kb. 13 perc olvasás
Sportágsirató – N. Pál József publicisztikája
Imádtam gyermekként a nagy erejű hősöket, s képzeletemben a mese és a valóság összeért. Hittem, oly ember, mint Toldi vagy Kinizsi nincs ma már, abban meg biztos vagyok, hogy Petőfi János vitéz-beli sorait („Markos gyerek volt ő, húsz legénnyel kitett, / Noha nem érte meg még hússzor a telet.”) szó szerint – tudniillik: hússzor erősebb volt az „átlagembernél” – értettem ötévesen (apám olvasta föl a hosszú költeményt nekem). Hány kiló lehetett a malomkő, amit Toldi eldobott, meg amit Kinizsi tálcának használt, ilyesmik után érdeklődtem a falumbéli bácsiknál, de nemigen válaszoltak. Egymagamban fantáziálgattam tehát tovább.
Az igazi versengéssel találkozva hogyne lett volna fontossá számomra a súlyemelés, annál inkább, mert akkortájt magyar sikereknek is örülhettem néhanap. Meg hát ez „igazságos”, gondoltam, ki mennyit emel, pontosan mérhető, nem a bíró sípja, a pontozó látószöge dönt, és szurkolni is kezdtem a tévében, rádióban követhető világversenyeken. Veres Győző, Tóth Géza nevét a félmúltból ismertem inkább, Földi Imre lett a kiválasztottam, akinek – két olimpiai ezüstöt követő – ’72-es müncheni győzelmére ma is elszoruló torokkal gondolok. Meg még valamire. Szombathelyen rendezték 1970-ben az Eb-t, tőlünk ötven kilométerre, ez borzongatóan misztikusnak tetszett akkor, s a rádió előtt izgulva Bagócs János nevét örökre megjegyeztem. Összetettben győzött váratlanul (a fogásnemenkénti helyezéseket nemigen számoltam) úgy, hogy utolsó, 167.5 kilós lökésénél vagy nyolc-tíz másodpercig tartotta a súlyt, s előbb elvették, majd megadták a gyakorlatát. Tizenkét éves múltam, s e pillanat sokáig lelkesített. Cseh Lacival, Takó Lacival – dróttal összekötött téglákból, seprűnyélből – „súlyemelőkészséget” szerkesztettünk, s el is jutottunk harminc-negyven kilóig talán.
Hittem, hogy a súlyemelés igazságos, ahol az öröm és a bánat karöltve jár, de azt, hogy ami leginkább egyértelmű volt, nemsokára az egyértelműség hiányának csimborasszóját jelenti, nem tudtam elképzelni akkor. Hogy amit látok, csalás lehet, s ami a biztonságot, a pontosságot (a mérhetőséget) jelentette nekem, az a leginkább támadható. Mivel a számszerű adatok – így a rekordok javításának is – bolondja voltam, növő gyanúmat elhessegettem évekig, de (az érettségizés korához érve) nem áltathattam magam tovább. Emlékszem, volt egy szelíd arcú, alig húszéves 110 kilós bolgár gyerek, Valentin Hrisztovnak hívták. Csodáltam őt a Montrealt (’76) megelőző világ- és Európa-bajnokságokon. (Az a hír járta, hogy nehézsúlyúként az ólomsúly lökésvilágcsúcsát készül megdönteni.) Isten bizony, nagyon szurkoltam neki, erre az olimpián önmaga legjobbjaitól súlyos kilókkal elmaradva versenyzett, s győzött ugyan, ám eredményét tiltott szerek használata miatt megsemmisítették nemsokára. De nemcsak ő járt így, hullottak más nagyságok is (Baczakó Péter ily esetnek köszönhetően lett bronzérmes – utólag). Nemcsak az atlétika, az úszás, a gyorskorcsolya több számában, látványossá lett a „fejlődés” ebben a sportágban is. Földi Imre ’72-es világcsúcsát ’76-ban 12.5, ’80-ban 25 kilóval verték „képzeletben” (már nem szerepelt a fogásnemek között a nyomás), jött egy Janko Ruszev nevű bolgár, aki majd’ 200 kilót lökött ama súlycsoportban (67.5), amelyben tíz évvel korábban 167.5 kiló alatt tántorgott (s állt meg!) az én emlegetett Bagócs Jánosom.
