról hadd nyilatkozzék Sienkievicz: «Állítom, úgymond, hogy a szocialisztikus állam, amelyet alapítani akartok, annyira meg fogja szorítani az egyéniséget, a személyiséget s az egyes embert annyira csak egy kis kerékké, egy kis csavarrá fogja nyomorítani az össz-gépezetben, hogy ahhoz képest még a cári orosz állam is valósággal a szabadság temploma. S ez ellen azonnal meg fog indulni a reakció: sajtó, irodalom, költészet, művészetek hadat fognak izenni nektek s a személyiség jogait fogják zászlajukra írni. És az ifjúság lesz ennek az ellenzéknek a zászlóvivője».

Mi marad tehát a szociáldemokrácia ígéreteiből? Semmi. Csak az az egy igaz benne, amiből kiindul, de amelyből helytelen következtetéseket vezet le: a plutokrata-liberális gazdasági elv kritikája s a tőke túlkapásainak elitélése. Ez azonban nem speciális szociáldemokrata gondolat s legföljebb az az egy érdeme van a szociáldemokráciának, hogy a tőke visszaélései ellen a harcot hihetetlen erővel hirdette s a liberalizmus lehetetlenségét s tarthatatlanságát éppen azokkal a túlkapásokkal igazolta legjobban, melyekbe ő maga esett s amelyekért elsősorban a liberalizmus felelős.

A szocializmus törekvései a valóságban

A szociáldemokrácia a munkásmozgalmaknak kétségtelenül hatalmas lendületet adott s azokat nagy külső, bár pillanatnyi sikerekre vezette – ez az érdeme; de viszont ugyanezeknek a mozgalmaknak a képzelhető leghelytelenebb irányt szabta – s ez a bűne sokszorosan lenyomja minden érdemét. A szociáldemokrácia megtévelyedés; hamis következtetés egy nagyon igaz előtételből; mindent összefoglalva: a munkásmozgalomnak holt vágányra terelése, diszkreditálása, végzetes veszélyeztetése.

Ugyanezekre a következtetésekre jutunk, ha a szociáldemokrácia alapeszméiről tényleges törekvéseire térünk át. A szociáldemokrácia osztályharcot akar s végcélja: a proletárdiktatúra. Más szóval: a szociáldemokrácia fel akarja forgatni azt az államrendet, mely nem egy osztálynak, hanem a közjónak, minden osztály javának alapján áll; meg akarja ingatni azt a társadalmi rendet, mely másnak is juttat jogvédelmet, nemcsak a proletárnak.

Igaza van ugyan a szociáldemokráciának (s az igazi szocializmusnak is) abban, hogy a mai állam, a mai társadalom bizonyos fokig szintén osztályuralmi politikát űzött s túlságosan kedvezett a birtokos osztálynak, főleg a felelőtlen ingótőke spekulációinak. Ezt a liberális bűnt és megtévelyedést ki kell operálni a jövő társadalmából, de jól jegyezzük meg: a szociáldemokrácia éppen abban különbözik az egészséges szocializmustól, hogy nem a bajt akarja kioperálni, hanem az egész fennálló társadalmi rendet légbe akarja röpíteni, hogy aztán ugyanazt az igazságtalanságot: az osztályuralmat a maga javára építse fel. A szociáldemokrácia nem reformokat akar, hanem forradalmat: a «Verelendungstheorie» épen azért kell neki, hogy az elkeseredés nőttön-nőjjön s végül forradalomban robbanjon ki. «Teljesen ellenkeznék a szociáldemokrácia elveivel, – mondja a kölni pártgyűlés,[32] – ha a mai társadalom hibáit a mai társadalmon belül akarnók megszüntetni. Mi is követelünk reformokat; de mi a különbség e reformkövetelések értékelésében köztünk s pl. a polgári feministák között? Az, hogy ők a reformok által a polgári társadalmat erősíteni akarják, mi pedig harcképessé akarjuk tenni általuk a proletárságot a mai társadalom megdöntésére.»[33]

