Rím – népköltészet

rím

ritmikai szakaszok határpontján álló azonos vagy hasonló hangok ismétlődéséből adódó összecsengés. A → vers legáltalánosabb ritmikai szakasza a → verssor (sorfél, sorrész), a rím ennek elején, közepén s leggyakrabban a végén helyezkedik el, részben jelzi az adott szakasz végét, részben pedig kisebb-nagyobb egységekbe (sorpár, versszak) össze is foglalja. A rím nem a szemnek, hanem a fülnek szól: a vers vagy a → dal szövegének zenei hatását fokozza. Régibb formája a ritmusképző alliteráció (betűrím, előrím), amelyet a dallam és a szöveg elválásával párhuzamosan a végrím (sorvégi rím) szorított ki. Míg a → ritmus mindenfajta verselés nélkülözhetetlen kelléke, a rím újkori vívmány és elterjedése után sem vált kizárólagossá. Az irodalomban nagyobb a szerepe, változatosabbak a típusai, mint a dallamra énekelt népköltészeti szövegekben. Egyes népek (pl. déli és keleti szlávok) népköltészete a legutóbbi időkig inkább rímtelen, mint rímes volt, de ahol a rím befogadást nyert, ott sem kizárólagos [pl. nálunk a régi stílusú népballadák (→ ballada) között szép számmal találunk rímtelen vagy csak kevéssé rímes változatokat]. A rím újkori elterjedése előtt is voltak már bizonyos kezdemények, valószínűleg a → gondolatritmusban alakult ki a sorzárlatok összecsengésének igénye, eleinte az → ismétlés elvén alapulva (– Kit délelőtt raktak, délután megomlott, Kit délután raktak, az éjjel megomlott…), majd más kifejezéssel élve, de azonos nyelvtani alak segítségével (– Amit raktak délig, leomlott estére, Amit estig raktak, leomlott reggelre…); nem valószínű, hogy párhuzamosságon (párhuzamos szerkezeten) kívül rím a középkor előtt kialakult volna. A versszakokra, sorokra tagolt, végrímes forma nagyjából a 12. sz.-tól jelentkezett Ny-Európában és terjedt szét a latin nyelv segítségével. A legtöbb népköltészet befogadta, a mienk is; fejlettebb formáinak kialakulásában számolnunk kell nyugati mű- és népköltészeti hatásokkal. – A rímeket többféleképpen osztályozzák. Az elég bizonytalan mércét jelentő hangzósság szerint van → asszonánc és tiszta (teljes, szabatos) rím; az előzőben jobbára csak a magánhangzók, az utóbbiban már a mássalhangzók is összecsengenek (– Gyertyavilág ellobban; Ölelj engem még jobban!). Különösen kellemes tiszta rímek azok, melyekben az első, ún. hívó és a második, az ún. válaszoló más-más nyelvtani kategóriába tartozik (– Elindulnak, mennek-mennek, Hosszú útnak, rengetegnek…). Nyelvünk jellegéből következik az ún. rag- és képzőrímek túlsúlya, ritka esetben tudják kiküszöbölni (– Ne félj, rózsám, ne rettegj, Mert itt vagyok melletted!). A tiszta rím szélső, egyben régies formája is az önrím, népköltészetünkben eléggé elterjedt, de közmondásos egyhangúságát a dallam, a tartalmi fokozatosság (– Kocsmárosné, ide halat hozzon kend, Amellé meg citromos bort adjon kend!, – Ha én ezt így tudtam volna, Dehogy megölettem volna: Fiamnak fogadtam volna…) és a különféle összetételek (– Halljátok meg szómat, két magyar úrfiak, Atyám tömlecéből szabadult ifiak!