Moszkvában nem volt doppingeset (az egész olimpián sem!), ott a szocialista embertípus ideáljának megfelelve nyilván mindenki „tiszta” volt, nekünk – Baczakó bravúraranya mellett – egy szelíd bronz (Szalai György) jutott. Los Angeles – béketáborbeliek nélküli – súlyemelő-eredményei szinte nevetségesnek tetszenek a sorban, mi, magyarok kezdtünk megélénkülni újra – Szanyi Andor, Barsi László összetett világbajnoki győzelmei ’85 és ’87-ben –, aztán Szöulban (’88) beütött a krach, s – az Erdélyből jött magyarok, Czanka Attila, Feri Attila, Farkas Zoltán s mások sikerei ide vagy oda – ebből talpra állni azóta sem tudtunk igazán.
Ama ötvenes-hatvanas évek fordulójától induló, majd gyorsuló sportparadigma-váltás, aminek lendkerekét a szervezettség, a média és az orvoslás egyre radikálisabb beépülése adta, a doppingproblémát is hozta magával természetesen, s e folyamatban az „üldözés” – a szerek elleni harc – mindig (máig így lehet!) az újító lelemények után kullogott. Magam e harc törvényein – mert bizonyítani semmit sem tudok, s mert sem megtébolyodni nem akarok, sem a sportot „elhagyni” nincs szándékomban – sosem gondolkoztam igazán, ám illúzióim sincsenek, így vallom: e „probléma” döntő tétje az újabb kihívásokra való reagálási képességek épen tartása, folyamatos „élesítése” lett idővel. Egyszerűbben: az, hogy az élmezőnyhöz – némely atlétikai számban különösen, a súlyemelésben meg pláne! – az orvosi „segítség” is kell, nyilvánvaló volt a hatvanas évek második felétől (?) már, a kérdések kérdése az „elfedési” – szóval a cucc kimutathatóságát meggátló – készségek tökéletesítése lett, s ebben egyre kevésbé tartottuk a „világszínvonalat”. Az NDK-sok, a szovjet, a bolgár súlyemelők, atléták (s más nemzetbeliek is alighanem) „hogy csinálták” évtizedekig, nem tudhatom. Azt ellenben, hogy mi magyarok Szöulban (’88) s még Athénban (2004) is a hagyományos módon próbáltunk „ügyeskedni” – lásd dobóatlétáinkat – igencsak gyanítani merem. (A „hagyományos” ügyeskedés az idegen vizelet leadását, leadási kísérletét jelentette persze!)
Gyermekkorom hőse, Földi Imre szavaira emlékszem élesen. Nerobolt szedtünk, mindenki azt szedte, s nem akartunk lemaradni mi sem, mondta 1989–1990 táján a rádióban. Meg a szöuli ezüstöt elbukó Szanyi Andor megtörten legyintő szavaira, jóval a történtek után: húszéves NDK-s gyerek 200 kilót szakít, ne mondják már, hogy a rozskenyértől! A ’87-ben 235.5 kilót lökő, ’85-ben összetett világbajnoknak a beismerést s a sportágat belengő álszentséget együtt megvilágító szavai voltak ezek számomra, akkor, midőn súlyemelésünk végzetesen megroggyanni látszott. Ami bizonyos: e sportot övező tekintély tovatűnt, s az említett erdélyi kontingens hozta sikerek (Feri Attila bronza Atlantában s egyéb érmek világversenyeken), meg a női szakág eredményei – Márkus Erzsébet, Krutzler Eszter olimpiai ezüstje (2000, 2004), Likerecz Gyöngyi világbajnoki címe (2001) – ellenére nem is újult meg az azóta sem. Olimpiai pontot 2000-ben szereztek legutóbb a magyar férfiak, Athénban megint buktunk, s már az egy kvalifikációnak is örülni kellett az utóbbi három játékokon. Mindezt Kőszegi György, Holczreiter Sándor, Szűcs Lajos, Horváth György, Baczakó Péter – valamennyien olimpiai arany-, ezüst- és bronzérmesek voltak 1972–1980 között! – az égből figyeli már. Mind meghaltak – ötven előtt vagy ötvenegynéhány évesen…
De elhunyt a sportág valaha élt legnagyobbja, a bolgárból törökké lett „zsebherkules”, Naim Süleymanoglu is (Istenem, világcsúcsot emelt tizenhat évesen!) néhány hónappal túl az ötvenen, s rendre áll a bál a súlyemelés körül általában. Hogy a „tarthatatlan” világcsúcsok töröltessenek, többször átrendezték, megkavarták a súlycsoportokat, nincs is kedvem az egészet követni már. A 2008-as és a 2012-es játékok kapcsán immár hatvanegy (!) pozitív esetet mutattak ki utólag, de azért jönnek-jönnek az új rekordok rendületlenül. Lasa Talahadze, a majd’ kétméteres, 170 kilós grúz emberhegy 220 kilót szakított és 264-et lökött (tesztversenyen 222-t, illetve 267-et is) a feje fölé, az ázsiaiak – nem csak a dobogón? – megállíthatatlannak tetszenek.