Ama számtalan nyilatkozat után, mellyel a szociáldemokraták ezt a nemzet- és társadalomfelforgató szándékukat a legváltozatosabb formában, de minden kívánható nyíltsággal állandóan hangoztatják, az ember szinte fejéhez kapva kérdi: aludt-e az állam és a társadalom, hogy ezt az agitációt, melynek bevallott célja az állam és társadalom felforgatása, mindjárt kezdettől fogva megtűrte s kompromisszumokkal dédelgette? A józan ész azt mondaná, hogy az államnak legelső kötelessége saját fennmaradását védelmezni s a háború folyamán, pl. nemzetiségi határvidékeken, készségesen is alkalmazták a hadijog legszélsőbb szigorát azokkal szemben, akik az államnak és haderejének létét s fennmaradását veszélyeztették. Micsoda szörnyű rövidlátás azonban a nemzetiségi frondőröket és kémeket felakasztani, a Budapesten vagy Bécsben ülő s ugyanazt a vétséget nyíltan és vakmerően elkövető nemzetárulóknak pedig szabad mozgást, szólás- és agitációs szabadságot, sajtót és szervezkedési jogot biztosítani? A magyar állam bélyegportómentességet adott a Világ-nak és Népszavá-nak, vasúti szabadjegyet szerkesztőiknek – lehet-e ennél kurtábbeszű, öngyilkos politikát képzelni? S még ma is akadnak, akik a kibontakozás és nemzeti újjászervezés munkáját a szociáldemokráciának nyújtott engedmények és kompromisszumok révén vélik megoldhatni; mintha még mindig nem tanulhatták volna meg, hogy tűzzel tüzet oltani nem lehet, hogy az állam és társadalmi egyensúly negációja, az osztályharc és polgárháború rendszere nem nyújthat biztosítékot a nemzet újjáépítésére való törekvések őszinteségére nézve azok részén, akiknek elvei az országokat enyészet szélére vezetik!

Folyt. köv.

* * *

IX.

SZEGÉNYSÉG ÉS GAZDAGSÁG

A dúsgazdag és a szegény Lázár

19Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és mindennap nagy lakomát rendezett. 20Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. 21Örült volna, ha jóllakhat abból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerült. De csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. 22Történt, hogy a koldus meghalt, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag ember is, és eltemették. 23Amikor a pokolban kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt. 24Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. 25Fiam – felelte Ábrahám -, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem. 26Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy akik innét át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. 27Akkor arra kérlek, atyám – mondta újra -, küldd el legalább az atyai házba. 28Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. 29Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. 30De az erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy el valakit, bűnbánatot tartanak. 31Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.”

LUKÁCS EVANGÉLIUMA

* * *

X.

ANYANYELV – SZÓKINCS

Sebeő Talán
Magyar-magyar magyarázó

” Mint elefántcsontot ha szinez bíborral egy asszony
maión , vagy kár nő , hogy zablán dísz legyen abból :
és a teremben fekszik , sok lovas ifjú akarja
hordani , csakhogy e dísz a királyé , hogy legyen éke
majd paripáinak és a lovasnak büszke dicsőség . „

Homérosz : Iliász , IV. Ének , 141-145. sorok

L

lábhatalom
labiritmus
lábszagjegyzet
ladybolsevizmus
lágergyanus
lajhárügetés
lakáskulcsolódás
lakásszerzéskultura
láközröhej
lampapolás
lampspion
Lánchidreakció
láposméz
lapospirospont
látható zene
látóvoltuság
látszat-feleslegesség
lázadássztrájk
lebegéstan
lecsuszott ihlet
ledérc
lefigyelőember
lefityma
lefokozott kárókatona
legalizációs gyengítés
légkondicionált miseruha
légkörszaglász
légykapkodótánc
lehánykolódás
lehengermü
lehetőségjáték
leihleteltem magam
lekvárrom
lélegzetvásár
lélek-árfolyam
lélek-döngetés
lélekkopásgátló
lélekpuska
lelki zsir
lemosható vécépapir
lengedezésrém
lengőcici
Lenin Fohászati Müvek
leninformálhatóság
lényegelvonókura
lépcsőházkutatás
lepedő-epedés
lépegetőzeg
lepkecsizma
lepkelépték
leszállóige
leszbikus szótár
leszboszzuhany
léteztetni
létfélelem
létkedés
létkéj
létkijárat
létrehajtani
létszintézis
levegőkut
leveliikra
levitéz
libabőrönd
libasortatarozás
libidórémifászó
lidérckocsonya
lingaamplitudó
lingajárás
lirai tombolás
lirikus böffentés
lócipész
lóerőmüvész
logopédikus bácsi
lóhereség
lombikbéke
lombikmakk
lombikvirág
lóparketta
lopáspartitura
lordenáré
lovaskocsma
lóvátett lovász
ludtalpas versláb
lukavatás
luxusbulgár
luxustehén
luxusszeplő
lyukcentrikus lokalizátor

(folyt. köv.)

