kb. 34 perc olvasás
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
A POÉZIS PEGAZUSÁN
ARANY JÁNOS
JULISKA ELBUJDOSÁSA
Töredék
Egyszer egy kis leány[*] mit tett fel magába?
Azt, hogy ő biz’ elmegy széles e világba,
Elbujdosik messze, a határon végig,
A mező párkányán leboruló égig,
Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl.
Fele sem bolondság, mert már épen indúl;
Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve;
Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? –
Hát bizony gyakorta megesik, nem újság
A gyerek-szobában az ily háborúság:
A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi:
Papa megdorgálja s a mama megfeddi,
Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek,
Az se hallatlan, hogy valakit megvernek,
Azzal kényszerítik a maga javára,
Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.
A mi kis lányunkat vereség nem érte:
De fájt neki a szó s megneheztelt érte;
Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút,
Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút.
Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja,
Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja:
De a keményszivű elveri a macskát,
Orrára nyomintván egy goromba fricskát.
Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán:
Ez a kis haragost megbékíti talán?
Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak:
Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak.
Majd összekeresi, ami csak az övé,
Szép rendetlenségbe köti mind együvé;
Nem marad ki semmi, vele megyen a báb:
Lesz kivel az úton beszélni legalább.
Akkor megcsókolja szüleinek kezét,
Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd;
Anyja szépen kéri: „Ugyan hova mennél?
Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél?
Ne menj el galambom! ne menj el virágom!
Ki lesz akkor az én kedves kis leányom?
Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?”
Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.
De az édes apja komolyan így szóla:
„Már fiam, ha elméssz, nem tehetek róla:
Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el;
Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel.”
Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez,
Otthon maradásra szinte kedvet érez;
De örökségét már kiadá az atyja,
Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.
Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott,
s nem mert világra menni.
(1850)
[*] Arany Juliska volt, nyolc éves korában. A. J.
*
HÁZIURASÁG
Költők! a végzet ellen
Ám zúgolódjatok:
Én nem panaszkodom már:
Én háziúr vagyok.
Bizúgy, barátim, isten
Fölvitte dolgomat:
Hiába sápadoztok,
Irigykedés miatt.
Szegény, szegény csavargók!
Tudjátok-e, mi a:
Valakinek tulajdon
Lakházzal bírnia?
Hogyan tudnátok, hisz ti
Más ember tűzhelyén
Hányódtok… én is voltam
Olyan szegény legény.
Mit nem szenvedtem én is
Mióta elhagyám
Boldogságom bölcsőjét,
Szerény csöndes tanyám;
Midőn a hű komondor,
Mely gazdátlan maradt,
Olyan keservesen nyítt
Idegen ház alatt!
Ki tudja, mennyi földet
Betüslött, béfuta,
Míg volt urát föllelte
A jó öreg kutya!
S én a viszontlátáskor
Be nem fogadhatám:
Nem volt számára egy zug
A gazda udvarán. –
Most itt van ő is, a hű
Bodré, együtt velem;
Mintha magáé volna
Úgy őrzi tüzhelyem.
S fenntartja a tekintélyt
Mint háziúr ebe;
Szeretném látni, kedve
Ellen ki jőne be!
De ti, költő barátim,
Ha erre vét a hab,
Csak jöjjetek be bátran:
Bodré meg nem harap.
Csak jöjjetek be: nálam
Lehet nyugodnotok:
Fölösleg ágy van, a ház
Sem mindenütt csorog.
És kertem is van, ah, ez
Valóságos liget!
Hűs árnyat benne félszáz
Gyümölcsfa hinteget.
Itten merengek én el
Olykor s szemem ragyog:
Könnytől-e… vagy örömtül
Hogy háziúr vagyok?
Sőt ami több, lakóm is
Van, egy kis föcskepár,
Mely sárfalamra, sárból,
Szerény fészket csinál.
Mely nékem hajnalonként
Friss dallal fizeti
Le a lakbért – s a szállást
Igen szeretheti.
Három fészkét veré már
Le csintalan gyerek:
Most, a csüggedhetetlen!
Negyedszer rakta meg.
Hajh! kezdem én is, melyet
Vészek ledultanak,
Reményim föcske-fészkét
Építni újolag:
Megérem-e, hogy benne
Nyugtot s békét nyerek?
Vagy majd leszórja a sors –
Az a pajkos gyerek…?
(1850)
* * *
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
AZ IDEGEN FALU
Estefelé – fél hét tájt – feltűnt a tenger kékje. Akkor már tíz órája utazhattam. A mályvaszínű plüss, amin hevertem, hasonlított egy csatatérhez, a fülke levegője pállott volt, ki kellett nyitnom az ablakot, nehogy elszédüljek. Tréfás szellőcske rezgett végig a levegőn, ráfújt a hajamra, és elkapta a felöltőm gallérját. A vonat füttyentett, megtorpant, aztán a hegy gerincén hirtelen elkanyarodott. Akkor láttam meg az idegen falut.
A falu egy hegyoromra kapaszkodott. Egymás után másztak fel a kis házak, harcászati gyakorlatot végeztek, mint a katonák. Némelyik lenn, a hegy lábán guggoló helyzetben állott, hogy a többi fedezete alatt észrevétlenül törhessen előre. Voltak olyanok, akik hason feküdtek, akik ültek, akik térdeltek, akik felemelkedtek, akik lestek, akik támadtak, s a templom, amely már a hegyoromra ért, a hadvezérüknek látszott, győzelmes hadvezérnek, aki uralkodik a mozdulatlanságban is mozgó csapaton, a fölfelé masírozó falun. Kis, névtelen falu lehetett, amelynek a térképen se híre, se hamva. Mindössze ötszáz lélek lakhatta. Akik itt élnek, szegény, kétségbeesett parasztok, kicsorbult fogukkal a sziklákat harapják, s a szájukon is vér csordul. Mögöttük erdők állanak, sűrű fenyveserdők, amelyek vastag falát hiába döfködi a tekintet. Itt télen a farkasok ordítanak, havas bundával. Különben az élet egyhangúan folydogál. Látok egy embert, aki kezében csáklyával birkózik a heggyel, tördel egy-egy kőgöröngyöt, s a küzdelme lélegzetállítóan lassú, mintha a lehetetlennel, magával az Istennel tusakodna. Lejjebb fekete kendővel, fekete ruhában mendegél egy asszony. Azt gondolom, jó lenne itt maradni. Eleinte csak kacérkodom az ötlettel. Később azonban, amikor – egy magasabb hegycsúcsról – újra meglátom a képet, olyan parancsolóvá erősödik bennem, hogy szeretnék odarohanni a vészfékhez, megrántani s az általános zűrzavarban leugrani a vonatról, árkon-bokron keresztül, szikláról sziklára kúszva, tüskéktől megvérzetten lesiklani a faluhoz, az én falumhoz, amelyet egy pillanat alatt megszerettem.
