Szent István a magyar költészetben

Pomogáts Béla

Szent István a magyar költészetben

Egy nagy történelmi személyiség költői megidézésének többnyire nem pusztán alkalmi jelentősége van, jóllehet általában valamilyen nevezetes alkalom: évforduló, ünnepség, országos megemlékezés ad alkalmat a költői portré készítésére. A nagy történelmi személyiség egyszersmind jelkép mindig: erkölcsi példa vagy éppen a nemzeti identitás valamely fontos történelmi alkotó elemének szimbóluma. Így van ez a mi költészetünkben is, hiszen a honfoglaló Árpád, a magyarságnak a keresztény Európában helyet szerző államalapító Szent István király, az országot minden ellenségtől védelmező Szent László, a törökverő Hunyadi János, a nyugati műveltségnek otthont adó Mátyás király vagy éppen Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos emlékének és alakjának költői művekbe foglalása mindig a nemzeti lét valamilyen fontos követelményére figyelmeztetett. Lehetett ez a követelmény a nemzeti függetlenség védelme vagy éppen helyreállítása, lehetett a honvédő szellem mozgósítása, lehetett az igazságos társadalmi berendezkedés, lehetett a bölcs politikai stratégia, és lehetett a nemzet érdekében vállalt áldozat, akár az önfeláldozás. A nagy királyok, fejedelmek, hadvezérek, államférfiak alakjának életre keltése mindig időszerű eszmények és követelmények szolgálatában állt, mindig cselekvésre vagy önvizsgálatra mozgósító szellemi erőforrás kívánt lenni: a magyar költészet ezért állította példaként a nemzet elé történelmének nagy egyéniségeit.

Szent István emberi alakjának és történelmi életművének szépirodalmi, költői ábrázolása is hasonló megfontolások jegyében fogant, a szent király alakjának és művének költői (vagy regénybeli és színpadi) megidézése is mindig időszerű és jelképes értelmet kapott. Méghozzá általában a nemzeti történelem olyan fontos eseményeinek értelmezésében, amelyek ezer esztendő leforgása során a nemzeti identitás meghatározói közé kerültek. Az egyik ilyen esemény maga az államalapítás, a másik pedig a keresztény Európa közösségében való elhelyezkedés. Mindkettő kiemelte a magyarságot a keleti életformák és a népvándorlás kaotikus világából, és megalapozta jelenlétét, szerepét a nyugati nemzetek között. Éppen ezért mindazokban a korszakokban, midőn a magyar állam folytonosságát és a magyarság európai elkötelezettségét hangsúlyozni kellett, Szent István alakja a szépirodalomban is erőteljesebb szerepet kapott. 

A szent király alakját mindenekelőtt legendái: a „kisebb” és a „nagyobb” Szent István-legenda, illetve a Hartvik püspöktől származó legenda örökítette meg. A 13. század végén született István király verses históriája (Officium S. Stephani Regis Hungariae) is nagyjából e legendák történeti anyagát követi, miközben portrét rajzol az államalapító és egyházszervező uralkodóról. A verses história elsősorban azt emeli ki, hogy István király vezette el a magyarságot a pogány világból a kereszténységbe: „Míg Attila állt fölötte, / a magyar nép egyedül / a zsarnok igáját nyögte / ész nélkül s hitetlenül. / De István uralkodása / dicső fordulót hozott, / jelzi egy szó megtoldása: / gaz igazra változott. /Teremtőnk a tenger éve / elhagyott Hungáriát / mindeddig megtérítésre / senkinek sem adta át; / eme szentjével kínálta / a keresztség balzsamát, / övéinek s néki tárta / örök égi otthonát.” (Weöres Sándor fordítása) A verses história nyomatékkal szól arról, hogy István király erős akarattal és uralkodói szigorúsággal vezette népét a keresztény Európába: „Ha szelídebb apostolra / is hallgatna nemzetünk: / talán Isten küldött volna / kezesebbet is nekünk. / Merész lázongók hadával / gyengébb pásztor mit tegyen? / Ezért kemény férfi által / szállt reánk a kegyelem.” Ugyanakkor a király szelídségét is ünnepli, azt a kegyességét, amelyet a szegények és a szenvedők iránt tanúsított: „Mennynek minden adománya / közt legnagyobb kegyelem, / mely rászállt a szent királyra: / csodálatos türelem. / Koldusok tépték szakállát / – példaként említtetik –, / mikor egyszer alamizsnát / kegyesen osztott nekik; / és elkezdett énekelni / hálát, ujjongó fohászt, / hogy méltó lett elszenvedni / e csúf megaláztatást.”