* * *

XI.

NÉPSZOKÁSOK- JELES NAPOK

DÖMÖTÖR TEKLA

Megszemélyesítések, dramatikus szokások

Betlehemezés 
(folytatás)

3. 

Említettük már, hogy az első ismert magyar nyelvű karácsonyi-vízkereszti dramatikus játékszövegek a XVII–XVIII. századból származnak. A XVII. században nyomtátásban is megjelent egy protestáns iskolai darab, Eszéki István Rythmusokkal való Szent Beszélgetése. Egy másik XVII. századi kéziratos karácsonyi játék még nincs publilkálva. Egy harmadik karácsonyi játék falusi vallásos céh jegyzőkönyvében maradt ránk: az ecsegi Kereszt Társulat jegyzőkönyvében.* A kézíró Liptay István, aki 1684 és 1694 között kétszer volt Ecsegen plébános, s ezalatt az idő alatt jegyezhette a jegyzőkönyvbe a játékot. Címe: Rithmi pro Epiphania Domini in processione. 

A XVIII. századból több – részben publikált – kéziratos karácsonyi játékot ismerünk. Kettőt ezek közül a gyöngyösi ferencesek a karácsonyi mise alkalmából adtak elő, tehát egy régebbi (de a XVIII. században felújított) gyakorlathoz tértek vissza, mikor a nemzeti nyelvű népies játékot ismét az istentisztelet keretébe helyezték. A többi játék katolikus és protestáns diákok előadásában került színre. Ide tartozik a Tsorik-kódexben fennmaradt karácsonyi játék (1751), a Három Szent Királyok utazása, mely Győrben, 1767-ben és 1768-ban került előadásra; Kováts István dőri iskolamester pásztorjátéka* (1763), a Czombó Mihály énekeskönyvében fennmaradt pásztorjáték (1800 körül) stb.

Ezek a játékok azonban a magyar hagyománynak nem első láncszemei, hanem közbeeső állomásai; korábbi magyar játékok előzhették meg már őket. A XIX–XX. századi falusi betlehemes szövegek közvetlen elődjének sem tekinthetjük őket, az ecsegi játék kivételével, amely szövegszerű egyezést mutat az erdélyi betlehemes játékok egy csoportjával. E játékok csak variációk a karácsonyi játékkörből, s nyugodtan feltételezhetjük, hogy már régebben is adtak falun is, városon is egyházi és tanítói kezdeményezés nélkül is hasonló játékokat elő.

A XIX–XX. századi falusi betlehemes játékok részben hasonló, iskolák és laikus vallásos társaságok számára írt régebbi szövegek folklorizálódott változatai, részben pedig újabb keletű szövegek. A népi felfogás alaposan megváltoztatta az iskolai játékok eredeti szerkezetét és nyelvét. Érdekes kölcsönhatás is fejlődött ki a magyar és szomszédos népek karácsonyi játékai között.

Egy régebbi tanulmányomban (Történeti rétegek a magyar népi színjátszásban) részletesen ismertettem ezeket a játékszövegeket s bizonyos párhuzamokat is vontam a legújabbkori paraszti betlehemes játékokkal.

A pásztorjáték a ránk maradt régi szövegekben kivétel nélkül szerepel. A pásztorok neve részben antikizáló, latinos, de már bőven szerepelnek magyaros-népies pásztornevek is (Titirus, Choridon, Tubalca, Menaclas; Gyurkó, Jankó, Ferkó, Demeter, Göndör, Bartos, András).

Ugyanezek a nevek szerepelnek az újabb betlehemes játékokban és karácsonyi népénekekben is. Emlegetik Titerist, Koredont, Monolkát, de Bencét, Jankót, Andrást stb. is.