Miért is nem teszem meg? Tettem már ostobább dolgot is, kisebb vágyak parancsára. Csak az első mozdulat lenne nehéz. Ha a mai ember őszintén élne, akkor nem tépelődne ilyesmiken. Két óra alatt célomhoz érnék. Levenném a kalapom a horvát parasztok előtt. Még a nevem se kellene megmondanom. Úgy állanék előttük, mint a mesék névtelen vándora, mint egy idegen csillagból lehullott élőlény. Igaz, egy kukkot se tudok a nyelvükön. Néma gesztusokkal beszélnék, a testem állati melegével. Aztán hamarosan megtanulnék horvátul is, pár hét alatt az is eldőlne, mire van képességem, hogy kőtörő, lakatos, bognár vagy népénekes válik-e belőlem. Naponta többször megtenném az utat a hegy lábától a templomig. Esetleg találnék egy új ösvényt, amelyet eddig nem fedezett fel senki. Szakállam és bajuszom kinőne, hasonló lennék hozzájuk, ahhoz a kőtörőhöz, akit a vasúti fülkéből láttam, és lassan, nagyon lassan fejtette a sziklákat. Téli éjeken pedig hallgatnám a farkasok ordítását.
Micsoda bennem ez a vágy, ez a végtelen vágy, amely mind gyakrabban elfog, hogy az évekkel jobban megismerem és megszokom önmagamat? Vásott diák koromban, amikor az ember berúg a vérétől, mint a pálinkától, különös játékot eszeltem ki az emberek ugratására. Akkor történt ez, miután már ráuntam arra, hogy a padlásról vagy a háztetőről köveket hajigáljak a sétálók fejére, és gyermeki kegyetlenséggel mulassak azon, hogy fáj az emberek-nek, az idegen-eknek a kő. Az a játék, ami most eszembe jut, az ellenkezője ennek. Ha ment előttem egy öregúr, aki a cukrászdából jövet fehér papirosba pakolt, kék zsineggel átkötött csomagot vitt, hangosan és érthetően, közvetlen a háta mögött, így szóltam a társamhoz: „Barátom, legjobban szeretnék öregúr lenni, aki a cukrászdából csomagot hoz. A csomag azonban csak fehérbe legyen pakolva, és a zsineg ne legyen piros, ne legyen zöld és ne legyen sárga, hanem kék.” Máskor egy ficsúr mögött kullogtam, aki elefántcsont fogantyús ébenfa botot lógázott. „Nincs szebb, mint az ébenfa bot. Különösen ha elefántcsont a fogantyúja.” Amikor egy pap sétált a korzón, hátratett kezekkel, így monologizáltam: „Csak hátratett kezekkel sétálnék, rossz, zöld reverendában.” A kopaszoknak titkon ezt súgtam: „Gyönyörű a kopaszság.” Az ízléstelen szegény leányokhoz is volt szavam: „Hiába, csak a régimódi, ázott szalmakalapok csinosak.” Ezek a szegény ismeretlenek néha megvigasztalódtak, néha bosszúsan fordultak hátra. Ma pedig – érzem – csak azért szenvedek és bűnhődöm, mert kicsúfoltam az életüket, a testüket, a rossz kalapjukat, a foszladozó gombjukat, s vezekelni szeretnék, élni helyettük. Kálváriámnak vannak más állomásai is. Külvárosi kapukban gyakran megállok, látok egy sárga tűzfalat, hallom, hogy az albérlő rossz, bérelt pianínón zongorázik, érzem a doh, a régi befőttek, a poros szőnyegek szagát, s szinte szédület fog el, hogy ott maradjak, és én legyek az a zongorázó, a régi szobában. Valaha falra festettem az ördögöt, és aztán megjelent az igazi ördög.
A falu pedig, a vágyaim faluja, a varázsos idegen falu eltűnt. Amikor utoljára láttam, csengett a lélekharang, a puha hangok egyenletesen, gömbölyűen szálltak be hozzám a levegő hullámain, mint a labdák. Most itt állok kifosztva és árván. Az alkony mérges pirossága végigömlik a vasúti fülkén, mintha vörös villanygömb világítaná meg. Szemben a tükörben meglátom az arcom. Tükör előtt vagy gondolatban állandó meglepetéssel állapítom meg a személyazonosságom, és félek a megállapítástól, mint egy gyilkos. Milyen jó lenne menekülni. Utazni, eltemetkezni, élni egy idegen faluban.
Ó, igen, ettől az arctól futok, az ismert és bús arctól, mely az enyém. Nem bírom elviselni a rabságot, állni a felelősséget mindazért, ami történik bennem, viselni e szervezet következményeit, a bennem lappangó szenvedély, betegség és fájdalom terhét, s egyszer – kötelességszerűen – meghalni e testért, e test halálát halni. Csak elfuthatnék tőle, és egy kicsit, egy percre bár, más lehetnék. Talán magának a művészetnek sincs más értelme, mint futni, elfutni önmagunktól, hinni, hogy mások vagyunk. Az idegen falu, ez a művészet, ez az arkhimédészi pont, ez minden. Nemsokára megérkezem az olasz városba, ahol kényelem, tenger, napfürdő vár reám, az élet törvénye és a nyaralás fanyar öröme. Az igazi útnak azonban vége. Látom magam fehér nyári ruhában, szalmakalappal a stabilimentón, amint nádbotommal a bádogasztalkát megkopogtatom és kiáltok: Cameriere!
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
A Hét, 1914. június 21.
* * *
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS KERESZTÉNY ISTENKÉP
Katolikus Igenaptár
2011. november 23.
A év, évközi idő, 34. hét, szerda
(Szent Kelemen pápa, vértanú)
Megmérettél, és könnyűnek találtattál. Az ószövetségi látomás nemcsak a babiloni királyra vonatkozik. Mennyi felszínes, emberhez méltatlan ideológia bukkan fel a történelem hajnala óta mindmáig.
Napi igehelyek
Dán 5,1-6 13-14 16-17 23-28
Baltazár király nagy lakomát készített ezer főemberének, és az ezrek előtt itta a bort. Mikor aztán már-már ittas lett, megparancsolta, hogy hozzák elő azokat az arany- és ezüstedényeket, amelyeket atyja, Nebukadnezár hozott el a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak belőlük a király és főemberei, feleségei és mellékfeleségei. Erre előhozták a jeruzsálemi templomból elhurcolt arany- és ezüstedényeket, és ittak belőlük a király és főemberei, feleségei és mellékfeleségei. Itták a bort, és dicsérgették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből való isteneiket. Ugyanabban az órában ujjak jelentek meg a lámpással átellenben, s emberéhez hasonló kéz írt a királyi palota falának felületére, a király pedig figyelte az író kéz ujjait. Ekkor a király arca elváltozott, és gondolatai megrémítették őt; csípőjének izma elernyedt, és a térdei egymáshoz verődtek. Be is vezették Dánielt a király elé, és a király azt mondta neki: ,,Te vagy az a Dániel Júda foglyai közül, akit atyám, a király, Júdából hozott ide? Azt hallottam rólad, hogy benned az istenek lelke van, és bőséges tudományt, értelmet és bölcsességet tapasztaltak benned. Ekkor azt hallottam rólad, hogy te a homályos dolgokat meg tudod magyarázni és a csomókat megoldani; ha csakugyan el tudod olvasni ezt az írást, és meg tudod mondani nekem az értelmét, bíborba öltöztetlek, aranyláncot adok a nyakadba, és a harmadik fejedelem leszel országomban.” Felelt erre Dániel, és így szólt a királynak: ,,Ajándékaid maradjanak a tieid, s házad ajándékait másnak add; az írást azonban elolvasom neked, király, és az értelmét tudtodra adom. hanem felfuvalkodtál az ég Ura ellen: az ő házának edényeit hozták eléd, s te és a főembereid, a feleségeid és mellékfeleségeid bort ittatok belőlük, közben az ezüstből, aranyból, rézből, vasból, fából és kőből való isteneket dicsérted, akik sem nem látnak, sem nem hallanak, sem nem éreznek, Istent azonban, aki kezében tartja leheletedet és minden utadat, nem dicsőítetted. Ezért küldte ő a kézujjat, amely ezt az írást ideírta. Az írás, amelyet írt, a következő: Mene, Tekel, Parszin. A dolog értelme pedig ez: Mene: megszámlálta Isten országodat, és véget vetett neki. Tekel: megmért téged a mérlegen, és könnyűnek talált. Parszin: elosztotta országodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta.”