Mindenki gyanakszik, gyanúsít, 2017-ben nagy veszélybe került a sportág olimpiai részvétele, 2019 márciusában – a nemzetközi szövetség ígérte: mindent megtesz a „tisztaságért” – már dicsérte a reformokat a NOB. Aztán lett nagy zűrzavar. Húsz év után távozni kellett a korrupcióval és sikkasztással megvádolt Aján Tamás elnöknek. A rendezetlen viszonyokat tapasztaló Thomas Bach NOB-főnök „aggódni” kezdett – a játékokról kitiltás esélyét lebegtette meg újra – a néhány napos hír szerint. Erre az elnökség a januártól ügyvivő elnök, reformokba kezdő amerikai hölgyet, Ursula Papandreát távolította el puccsszerű módon, s helyére azt a „rossz hírű” thaiföldi sportvezetőt (első alelnököt) tolta föl „ideiglenesen”, akinek hazája – sorozatos doppingesetek miatt persze – nem küldhet versenyzőt Tokióba! Mi lesz itt még?
Rég nincs illúzióm már – magunkra nézvést sem (eddigi utolsó Európa-bajnokunkat, a 2018-ban szakításban első Magát Krisztinát tegnap meszelték el másodszor is, most nyolc évre, tehát „örökre” alighanem) –, ám a jó fél évszázada fülemben rekedt tárcsacsattogás mégis hiányozna nekem az olimpián!
*
Élete legkedvesebb zaja a tárcsák csattanása volt
ÁGHASSI ATTILA
A súlyemelés második magyar olimpiai aranyérmese, Baczakó Péter könyörtelenül kihasználta ellenfele hibáit a moszkvai olimpián. A szakítás után még csak könnyebb testsúlyával vezetett, lökésben növelni tudta az előnyét.
Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, időrendben emlékezünk a győztesekre. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.
16 éves korában ismerkedett meg a súlyemeléssel a BKV Előrében, barátja csábította le az edzőterembe. Nem a kocsmai, mutogatós erő érdekelte Baczakó Pétert, hanem a versenyzés. Ercsiből járt be a fővárosba, nem bánta, ha hajnali négykor kell kelnie, és az sem, ha csak este tízre ért haza. Egy évvel a kezdés után már ifjúsági bajnok, 1973-ban már a válogatott keret tagja volt, és a havannai világbajnokság résztvevője. Első érmét a 82,5 kilósok közt szerezte 1975-ben a moszkvai világbajnokságon, egy bronz lett az övé.
Egy év múlva a montreali olimpián ugyanebben a súlycsoportban bronzérmes az évkönyvek tanúsága szerint, de a dobogón nem állhatott, mert eredetileg a negyedik helyen végzett, ám később az ezüstérmes bolgár Blagojevet kizárták. Postán kapta meg a bronzérmet, egy kávé mellett adták át neki, de annyira nem tudott örülni neki, mintha a verseny után díjazták volna.
Az 1980-as moszkvai olimpia előtti vb-ken bronz- és ezüstérmes volt összetettben 82,5 kilóban, az olimpiára azonban egy súlycsoporttal feljebb lépett. A 90 kilósok közt 1979-ben egy Eb-aranyat begyűjtött szakításban, az volt az erősebbik fogásneme.