A pásztorok ajándékokat hoznak Jézusnak: a barokk szövegekben juhot, mézet, édes tésztát, almát, furulyát, bárányt, sajtot, kapcát, galambot. Ezek az ajándékok a falusi betlehemes játékokban most is szerepelnek.

A paraszti betlehemes játékok kedves tréfája az öreg pásztor süketségéből származó félreértés. Például:

Ne féjjen kend, jöjjön Betlehembe.
Hová? Abba a vén tehenbe?

Ugyanez a tréfa a XVII. századi ecsegi játékban is feltűnik már:

bator mennyünk el epen Betlehembe
bele tehenbe

A pásztorok muzsikálnak és táncolnak. Az ecsegi játékban a következő rendezői utasítás van: „Fistula canit et pastores sultant dicentes Cantus Pastorum”.

A következő versszak:

Bizony ighen hanghos majd fuok egy notát,
Ez csinus musika megh érne egy kraiczárt
Ez eghész Pásztorságh ne kimellye lábát,
Ki ki szep módgyáual iária itten tánczát –

különböző változatokban szerepel újabb népi szövegeinkben, így a Kodály Zoltán által gyűjtött bukovinai (józseffalvai) játékban.

Különösen bőven kidolgozva találjuk e motívumot a két gyöngyösi játékban. E mise keretében előadott oratóriumszerű szövegek jól kihasználják a tárgy adta lehetőségeket: Miklós pásztor háromszor is dudaszólót játszik. A versek hangja szándékosan népieskedő:

Hozd el Miklós a te penyészes dudádot,
Mert te billegtetni aztat
Jobban tudod.

Más szövegek:

Első lészen András,
Mert igen jó Dudás
És furulyás.
Mi juhászi módra,
Ugorjunk nótára,
Bartos is jó hegedüs,
Korsó mellett mint a tűz. stb.

A II. Gyöngyösi játékban: 

Do – Domine Deus
Juh lesz alattad húsz
Rex cślestis,
Avagy legalább tíz –
Deus Pater,
Hogyha valaki kér,
Öld meg melyik kövér e. e. e. stb.

A székesfehérvári játékban egy megjegyzés van: „Pastores erant simul etiam musici.” – A dőri játékban megjegyzik a szövegben: „Fujjunk szép nótákat sippal, furuglával.”

Az ecsegi játékban a következő karácsonyi ének szerepel: Dicsőség légyen… A székesfehérváriban: Keljetek fel pásztorok, Mennyből az angyal. – A dőri játékban: Csordapásztorok, Pásztorok menjünk el, Aludj, jó ágyat vetettem… Külön érdekességet jelent az ecsegi játék tréfás éneke:

Hollok csar csar gyakorolyák,
Az uj királyt imadgyák,
Verebek czir czir cziripolnak
Fülemülék lip lip lipeghnek
A gödöllők kaczaghiák,
A suták tánczollják… stb.

E dal a karácsonyi madármise hagyományának emléke. Bálint Sándor feljegyzése szerint Csíkban e szokás mozzanatai egészen napjainkig fennmaradtak: az éjféli mise e szavainál: „a madarak megszólaltak”, a gyerekek cserépsíppal a madárhangot utánozzák a szertartás alatt. Csongrádon verebeket engednek el a templomban az éjféli mise alatt.

A szálláskeresés motívuma az ecsegi játékban szerepel. József és Mária a pásztoroktól kérnek szállást, akik az istállóba utasítják őket. Többször utaltunk már e játék kapcsolataira a székely betlehemes játékokkal, mely utóbbiakban a szálláskeresés igen bőven szerepel.

A pásztorjáték mellett a XVII–XVIII. századi szövegek másik fő része a három napkeleti király (vagy mágus) látogatása, mely lényegében már vízkereszthez tartozik. Az újkori népszokásokban a kettő többnyire külön is vált, a pásztorjáték karácsonykor szerepel, s a háromkirály-jelenet a vízkereszti csillagozással fonódik össze. Azonban az újkori betlehemes játékok közt is vannak olyanok, melyek egyesítik a pásztorjátékot a háromkirály látogatásával. Ez a motívum összekapcsolódhat a Heródes-jelenettel is.

