„Nem mertem nemet mondani”

„Nem mertem nemet mondani”
Halász Csilla, reflektor@hetivalasz.hu
9. évfolyam 26. szám, 2009.06.25

Alig fél tucatnyian álltak a nyilvánosság elé azon 181 ember közül, akik az 1956-os Intézet szerint Nagy Imre 1989-es újratemetésekor ügynökként tevékenykedtek. Közülük egyedül Katkó Tamás fotóművész nem szépítette múltját, hanem bevallotta: III/III-as volt, bár állítása szerint a temetés idején már kilépett.
– „Besúgó voltam”, írta a Magyar Hírlapban. Miközben mindenki tagad, miért állt ki e vallomással?

– Talán van egy olyan hátsó szándékom is, hogy örülnék, ha mások is ki mernének állni. Higgyék el: megkönnyebbülnének.

– Ön megkönnyebbült?

– Ez a negyedik lépcsőfok. Az első egy gyónás volt. Később a feleségemnek meséltem el, a kilencvenes évek elején. Majd felkerestem azt a személyt, akiről jelentettem, és bocsánatot kértem tőle. Az elmúlt hónapokban pedig arra készültem, hogy a nyilvánosság előtt megvallom: ügynök voltam.

– Mikor keresték meg először?

– A Műegyetem R klubjában volt egy estem 1981-ben; akkor szabadidőmben előadóművészként dolgozgattam. Munkahelyemen – a földtani intézetben – csörgött a telefon. Előtte az osztályvezetőm már figyelmeztetett, hogy a rendőrség érdeklődött utánam.

– Megijedt?

– Persze. Délután meg kellett jelennem a zuglói kapitányságon. Gyanítottam, hogy az akkori estemről lesz szó, melyben szerepelt olyasmi is, amit nem lett volna szabad elmondani.

– Egyből elmondták, mi a tervük?

– Egy rendőr kísért be a szobába, ahol aztán talpig frászban várakoztam. Két emberrel találkoztam, az egyik a későbbi tartótisztem volt. Aláírattak velem egy titoktartási nyilatkozatot, majd faggattak, kit ismerek. Nem tudom, féltem- e valaha életemben annyira.

– Alkalmaztak olyan módszereket, amelyektől félnie kellett?

– Nem, állítólag elcsúsztam és beütöttem a fejemet. Nem tudom, hogyan kerültem ki. Csak azt, hogy hazaérkezésemkor nadrágot és fehérneműt kellett váltanom, s a fogorvosomnak is volt egy kis dolga.

– Már ekkor aláíratták önnel a beszervezési nyilatkozatot?

– Talán furcsán hangzik, de nem tudom, létezik-e ilyen irat, hogy aláírtam- e. Nem mentség, de 22 éves voltam akkor.

– Mi volt a feladata?

– Az első két évben informális beszélgetések voltak, később elvárták a jelentéseket. Általában szóban mondtam el, amit tudok, de előfordult, hogy kézzel íratták le velem a dolgokat.

– Kiről kellett jelentenie?

– Egy hölgyről, aki az ellenzékhez tartozott, és ma is prominens személyiség. De előfordult, hogy erdélyi utamról kellett jelentenem. A tartótisztem eleinte üvöltözött, ha nem számoltam be mindenről részletesen.

– Tudhatjuk, ki volt az a hölgy?

– Néhány hónapja az engedélyét kértem, hogy névvel tudjak kipakolni, mert tudtam, hogy ki fogok állni a nyilvánosság elé. Akkor megkért, hogy ne említsem a nevét.

– Miket jelentett?

– Foszlányokra emlékszem. Azt sem tudnám megmondani, a tartótiszttel milyen gyakran találkoztam. Időnként hónapok teltek el, az biztos. Ahhoz, hogy részletesen tudjak erről beszélni, látnom kellene a dossziémat, de az 1956-os Intézet szerint nincs meg.

– Miért vállalta, hogy jelent?

– Egyszerűen nem mertem nemet mondani – noha egy pillanatig sem éreztem, hogy közéjük tartoznék. Egy idő után kezdtem nagyon rosszul érezni magam, noha leszögeztük, hogy sem a baráti körről, sem a versmondó társakról, sem a színházról nem mondok semmit. De ha az ember elkezd csúszni a lejtőn, csak a csoda állíthatja meg. Többen nem is tudtak együtt élni ezzel. Bódy Gábor filmrendező öngyilkos lett, de végzett magával egyik tanárom is.

– Hogyan szállt ki?

– 1987-ben egy egész napos, három részletben történő gyónás keretében megvallottam mindent Várszegi Asztrik akkori pannonhalmi perjelnek. Ő pedig nagy szeretettel rám parancsolt, hogy hagyjam abba. Azt mondta: vedd tudomásul, hogy a barikádnak két oldala van, és te a mi oldalunkon vagy. Nem volt más választásom, ezt a penitenciát adta.

– Közölte ezt a tartótiszttel?

– Amikor jelentkezett, mondtam neki, többé nem jelentek. Azt az egyet bánom, hogy nem korábban szálltam ki.

– Tartótisztje igazgató egy médiacégnél. Azóta találkozott vele?