Lk 21,12-19
Mindezek előtt pedig kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért. Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: ne gondolkodjatok előre, mi módon védekezzetek. Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.
* * *
GÖRÖG-RÓMAI MITOLÓGIA
(összeállította Csiky Gergely)
HARMADIK RÉSZ.
A HŐSÖK.
A görög mythologia hősöknek (heros) azokat nevezi, kik származásukra emberek voltak, de nagy erejök és hőstetteik által magasan kiváltak a többiek közül s embertársaik jóltevői lettek, a mennyiben vagy városokat, országokat alapítottak, s társadalmi rendben egyesítették a vadul élő törzseket, vagy megtisztították a vidéket a rablóktól és a vadállatok pusztításaitól. Némelyek közülök félisteni eredettel birtak, a mennyiben isteni atyától és földi anyától származtak, s haláluk után isteni tiszteletben részesültek, mint félistenek, például Herakles. A hősök halandók ugyan, de a néphit szerint a boldogok szigetére jutnak, hol Kronos uralkodik fölöttük. A görögök képzelme számos mondával vette körül hőseinek alakjait, melyek az istenek mythosainál is gazdagabbak és változatosabbak s különösen nagyfontosságúak a drámairodalomra nézve, mert a görög tragédiák legnagyobb része innen merítette tárgyát.
I. HERAKLES (HERCULES).
A legnagyobb görög nemzeti hős, ki halála után az Olymposra jutott s mint félisten általános tiszteletben részesült a görögöknél és rómaiaknál. Atyja Zeus volt, anyja Alkmene, Amphitryo thebai király neje, kit Zeus férje alakjában látogatott meg, míg ez a háborúban időzött. Alkmene ikreket szült; férjétől Iphiklest, Zeustól Heraklest. A születést megelőzőleg Zeus megesküdött, hogy Perseus azon utódja, ki e napon világra fog jönni, e törzsnek minden más ivadéka fölött korlátlan hatalommal fog uralkodni. A féltékeny Hera meghallva ez esküt, Argosba sietett, s a szintén Perseus-törzsbeli Sthenelos király nejét, Nikippét, ámbár terhességének csak hetedik hónapjában volt, rögtöni szülésre kényszeríté, míg Alkmene szülését hét nappal meghosszabbíttatá Ilithyia által. Igy történt, hogy Sthenelos fia, Eurystheus, korábban jött a világra, s Zeus esküje szerint korlátlan ura lett a Perseus-törzs minden sarjadékának, tehát Heraklesnek is. Jupiter kalandja Alkmenével vigjátékilag van feldolgozva Plautus «Amphitruo»-jában.
Alkmene félve Hera üldözésétől, kitette az újszülött Heraklest. Minerva ekkor azon tájra vezeté a féltékeny istennőt, hol a gyermek feküdt, s Hera nem ismerve reá, hallgatott Minerva tanácsára s emlőjéhez emelé. A gyermek azonban oly erősen kezdte szivni, hogy Hera rögtön elrántotta onnan, s a melléből kilövellő tej az égig hatott, hol a tejút képződött belőle. De az, a mit Herakles magába szivott, elég volt arra, hogy isteni erővel és halhatatlansággal ruházza fel. Hera haragja pedig e kijátszatása miatt még nagyobb fokra emelkedett s még hevesebben üldözte a gyermeket. Midőn anyja házába visszavitték s testvérével bölcsőjében feküdt, Hera két hatalmas kigyót küldött rá; de Herakles kiugrott a bölcsőből s megfojtva a kigyókat, mosolyogva mutatta nevelő atyjának, ki a segélykiáltásra fegyveresen sietett segítségére. Amphitryo most tökéletesen meggyőződött, hogy a gyermekben isteni erő lakik s minden gondját arra fordítá, hogy származásához méltó nevelésben részesüljön. A legkitünőbb mesterek oktatták: Eurytos a nyíllövésre, Kastor a vívásra, Linos a zenére. De midőn az utóbbi egy ízben arczul ütötte a szórakozott gyermeket, ez fölhevülésében oly erősen vágta fejéhez lantját, hogy szörnyet halt. Amphitryo e miatt egy időre a mezőre küldé, hogy a királyi nyájat őrizze. Itt állt eléje a keresztúton az erény és bűn istennője, ez érzéki boldogságot, amaz nehéz küzdelmeket tárva szemei elé, s Herakles az erény útját választá, miről Prodikos bölcsész hires allegorikus költeménye, «Herakles a keresztúton» szól. Ereje mindinkább növekedett s mindenki szemében bizonyságot tett isteni eredetéről. Ekkor jött hire, hogy a Kithæron hegységből félelmes oroszlán szokott kitörni a mezőre, mely Amphitryo s a szomszéd Thespios király nyájait irtózatosan pusztítja. Herakles fölkereste a vadállatot, elejtette, s bőréből ruhát készített a maga számára. Nemsokára ezután visszatért Thebába s szülővárosát megszabadítá az évi adótól, melynek fejében száz barmot kellett Erginos, orchomenosi királynak fizetnie. Herakles úgy legyőzte az ellenséget, hogy az eddigi adót kétszeresen kellett visszaadnia; de a csatában Amphitryo elesett. Az új király, Kreon, hálából a győztes hősnek adta nőül leányát, Megarát, kitől több fia született.
De a féltékeny Hera gyűlölete nem pihent s őrültséget küldött Herakles lelkére, úgy hogy őrjöngésében tűzbe dobta gyermekeit. Magához térve, kétségbeesésében a delphii jósdához fordult tanácsért. Itt azon választ nyerte, hogy el kell végeznie a munkákat, melyeket Eurystheus parancsolni fog; s ha ezeket kiállta, jutalmul az Olympra fog jutni. E válasz vétele után Eurystheushoz indult, hogy parancsait meghallja. Az istenek közül többen kegyökkel és ajándékaikkal tüntették ki; Minerva pánczélt, Hermes kardot, Hephæstos tegezt adott neki. Útközben a nemeai mezőn egy olajfa törzsét vágta ki, melyből husángot készített. Igy fölfegyverkezve Mykenæbe érkezett s a gyáva Eurystheustól átvette a parancsot munkáinak elvégzésére.
