Recseg a ripacs

Nehéz megszólalni. De muszáj! Pontosabban, nem lehet nem megszólalni!

Sajnos túlontúl hosszú, de legalábbis a kelleténél jóval hosszabb időt voltunk kénytelenek eltölteni az akkor még nem Európa kulturális fővárosaként, csak Mediterrán Moszkvaként emlegetett Pécs, a posztkommunizmus utolsó déli fellegvárának főterén, a Széchenyi téren, tiltakozva ez ellen a szarházi ripacs ellen, aki szembeköpött egy egész nemzetet. Kánikula, szél, eső, hó kint talált bennünket. Mégis, úgy tűnik félmunkát végeztünk, mert még mindig itt van, jelentkezik, kéri a labdát, passzolnák mán neki is kicsinykét. Még mindig jártatja a száját. Nem is akárhogyan.

Annak idején, amikor megjelent róla Debreczeni József könyve, szintén hasonló helyzet állt elő, egyszerűen muszáj volt billentyűzetet ragadni. Így készült el az a tíz részből álló sorozat, amely „A régi-új miniszterelnök?” címet viselte és a szerző „Műminiszterelnök” című kötetében ma is olvasható.

http://www.johafigyelunk.hu/index_jhfbooks.html

Idézet Debreczeni József „Az Új miniszterelnök” című könyvének 204. oldaláról:…

„Dobrev Klára szerint két oka van annak, hogy „Feri itt is pillanatok alatt irányítói pozícióba került”. Egyrészt, mert igazi „vezérbika”-alkat, másrészt, „mert különleges képessége van a stratégiai gondolkodásra. A felmerülő problémákra szinte azonnal tud strukturális megoldást adni. Nagyon gyorsan meglátja a dolgok lényegét, nagyon gyorsan szintetizál, szóval látja a fától az erdõt. Pontosabban a fákat is meg az erdőt is látja.”.

Előző alkalommal azt találtam írni, hogy buta népnek ostoba vezető dukál. Francisco legutóbbi recsegős beszédéből – vagy talán inkább ordítozásából – melyet az internet hangelcsúszásos változata után immáron a Hír TV jóvoltából mindenki teljes egészében, vágatlanul is láthatott, számomra az tűnik ki, hogy ez az ember csak és kizárólag itt, egy elbutított, meghülyített, megvezetett, a gondolkodástól végképp el- és leszoktatott buta és ostoba nép esetében lehetett sikeres. Kicsit emlékezteti az embert arra, amikor akkorát hazudnak, hogy józan gondolkodású ember azt mondja magának: „á, ekkorát nem lehet hazudni, úgyhogy ez egészen biztosan igaz”. Pedig dehogynem! A legeslegelső pillanatban talán még támad egy aprócska kis kétely, amolyan zsigeri, amely ösztönösen meg van az emberben kiirthatatlanul, ami azt mondja, ez az ember nem normális, de aztán kezdetét veszi a színi előadás, ha tetszik, beindul a megdolgozás. Mi pedig hátradőlünk képzeletbeli karosszékünkben, és élvezzük, hiszen a színházat mindenki szereti. Már akkor megjön a kedvünk, amikor féligazságok hangoznak el (ki tudja, tán a beszélő fél az igazságtól?), és ez még akkor is így van, ha kétségkívül meglehetősen sajátságos a darab stílusa. No, de hát az ósdi, hagyományostól eltérőhöz való hozzászoktatásra itt volt nekünk Alföldi művész úr egyedi hangvételű darabokat produkáló tevékenysége évek hosszú során át. Nem igaz?

Szemelvények egy ripacs hattyúdalából. Vagy valami hasonló. Nagyjából így lehetne összefoglalni azt, amit ebben a laza félórácskában láthattunk, hallhattunk, végig szenvedhettünk, szórakozhattunk, kinek-kinek ízlésvilága és hangulata szerint.

Őszöd igazsága? Vajon milyen igazság az, amit nem a nép elé kiállva mond el a miniszterelnök, hanem darab idő múltán úgy kell kiszivárogtatni?

Legalább bokáig benne járunk már a XXI. században, és akkor ez a majom megint előrángatja a legvidámabb barakkot? Minek? Arra olyan büszke? Arról nem is beszélve, hogy ők is ugyanazt csinálták, amit most Viktor király, legfeljebb nem ennyire nyíltan és gátlástalanul.

És akkor gyüjjön egy amolyan mezei elemzés, mondjuk leendő média- és politológus szakos hallgatók, valamint az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alá merítkezni szándékozó szociológushallgatók számára.

Mindjárt a beszéd legelején újra előkerült a qrva ország. Biztos panel, erre holtbiztos, hogy ugranak. Minden oldalon. A kevés megmaradt rajongó számára ez jelenti a felütést, az alaphang megadását, ilyenkor veszik fel az üzemi fordulatszámot.