…) is sokban enyhítik. A magyar népi verselésre is a vegyes (asszonáncos, tiszta stb.) rímelés a jellemző. – A rímszavak terjedelmét a → szótagok számával mérjük. Ritka és nem a legjobb rím az egyszótagos (– Nem szólhatok fiam, mert a kőfal szorít, Magos kövek között vagyok berakva itt; – Jaj, de sáros, jaj, de hosszú ez az út, Amelyiken kilenc betyár elindult!); a legtöbb rím két és három szótagra terjed (– Mennek, mendegélnek Déva vára felé, sem hintót, sem lovat semmi baj nem lelé; – Ha visszafordulok, hajtok egy tehenet, Kiér a mészáros bánkót ád eleget…) A négy- és ötszótagos, valamint a még hosszabb rím nagyon ritka, esetleg több szóra is kiterjedő ún. összerakó vagy mozaikrím formájában fordul elő, ezeket nem is mindig lehet elválasztani a kínrímtől, rímjátéktól és a népköltészetben a → refrén (réja) alakját is felölthetik (egy példa: – Három szabólegények, mek-mek-mek, Egy kocsmába betértek, mek-mek-mek…). – A ritmikai szakaszban elfoglalt helye szerint a rím lehet: előrím (alliteráció), középrím (– Arany-ezüstért, cifra ruháért, Leányt el ne végy koszorújáért!…), a legtöbb a végrím vagy sorvégi rím. – A hívórím és a válaszrím egymástól való távolságát is mérhetjük, így vannak szomszédos (páros, csoportos vagy bokorrímek, továbbá halmazrímek vagy rímhalmazok) és távoli rímek (félrím, visszatérő rím, keresztrím, ölelkező rím stb.). Mindezeket rímképlet segítségével fejezzük ki, melyet az ábécé első kisbetűiből (aa, bb, cc stb.) alkotunk, az ún. rímtelen vaksor pedig az x jelet kapja. A magyar népköltészetben a páros rím a leggyakoribb, különösen kedvelik az új stílusú, 7, 8 és 11 szótagos sorú dalok (aa-bb: – Szeretem a kék ibolyát; Özvegyasszony barna fiát. Ha én aztat nem ölelem, Gyötör engem a szerelem.); a balladákban ritkább (– Készítsd a hintómat, Fogd bé hat lovamat…). A hármas rím ritkább, eredhet ismétlésből (– Beteg az én rózsám, szegény, talán meg is hal; Ha meg nem hal, kínokat lát, az is nekem baj; Ha meg nem hal, kínokat lát, az is nekem baj…), vagy rímtelen sorral társul (xaaa: – Eresszen el ingem Erdőbe jácodni, Mezőbe nyargalni, Virágokat szedni!). A négyes, ötös és hatos rím bokor- vagy csoportrímnek tekinthető, tulajdonképpen a páros rím többszöröződése és azzal majd mindig vegyesen fordul is elő (aaaa: – Hallod-e te, jámbor gazda; Van-e jó bor a faluba? Ha van jó bor a faluba, Hozz egy kupát vacsorára!). Mindezek az egymás melletti, közeli rímek egymással és a rímtelen vaksorokkal nagyon sokféle változatban elvegyülhetnek. – Az ún. távoli rímek képlete kötöttebb, ezek ritkábbak is a magyar népköltészetben, így pl. a visszatérő (aaxa) rím elvétve fordul elő, a hat szótagos sorokban azért gyakoribb, mert elképzelhető, hogy középrímes tizenkettesekből lettek (– Szerelem, szerelem, Átkozott gyötrelem, Mért nem termettél meg Minden fa tetején? Minden fa tetején, Diófa levelén, Hogy szakasztott volna Minden szegény legény?…). Ugyancsak a hat szótagos sorokban fordul elő a félrím is, egyéb sorfajtákban ritka (– A konyhán forgódtam, Cserefát égettem; Cserefának füstje Húzta ki a könnyem…). A keresztrím (abab) párhuzamos szerkezetekben, főként a balladákban fordul elő (– Neveljük fel ott őt Gyenge bárányhússal, Ne töltsük be mezőt Ártatlan sírással!; – Itt es kerekedik Egy kerek dombocska, Rajta nevelkedik Egy édes almafa…), a dalokban ritka (– Lehajtom fejemet Rózsám a válladra, Hullatom könnyemet Hószínű nyakadra.). Egyéb rímfajták népköltészeti előfordulása jelentéktelen. – Irod. Lükő Gábor: A magyar népdalszövegek régi stílusa (Népr. Ért., 1957); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961).

*