– Nemrég. Elmondtam neki, hogy felkerestem a hölgyet, bocsánatot kértem, s talán ő is megtehetné. Azt válaszolta, ő ezt az ügyet 1990-ben lezárta.

– Mit érzett, amikor kikerült a neve az 1956-os Intézet honlapjára?

– Ahogy mondtam, nyilvánosság elé akartam állni, de abban a pillanatban felkészületlenül ért. Megint úgy éreztem, félek. Az a gyanúm, senkinek nem érdeke, hogy tisztázódjanak a dolgok.

– Pedig tisztázni kellene, miért állítja az intézet, hogy ön feladatot kapott Nagy Imre 1989-es újratemetésén, miközben saját változata szerint 1987-ben kiszállt.

– Kíváncsi lennék arra is, honnan vették, hogy az Inconnu csoporttal kapcsolatban voltam, holott életemben egyszer találkoztam velük. Az újratemetésen nem kaphattam feladatot, hiszen két évvel korábban megszakítottam kapcsolatomat a tartótisztemmel.

– Ezzel azt állítja, hogy az intézetben hamis adatokat tartanak nyilván önről.

– Úgy tűnik, ez az igazság. Fölmerült, hogy ez már olyan időszak volt, amikor falból írtak jelentéseket.

– Vagyis hamisítvány a beszervezésére utaló 6-os karton?

– Nem tudom, lehet. A honlapon látható kartonon nem stimmel például a lakáscímem. Az sem igaz, hogy KISZ-tag voltam. Bár egyszer egy szakmunkásképzőben megválasztottak KISZ-titkárnak, három nap múlva kiderült, a tagkönyv pénzbe kerül, ezért nem léptem be. A kartonon az szerepel, hogy fotóoptikusként végeztem – holott látszerészként végeztem, fotográfusként dolgoztam. Azt írták, hogy földmérő asszisztens vagyok, pedig a földtani intézet nem foglalkozott földméréssel – a munkakönyvem szerint geológus technikus voltam.

– Ha nem a hálózat megbízásából fotózott, hogyan jutott be a temetés napján a 301-es parcellába?

– Bár 1989 januárjában beléptem az MDF-be, soha nem voltam az MDF fotósa. Persze, be akartam jutni a temetőbe, rohangáltam a Történelmi Igazságtétel Bizottsághoz, de nekik már megvolt a fotós csapatuk. A Hősök terén a tömegben fényképeztem. A temetőbe is be lehetett menni. A 301-es parcellába meg szerencsével jutottam be: gimnáziumi társam állt a kapuban. Mások mutatták a belépési engedélyt, én meg köszöntem, szervusz, Péter, és bementem.

– A jelentések időszakában ön nős ember volt, s azokban az években születtek a gyerekei. Milyen szellemben nevelte őket?

– Beszervezésem alatt mindvégig templomjáró ember voltam, a két gyerekemet megkereszteltettem. A szakszervezet felajánlott 500 forintot, ha elviszem őket névadó ünnepségre, de nemet mondtam. Már nem kellett úttörőnek lenniük, cserkészek voltak. Mertem beszélgetni velük kemény dolgokról, s ilyenkor nem a rendszert éltettem.

– Mit szólnak a múltjához?

– Néhány éve meséltem el nekik. A kisebbik fiam úgy reagált: eggyel több ok, hogy gyűlöljem őket.

– Tudomása szerint érte hátrány azt, akiről jelentett?

– Nem tudok arról, hogy jelentéseimnek bármilyen következménye lett volna, illetve hogy kárt okoztam volna valakinek. Leginkább az bizonytalanít el, hogy nem látom értelmét a beszervezésemnek. Nem tudom, mik lehettek azok az információtöredékek, melyek segítettek a hálózatnak egy összetettebb képet kapni. Furcsállom, hogy nagyobb hangsúly volt a beszélgetéseken, mint a megírt jelentéseken.

– Kikéri az anyagait a levéltárból?

– Utána akarok menni az adataimnak, leülni egy történésszel. Magam sem tudom, mennyiben vagyok sáros. De a médiaszereplésemet ezzel befejeztem, nem akarok több interjút adni.

– Ön ismert személyiség, fotózásai révén szinte az egész színházi világgal kapcsolatban áll. Ezek az emberek hogyan fogadták a listát?

– Iszonyú fura nép a magyar. Életemben ennyi szeretetet még nem kaptam. Persze arra is felkészültem, hogy a művészek között is lesz, aki ezek után, ha az utcán találkozunk, átmegy a túlsó oldalra. De az ismerőseimnek valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy amit az életemben elértem, ahhoz hátszelem lett volna.

*[BILLBOARD]*

– Most mit gondol magáról? Elsősorban bűnös volt vagy áldozat?

– Nem akarom szépíteni ezt a dolgot, abszolút saram van. Igaza van annak, aki azt mondja: nem volt kötelező. Becsülöm azokat, akiket be akartak szervezni, de nem vállalták. Pontosan tudom, hogy mindannyian, akik ebben a kuplerájban benne voltunk besúgóként, méltóak vagyunk a megvetésre. S akkor még, azt gondolom, olcsón megúsztam.

– És a többiek? A tartótisztek? Az MSZMP-sek?

– Ez az ő dolguk. Nincs bennem sem düh, sem harag irántuk. Én magam tettem tönkre az életemet.