A sors kegyetlen tréfájaként, fura, már-már grimasszal felérő fintoraként ország-vezető  –  tisztsége szerint  – „felelős magyar miniszterelnök” lehetett egy ilyen felkapaszkodott szarházi, akinek semmi sem szent. Nem tiszteli sem egykori hivatalát, melyhez a Jóisten kétségkívül nem adott néki kellő tálentumot, sem az országot, melyben nagy általánosságban tartózkodni szokott. Ez az útszéli kocsmatöltelék stílus, mely kétségkívül úgy áll egy miniszterelnökön, mint tehénen a gatya, amellett, hogy méltatlan a Hazához, az általa betöltött magas hivatalhoz, egyúttal rendkívül megalázó is.

„Nem azért álltunk politikusnak, mert autófényezőnek szar már lenni!”

Csak egyetlen kérdés a tisztelt Olvasóhoz (hogy stílusosak legyünk): Ön fényeztetne Gyurcsány mesternél?

Aszongya Francisco, minden vágyuk az volt, hogy nekünk jobb legyen.

(Tudják, ez az átsegítem a nénit a túloldalra, ha akarja, ha nem. Értsd: segítek rajtad akkor is, ha beledöglesz! Csak, hogy örüjjé b… meg!)

Jobb lett? – kérdezném, de nem kérdezem, hiszen „hősünk” erre is megadta már a választ korábban, mely ekképpen vált ismeretessé a tisztelt nagyérdemű számára: „Lófaszt Mama!”

A politikai ripacs szánalmas vergődését látva érti meg igazán az ember – a miniszterelnök úr szava járásával –, mennyire szar érzés lehet kiesni a pixisből. De talán még ennél is szarabb érzés lehet, amikor tudatosul benned, a többiek jelenleg is erőteljesen taszigálnak a végállomás, a történelem szemétdombja felé, szabadulnának most már tőled. Számukra már csak a letehetetlennek tűnő kolonc vagy, akitől meg kell szabadulni, mégpedig bármi áron. Egyszóval: mész a levesbe! Már nem kifizetődő egy vágóképen mutatkozni veled!

Nagy Imre értette! – mondja Francisco. Ő maga – ezek a saját szavai – „érteni vélte!”

Ez azé’ nem ugyanaz, ugye? Tessék odafigyelni rá! Árnyalatnyi különbség ugyan, de helyi érték szempontjából roppant lényeges!

Mit nekünk Nagy Imre térdei! Ugyan kérem! Ide nekünk az oroszlán helyett Nagy Imrét! Majd mi, és csak is mi, hiszen rajtunk kívül erre más nem képes, majd mi felérünk Nagy Imre szellemiségéhez!

„A mi országunk tele van reménnyel és álommal!”

Csak éppen azt nem értjük, hogy a rossebbe van az, hogy szinte mindig mások reményei és álmai válnak valóra, soha nem a miénk? Érdekes módon ez is csak a sajátos összetételű, különleges anyagból gyúrt és ennek megfelelően szocializálódott új burzsoázia számára fenntartott privilégium ebben az országban.

Abban az országban, ahol mikor megszületsz, igenis az a kérdés, ki volt apád, meg anyád. Sokszor még ma is. Az államszocializmusban karriert befutottak ivadékai valahogy mindig a hatalom közelében érnek révbe jól fizető állásokban, de legalábbis – kizárólag a választások után, természetesen – derül ki az újonnan parlamentbe került szigorúan ökopárt első emberéről, hogy munkásmozgalmi felmenővel büszkélkedhet, méghozzá nem is akármilyennel!

És akkor nem az számít, hogy ki volt az apád, meg az anyád?! Ugyan kérem!

Tehetségről, szorgalomról jobb lesz szót sem ejteni annak, aki nemcsak Rozs Szabolccsal, de szakdolgozatával is közelebbi ismeretségbe került. Ja, hogy szorgalmasan másolt meg jegyzetelt? Aha! Így már értem az összefüggést.

„Azt gondoljuk, ez mindőnk országa. Ez a mi országunk.”

Akkó’ mi a rossebér tettétek tönkre? Miért raktatok rá további irgalmatlan adóterhet? 25 milliárd dollár tényleg sok pénz. Főként más kontójára urizálva, más megfelelő alkatrészével való csalánveregetés közepette!

Legyél az, ami lehetnél?

Ahogy Hofi mondaná: „Na, ne fárasszá’ Pubi!”

Ekkora diplomás munkanélküliség mellett nem leszel az, ami lehetnél. Persze, erre is kínált már megoldás korábban ugyancsak ripacs őkelme, akinek nem tetszik az általuk elképzelt Magyarország, szedje a sátorfáját, ’oszt jó napot! „El lehet innen menni, tessék!”