Herakles munkái. 1. A nemeai oroszlán megölése. E szörnyeteg Nemea erdeiben tanyázott és megsebesíthetetlen volt. Herakles nyilai visszapattantak bőréről, de a vadállat annyira megrémült, hogy barlangjába menekült, melynek két bejárása volt. Herakles betömte az egyik nyilást s behatolva a másikon, megragadta az oroszlán torkát és megfojtotta. Midőn a vadállat testével megjelent Mykenæben, Eurystheus annyira megrémült nagy erejétől, hogy ezentúl kitiltá városából s csak a kapu előtt volt szabad megjelennie.
2. A lernai hydra megölése. Ez kilenczfejű sárkány volt, Phorkys és Keto szülötte, mely nem messze Argostól a lernai mocsárban tanyázott. A sárkány megrohanta Heraklest és lábai körül fonódott, a hős pedig egymásután levágta fejeit, de minden levágott helyett két új fej nőtt ki törzséből, s a mocsárból egy óriás rák rohant elő, mely ollójával csipdeste Herakles tagjait. A hős egy csapással agyonütötte ez új ellenséget, aztán megparancsolá kocsisának, Jolaosnak, hogy gyújtsa meg a szomszéd erdőt s egy izzó fatörzszsel égesse ki azonnal a levágott fejek helyét, hogy új ne nőhessen helyökbe. Miután nyolcz fejet így megsemmisített, a kilenczediket, mely halhatatlan volt, egy hatalmas szikla alá temette s nyilait a hydra vérébe mártotta, melyek ezentúl gyógyíthatatlan sebeket osztottak.
3. Artemis szarvasának elfogása. E szarvas Arkadia és Achaja határán, Kerynia halmán tartózkodott, arany agancsa és érczlába volt s oly gyorsan futott, hogy Herakles egy álló évet töltött el üldözésével. Végre közel jutott hozzá s megsebezte egyik lábát; ekkor utólérte, elevenen elfogta és Eurystheushoz vitte, Artemist pedig kiengesztelte szent állatának megsértése miatt.
4. Az erymanthosi vadkan elfogása. Midőn ennek fölkeresésére Arkadiába indult, Pholos kentaurosnál szállt meg, ki előzetesen Bacchustól egy hordó bort kapott oly kikötéssel, hogy Herakles megérkezésekor nyissa fel. A bor szagára előjöttek a többi kentaurok is, kik Arkadiában laktak; s hogy a bort elrabolhassák, meg akarták ölni az idegent. Elkeseredett harcz támadt köztük; Nephele, a kentaurok anyja, eső alakjában a földre ereszkedett s nyirkossá tevé, úgy hogy a négylábú kentaurok megállhattak rajta, de Herakles minden perczben közel volt az elsikláshoz. Ennek daczára megölte mérgezett nyilaival a kentaurokat, sőt akarata ellen megsebezte házi gazdáját és a bölcs Chiront is, ki a harcz lecsillapítására sietett elő. Herakles ezután a vadkan keresésére indult, kiűzte az erdőből s addig hajszolta a havas mezőn, míg elcsigázva összeroskadt. Ekkor vállára véve az eleven vadat, a tilalom daczára személyesen vitte Eurystheus elé, ki úgy megrémült a szörnyetegtől, hogy egy hordóba rejtőzött.
5. Augias istállójának kitisztítása. Augias, elisi királynak roppant gazdagsága leginkább nyájakból állt. Istállójában háromezer barom volt s a trágya úgy összehalmozódott, hogy emberi erővel lehetetlennek látszott kitisztítása, kivált egy nap alatt, mint Heraklesnek parancsolá Eurystheus. Ebben való bizakodásában Augias nyájának tizedrészét Heraklesnek igérte, ha e munkát végrehajtja. A hős a két szomszéd folyót, Alpheust és Peneust, vezeté az istállóba s egy nap alatt kitisztítá. De mivel a király nem akarta megadni a kikötött díjat, haddal támadt rá, megölte, és kitagadott fiát, Phyleust, ültette trónjára. Eurystheus azonban vonakodott elismerni e munkáját és a hydra, megölését; mert amazért díjat fogadott el, ezt pedig Jolaos segítségével teljesítette, s így történt, hogy a tíz munka helyett tizenkettőt kellett Heraklesnek végeznie.
6. A stymphalisi madarak megölése. Ez ércztollú, emberevő madarakat előbb felriasztá a mocsárból, melyben tartózkodtak, s azután, a mint a légben repültek, lelőtte nyilával.
7. A krétai bika megfékezése. E bikát Poseidon küldte a tengerből, midőn Minos király áldozati állatért könyörgött hozzá. De azután nem áldozta fel az istennek, hanem saját gulyájának megnemesítésére használta. Poseidon e miatti haragjában bőszültté tette a bikát, mely egész Krétát bejárta, mindenütt pusztulást hozva magával. Herakles elfogta és Mykenæ kapuja elé vitte; de itt letette s a bika elrohant, Görögország mezeit pusztítva, míg végre Theseus elejtette.
8. Diomedes emberevő lovainak elrablása. Diomedes thraciai király, Ares fia volt. Midőn Herakles megkerítette lovait, hadsereggel utána indult s a tengerparton utólérte. Míg a hős az ellenséges csapat ellen fordult, a lovak őrizetét kisérőire s ezek közt Abderosra bizta. Szerencsésen visszaverte a támadókat s megölte a királyt; de ezalatt a lovak megették kisérőit. Herakles emlékezetökre Abdera városát építette.
9. Hippolyta övének elragadása. Hippolyta az amazonok királynője, a távoli keleti Skythiában uralkodott, s gazdag övvel bírt, melyet Arestől nyert ajándokul. Erre jött kedve Eurystheus leányának, Admetének, s ezért kellett azt Heraklesnek megszereznie. Nagyszámú kisérővel indult útra s több kaland után Skythiába érkezett, hol a királynő szívesen fogadta, s már-már kész lett volna önként teljesítni kérését, midőn Hera amazon-alakban az udvari nép közé keveredett s fellázítá e harczias nőket, mintha Herakles királynőjök élete ellen törne. Az erre következő harczban Herakles számos amazont megölt, köztük a királynőt is; aztán magához vévén az övet, haza felé indult. Útközben megszabadítá Hesionét a tengeri szörnyetegtől; de mivel Laomedon vonakodott megadni díját, később haddal támadt Trójára és elpusztítá.