A régi szövegek közül az ecsegi játékban szerepel a háromkirály-jelenet. A Tsorik-kódex szövegében a három mágus is és Heródes király is megjelenik kíséretével, szolgájával és a papokkal. – A székesfehérvári játékban is megtaláljuk mindkét motívumot, Heródes itt a stereotip zsarnok-figura, aki parancsot ad a katonáknak a gyilkolásra.

Érdekes összehasonlításra adnak alkalmat továbbá a XVII–XVIII. századi szövegek és az újkori paraszti játékok formulái, a beköszöntő-, a szereplőket behívó formulák, továbbá a záró, szerencsekívánó és adománykérő mondókák. Itt az iskolai mendikálás és a népszokások kölcsönhatásával kell számolni. E kérdésről részletesebben írtam Történeti rétegek a magyar népi szánjátszásban c. tanulmányomban, ahol már szóltam arról, hogy ezek az adományok az európai népszokásokban nemcsak a szereplők jutalmazására szolgáltak, hanem a néphit szerint az általuk megszemélyesített természetfölötti lényeknek szánt adományok is voltak; a maszkos alakoskodók és kántálók általában nem a maguk nevében kérik az adományt, hanem arra hivatkoznak, hogy az adományok elmaradása esetén nem fog nőni a kender, baj éri a házat stb. A svájci és osztrák etnográfusok egy csoportja ebből és hasonló mozzanatokból halott- és őskultuszra és ezen túl egykori kultikus társaságok létezésére próbált visszakövetkeztetni. 

Többször felvetették a betlehemezésnek más dramatikus játékokkal való összefüggésének kérdését is, pl. hangsúlyozták a pásztorok öltözékének, maszkjának, táncának, kellékeinek kapcsolatát a regösök öltözetével és játékával, állatalakoskodásokkal stb. Sajnos a régi kéziratos játékszövegek erre nézve kevés felvilágosítást nyújtanak, mert csak a szöveget rögzítik, a maszkokról, némajátékokról, táncról csak keveset árulnak el. A betlehemes játékoknak más nem egyházi dramatikus szokásokkal való kontaminálódása nem különlegesen magyar jelenség; a betlehemes pásztorok pl. a környező népeknél is felvehetnek démoni vonásokat. Azonban éppen ezekben az elemekben mutatkoznak meg legvilágosabban az etnikus jegyek, azok az eltérések, melyek a magyar betlehemezést pl. a szlovák, az osztrák stb. hasonló játékoktól megkülönböztetik.

* * *

XII.

MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK

(Erdélyi János gyűjtéséből)

5834. 
Ki mer, nyer. 

Latin: Audaces fortuna juvat.
Német: Frisch gewagt ist halb gewonnen.

5835. 
A ki akar nyerni, kell először türni. 

5836. 
A ki nyerni akar, föl is kell tennie.

5837. 
Nyertünk vissza felé. 

5838. 
Nyer atyus, könyökig nyulkál a zsebbe.

5839. 
Minden nyeregbe oda fér.

Német: Sich in alle Sattel richten.

5840. 
Kiütötték a nyeregből. 

Német: Einen aus dem Sattel heben.

5841. 
Nyerget ütik hogy a ló érezze.

a) Két nyerget ülni egy seggel.

5842. 
Sok a játékos, de csak egyé a nyereség. 

5843. 
Nyilat huzni.

5844. 
Nyilba futni.

5845. 
Nyilat tompít, ki serpenyőt lövöldöz.

5846. 
Sebes/Egyenes mint a nyil.

5847. 
Nyimmel, nyammal eszik.

5848. 
Nyir póznával fejét póználni. 

5849. 
Nyiri pajkos, nyiri furkó, nyalka peczek.

a) Nyiri mak. 

5850. 
Nyomorult, kinek nem elég a magaé.

5851. 
Nagy mester a nyomoruság.

5852. 
Megtanít a nyomoruság imádkozni.

5853. 
Egyik nyomoruság ott éri a másikat.

5854. 
Ki üdején reá szánja magát, csak eltüri a nyomoruságot.

5855. 
Czifra nyomoruság.

5856. 
Jobb egy száraz falat nyugodalomban 
mint tizenkét pástétom veszekedésben.

5857. 
Tudja, hol fekszik a nyul.

5858. 
Kicsin a nyul, mégis megfuttatja az agarat.

5859. 
A ki két nyulat űz, egyiket sem éri. 
/hajt, egyet se fog.

Latin: Duos insequens lepores, neutrum capit.
Német: Wer zwei Hasen zugleich hetzt, fängt gar keinen.

5860. 
Hamar cselt vet az öreg nyul.

5861. 
Hol a nyul fölnevelkedik, ott szeret leginkább lakni.

Német: Wo der Hase gesetzt wird, ist er am liebsten.
Franczia: Le lièvre revient toujours à son gíte.

5862. 
Nyulat látánk. 

5863. 
Nem azé a nyul, a ki kergeti, hanem a ki megfogja.

Német: Der eine Fängt den Hasen, der Andere isset hn.

5864. 
Nyulat fogathatsz vele.

5865. 
Ébren/Félszemre alszik mint a nyul.

5866. 
Hoszu mint a nyul farka.

5867. 
Tágasabb oda ki.

Tréfás, mikor ajtón kopogtatnak, „tessék! szabad!” helyett.

5868. 
Sokan vannak oda ki.

Téli időben mondják, mikor örömest huzódik szobába az ember.

5869. 
Ha oda van, oda van.

5870. 
Egész odaig van.

Igen szerelmes, igen beteg, vagy igen ittas, 
a szerint minő a körülmény, melyben használtatik.

5871. 
Oda mondani.

5872. 
Kutyabarátság, marha szaporaság hamar oda van.

5873. 
Se oka se foka.

5874. 
Mindennek megvan a maga oka, foka.

5875. 
Kinek oka vagyon, okosan beszélhet.

5876. 
Annak is van oka, miért nem megy a rák a vetésre.

5877. 
Okkal, móddal

Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal, móddal meg nem árthat
A szeszi. 
Vörösmarty.

* * *

XIII.

KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE

Részeg viccek

− Mondd pajtás, neked mit szól a feleséged, ha későn mész haza? – kérdi nehezen forgó nyelvvel az egyik részeg a mellette imbolygó haverjától.
− Semmit. Nekem nincs is feleségem.
− Akkor miért mész későn haza?

− Mondd, ha végigpiálod az éjszakát, másnap te is összetörve ébredsz?
− Nem komám, én még nőtlen vagyok.

Kovács későn keveredik haza a kocsmából. Felesége az ajtóban várja:
− Te hol voltál idáig?
− Nem látszik rajtam?
− Nem – mondja dühösen az asszony.
− Akkor még visszamegyek.

− Nem bírok az asszonnyal. Képzeld, minden nap hajnali háromkor fekszik le.
− Miért? Hát addig mit csinál?
− Várja, hogy hazamenjek.

A részeg nekimegy a lámpaoszlopnak.
− Elnézést.
Újabb oszlop.
− Bocsánat.
Még egy:
− Most már megvárom, míg elmegy a tömeg.

A részeg férj még a szokottnál is később ér haza. A felesége rárivall:
− Na mi van? Távolabb költöztették a kocsmát?
− Nem, anyukám, csak az utat szélesítették meg egy kicsit.

János gazda délután négykor elment a kocsmába, és már éjfél is elmúlt, de még mindig nem keveredett haza. Felesége és fia aggódva lesték az ablakból. Egyszer csak a gyerek boldogan felkiált:
− Anyu, jön már az apu!
− Az utca melyik oldalon látod?
− Mind a kettőn.

− Hallom Józsi bácsi, le akar szokni az ivásról.
− Igen, ez így van.
− És miért döntött így?
− Mert már nem bírtam, hogy a feleségemből is kettőt látok.

− Hova ilyenkor, éjszaka?
− Lakást keresek, komám.
− Neked nincs lakásod?
− De van, csak annyit ittam, hogy nem tudom, hol…

A kissé kapatos Kovács késő éjszaka megy haza, és óvatosan bekopog az ablakon.
− Béla, te vagy az? – szól ki szigorúan a felesége.
− Félek, hogy igen…

Négy virágos kedvű pofa hajnalban felcsönget a negyedik emeletre.
− Ki az? – szól a kaputelefonba egy álmos női hang.
− Bocsánat, naccsád, ön a Kovácsné?
− Igen, mit óhajt?
− Jöjjön le, és válassza ki közülünk a férjét, mert a többiek is haza akarnak menni.