És talán gondolkodjon el a tisztelt Olvasó azon is, milyen az, amikor valami rohadt jó! Ugyanis, ha valami rohadt, akkor az ugye sok minden lehet, csak éppen jó nem. De hát ez már csak az én nyelvészeti szőrszálhasogatásom. Vagy talán mégsem csak az. Talán érdemes elgondolkodni azon, mit jelent, ha valaki csak magyarul beszél, s mit jelent, ha valaki igaz, jó, magyar emberként használja ékes, édes anyanyelvünket.

Aztán itt van egy másik örökzöld, a sokat emlegetett sokszínűség. Francisco sem tudott ellenállni a csábításnak. Tán saját kútfőből, tán a kommunikációs csapat tanácsára, kihagyhatatlan panelnek bizonyult ez is.

Ami engem illet, én már torkig vagyok a sokszínűséggel. Legalábbis azzal a Mao Ce-tung-féle „Virágozzék ezer virág” típusú kirekesztő sokszínűséggel, melybe a szivárvány összes színe belefér, csak éppen a magyar trikolór piros fehér zöldje számára nem marad már elegendő tér ahhoz, hogy gyönyörködhessünk benne.

S ha már nemzeti húrok csapkodásába kezd a botcsinálta zsurnaliszta, említsük meg a recsegő ripacs tömegkommunikációs ámokfutásának egy másik érdekes momentumát is. Van annak valami diszkrét bája (vagy baja, ki tudja?), amikor az egykori KISZ-funkcionárius – amúgy hithű ateista – arról győzköd bennünket, hogy ő és hasonszőrű elvtársai lennének Szent István igazi örökösei. A többiek (az ő szavaival: azok a majmok) csak ugatják a témakört.

Ezzel mutat nagyfokú rokonságot az a nem kevésbé szórakoztatóan irritáló mozzanata a kiselőadásnak, amikor Francisco a megbánás legkisebb jele nélkül gyakorlatilag se perc alatt küdte le megalázóba az összes Magyarországon működő történelmi egyházat. Ateistáék itt már 2:0 arányban vezettek.

„Nem vagytok senkik! Mindenek vagyunk!” – hangzott el egy fél mondat erejéig a valaha szebb napokat is látott őszödi böszmétől. Nem lehet nem észrevenni az ún. ráutaló magatartást, ahogy 2013-ban, az Európai Unió kellős közepén visszalopakodik egy már rég elfeledett unió baljós árnyaként az Internacionálé ide kívánkozó „Semmik vagyunk, s minden leszünk!” sora.

És ez a fehérjehalmaz fröcsög átkozott arisztokratizmusról. Nos, a szocializáció le sem tagadható. 3:0

Szintén ő az, aki arra hívja fel figyelmünket, hogy nem hazudunk! Mármint ők. Közröhej. De ami ebben az egészben igazán elszomorító, hogy ebben az állítólag demokratikus koalícióban senki nem szól neki, hogy vegye már észre magát, már nekik kínos ez az egész, amit csinál. E helyett műsoron tartják a produkciót. Egyre fogy a nézőközönség, a ripacs egyre szánalmasabban „teljesít”, de mivel mégis csak egy volt kormányfőről van szó, a médiafelület folyamatosan biztosított. The show must go on, vagyis a műsornak folytatódnia kell! Kifulladásig. A nagy kérdés: ki bírja tovább? Az igen tisztelt nagyérdemű, vagy a langaléta dumagép?

„Mit szégyelljek?! MIT?!

Hát csak azt, barátocskám, hogy egy ország vezetőjéhez méltatlanul, ráadásul minősíthetetlen útszéli stílusban szembeköptél egy egész nemzetet. Ezt sajnáld, de mégpedig erőst és azonmód! És ha nincs hozzá kellő tehetséged, vagy híján vagy észbéli képességeknek ahhoz, hogy felfogd, mit tettél, inkább húzd össze magad picire, némulj meg, ha lehet egy életre!

És még ez az ember szeretne több államférfit a magyarországi politikai közéletbe! Na erre varrjál gombot, öcsém!

„Mit szégyelljek?! A szenvedélyt!

A szenvedélyt valóban nem kell szégyellni. Csakhogy ez nem szenvedély volt barátocskám, hanem bunkóság, mégpedig a javából, amolyan alpári fajtából való. A szenvedélyt meg lehet érteni, a bunkóságot nem. Mint tudjuk: a stílus maga az ember.

Milyen bátorság az, amikor nem a nép elé kiállva mondja el a miniszterelnök, hogy nem mondtak igazat, hanem csak jóval később, kiszivárogtatás útján kerül napvilágra a dolog? Ez bátorság? Lapítani, mint az a bizonyos „sz” betűs dolog a gazban? Ez lenne a bátorság, mint fogalom újszerű értelmezése? Gondolom, Csernus doktor azonnal megkérdezne, hogy akarsz-e beszélni róla.

