Szent Ambrus

ömegek zajgását visszhangozzák. Püspököt választanak. Meghalt Auxencius, ki az ariánus eretnekségnek hódolt, s tudta magát tartani a császárvárossá emelkedett Milánó püspöki székén, jóllehet a nagy katolikus püspökök, mint Poitiers-i Szent Hilárius (jan. 14.) is, folyton óvást emeltek ellene. Most is arról volt szó: ariánus vagy katolikus legyen-e az utódja. A felek olaszos szenvedéllyel csaptak össze. Már-már nyílt harcra került a sor. A hatósági beavatkozás elkerülhetetlennek látszott. Meg is jelent Emília és Liguria helytartója, az előkelő származású nagytekintélyű, alig harmincéves Ambrus – rendet teremteni. Amint azonban feltűnik a templomban nemes alakja, egy gyermek elkiáltja magát: Ambrust püspöknek! Minden szem a hang felé fordult, és az előbb még egymást ölő pártok mint egy ember visszhangozták: Ambrust püspöknek! Hiába tiltakozott: hogy ő még csak hitjelölt, hogy nincs egyházi tudományossága, hogy érdemetlen bűnös. Hiába menekült. A nép szava ezúttal csakugyan Isten szava volt, ez elől nem lehetett kitérni. Ambrus fölvette a keresztségét, de hangsúlyozottan katolikus és nem ariánus paptól, s aztán az egyházi előírások szigorú megtartásával fölvette egymás után a rendeket, a nyolcadik napon, dec. 7-én a püspökséget. Ez lett ünnepének is napja.

Ki volt ez a konzul, ki bíróként ment a civódó pártok közé, és egyhangúlag mint püspök került ki? Ki volt az a püspök, ki az Egyháznak abban az időben legerősebb bástyája lett, s mindmáig, a nyugati kereszténységnek egyik dicsősége, Jeromossal, Ágostonnal és lefagy Szent Gergellyel az oszlopos négy nyugati egyházdoktor egyike?
Régi római főnemes családból született Trierben 333-ban. A család már régóta keresztény volt; ősei között szerepelnek előkelő államférfiak és vértanuk. Atyja is kiváló hivatalt viselt: Gallia helytartója volt. De aránylag fiatalon halt meg, s a derék anya három gyermekével Rómába költözött.

A legidősebb, Marcellina 353 karácsonyán Libérius pápa kezéből fölvette a szüzek fátyolát (lásd júl. 17.). Ambrus, a legfiatalabb a három testvér közül, végig a leggyöngédebb szeretettel övezte testvéreit. Marcellina később Milánóban tartózkodott a közelében, és biztos, hogy ő gyújtotta föl az ifjúban a szűzi tisztaságnak azt a lángját, mely az érett férfiúnak és püspöknek oly kiváló ékessége maradt. Bátyja, Szatirus (lásd szept. 17.) nemcsak arcvonásaiban volt hozzája megtévesztésig hasonló, hanem előkelő, önzetlen és áldozatra kész férfias lelkületben is. Ő volt a püspök „jószágkormányzója”. S a hű öcs örökre ragyogó emléket állított a korán elhunyt testvérnek: megrázó gyászbeszédben siratja halálát és szárnyaló vigasztaló beszédet mond sírjánál. Mindkettő ránk maradt.

Ambrus a család hagyományaihoz híven az államférfiúi pályára lépett. Fényes tehetségei rohamosan fokról-fokra emelték. Alig huszonhat éves korában már Emilia és Liguria helytartója volt, Milánó székhellyel. Ez történt 370-ben. Mégy évre rá a nép akaratából ugyanennek a híres, gazdag városnak püspöke.

A népnek jó szeme volt. Ambrusban egyesült a régi rómainak minden erénye a kereszténynek értékeivel. Minden izében férfiú volt, püspök és szent. Azzal kezdte püspökségét, hogy aranyát, ezüstjét a szegényeknek adta, fekvőségeit pedig az egyháznak – pusztán nénje számára kötött ki évjáradékot. S ő, aki eddig a legjobb módhoz volt szokva, ezentúl teljes szegénységben élt: szombat és vasárnap kivételével mindennap estig böjtölt, püspöksége területén vendégségbe való meghívást nem fogadott el, világi ügyekbe többé nem elegyedett.

De annál erélyesebben harcolt a császárvárosban egyre terjedő anyagi önzés és fényűzés ellen. Nem kímélte a világfiakat, „kik lovaiknak és kutyáiknak nemzedékfájával dicsekednek”, de a szegényekről megfeledkeznek; és ostorozta a proletárokat, kiknek „nincs tunikájuk és holnapi falatjuk, de ott tolonganak a kocsmák előtt”. A szegényeknek azonban atyja volt. Érdekükben még a templomi edényeket is eladta, a milánóiaknak nem csekély botránkozására. Ajtaja egész nap nyitva volt, az ügyefogyottak bejelentés nélkül bemehettek; föl is keresték oly tömegesen, hogy a püspöknek csak éjjel maradt ideje imádságra és tanulmányra.

Tanulmányra is. Mert azt is lelkiismereti kötelességének tekintette, hogy elsajátítsa a püspök számára szükséges hittudományi ismereteket; hisz addig csak világi tudományokkal foglalkozott. Egy idős pap vezetése mellett lelkiismeretesen áttanulmányozta főként a nagy görög atyákat; Origenest és a három nagy kappadókiait (Nagy Szent Vazul, Nazianzi és Nisszai Szent Gergely) és szünet nélkül olvasta és elmélkedte a Szentírást. Így fölkészült arra, amit legjelentősebb püspöki hivatásának tekintett: az igehirdetésre. Nap nap mellett fölment milánói székesegyházának szószékére és magyarázta a Szentírást, különös szeretettel az ószövetséget. Ezeket a homiliákat aztán átsimította, és így reánk maradtak. Még most is sugározzák Ambrus szellemét: egyszerűen, de erővel, méltósággal és művészettel hirdetik a gyakorlati keresztény életigazságot. A hívek csüngtek püspökük ajkán. Sőt messze távolról idegenek sereglettek Milánóba: nemcsak Piacenzából és Bolognából, hanem Afrikából, Mauretániából jöttek őt hallgatni. Perzsiából két fejedelem déli egy órától éjszakai három óráig hallgatta, északról a markomannok királynője Fridigil követségben kért tőle tanítást. Szent Ágoston részben az ő kedvéért ment Milánóba.

Páratlan nagysága éppen abban van, hogy mindenki úgy érezhette, mintha Ambrus egészen az övé volna; és mégis mindig maradt ideje minden ügy számára, főként azok számára, melyek az összegyház javát érintették. Ambrus tevékenysége egy jelentős darab annak a kornak a történetéből. Viharokkal terhes egy kor volt az. De ahol vészfelhők gyűltek, vagy csak távoli villódzás remegtette is a látóhatárt, föltűnt Ambrus emberfölötti alakja, fölhangzott hatalmas szava: megvédeni eretnekek ellen a katolikus igazságot, ágaskodó pogányok ellen biztosítani az evangélium birtokát, császárok túlkapásai ellen az Egyház függetlenségét és szuverén szellemi jogait. Erre képesítette őt az a határtalan szeretet és bizalom, mellyel övezték, és az a föltétlen tekintély, mellyel fölnéztek reá még császárok is. Az ifjú Gracián (+ 383) és II. Valentinián (+ 392) atyjuknak tekintették. Viszont ő minden viszontagság közepette és minden átmeneti igazságtalanság dacára ősi római hűséggel kitartott a törvényes császári ház mellett.

Nagy befolyását a pogányság utolsó erőfeszítéseinek elhárítására és a még mindig erős arianizmus legyőzésére használta.

Gracián az ő befolyása alatt 382-ben megvonta a pogány istentisztelettől az addig még mindig élvezett állami támogatást és eltávolította a római szenátusból a volt pogány államvallás utolsó szimbólumát, a győzelem (Victoria) istennőjének szobrát. Háromszor tett kísérletet a szenátusnak még mindig pogány többsége a szobor visszaállítására; Ambrus körültekintése és erélye mind a háromszor megakadályozta.
Az arianizmussal szemben kezdettől fogva sorompóba lépett rendkívüli kormányzó tehetségének és hatalmas egyéniségének egész súlyával. Személyesen megjelent Szirmiumban (Mitrovica) és megakadályozta, hogy az ariánusok Jusztinának, a császárnénak pártfogása alatt eretnek püspököt válasszanak. Általában elérte, hogy az egész tartományban, melyet akkor Illyricumnak neveztek, az arianizmus egyik főfészkében, az eretnekség tüze lassan kiégett. Magában Milánóban már 376-ban minden templom a katolikusok birtokában volt. Jusztina rávette a fiatal császárt, hogy egy kis templomot a város szélén az ariánusoknak követeljen vissza. A kérés méltányosnak látszott és nem jelentett nagy áldozatot. Ambrus azonban elvi kérdésekben hajthatatlan volt. „Azt követelik tőlem: add ki a bazilikát! Én azt felelem: nekem nincs jogom kiadni, és neked császár, nem érdeked követelni. Magánházhoz nem szabad nyúlnod, és Isten házát, úgy gondolod, elveheted? Istennek azt, ami Istené, a császárnak azt, ami a császáré! A császáré a paloták, a templom a püspöké! Amikor aztán Jusztina egy nagyobb templomot követelt, zendülés támadt. A nép püspöke mellé állott, a császári katonák körülzárták őket a követelt templomban. Majdnem vér folyt. Ambrus akadályozta meg: „Itt azért vagyunk, hogy imádkozzunk, nem hogy hadakozzunk”. De rettenthetetlenül ostorozta a császárnét, „Évát, ki elcsábította a férfit; Jezábelt, aki üldözte Illést; Heródiást, ki a keresztelő fejét követeli”.

Jusztina kénytelen volt engedni. Sőt mikor fiát, taraciánt, 24 éves korában Lyonban orvul megölték, és a légiók már a bitorló Maxi must kiáltották ki császárnak, Jusztína Ambrust kérlelte, vesse közbe magát második fia, Valentinién érdekében: csak ő mentheti meg ingadozó trónját. És Ambrus feledve a szenvedett jogtalanságokat, vállalta a veszedelmes és fáradságos utat Trierbe, a császárgyilkos Maximushoz és körültekintő éleslátó politikájával meghiúsította ennek terveit. Még két ízben vitte őt az uralkodói ház iránti hűsége az Alpokon túl. A második alkalommal az ifjú II. Valentinién hívatta sürgősen atyai barátját és támogatóját: legyen segítsége a fenyegető cselszövések ellen és adja föl neki a keresztséget, melyet csak az ő kezéből akart fölvenni. Azonban Ambrus későn érkezett. Valentinién a hitszegő frank Arbogaszt nagyravágyásának esett áldozatul huszonegy éves korában. Ambrus már csak holttestét hozhatta haza. Megrázó beszédben búcsúztatta tragikus végű fiatal császárját és megvigasztalta gyászoló testvéreit: ha nem is vette föl a keresztség szentségét, vágyban megkeresztelkedett és megszerezte a mennyei üdvösséget.

Jusztina nem bizonyult érdemesnek Ambrus hűségére. A fortélyos asszony makacsságával harmadszor is követelt templomot az ariánusok számára (386). Ambrus nem tágított: „Nábot nem adta ki atyái örökét, és én kiadjam Krisztus örökét?” Az anyjától befolyásolt császár most azt kívánta, hogy Ambrus nyílt vitába álljon az ariánusokkal, ő majd aztán dönt köztük. Ambrus fölháborodással tiltakozott: „Hol hallottad, ó kegyelmes császár, hogy hit dolgában laikusok ültek törvényt püspök fölött?” Most a császár azt követelte, hagyja el a várost. Ambrus csak annyit felelt: „Nem szokásom megfutamodni és elhagyni nyájamat”. Megint a templomba szorul a püspök, körülvéve hű nyájától. Kívül diadalmaskodni látszik a császár, benn a püspök döntő csapást mér reá: „A császár nincs az Egyház fölött, hanem az Egyházban”. Kinn bősz katonák fegyvere csörög, benn a püspök szól: „Az én fegyverem az én könnyem. Papnak ez a pajzsa és fegyvere. Más ellenállásra nincs módom és hatalmam”. És „a jámbor község, írja Szent Ágoston, kitartott ebben a szent fogságban virrasztva egész éjjel és készen meghalni a püspökével. Akkor Ambrus bevezette a himnusz- és zsoltáréneklést keleti szokás szerint (a váltakozó módon való éneklést), hogy a nép ne sorvadjon el a bánatban”. Ez a szokás onnan elterjedt egész nyugaton, s Ambrus még azzal is előmozdította, hogy maga is készített áhítatot keltő szép himnuszokat. Az ének diadalmas melódiája kizúgott a templomból, és a katonák kezdték együtt zengeni a néppel. A császárné kénytelen volt engedni. Az arianizmusnak ez az utolsó rohama is megtörött Ambrus állhatatosságán.

Ebben a szorongatásban nagy vigasztalása volt, hogy csodálatos módon sikerült megtalálni a város védőszentjeinek, Gerváziusnak és Protáziusnak (lásd jún. 19.) vértől harmatos tetemeit. Beláthatatlan sokaság követte a menetet, mely ünnepélyesen a székesegyházba vitte a drága kincseket. Még nagyobb vigasza volt Ambrusnak és még fényesebb ünnepe az Egyháznak egy évre rá: 387 nagyszombatján Szent Ambrus kezéből fölvette a keresztséget annak a kornak legnagyobb elméje, minden időnek egyik legnagyobb embere Szent Ágoston (lásd aug. 18).