Egy részeg becsönget a lakótelepi ház kapuján. Kijön a házmester.
− Mit óhajt?
− Hogyhogy mit? Hazamenni!
− Maga nem itt lakik!
− Bo…bocsánat. – A részeg továbbtántorog, majd becsönget a kapun. Kijön a házmester.
− Mi van már megint?
− Haza akarok…
− Mondtam már, hogy maga nem itt lakik…
A részeg eltántorog, tesz egy kört, majd csönget.
− Megmondtam már, hogy maga nem itt lakik!
− Én ezt nem értem. Én sehol sem lakom, maga meg mindenütt házmester?

A kőműves hajnal felé részegen botorkál haza. 
Útközben megkéri az éjjeliőrt:
− Hé te, nem tudod hol lakik a kőműves?
A kisváros nyugalmára vigyázó éjjeliőr nevetve válaszol.
− Hát hiszem maga a kőműves.
− Azt tudom, hogy én vagyok a kőműves, csak azt nem tudom, hogy hol lakom.

A férj hajnalig kimarad a barátaival. 
Utána pedig már nem is mer hazamenni. Reggel aztán isteni szikra gyúl az agyában, és izgatott hangon felhívja a feleségét:
− Szívem, ha jelentkeznek nálad az emberrablók, ki ne fizesd értem a váltságdíjat, mert sikerült megszöknöm.
− Érdekes! – feleli az asszony. – A két barátodnak már hajnalban sikerült…

A sarki kocsmába bemegy egy fiatalasszony, és kérdi a felszolgálót:
− Mondja kérem, itt van a férjem?
− Nincs, asszonyom!
− Honnan tudja, mikor a nevemet sem mondtam?
− Soha senkinek a férje nincs itt…

− Hallom, hogy válni akarsz a feleségedtől. Miért?
− Mindig a kocsmák körül kódorog.
− Jesszusom, iszik?
− Nem. Engem keres.

Kovácsné korholja a férjét:
− Nem szégyelled magad, éjfél után, részegen jössz haza?
− Mit csináljak drágám, rossz társaságba keveredtem… Hárman rendeltünk egy üveg konyakot, s csak ezután derült ki, hogy a többiek nem isznak alkoholt.

Kovácsné kérleli az urát:
− Ernő, ma ne menj el a sörözőbe! Unatkozni fogok itthon…
− Megértem, drágám – feleli Kovács –, de ha itthon maradok, akkor már ketten unatkozunk.

Megtört asszony kesereg a barátnőjének:
− A férjem hetente többször is éjfél után jön haza, hullarészegen. Ezt nem lehet elviselni.
− Veszekedéssel nem mész semmire. De van egy fortélyos módszer, amivel jó útra térítheted – feleli a barátnő. – Amikor ittasan jön haza, légy hozzá feltűnően kedves, gyöngéd. Hidd el, ezzel majd magadhoz kötöd, és nem fog többé a kocsmába járkálni.
Az asszony megfogadja a tanácsot. A férje másnap éjjel megint úgy állít be, hogy bűzlik a szesztől. Ennek ellenére a felesége megcsókolja, bekíséri a hálószobába, lehúzza cipőjét, és ágyba fekteti. Még egy csókot is nyom a homlokára, és megkérdi:
− Főzzek neked egy jó erős kávét, édesem?
− Á ne fáradj – dünnyögi a férj félálomban. – Otthon az a hárpia feleségem úgy is megérzi rajtam, hogy piáltam, és kiveri a balhét…!

János bácsi kitántorog a kocsmából. Az utcán nekimegy egy hölgynek, aki rögtön lekever neki két hatalmas pofont, mire az öreg megrázza magát:
− Hű, de hamar hazaértem!

Szabó késő éjjel, kisé becsípve megy haza. 
A felesége dühében pofon vágja. Szabó néz egy pillanatig, majd így szól:
− És én ezt a kezet kértem meg valamikor!