10. Geryon marháinak elhajtása. Geryon három testű óriás volt, három fejjel, hat kézzel és hat lábbal. Marhái Eurythia szigeten, a távoli nyugaton legeltek, a kétfejű kutya, Orthrus, és Eurytion óriás őrizete alatt. Herakles sok fáradság között, Libya vad törzsein keresztül megtette a hosszú útat, s megölve az őröket, elhajtá a nyájat. De Menoetios, ki a szomszédságban legeltette Hades barmait, hírül adá Geryonnak a rablást s ez Herakles után sietett. Elkeseredett harcz támadt köztük s Herakles nyilai elejték az óriást, sőt Hera, ki segítségére sietett, szintén sebet kapott mellén. Herakles ekkor Hispanián, Gallián, Itálián keresztül Görögország felé hajtá a nyájat. Róma környékén harczra kelt Cacussal, az óriás termetű és erejű rablóval, ki réme volt Itáliának. Az Aventinus halmán lakott sziklabarlangban s nehány darabot ellopott a nyájból, melyet Herakles haza felé hajtott. A hős kérdőre vonta a rablót, s midőn ez tagadta tettét, elvezette a többi nyájat a barlang előtt, mire a bezárt barmok bőgni kezdtek s elárulták a rablást. Erre iszonyú harcz keletkezett, melynek folyamában Herakles megölte az óriást. E félelmes rablótól történt megszabadításért hálából a környék lakói szentélyt emeltek a hősnek s ez lett alapja a Herkules-tisztelet Rómába való bevitelének. Több harcza volt még azután Eryx királylyal Siciliában, a korinthusi földszoroson Alkyoneus óriással; Hera azonkívül Thraciában bőszültséget küldött a barmokra, úgy hogy mindenfelé szétfutottak; de mindez akadályokat legyőzte s végre Mykenæ elé érkezett az elhajtott nyájjal.
11. A Hesperidák arany almáinak megszerzése. Előbb a Hesperidák lakóhelyét kellett megtudnia, s ezért a jóstehetségű Nereus istenhez fordult, kit megkötözött s addig el nem bocsátott, míg ki nem csikarta tőle a titkot. A Hesperidák kertje a távol nyugaton, Atlas szomszédságában feküdt, s hosszú útat kelle tennie, míg odáig jutott. Ez útja is gazdag volt hősi kalandokban. Libyában megölte Antaeost. E hatvan rőf magasságú óriás Poseidon és Gaea fia volt s minden idegent megölt, ki barlangjának közelébe került. Midőn harczra kelt Heraklessel, valahányszor ez földhöz sujtotta, mindig új erőben emelkedett föl, mit észrevéve a hős, fölemelte s úgy fojtotta meg a levegőben. – Ezután Helios csónakjában a Kaukázushoz evezett s megszabadítá Prometheust, lelőve a keselyűt és rábirva Chiront, hogy Prometheus helyett az alvilágba szálljon. Prometheus tanácsára nem maga tépte le az arany almákat, hanem előbb fölkereste Atlast s ezt kérte föl e munkára, magára vállalva, hogy ezalatt tartani fogja az égboltot. Atlas visszatérve az almákkal, azt az ajánlatot tevé, hogy maga viszi el Mykenæbe; de Herakles attól félve, hogy a titán majd örökre el fog maradni, cselből elfogadta ajánlatát, arra kérve Atlast, hogy csak addig tartsa az égboltot, míg vállára egy vánkost helyez. A titán megtette kivánságát, s Herakles magához véve az arany almákat, ott hagyta Atlast terhével. – Ez útja közben mulatságos kalandja volt a pygmaeusokkal is. Ez ökölnyi emberek Közép-Afrikában laktak s egy izben megtámadták a sivatag fövenyében alvó Heraklest. Egyik csapat balkarját ostromolta, más kettő jobb karjára hágott, talpait az íjászok lőtték s a deréksereg, a király vezetése alatt, ostromlajtorjákon készült megmászni fejét. A hős azonban felébredve összevonta oroszlánbőrét s az egész népet megfogta benne.
12. A Kerberos felhozatala az alvilágból. Mielőtt e legveszélyesebb kalandjára indult volna, Eumolpos által beavattatá magát az eleusisi mysteriumokba s azután Lakoniában Tænaros mellett az alvilágba szállt. Nem messze a bejárástól találta a sziklához nőtt Theseust és Peirithoost, kik Persephone elragadása miatt szálltak az alvilágba. Theseust megszabadítá, de Peirithoost nem téphette le a szikláról, mert a föld megrendült, valahányszor hozzá nyult. Hades megtudva szándékát, beleegyezését adta hozzá, de csak oly föltétellel, hogy fegyvert ne használjon. Herakles tehát megragadta a Kerberost, térdei közé szorította fejét, s így megfékezve felszállt vele a földre és elvitte Mykenæbe, honnan Eurystheus parancsára ismét vissza kellett vinnie az alvilágba.
Munkáinak befejezése után felszabadult Eurystheus szolgaságából s visszatért Thebába, hol Megarát nőül adta Jolaoshoz, Iphikles fiához. Erre következő kalandjainak sorozatát különfélekép adják elő a mondák. Ez időre esik két bosszuló hadjárata Laomedon és Augias ellen, valamint az istenek részére nyujtott segedelme a gigas-harczban. Más mondák a gigas-harczot azon időre teszik, midőn Herakles Geryon barmaival visszatérve Itáliába érkezett.
Ez időtájra esik összeütközése Eurytos, œchaliai királylyal. Ez leányát, Jolét annak igérte nőül, ki őt és fiait felülmulja a nyillövésben. Ámbár Herakles mindnyájok felett kivált ebben, a király durván visszautasította, szemére hányta szolgaságát és szégyennel elűzte. A boszut lihegő Herakles nemsokára hatalmába keríté a király egyik fiát, Iphitost és Tiryns tornyáról a mélységbe taszítá. E vérbűntől engesztelődést keresve a delphii jósdához fordult, s mivel ez megtagadta a választ, megrohanta a szentélyt s már a Pythia háromlábú székét is elragadta, midőn Apollo maga jelent meg jósdájának védelmére. Zeus e két fia közötti harcznak csak villámai által tudott véget vetni. A jóshely ekkor megfelelt Herakles kérdésére s kijelenté, hogy csak úgy fog kiengesztelődést nyerni, ha rabszolgaságba adja magát, Sophokles szerint egy évre, más mondák szerint háromra. Hermes tehát ennek értelmében Omphale, lydiai királynőnek adta el Heraklest rabszolga gyanánt.
Omphale szolgaságában a hős annyira elpuhult, hogy női ruhát is öltött magára s női munkákat végzett. A Herakles-mondának ezen része ázsiai eredetű s csak később egyesült a görög mondával. Azonban daczára elpuhulásának, Herakles hős ereje a rabszolgaság ideje alatt sem pihent egészen s föl-fölébredt, midőn úrnője új kalandokra küldé. Ez időbe teszik a mondák részvételét az argonauták vállalatában és a kalydoni vadászatban.
Kiszabadulva rabságából, több diadalmas hadjáratot indított, melyek közül nevezetes háborúja Neleus, pylosi király ellen. Ebben az olymposi istenek is részt vettek, egy részök Herakles pártján, a többiek Neleus és tizenkét fia mellett harczolván. Herakles itt is győzött, s Neleus tizenegy fiával elesett, egyedül a legifjabb, Nestor maradt életben.