És tényleg. Valóban. Megváltoztattátok az országot! Hatalmas költségek árán, melyektől egyelőre úgy tűnik, míg világ a világ, soha többé nem fogunk tudni megszabadulni, élhetetlen hellyé változtattátok ezt a megcsonkított kis Magyarországot. Nem lett jobb belőle, inkább sokkal, de sokkal rosszabb. Már ezért megérdemlitek, hogy menjetek a levesbe! Mindannyian!

Ez a helyzet, kérem szépen!

És tényleg. Valóban. Lehet bőgni, amikor az anya fél szelet üres kenyérrel indítja iskolába a gyerekét, csak kérdezze meg már valaki Fletót, mikor bőgött utoljára?

A mai Magyarországon tevékenykedő parlamenti politikai osztály tagjaira – de legalábbis a gengszterváltás idejéről eredeztethetőkre egészen bizonyosan igaz, hogy – az utóbbi időkben nem jellemző rájuk a való világgal történő erőteljes kapcsolattartás. A Butapest közigazgatási határát jelző táblát is csak a kormányzó erők prominensei hagyják el nagy néha napján egy-egy gyáravatás, vagy repi-esemény kedvéért.

Mindeközben Francisco erőfeszítést akar. Még többet, hogy tényleg jobb legyen. Egy olyan néptől várja el mindezt, mely szinte már így is megszakad, annyit dolgozik. Európában az egyik legtöbbet, és szinte legjobban megadóztatva. Ugyancsak a volt kormányfő szóhasználatával élve: „játékpénzért”.

A másik, szintén elmaradhatatlan kommunikációs panel, mely olyannyira jellemző a két, egymással a profitmaximalizálás érdekében szükségházasságra lépő gyökértelen kasztra, az internacionalistákra és a kozmopolitákra, a világpolgár kontinentális megfelelője: az európai polgár. Franciscónál úgyszintén kihagyhatatlannak bizonyult.

Egy gond van, de az jó nagy! Az európai polgár a „nesze semmi, fogd meg jól” esete, valóban a gyökérteleneknek való. Ami e cikk szerzőjét illeti, elsősorban magyarnak tekinti magát, s csak aztán jöhet minden más.

Visszatérve még néhány gondolat erejéig a szánalmas ripacs vergődésére. Francisco, de nem különben az egész gengszterváltás túlhaladott politikai garnitúrája a továbbiakban vállalhatatlan. Ő, ők a rossz példa, a „hogyan és kikkel nem szabad” kérdésre adandó jó válasz!

Ő, ők azok, akikre egyetlen szavazatot sem szabad leadni a 2014-es választásokon! Se Mumus 1-re, se pedig Mumus 2-re, illetve csatolt részeikre. Elég volt az egymással való riogatásból, a lufi kipukkadt! Ezt tessék most már észrevenni!

Főként akkor, amikor maga Francisco mondja, hogy a tehetség, a tisztesség ide már nem elég, ide valami több, a böcsület is szükségeltetik! Kissé disszonánsan hangzó szavak ezek egy olyan ember szájából, aki közszolgálati feladatok közelében megrögzött hazudozóvá válik. Ez a gyakorló pofátlanság maga.

Ez az ember egész egyszerűen gyárilag ennyire… A kipontozott részre mindenki helyettesítse be az általa legodaillőbbnek ítélt jelző(ke)t.

„Az a fontos, hogy végre ne kelljen hazudni ebben az országban!”

Amíg ti, a gengszterváltás politikai osztálya itt vagytok, addig folyamatosan hazudni kell ebben az országban, ha életben akarunk maradni. Hazudni kell, mert nektek lételemetek a hazugság. Politikai oldaltól függetlenül! Nálatok ez rendszer-semleges. Ezért van az, hogy az általatok működtetett rendszer is hazug, mert hazugságra épül. És ez még akkor is így van, ha éppen azon keseregtek, hogy az ellen sokkal kreatívabb, egyáltalán nem riad vissza attól, amihez nektek nem volt meg a kellő bátorságotok, hogy úgy mondjam, nem volt elég vér a pucátokban: igazán nagy tétekben játszani.

Ennyit hát röviden a szánalmas ripacs hattyúdaláról. Több szót nem érdemes rá vesztegetni. Legfeljebb még csak annyit, aki teheti, nézze meg! Tanulságos kordokumentum a csalás tényállásának bemutatására.

Először: tévedésbe ejt!

Másodszor: tévedésben tart!

Harmadszor: anyagi károkozással jár!

Csak emlékeztetőül! Ne feledjék!

A RENDSZERVÁLTÁS RENDSZERE MEGBUKOTT! ŐK AZOK, AKIKRE EGYETLEN VOKSOT SEM!!!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

http://www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő