Szenti Tibor: Dob

SZENTI TIBOR: DOB

A legősibb hangszerünk a dob. Amikor az ősember mézet kívánt rabolni az odúból, először egy jókora ágdarabbal ütni kezdte a fa derekát, hogy a lehető legtöbb csípést elkerülve, a zajra sok mérges rovar kirepüljön belőle. Hallotta, hogy a fa ürege az ütésekre messze hangon döng és gyakran még a szomszédos horda is érzékelte. Ez a kezdetben nem kívánt értesítés, később fontos üzenettovábbítássá, „hangmorzévá” vált. Így „dobolták össze” a csoport tagjait, amikor például közös vadászatra, vagy a másik horda ellen rablótámadásra indultak.

A dob azonban nemcsak hangszer. Annál több. Embrionális fejlődésünk során öntudatlanul két ritmikus hangot hallunk, mintha kisdobon két ütővel dobolnának, amely ösztönösen beleágyazódik idegrendszerünkbe. Egyik az anya szívhangja, másik a hasi verőerének lüktetése. Mindkettő a nő fizikai erőnlététől, nyugalmi, vagy erős mozgással (meneküléssel, munkavégzéssel, továbbá izgalmi állapotával stb.) járó fizikai, illetve idegrendszeri megterhelésétől függ: hol gyorsabb és erősebb, hol lassúbb és gyöngébb. Erre a velünk született „dobpergésre” – amelyet „rezonátorszekrényként” édesanyánk teste közvetít – egész életünkön keresztül visszaemlékezünk és különböző módon válaszolunk.

Amikor a feudalizmus évszázadai során a halálra ítéltet a vesztőhelyre kísérték, mind nagyobb erővel verve szóltak a dobok, egészen addig, amíg a bárd lesújtott, vagy lába alól kirúgva a támaszt, nyakán a kötél összeszorult, illetve a láng fölcsapott körülötte…, és így tovább. Az elítélt, amíg öntudatánál volt úgy érezhette, hogy „kidobolják” a világból, az életből. A harcba menetelő milliók még a 20. század nagy háborúi során is hallották a dobok rianó, sokkoló, ingerlő pörgését. Ütközetre szólítottak. A viadal kimenetelét hűen tükrözte a döbögő hang: nógatott, a visszavonulást parancsolta vagy a veszteség minden gyötrelmét jelezte. Midőn a hadvezér és serege győztesként tért haza, a díszszemlén hazája elöljárói hősként fogadták. Dobpergés közepette lépett eléjük a hódolatot és a kitüntetést átvenni. Úgy ivódhatott belé a ritmikus zajkeltés, mint amely az elismerés része, és a hőssé válás szükséges kísérő jelensége. Dob nélkül elképzelhetetlen volt a csatározás, legyen az lovagi torna, vagy egy domb elfoglalásáért vívott, elkeseredett küzdelem. Később a nagyobb állami ünnepek kísérő eszközévé és hangjává vált. Ott kopogott vidám és fiatal frissességgel katonák, tűzoltók, cserkészek, leventék, úttörők sorakozásánál, zászlók fölvonásánál, utcai felvonulások, karneválok menetkezdetén, valamint sportvetélkedőket, világversenyeket megelőző seregszemlén, az eredmények kihirdetése előtt. A dob hangja a társadalmi élet legkülönbözőbb színterén így keveredett harci zajba, kitüntetésbe, ünneplésbe, megtorlásba, hűen kísérve az emberi próbatételek és megmozdulások mozzanatait.

A dob hangja nem mindig kellemes. Lehet ingerlő, visszataszító, fülsértő és kínzó. A kemény, durva döbögés elől a legtöbb ember menekül. Zavarja az elmélyült gondolkodást, a finomabb munkát, vagy csak az idegrendszert sokkolja, stresszhatást vált ki. Annál a korszerű könnyűzenei irányzatnál, ahol a dallam tucatrendű, csak a ritmus és zajkeltés a fontos, hogy a hallgatóságban kellő önkívületi fölhangoltságot idézzen elő, csupán a dobgép hangja uralkodik. Ha ez a zaj távolról érkezik, például a zenés kerti szórakozóhelyről nyári éjszakán elhallatszik, mást nem is hall az ember, csak a dübörgést, mély dohogást, mintha vihar közeledve az ég dörögne, vagy a vulkán krátere nyílna meg. Amikor a közlekedési lámpa előtt várakozó autóból az ilyen „zene” döbögése hallatszik, lehet tudni, hogy a bent ülők érzékeit tompítja, főleg a vezető figyelmét elvonja, idegeit kifárasztja, és a biztonságos vezetését mind inkább gátolja.

A dob a hangszerek családjában megkülönböztetett helyet kapott. Elképzelhetetlen egy nagyzenekari mű megkomponálása és előadása dob nélkül. A zene mint kristálytiszta művészet megalkotta a legkülönbözőbb hangszínű, mélységű és kifejezőerejű zenedobjait, a csörgődobtól a kis- üst- és nagydobig. A zenének hol ritmust, hol pedig érzelmet ad. A dob a többi hangszerrel együtt a zenekar része, vagy önálló, szóló hangszerként, improvizatív módon szólal meg. A viharos dobszóló – különösen a könnyűzenei műfajoknál; de például az indiai zenében a tabla elhúzható, negyedhangokat is adó hangzásával – rendre nagy tapsvihart és elismerést szül a hozzáértő hallgatóság körében. Nincs olyan fáradt ember, vérzivatarokban elgyötrődött, nélkülöző, fázó sereg, amely a dobpergés hallatára föl ne villanyozódna. Lassanként a dob hangja beleáramlik az ember fülén és agyán keresztül egész testébe. Kiűzi belőle a bágyadtságot, és mind mentálisan, mind fizikailag tettre kész helyzetbe hozza. Ez a dob másik, fontos és pozitív szerepe az emberi szervezetet tekintve.

A hangszerek családjában a dob kialakulásával szinte párhuzamosan, vagy időben ezt követően hamarosan megszületett a másik ősi jelző eszközünk is, a síp. Ezt a régészeti emlékek bizonyítják. Barlangokban, paleolit telephelyeken kerültek elő az első sípleletek. A kiszáradt, üreges velős csontot megfelelő távolságban, több helyen átfúrva, egyik végén a hangrést faékkel kialakítva, a lyukakat ujjheggyel bezárva majd kinyitva, az ember a csontüregben lévő levegőoszlop magasságának váltogatásával már dallamot is képes volt játszani. Ettől kezdve folyamatosan megjelentek a húros pengető és vonós hangszerek, a billentyűsök, a zenekar egész hangszerkészlete. Ezek a korok divatja szerint változtak. Egyesek mára alig használatosak, de a dob rendre ott maradt a hátsó sorban.

A vadásztörzsek életében a dob, mint vadhajtó, fölriasztó eszköz is fontos szerephez jutott. Hamarosan rájöttek, hogy vadüldözés közben nem lehet jókora méretű és súlyú, üreges faderekakat cipelni, illetve döngetni. Hosszú, egyenes, rugalmas falemezt kerekre összehajlítottak, átkötöttek, és erre a vázra az egyik oldalán állatbőrt feszítettek, másik oldalán fogantyút erősítettek. Faágat verővé faragtak, vagy hasított körmű patás állat, például szarvas, illetve mancsos emlős, mint leopárd kiszárított alsó lábszárát dobverőként használtak. Ez a könnyű dob bárhová vihető volt. Vadászszerszámból hamarosan gyógyító eszközzé vált.

A vadászdobot a törzs varázslója ünnepek során a közösségi házból előhozta, és a sötétben fölcsapó lángok mellett sajátos énekeit kántálva, dobolással kísérte. Nem várt hatását tapasztalták. A pergő, forgó, füstöt beszívó sámán saját mutatványától és a dob ütemes kongásától előbb-utóbb révületbe jutott. Magával ragadta néző-, illetve hallgató társait. Az egész faluközösség ott ugrált a tűz körül, míg a lángok el nem aludtak. (Lásd még a Táltos címszó alatt írottakat.)

A táltos ez a hangszert hamarosan kisajátította és átalakította. Sámándobot készített magának. A feszülő állatbőrre rárajzolta az életfát, amelynek gyökere az alvilágba, dereka e világba, és lobja a túlvilágba ért; vagyis a három életdimenziót fogta át. Az égen szoláris jelek, csillagok és a Hold követték egymást a röpülő lélekmadár társaságában. Középen vadászjelenetek rajzolódtak ki, a fa gyökereinél pedig csúszómászók tekeregtek. Az egész mindenséget egyetlen dobon összefogta, és kezében tartotta. (Más méretben, de ezt csak Isten képes megtenni.) A dob szélére ráaggatta a csontból, fémlemezből kivágott törzsi totemállatokat, az ártó szellemeket elhárító, védelmező figuráit, valamint a csoport színeit hordozó szalagokat. Amikor a dob az ütés következtében megrezdült, az egész teremtett világ szólalt meg, annak mesélve, aki szavát megértette.

Midőn a különböző árnyék- és valós világok közötti kapcsolatot keresve, bolondgomba füstjével, kalapjának elfogyasztásával a révülést mesterségesen előidézve, elindult: szelleme repült vagy utazott az ismeretlen dimenziók felé, immár saját dobját verve. Megfigyelte, hogy a varázslás során az addig beteg ember a dob rezgése következtében eksztázisba került és hatására gyógyulni kezdett. A dob hangján keresztül az ősrobbanás lecsöndesített kitörése, a kozmosz összezsugorított morajlása, a víznek mint őselemnek loccsanása, a tenger hullámainak zúgása szólalt meg. Ettől kezdve sátrában dobszóval kezdett gyógyítani, amelyet főzeteivel, poraival, növények, állatok szárított részeivel egészített ki, és addig nem észlelt, jótékony hatásukat tapasztalta.

Ha a dobon feszülő bőr a sok használattól foszladozni kezdett, és az első lyukak megjelentek rajta, másikat kellett készíteni. A régit az asszonyok vették pártfogásba. Csontból készült hegyes árral az égi testeket jelképezve, csillagképeket, különböző mágikus jeleket formáló alakzatban még további, apró lyukakat fúrtak rá, és szitának kezdték használni. Ezzel a dob nem veszítette el mágikus hatását. Szerepköre változott, sőt új fölhasználást nyert. Amikor a rostát telerakták a kézi malmon durván megőrölt, szemetes liszttel – mintha csillagtörmeléket, szétrobbant égitestek aszteroid-maradványait fogták volna össze -, akár a sámán, ide-oda forgatva, mozgatva, ahogy a világűr pulzál; kezükkel oldalát ütögetve, egyhangú, de ütemes munkadalt mormolva: „szitapéntek, dobszerda”, elkezdtek szitálni. Fölül volt az e világ szennye közé rejtett kincs, amely ha „szitáló esőként” átszóródott a dobrostán, egy másik világba jutva, megtisztulva várta, hogy belőle elkészüljön az életadó kenyér. A nő akkor vált a házi tűzhely varázslójává, amikor rostája segítségével különválasztotta a jót és a rosszat, az egészséget és a betegséget, a sötétet és a világost; ahogy a durva szemcséjű, szürkésbarna korpát megkülönböztetjük a hófehér, finom liszttől. A rosta jóseszközzé is vált, amelyet hegyével beleszúrt ollón forgatva sorsot és jövendőt regélt, vagy gyógyított, akár a dob