Az erre következő lakedæmoniai hadjáratban megölte Hippokoon királyt s mostoha testvérét, Tyndareost ültette trónjára. Majd Aetoliába került és Oeneus király leánya, Dejanira kezéért harczra szállt Acheloos folyamistennel. E harczot legfestőiebben Sophokles irja le a «Trachisi nők» egyik kardalában. Miután Herakles megfosztá Acheloost egyik szarvától, ő lett a győztes és elnyerte Dejanira kezét, ki Hyllos fiát szülte. Egy ideig zavartalan boldogságban éltek Aetoliában, míg egy újabb nem szándékolt gyilkosság arra kényszeríté Heraklest, hogy Keyx, trachisi királynál keressen menedéket. Ez útja közben az Evenos folyón kellett átszállniok, melyen Nessos kentauros bérért szállítá át az utasokat. Herakles már a tulsó partra ért, midőn neje sikoltását hallá. A szörnyeteg ugyanis elbűvölve Dejanira szépségétől, el akarta magával ragadni, midőn Herakles rálőtt a hydravérbe mártott nyilával és elejtette. A haldokló kentauros arra kérte Dejanirát, hogy tegyen el egy részt kiomló véréből, mert ebből oly bűvös szert készíthet, melylyel mindörökre biztosíthatja férje hűségét. Dejanira hallgatott e tanácsra s így később ártatlan eszköze lett a szörny boszújának.
Trachisban vendégszerető fogadtatást talált Keyx királynál s ismét több kalandot állt ki, melyek közt legnevezetesebb párbaja Kyknossal, Ares fiával, kit nemcsak elejtett, hanem magát a segítségére siető Arest is megsebesíté. Ekkor indítá boszuló hadjáratát Eurytos ellen is, mely egyszersmind oka lett saját halálának. Megtámadván Oechaliát, elpusztítá a várat, elejté Eurytost és fiait, s fogságba keríté a király szép szőkefürtű leányát, Jolét. Herakles végső sorsa képezi tárgyát Sophokles «A trachisi nők» czímű tragédiájának. Levervén Oechaliát, Herakles hadseregével megállapodott a Kenaeon hegyfoknál, hogy Zeusnak áldozatot mutasson be győzelméért. Ezalatt hirnökét Lichast előre küldé Trachisba a foglyokkal s köztük Joléval. Dejanira féltékenységében megérkezettnek vélte az időt, hogy Nessos ajándékát felhasználja és mindörökre biztosítsa általa férje hűségét. Bekent tehát a szörnyeteg vérével egy köntöst és Lichas által férjének küldé ajándokul. Alig ölté magára Herakles e köntöst, iszonyú fájdalom kezdte marczangolni tagjait; a ruha testéhez nőtt, nem ránthatta le magáról s a mint kínjában le akarta tépni, húsából egész darabokat szakított ki vele. Szörnyű kínjai közt megragadta a köntös átadóját, a szerencsétlen Lichast s egy tengerparti sziklán összezúzta. Dejanira ezalatt meghallva féltékenységének gyászos eredményét, kétségbeesésében öngyilkossá lett. Herakles leviteté magát Trachisba, s meghallva, mily vérrel volt bekenve a köntös, látta, hogy megérkezett az istenektől megjósolt vége, s nem akarva tovább is szenvedni, az Oeta hegyére viteté és máglyára téteté magát. De senki sem merte meggyujtani a rőzsét, míg végre véletlenül arra ment Poeas, Philoktetes apja, s Herakles kérésére megtevé e szolgálatot, miért jutalmul a hős íját és nyilait nyeré. De alig csaptak fel a máglya lángjai, midőn mennydörgés között felhő ereszkedett le az égből s Minerva négyfogatú égi szekeren az Olymposra ragadá Heraklest, hol az istenek örömmel üdvözölték új társukat, ki halhatatlanságot nyervén, kiengesztelődött Herával és Hebe férje lett.
Tisztelete általában elterjedt a görögöknél és rómaiaknál, számos temploma volt s ünnepeket szenteltek nevének. Marathonban, hol először kezdték tisztelni, négyévenkint harczjátékokkal ünnepelték. Különösen mint a nagy erő jelképét tisztelték, mely minden akadályt legyőz s bármily nehézség daczára czélhoz ér. Ez értelemben az ifjuságnak is mint utánzandó példát állították fel s a gymnasiumok különös védelme alatt állottak. Rómában a forum boariumon oltára állt, melyen minden zsákmány tizedrészét neki szentelték s aztán kiosztották a szegény néposztályok közt. Neki volt szentelve minden hónap negyedik napja is. Ábrázolása kedvelt foglalkozása volt a művészetnek. Rendesen a hatalmas testi erőt fejezték ki általa s azért többnyire mint kifejlett, hatalmas termetű férfiút ábrázolták, aránylag kis fejjel, vastag nyakkal, göndör hajjal, izmos karokkal. A két kigyóval való harczát a híres Zeuxis is lefestette. Sokszor ábrázolták különféle munkáit is, valamint szolgaságát Omphalénál, mint a nápolyi múzeum márványcsoportja, melyben Omphale a hős oroszlán bőrébe öltözve s kezében tartva bunkóját, diadalmas tekintettel szemléli a női ruhába öltözött és a rokkát tartó Heraklest.
* * *
EÖTVÖS JÓZSEF
VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK
514
Nagyon értelmes emberek
néha olyan buták, hogy
csak az igazságot keresik,
s ha megtalálták azt,
még aznap ki kell beszélniök.
515
Egyetlen társadalom sem
épülhet fel
olyan elv nélkül,
melyet általában igaznak fognak fel.
A való igazság itt kevésbé fontos,
mint az általános meggyőződés.
516
Az óvilágban
a főérdek mindig az állam,
mellyel szemközt
az egyediség érdekei
háttérbe szorulnak,
s csaknem eltűnnek;
ennek szükséges következése, hogy
az etikában is,
mely az egyesek morális kötelességeit tárgyalja,
az államra való tekintet
elhatározó befolyással bír.
Még Plató is,
minden idealizmusa mellett,
az államtudományt
mint az etikának részét tárgyalja,
s oly morál,
mely az egyesre nézve
oly kötelességeket állított volna fel,
melyek az állam érdekeivel ellentétben vannak,
az óvilág fogalmai szerént nem is létezhetett.
Azon összeköttetés,
mely az etika s politika között
a dolog természete szerént létezik,
most sem változott meg. –
Lehetetlen, hogy
a kötelességek,
melyekkel az egyes
magának, családjának s barátjainak
tartozik,
azokkal,
melyek őt az államhoz kötik,
viszonyban ne álljanak;
a különbség tehát,
mely az új s régi kor között e részben észlelhető,
csak abban áll, hogy
miután most
a kereszténység által uralkodóvá vált
eszmék szerént
az egyediség áll első helyen,
az egyediség
morális jogai- s kötelességeitől kell kiindulni,
ha az államról szólunk.
Valamint
az óvilágban oly morál,
mely az állam érdekeivel ellentétben áll,
képtelenségnek tartatott volna;
úgy most oly államtan,
mely a morállal ellentétben áll,
nem egyéb képtelenségnél,
mit csak azért nem veszünk észre,
mert az óvilág eszméin alapítva meg
újabb tudományunkat,
még mindig az óvilág felfogásaiban élünk.