Úgy érkezett Moszkvába 29 évesen, hogy ez volt az egyetlen aranyérme, és a vezetők sem várták dobogóra, inkább a 4-6. hely valamelyikére. A 90 kilóban Antalovits Ferenc előtte hasonló eredményekkel rendelkezett, mint ő.
A MOSZKVAI OLIMPIÁN VISZONT FORDULT A KOCKA.
A szovjetek úgy döntöttek, hogy azt a címvédő Rigertet nevezik, aki két évvel korábban 100 kilóban lett világbajnok. A montreali olimpián jól versenyzett, de sokáig úgy készült, hogy a 100 kilóban fogja megmutatni a tudását, és az utolsó pillanatban hozták eggyel lejjebb. Mivel az utolsó időszakban az átlagnál extrémebben kellett fogyasztania, ezért nem érkezett a legjobb erőben a rajtra.
A bolgárok a 20 éves Alekszandrovot nevezték, akinek ez volt az első jelentősebb versenye. Ezt az esélyt kellett kihasználnia a 171 centis Baczakónak. A nevezési listát látva egy éremre már esélyesnek gondolták a magyar szakemberek.
Ezen az olimpián nem állt a magyar súlyemelők mellett a szerencse eddig a napig, elég csak a legkönnyebbek közt induló Oláh Bélára gondolni, aki ugyan pontosan annyit emelt, mint a győztes szovjet, mégiscsak negyedik lett, ugyanis négyen emeltek ugyanannyit, amennyit a Nyírvasváriból induló versenyző, és ő volt a legnehezebb a kerek 52 kilójával. Pár deka döntött a sorrendről
AMIKOR A VERSENY ELŐTT KÉRDEZTÉK BACZAKÓT, MIBEN BÍZIK, A BRONZOT NEVEZTE MEG.
Reálisan nézve ugyanis nem volt esélye az aranyra, valami mégis hajtotta, és nem akarta megadni magát, nem akart megfutamodni. Megemlítette ellenben a norvég Leif Jenssent. Jenssen hasonlóan készült fel, voltak nála jobbak, de az 1972-es olimpián mindkét szovjet favorit kiesett előle, ő pedig élt az eséllyel. Baczakónak még csak két rivális botlásáért sem kellett szurkolni, elég volt, ha az egy szovjet rossz napot fog ki.
Baczakó nem kezdett túlzottan magasan, 162,5 kiló volt a kezdősúlya, magabiztosan kiszakította, majd másodszorra öt kilót emeltetett, a harmadik gyakorlatára pedig teljesítette a 170 kilót. A címvédő Rigert erre a súlyra nevezett be, de a visszaemlékezések szerint érezhető volt az enerváltsága, tompasága. Az első gyakorlatát rögtön elrontotta, aztán a másodikat is. Harmadszorra már feszülten érkezett, és akkor sem bírt el a súllyal.
Így a legnagyobb favorit elköszönt a versenytől. A bolgár pontosan annyit szakított, amennyit Baczakó, mivel azonban a magyar 30 dekával könnyebb volt nála, a lökésben nem maradt más feladat, minthogy ugyanannyit emeljen. Versenyben volt még a lengyel Walo és a keletnémet Mantek is, no meg Antalovits is, ám érezni lehetett, hogy az aranyérem a bolgár és Baczakó között talál gazdára.
202,5 kilón kezdett a magyar, megcsinálta. A bolgár erre 205 kilóval felelt – pocsék gyakorlata volt, sokak szerint szabálytalan is, de a három bíró közül csak egy vette el -, és máris ő ugrott az élre. Baczakó 207,5 kilóra ment ki, és a gyakorlata hibátlan volt. A bolgár máris kényszerben volt, 5 kilóval emeltetett, mert a holtverseny számára előnytelen, így ha ő is teljesíti a 207,5 kilót, azzal marad a második helyen.
Alekszandrov 210 kilón rontott. Baczakó sem boldogult vele, neki így 207,5 kiló került a neve mellé. Azt már tudta, hogy érmes lesz, csak azt nem tudta, hogy az aranyérem meglesz-e.
JÖHETETT ISMÉT A BOLGÁR. A TÉT ÓRIÁSI VOLT, MERT HA ALEKSZANDROV KILÖKI, Ő A GYŐZTES.