Dankó József, a régi magyar himnuszköltészet egybegyűjtője hívta fel a figyelmet (még a múlt század végén kiadott munkájában) a De Sancto Stephano rege című latin himnuszra, majd Alszeghy Zsolt állapította meg azt, hogy ennek a himnusznak két részlete magyar fordításban is megtalálható középkori kódexeinkben. Mindkettő prózai fordítás, mindazonáltal a régies prózai szövegen is átüt a költőiség. Az első részlet a Keszthelyi Kódexben található (mai helyesírás szerint): „Szent István király / magyaroknak apostola / csodákkal és jószágokkal / naponként mennyből ékesíttetik, / kit ájtatosan kérünk, / hogy minket oltalmazzon minden gonosztól.” A másik fordításszöveg az Érdy kódexből való, itt a Szent Istvánról szóló prédikáció tolmácsolja a latin himnuszt magyarul: „Idvez légy boldog Szent István király / a te népednek nemes reménysége. / Idvez légy mi megtérésünknek bizony doktora és apostola. / Idvez légy minden szentségnek és igazságnak fényes tüköre.”

Ezt követve a középkorban mindvégig jelen volt Szent István alakja az egyházi költészetben: latin himnuszokban, magyar nyelvű töredékekben. Ezek a szövegek rendre a Szent István-legendák történeti anyagára és a bennük kialakított jellemképre támaszkodnak, azaz elsősorban a keresztény uralkodó: a térítő apostol és egyházszervező, illetve a keresztény erényeket az életszentség magaslatán gyakorló és érvényesítő király egyéniségét rajzolják meg. Az első összefüggő magyar Szent István-himnuszt az 1651-ből való Cantus Catholici című gyűjteményben találjuk meg, ez a himnusz ugyancsak az apostoli szolgálat eredményeit örökíti meg: „Királyi pálczát hogy kezébe vévé: / Keresztyény Hitet terjeszteni kezdé. / A’ pogányságot Országból ki-üz, és ki-rekeszté. / Sok Templomokat, és Püspökségeket, / Magyar országban fundála, s’ helyeket; / Kikben szüntelen Isten dicsirteték, s’ neve hirdetteték. / Sok gazdagsággal azokat bé-tölté, / Szent Oltárokat fel-is ékesíté. / Kinccsel, arannyal, sok szép eszközökkel, drága kövekkel. / E’ mellé szerze igaz Pásztorokat, / Más Országokból hoza tanítókat.” Hasonlóképpen mutatja be a szent király alakját Szegedi Lázár 1674-ben közreadott Cantus Catholici-ja, a 17. század végi Cantionale című kézirat, az erdélyi Kájoni János ugyancsak 17. századi énekgyűjteménye és Náray György 1695-ből való Lyra Coelistis című kiadványa. Ez utóbbi Szent István-éneke helyezi el első alkalommal a Szent Jobb legendáját a himnuszok szövegében, noha maga a legenda már az Érdy kódexből is ismerős. Minderről Alszeghy Zsolt forrásértékű tanulmánya – az 1938-ban a Szent István-emlékkönyvben megjelent Szent István a magyar egyházi költészetben című összefoglalás – ad számot.

Az egyházi költészet mellett már a 16. század világi költészetében is megjelenik Szent István alakja, méghozzá nemcsak katolikus, hanem protestáns költők munkáiban is. Így Farkas András protestáns prédikátor 1538-as Az zsidó és magyar nemzetről című verses krónikájában, amely az ószövetségi zsidóság és a magyarok történetét állítja párhuzamba egymással, és a zsidó történelem példáival próbálja biztatni a Mohács utáni korszak nemzeti tragédiáit átélő magyarságot. Szent István és hozzá hasonlóan Szent Imre és Szent László ebben a krónikában elsősorban már nem katolikus hitvallóként, hanem a magyar történelem nagy alakjaiként kapnak szerepet. Vagy száz esztendővel később, 1653-ban pedig gróf Listius László, az életét később vérpadon végző főúri bűnöző és tehetséges barokk költő A magyar királyokról című verses művében idézte fel István király alakját. Ez a költemény-részlet is a szent király életéről kialakult hagyományokat örökítette meg, például a következő négy sorban: „Legelső királya a magyar nemzetnek, / Rómából hozaték koronája ennek. / Istentől rendelve volt e nemzetségnek, / hogy helyre hozassék félelme Istennek.”

A szent király kultuszát segítette elő, hogy a Szent Jobb, azaz a király bebalzsamozott és fennmaradt jobb keze visszakerült Magyarországra. A szent ereklye ugyanis a székesfehérvári királysírok török feldúlása után Boszniába került, ott keresztény kereskedők váltották meg, Dubrovnikba (akkor: Raguzába) vitték, és az ottani dominikánus kolostor gondjaira bízták, ahonnan 1771-ben Mária Terézia Bécsbe, majd Budára vitette. Az ereklye hazakerülése ismét megerősítette Szent István Kultuszát, ezt jelzi Faludi Ferencnek, a tudós jezsuita költőnek a Szent-mihályi Mihály által összeállított 1797-es Egyházi Énekes Könyvben található ünnepi éneke: „Elbujdostál, megkerestünk, áldott légyen a Szent Ég / Országodba bévezettünk, szívünk örömünkben ég, / drága kincsünk, feltaláltunk, Magyarország vigadoz, / itt van, kit óhajtva vártunk, ezer áldásokat hoz.” Ugyancsak a Szent Jobb hazahozatala alkalmából készült az a két ének is, amelyet szintén az előbb idézett énekeskönyv tartalmaz. Az első, amelyet sokáig ugyancsak Faludi Ferencnek tulajdonítottak, a következőképpen indul: „Óh dicsőséges Szent Jobb Kéz, / melyet magyar óhajtva néz, / drága kincse népünknek, / nagy öröme szívünknek, / kérünk áldd meg országunkat, / királyunkat s mindnyájunkat, / óh Szent Kéz, óh Szent Kéz, / légy oltalmunk és örökös pajzsunk”. A másik ének közvetlenül arra utal, hogy a Szent Jobb ereklyeként történt csodálatos fennmaradása az első király életszentségét hivatott bizonyítani: „Érdemlette buzgóságod s jótéteményed, / hogy maradt rothadástól áldott jobb Kezed, / most már Nagy Asszonyunkkal / vigadsz Égi Karokkal, / óh Szent Király, lásd szükségünk, / áldj minden jókkal.”

A 18. század egyházi és világi énekköltészete igen gyakran idézte fel a szent király alakját és történelmi életművét. A már idézett Egyházi Énekes Könyv több Szent István-himnuszt és éneket foglal magába, s hasonló egyházi énekek találhatók Bozóky Mihály 1797-es Katolikus karbéli kótás énekeskönyvben, illetve az 1785-ben Pesten kiadott Énekek könyve a szükséges litániákkal és imádságokkal című gyűjteményben. Ugyancsak 1785-ben adta közre Énekek könyve című gyűjteményét Ányos Pál, a kor kiváló költője, ebben található a minden bizonnyal Ányos nyomán született Szent István-himnusz is, amely elsősorban költői minősége következtében válik ki a korszak átlagos egyházi énekei közül. Ennek első szakaszát idézem: „Ma van helye buzgóságnak, / Már lángokban van szívünk! / Öröm napja magyarságnak, / Ez, melyre ma ébredünk, / Szent István király innepe, / Elég ezt csak nevezni, / hogy buzogjon magyar népe / S meg ne szűnjön érezni.” Hasonlóképpen az 1797-ben megjelent két énekeskönyvben – Szent-mihályi Mihály és Bozóky Mihály gyűjteményeiben – található meg a máig legnépszerűbb Szent István-ének, az Ah, hol vagy magyarok kezdetű. Ennek szövege Bozókynál a következő (jól ismert) szakasszal kezdődik: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, / Ki voltál valaha országunk istápja, / Hol vagy István király, / Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben te előtted sírván.”

A 19. század magyar világi költészete ehhez képest ritkábban idézte fel a szent király alakját, annak ellenére, hogy a nemzeti történelem nagy személyiségei: Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc történelmi emlékezete igen gyakran adta a költészet tárgyát. Már csak annak következtében is, hogy a reformkor, a negyvennyolcas szabadságharc, majd az önkényuralom korszaka is következetesen törekedett a nemzeti önérzet felkeltésére, és ezt a nagy történelmi egyéniségek: királyok, hadvezérek alakjának példázatos életre keltése által is el kívánta érni. Így Garay János, aki 1847-ben közreadott Az Árpádok című kötetében valamennyi Árpád-házi király tetteit megörökítette, s ennek során A Szent Korona, Az apostol és A beteg király című költeményeiben István király élettörténetét is összefoglalta: a korona kérésétől haláláig. A második elbeszélő költemény talán a leginkább tanulságos, ez ugyanis (akár a középkori „király-tükrök”) Szent István alakjának, az őt jellemző karitásznak a megrajzolásával hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar reformkor közgondolkodása szerint milyennek kellene lennie az ideális uralkodónak, aki nem csak kormányozza népét, hanem gondoskodik is róla. 

A század második feléből Arany János Csanád című hőseposz-töredéke idézte fel Szent István alakját. Az 1850-es években megkezdett, de be nem fejezett költemény az ország déli vidékeire támadó pogány besenyők legyőzését és a két győztes hadvezér: Csanád és Gyula vetélkedését beszélte volna el. Első szakaszában a királyi méltóság teljes pompájában uralkodó nagy király alakját mutatja be: „Ül Isztragomban István szent király, / Pap- és parasztúr mind körötte áll/ Fején az ékes ujdon korona,/ Vállán palástnak hímzett bársonya, / Kezében a bot, egy arany virág. / Gyönggyel rügyedzik rajta minden ág; / Mint támadó nap, a tisztes nagyok / Arcán királyi fénye felragyog.”

Figyelemre méltó Vajda János és Reviczky Gyula egy-egy verse is. Vajda Székesfehérvárott című költeményében az egykori koronázó városban eltemetett Árpád-házi királyok emlékét kelti életre, azokét az uralkodókét, akiknek hajdani díszes sírhelyét a török invázió pusztította el: „E hallgatag utcákon itt / Nagy árnyékok járnak; / A harangok nevét zengik / Szent István királynak. / Ezek a fák, melyek itten / Búsan hajladoznak, / Hogy elmúlik végre minden! / Arról álmodoznak. / Nagy királyok széke hajdan / Ős Alba Regia, / Kegyeletes emlék mostan, / Hamvadó múmia.” Reviczky Gyula Szent István napján című költeménye pedig, miután felidézte a szent királyhoz fűződő hagyományokat, aktuális politikai üzenetként fogalmazza meg a magyarság összefogásának követelményét: „S lesz még idő, lesz még olyan nap/ Midőn, dicsőséges király, / Hatalmát a rég’ vert magyarnak/ Majd nem gyöngíti belviszály, / Ha majd a népek viharába’/ Csak a te koronád nem ing, / S a magyarok fölkent királya / Magyar király leszen megint!”

A századforduló és a századelő idején, főként az ünnepi alkalmakhoz fűződő költészetben igen gyakran jelent meg Szent István alakja, emlékezete és öröksége. Minderről Pintér Jenőnek az 1938-as Szent István-emlékkönyvben olvasható Szent István a magyar világi költészetben című tanulmánya részletes összefoglalást ad. Ezúttal csupán Vargha Gyula Gizella királyné és Az első harangszó, Gyóni Géza A dicsőséges Jobbhoz, Gáspár Imre Szent István ünnepére, Dalmady Győző Szent István napján, Bán Aladár Ének a szent Jobbról és Harsányi Lajos Szent István című költeményét szeretném megemlíteni, hasonló ünnepi vers akad még jó néhány, minthogy az augusztus 20-án hagyományosan megrendezett Szent Jobb-körmenetek általában mindig megihlették a vallásos vagy hazafias költészetet.

Huszadik századi klasszikusaink közül talán Babits Mihály nevéhez fűződnek leginkább emlékezetes Szent István-versek, nem utolsósorban annak következtében, hogy a két világháború közötti időszakban a költő az esztergomi Előhegyen – a szent királyhoz fűződő történelmi emlékek közelében – találta meg nyaranta otthonát. Ott írta meg a húszas évek elején Szent király városa című költeményét, ebben, hasonlóan az időszak más verseihez, azzal vetett számot, hogy milyen szenvedéseket hozott a magyarságra az első világháború, a két forradalom és a trianoni békediktátum. Érdemes felidézni Babits szavait: „Sötét kor ez, / barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk / s átallunk szabadságért küzdeni. / Templomokat romboltunk, s rá nem érünk / építeni; jó ha még saját ledőlt falunkat / fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel! / Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért, / ostyáért és zászlóért: ez nekünk már / mind semmi volt. Mi már a Semmiért / harcoltunk, mint üres gép, barbár századok / harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az / ágyúk elé. Óh, szent István király! A te / csatáid jobbak voltak. Karddal a / kard ellen! Hogy a magyar ölyv galambként / üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az / Isten póstáját! – Hol az Isten? S hol a harc, / mely még békét igér?”. Szent István alakját: királyi büszkeségét idézi fel Babitsnak egy másik nevezetes költeménye, az Imre herceg is.

A század neves katolikus költője, a piarista paptanár és irodalomtudós Sík Sándor munkásságában is jeles nyomot hagyott a Szent Istvánra való emlékezés. Szentkirály szólongatása című ünnepi költeménye az 1938-as Szent István évfordulóra készült: a váci székesegyház előtt rendezett ünnepségen olvasta fel; a kormány nevében pedig Hóman Bálint kultuszminiszter beszélt. A költő mintegy István királyt szólaltatja meg, midőn arra szólítja fel a magyarságot, hogy a keresztény erkölcs követelményeinek megfelelően tartson kollektív bűnbánatot: „Gázoltatok sokszor sajgó sírom hantján, / Idegen istennek térdeteket hajtván, / Napnyugatnak, keletnek. / Hitefogyott népem, ellenemre járván / Hányszor felemelted a ledöntött bálványt, / Mint a pogány, eretnek. / Bűnbánatos mellet háromszor verjenek, / Mind akik magyarok, mind akik engemet / Hívnak, szeretnek.”

Lassan elérkeztünk az élő magyar költészethez. A Szent István alakja iránt táplált érdeklődés 1938 (ekkor rendezték az Eucharisztikus Világkongresszust is nálunk) körül érte el csúcspontját, és ez az érdeklődés a második világháború után sem lohadt. Ebben az időben Szent István alakja valósággal jelképpé emelkedett: a nemzeti függetlenség, a nemzeti méltóság és a nemzeti identitás szimbóluma lett, valójában mindazokkal a pusztító erőkkel szemben, amelyeket a kommunista önkényuralom hozott létre. Ebben az időszerű értelemben keltette életre a szent király emlékezetét Tornai József két költeménye is; a Szent István szarkofágja a régi éneket: „Hol vagy István király” idézi fel, az István király című költemény a magyarság ezeréves megpróbáltatásait veszi számba a tatárok által lenyilazottaktól kezdve az ötvenes évek parasztnyúzó politikájáig; végül pedig a nemzeti megmaradás erőt adó történelmi tapasztalatáról beszél: „Mi vagyunk, akik mindig lélegzünk, / István király.”

Ugyancsak az élő magyar költészet Szent István-képét szemlélteti Ágh István Árpád-házi katalógus című költeménye, ez egyszerre hivatkozik Szent Istvánra és Szent Lászlóra, valójában mindkét király a nemzeti megmaradás szent szimbóluma: „Akinek uralgó jobbja néger gyermek / levágott öklének maradt ránk, / s kinek kiszáradt agya párája / aranyozta a hermát, / kemény erkölcse metszette, árnyékolta, / s ki páros kísértet a kőben, / se szíve, se húsa, csontja, / túlvilág hullafoltszínű grafikája – / vigyáznak minket, vigyázzunk magunkra.” Végül örömmel mondhatjuk, hogy a most ünnepelt Szent István-millennium is gazdagította költészetünket: a Kortárs című folyóirat augusztusi számában jelent meg Vasadi Péternek, a kiváló katolikus költőnek István-zsoltár című költeménye, amely ugyancsak a nemzeti lét, a megmaradás és az identitás nagy történelmi jelképei között jelöli ki a szent király alakját és szellemi örökségét: „előtted, arany lengés / lángolt a honteremtés / mögötted fénybe’, porba’ / dús földünk elnyugodva; / húzzák ma is az ökrök / szekérként te-idődet; / köztünk vonul az öklöd.” Szent István emlékezete a jelenben is – mindig megújuló – erkölcsi példát, az egész magyarságot illető történelmi örökséget és közösségi-lelki erőforrást jelent.