Minthogy
újabb korunk elfogadta az elvet, hogy
az államnak főcélja
a többség jólétében keresendő,
miután eszerint
az egyednek jóléte a fő,
el kell fogadni azt is, hogy
a politikának legfőbb feladata nem egyéb,
mint a morál elveinek alkalmazása az államra;
s ebből világos, hogy
oly politika,
mely céljainak elérésére
erkölcstelen eszközökkel él,
a politika fő feladatával egyenes ellentétben áll.
517
A politikában
minden eszme
csak akkor válik naggyá,
ha sikerül megvalósítani;
különben legfeljebb csak egy szép álom marad.
518
Hol
a történelem hajtóműve
nincs szétrombolva,
a legrövidebb időn belül
egy egészséges szervezetnek kell létrejönni.
519
Hol fennáll a szabadság eszméje,
csak az az államforma lehet tartós,
melyben minden konfliktust
az államhatalom akadályoz meg,
s ahol
az államszervezet célszerű berendezettsége
arra hivatott, hogy
az államforma megváltoztatása
csak a többség akaratával történhessék,
s a főváros lázadása
ne válhasson az egész állam forradalmává.
520
Csak ha
a monarchia iránti érzések
új lángra gyúlnak,
akkor forrhat össze oly korona,
mely egyszer széttörött.
521
Választási törvények
Miután tapasztalásból tudjuk, hogy
minden országgyűlési követ
sokkal inkább magát és saját érdekeit,
mint azokat képviseli,
kik által választatott,
bizonyos, hogy
választási törvények
inkább azáltal hatnak,
ha a választhatásnak feltételei,
mint azáltal,
ha választói képesség határoztatik meg. –
Ha azt kívánjuk, hogy
a törvényhozásban
minden érdekek képviselve legyenek,
e cél csak úgy érethetnék el,
ha a törvény által kimondatnék, hogy
a követek
egy bizonyos arány szerént
bizonyos osztályokból választandók
(például ennyi földmívelő, ennyi gyáros,
ennyi városi vagy falusi lakó);
azáltal, hogy
csak a választói jog
terjesztetik ki minden osztályra,
vagy éppen
az általjános szavazat által
nem nyerünk semmit.
E rendszer mellett
– mint ezt is tapasztalásból tudjuk –
egyes osztályok
túlnyomó befolyást nyernek
a törvényhozásnál,
mások egészen kizáratnak;
és tagadhatatlan,
miként a középkor intézvényei
– minden hiányaik mellett –
éppen ezen szempontból
a mieinknél többet értek,
amennyiben
a képviseleti jogot
nem számokhoz, hanem helyiségekhez kötve
azt eszközölték, hogy
oly érdekek,
melyek az egész országban minoritásban voltak,
az egyes városban vagy grófságban
többségben lévén,
a törvényhozásban mégis képviseltettek.
522
Nem a fej,
a szív az,
mi által tömegeket vezetni lehet.
A nép
szívesen elismeri vezetőinek
észbeli felsőbbségét,
sőt, mint tapasztalásból tudjuk,
sokszor oly bölcsességet tesz fel rólok,
minőt emberi lényben nem találhatunk,
de csak addig,
míg érzelmeik iránt nem kételkedik.
Innen van, hogy
népmozgalmaknál
észbeli tehetség s tudomány által kitűnő férfiak
ritkán jutnak kitűnő álláshoz,
s azt még ritkábban tartják meg. –
A nagy szerep
ily alkalommal nem azoké,
kik a legszebb s -nagyszerűebb gondolatokat,
hanem azoké,
kik a legerősebb érzéseket bírják kimondani.
523
Az állam
– ahogyan most szerveződött –
minden egyéni szabadság
leküzdhetetlen akadályává vált.
Ez annak tulajdonítható, hogy
Rousseau
a zseni könyörtelen logikájával
odáig jutott, hogy
végülis elfogadta: számunkra az lenne a legjobb,
ha visszatérnénk a természet ősállapotába,
mivel kétségkívül
minden rossz
a társadalmi viszonyok
hibás szervezetében fekszik,
s nem a természetben magában.
A szabadság szükségét általánosan érzik;
ezt oly formák alatt akarják kielégíteni,
melyek mind
az egyeduralom
megalapításához és megerősítéséhez vezetnek,
s melyeknél
– hogy a népszuverenitás elvének vágyát kielégíthessék –
az egyén szabadságát
szem elől tévesztik.
*
NEVETSÉGESSÉG
A GÚNY GYILKOS NYILAI
KUN ÁKOS VICCGYŰJETÉNYE
− Jean, hol a feleségem?
− A méltóságos asszony lepihent, mert nagyon elfáradt a munkától.
− A munkától? Miféle munkától?
− A grófné egész délelőtt útiterveket kovácsolt.
*
Tapintatos inas:
Bárónő az új inashoz:
− Ja, még valamit! Megszoktuk, hogy a személyzettel tegezve beszélgetünk.
Az inas zavartan válaszol:
− Ahogy parancsolja a méltóságos asszony, de mit gondolnak majd rólunk az emberek…?
*
Arisztid váratlanul beállít Taszilóékhoz, és azt mondja az inasnak:
− A méltóságos asszonnyal szeretnék beszélni.
− Nem lehet kérem, éppen öltözködik.
− De nekem sürgősen beszélnem kell vele.
Az inas lehajol a kulcslyukhoz, hosszasan benéz, aztán így szól:
− Sajnálom gróf úr, de igazán nem lehet.
*
A grófnő éppen a fürdőszobában van, amikor az inas belép.
− Jean! Miért nem kopog mielőtt bejön? Könnyen lehet, hogy nem vagyok felöltözve.
− Az ki van zárva kérem, mert mielőtt belépek, előbb benézek a kulcslyukon.
*
Anasztázia grófnő becsöngeti a szobalányt.
− Maris, a gyerekek közül valakit magammal akarok vinni a templomba.
− Igenis grófnő, melyiket?
− Várjon csak… azt hiszem a Grete illik a legjobban az új, kék ruhámhoz.
*
Bárónő az új szobalányhoz:
− Kíváncsi természetű maga, fiam?
Szobalány:
− Nem, már mindent tudok önről, asszonyom.
*
− Edömér, te már nem szeretsz!
− De kéhlek…
− Ne beszélj! Ha szeretnél, már régen kiküldted volna a szobalányt.
*
Arisztid és neje, Anasztázia csónakázni mennek.
Váratlanul kitör vihar, és szakadni kezd az eső.
− Jaj mindjárt felborulunk! – sikoltja a grófné.
− Nem baj kéhlek – feleli nyugodtan Arisztid –, legalább fedél lesz a fejünk felett.
*
Arisztid sétál a feleségével a pesti Duna-korzón.
Egyszer csak felröppen előttük egy galamb, és rápottyant a grófné prémgallérjára, majd dolga végeztével gyorsan távozik. A grófné, hogy eltávolítsa az éktelenkedő foltot, kérdezi:
− Arisztid kérem, nincs magánál egy kis papír?
− Van drágám, de hogy repüljek utána?
*
Anasztázia grófnő felkiált:
− Megcsípett egy darázs!
− Gyorsan kend be olajjal!
− Nem lehet, már elrepült.
*
− Intéző úr, itt a kereskedő megnézni az ökröt.
− Jó! Szóljon neki, hogy mindjárt kijövök.
*
− Ha még sokáig tart ez a hőség, minden barom elpusztul!
− Csak a méltóságos urat tartsa meg a Jóisten!
*
A gazdag arisztokrata így udvarol a színházi társalgóban a szép dívának:
− Művésznő drága, szavakban nem is tudom kifejezni, mennyire imádom magát…
− Nem baj gróf, akkor fejezze ki számokban!
*
− Visszatért már Anasztázia grófnő a reggeli lovaglásból, Jean?
− Ő még nem uram, de a ló már régen itthon van.
*
Arisztid lovagolni tanul.
Már az első nap kimerészkedik a Stefániára, ahol aztán lezuhan a lóról. Egy úr odasiet, fölsegíti, és megkérdi:
− Uraságod ma először lovagol?
− Dehogyis – feleli Arisztid. – Utoljára!
*
− Jean, volt az ügetőn?
− Igen, uram.
− Feltette azt az ezer forintot, amit adtam a 8-as lóra?
− Igen, uram.
− És mi történt?
− A zsoké levette a lóról, és megköszönte.
*
Arisztid és Tasziló kirándulnak.
Egyszer csak előttük fekszik egy kerek, száraz tehénlepény.
− Mi lehet ez? – kérdi Arisztid.
− Talán valami gomba – hajol le Tasziló. – Kóstoljuk meg.
Arisztid felemeli a lepényt és beleharap.
− De hiszen ez szar!
− Milyen szerencse – sóhajt fel Tasziló – hogy nem léptünk bele.
*
− Taszilókám, ahol az észt osztogatták ott te legalább háromszor álltál sorba…
− Jólesnek barátom az elismerő szavaid.
− …de sajnos egyszer sem kerültél sorra!
*
Edömér gróf búslakodik a kaszinóban.
− Na mi a baj? – kérdi tőle Tasziló:
− Tegnap szült a feleségem, de gyerek nem több másfél kilónál.
− Nem olyan nagy baj az barátom, hiszen az én apám is másfél kilóval született!
− És mondd kérlek, életben maradt az öregúr?
*
Arisztid izgatottan siet a kaszinóba.
Rossz hírt kell közölnie Taszilóval:
− Képzeld, Edömér barátunk meghalt anginában.
Tasziló elkomorodik. Aztán megkérdi:
− És mit gondolsz, ott is temetik el, vagy hazahozzák?
*
Arisztid büszkén mutat egy táviratot barátjának, Agenornak:
„Ágynak estem anginával stop, szerető fiad Balambér…”
− És te ezen csak mosolyogsz? – kérdi döbbenten Agenor.
− Hát mit szólsz ehhez a kópéhoz? – húzza ki magát Arisztid gróf. – Elmegy Bécsbe, és máris van egy nője…
*
És miben halt meg a méltóságos asszony, Agenor barátom?
− Egy egyszerű náthában, mert nem ment vele orvoshoz.
− Na, hála Istennek. Már azt hittem, valami komolyabb baja volt.
*
Arisztid elmegy a jósnőhöz, aki a kártyáiból azt veti ki, hogy a gróf kap egy gyönyörű feleséget.
− Nagyszerű – mondja Arisztid. Most már csak azt mondja meg, hogy előtte hogyan szabaduljak meg a grófnétól.
*
− Hány gyermekük van méltóságos asszonyom?
− Anasztázia átszól a szalonba a nevelőnőnek:
− Fraulein kérem! Számolja meg a gyerekeket!
* * *
ERDÉLYI JÁNOS
MAGYAR KÖZMONDÁSOK
2132.
Se eleje se veleje.
2133.
Jól meg kell kötni elejét, végét a dolognak.
2134.
Munkának jó eleje a dolognak veleje.
Latin: Principium dimidium totius.
Jól meggondold rózsám, elejét, utóját,
Hogy kivel kötöd be két szemed világát.
Mert nem kölcsön kenyér hogy visszaadhatnád,
Sem nem tarka kendő hogy megfordíthatnád.
Népd.
2135.
Egynek elesése másnak felkelése.
2136.
Ki fél az eleséstől, ne menjen a jégre.
2137.
Meggyen az eleven, ha még a holt is mozog?
Azaz „mit tegyen”, melyből van összehuzva „meggyen.”
„Akármeggyek”, azaz akármit tegyek, Pázmánnál s több régieknél igen gyakran jön elő.
Metszek azaz mit teszek, Páriz Pápainál.
2138.
Hogy ne ugrálna az eleven, mikor a holt is mozog.
Ha nyomoru is lábra áll, mit kell teni az épnek, egészségesnek, vagyonosnak.
2139.
Hamis az ember, mig eleven.
Sok bohóságot elkövet az ember, mig fiatal.
2140.
Elevenére tapint.
2141.
Csak eleinte válogat ember a szilvában.
2142.
Jobb az elég mint a sok.
2143.
Nem sok, a mi nem elég.
2144.
Sok jó ember elfér egy kis helyen.
2145.
Elhoppozta az esküvés előtt.
Férj nélkül lett anya.
2146.
Mindent elkanyarít.
2147.
Tüz, viz nem ellenkeznek úgy egymással.
2148.
Ellenkező dologban válik meg, ki mire való.
2149.
Kicsin ellenséget sem jó megvetni.
2150.
Házi ellenség a test, friss a rosszra, jóra rest.
2151.
Futó ellenségnek arany híd.
Hunyadi János mondása.
Német: Fliehendem Feinde baue goldene Brücke.
2152.
Becsüld ellenségedet, ő mondja ki hibádat.
2153.
Ellenségeddel társpoharat ne igyál.
2154.
Mosolygó ellenségnél nincs ártalmasabb.
2155.
Ellenségemnek sem kívánom.
Nagy bajra, kárra mondják vagy szerencsétlenségre.
2156.
Mit az elme ébren forgat, avval játszik álom idétt is.
2157.
Vén elme, fiatal erő veri meg a hadat.
2158.
Heverő testben bujdosik az elme.
2159.
A vidám elme gyakran elmegy sétálni, de az okos többnyire otthon marad.
Azaz okos ember soha sem felejti el magát.
2160.
Jobb szép szerrel elmenni mintsem kénytelenségből.
2161.
A mi elmúlt, arra minek vásik fogad.
2162.
A mi elmult, elmult.
2163.
Ha ma egy órát hiában elmulasztottál, holnap egész nap föl nem találod.
2164.
Ki hamar elneveti magát, nincs messze a bolondságtól.
2165.
Ki előbb, elsőbb.
Latin: Prior tempore, potior jure.
2166.
Ki előbb jön, előbb őröl.
2167.
Legszebb szin az elpirulás.
2168.
Aggszó szerint: egyféle állatnak sem jó az első kölyke.
2169.
Azt gondolja: ő első személy a szentháromság után.
2170.
Elvágja a meddig megsült.
Hasonlatkép a pusztai néptől, mely azonnal elszeli, a mi megsült, a pecsenyéből.
Jelenti azt, ki a mit lehet, élvez; mondják leginkább szerelmi kalandorokra.
2171.
Ég nyelte, föld nyelte: elveszett.
2172.
El nem viszi szárazon.