Baczakó élete utolsó interjújában, amit az Indexnek adott, így idézte fel az utolsó pillanatok izgalmát. „Rigert kiesése nem nyugtatott meg, nem hitette el velem, hogy esélyessé léptem elő. Utána sem kapkodtam, mint ahogy addig sem, a négy évvel korábbi részvételem épp erre tanított meg. Úgy voltam vele, nem kockáztatok a lökésben sem, legyen meg a tuti ezüst, mert addig nem volt még magyar érem. Megcsináltam a gyakorlatomat kétszázhét és fél kilón, aztán Alekszandrov jött. Na, akkor már izgultam. Nem szurkoltam ellene, de akkor már hevesen vert a szívem, mert ott voltam a nagy lehetőség kapujában.
Megalázták a tolószékbe kényszerült olimpiai bajnokot
A súlyemelő Baczakó Péter Moszkvában majdnem négyszáz kilót mozgatott meg, most már a lábát is alig tudja. Volt klubja megfeledkezett róla, az állam váratta a jutalmára, de már tudja, kik a barátai és nem adja meg magát a rejtélyes betegségnek.
Akkor egycsapásra kudarcként éltem volna meg a második helyezést, amit látatlanban simán elfogadtam volna. Nem mertem odanézni a bolgár emelésénél, elfordultam, de tisztában voltam vele, hogy a mellére veszi a súlyt, de azt is hallottam, hogy nagyon gyorsan lekerül onnan. Az egész életem legkedvesebb zaja volt a tárcsák csattanása.”
Újra igazolódott, furcsa sportág a súlyemelés, mert a terem egy részében nem annak szurkoltak, aki a dobogóra lépett, és a mázsákkal küzdött, hanem annak, aki már az öltözőben volt. Földi Imre nyolc évvel korábban pontosan így érte el élete legnagyobb sikerét.
Baczakó végül 377,5 kilóval nyert, pontosan annyival, mint az 56 kilós Földi Imre 1972-ben. A rejtély feloldása: akkor még három fogás volt, és a nyomás is szerepelt a programban. Baczakó Péteré lett a 111. magyar arany, a sportág azóta nem ünnepelhetett aranyérmest. A Magyar Ifjúságban jelentek meg a győzelem utáni gondolatai:
„Ha végiggondolom, hogy ennek az aranyéremnek a bűvöletében hány évet töltöttem a súlyemelő teremben, mennyi időt az edzőtáborban, ha végiggondolom, hogy hányan kaptak előttem hasonló esélyeket, miközben én csak vártam, a küszöbön lestem. Hát, akkor úgy érzem, hogy megérdemeltem. Egyszercsak azt éreztem, hogy zúg a taps, felkapnak, levegőbe dobálnak. Én lettem az olimpiai bajnok.”
Aján Tamás akkor negyedik éve volt a nemzetközi szövetség (IWF) főtitkára 1980-ban, sokan gratuláltak neki, és mint mondta, ennél nagyobb öröm nem is érhette volna. Az osztrák elnök, Gottfried Schödl annyit mondott, méltó az aranyra Baczakó, már csak azért is, mert a verseny napján boldogult azzal a súllyal szakításban, amivel Rigert nem. Ha még két napig beszédtéma is lesz Rigert kudarca a sportágon belül, hosszú távon – pláne a sportágon kívül – csak a magyar dicsőségére fog emlékezni mindenki.
Baczakó kétéves kislánya, Katalin édesanyjával otthon nézte a versenyt, a felesége utóbb elmondta, ő kísérte ki a reptérre a férjét, és jó kabalának bizonyult, hogy egyszer sem beszéltek helyezésekről, éremről, kilókról. Kislányát az aranyérem is érdekelte hazatérése után, de Misa mackó, az olimpiai kabalafigura még jobban.
1982-ben még vb-bronzérmes volt, de már egyre nehezebben tudta tartani a lépést, egy év múlva megsérült, és már eszébe sem jutott, hogy felkészüljön a Los Angeles-i olimpiára. 1985-től edző lett, a 2004-es olimpián a tanítványa, Krutzler Eszter ezüstérmes lett. A sportágnak ez az utolsó ötkarikás érme.
Baczakó 2008-ban, 56 évesen halt meg, gyógyíthatatlan betegségben