Mikor Nagy Teodózius még egyszer s utoljára egyesítette hatalmas kezében az egész római birodalmat, Ambrusnak már olyan tekintélye volt, hogy az akkori világ leghatalmasabb embere kegynek vette az ő barátságát. Ambrus szemében azonban annál a megtisztelő barátságnál is több volt a püspöki kötelessége. Kallinikonban, az Eufrátes partján a keresztények a zsidók kihívó magatartásától ingerelve lerombolták a zsinagógát. A császár arra kötelezte őket püspökükkel együtt, hogy újból építsék föl. Ambrus tiltakozott: a császár azt a püspökest az elé a választás elé állítja, hogy hitének vagy megtagadója, vagy vértanúja legyen (a katolikus meggyőződés ugyanis tiltja, hogy hamis, tehát minden nem katolikus istentisztelet előmozdításában közreműködjünk). Amikor a császár nem tágított, egy szentbeszédben fordult hozzá apostoli bátorsággal, és nem volt hajlandó jelenlétében folytatni a szentmiséjét, míg császári szavát nem adta, hogy visszavonja rendeletét.

Még súlyosabb próbára volt téve Ambrus barátsága és Teodózius keresztény lelkülete két évre rá. 390-ben Szalonikiben egy zendülés alkalmával néhány császári tisztviselőt megöltek.

Az amúgy is hirtelen haragú császárt egy udvaronca még tüzelte, és így beleegyezett a szörnyű bosszúba. Színjáték címén a cirkuszba csődítették az embereket, s aztán körülvették katonákkal és néhány óra alatt 7000-t kegyetlenül kivégeztek, korra, nemre, előéletre való minden tekintet nélkül: Rémület és borzalom futott végig az emberiségen. Ambrusnak vérzett a szíve. Elhagyta Milánót, nehogy így kelljen találkoznia a császárral, és írásban leplezetlenül elébe tárta bűnének nagyságát és a nyilvános vezeklés szükségességét. Mikor pedig a császár teljes díszben meg akart jelenni az istentiszteleten a székesegyházban, a püspök útját állta: Nem szabad neki imádságra emelni azokat a kezeket, melyek még vértől csöpögnek, nem szabad Krisztus vérének vételére nyitni azt az ajkat, mely haragjában annyi ártatlan vért ontott. Teodózius védekezett: Dávid is súlyos bűnt követett el. A püspök kész volt a felelettel: Ha utánoztad a bűnöst, utánozd a bűnbánót is! Erre megtört a császár. Letett minden fejedelmi díszt, és nyilán, az egész hívő község színe előtt megvallotta és megsiratta bűnét. S azóta nem múlt el nap, hogy ne bánta volna. Ambrus tanácsára pedig törvényt hozott: a halálos ítéleteket ezentúl nem szabad mindjárt végre-hajtani, hanem harminc nap mulya megerősítés végett fajra a császár elé kell terjeszteni.

Így viselkedett korának két legnagyobb embere, egy igazi uralkodó és egy igazi püspök. Zavartalan barátságban éltek ezután. Mikor Teodózius 395-ben meghalt, Ambrus hatalmas gyászbeszédben emelt neki méltó emléket.

Két év múlva követte az örökkévalóságba: 397-ben, ápr. 4-én, nagyszombaton adta vissza Teremtőjének nagy lelkét. Olyan volt a halála, amilyen az élete: „Keresztalakban kiterjesztett karokkal, imádkozva várta az utolsó pillanatot, s az Úr testének vétele után adta ki lelkét, hogy már most szent közösségben örvendjen az angyalokkal, kiknek életét élte a földön.” Így mondja ezt hű diákopusa, Paulinus, aki Szent Ágoston biztatására megírta életét. Az egész Egyház gyászolta. A milánóiak mind, pogányok és zsidók is, tódultak a székesegyházba, ahol föl volt ravatalozva. A keresztségre összegyűlt sok hitjelöltnek megjelent oly határozottan, hogy ujjal mutatták – gyönyörű csillag ragyogott a feje fölött. S ott ragyog a feje fölött szentségének, szellemi nagyságának csillaga nem halványodó fénnyel, s írásai mindmáig legékesebb sugarai.

Kollekta. Deus, qui pópulo tuo aetérnae salútis beátum Ambrósium minístrum tribuísti: praesta, quaésumus; ut, quem Doctórem vitae habúimus in terris, intercessórem habére mereámur in caelis. Per Dóminum nostrum Iesum Christum, Fílium tuum: Qui tecum vivit et regnat in unitáte Spíritus Sancti, Deus: per ómnia saecula saéculórum. Amen.

Szentlecke. 2 Tim 4,1-8
Evangélium. Mt 5,13-19