Prága-Korcula-Budapest, 1968. augusztus 21.

1968 Kádár János számára jól indult, de rosszul végződött. A prágai tavasz szövetségest ígért a magyar reformnak, szovjet fogadtatása azonban juttatott gyanakvást Budapestnek is. Moszkva júliusban ismeretes módon a katonai megoldás mellett döntött. Kádár politikai válaszút elé került. Nyár derekáig megpróbálta mérsékelni a szovjet beavatkozási hajlandóságot, s rávenni Alexander Dubceket, hogy korlátozza a nyilvánosságot, s tegyen gesztusokat a Szovjetuniónak. Végül azonban beleegyezett a katonai intervencióban való magyar részvételbe.

A Központi Bizottság ülésterme, másnap

Budapesten az esemény propagandáját arra a feltételezésre építették, hogy Csehszlovákiában úgy történik minden, ahogyan 1956-ban Magyarországon – csak a „jobboldallal” szakító erők többséget szereznek a vezetésen belül. Kádár még augusztus közepén, Jaltában is azt mondta Brezsnyevéknek, hogy a csehszlovák helyzet az 1956-os lengyel válsághoz hasonlít, „de a szovjet elvtársak mégis a[z 1956-os] magyar receptet követik. […] A csehszlovák párttal szemben türelmetlenek voltak a szovjet elvtársak. Ha a világközvélemény, a kommunista világmozgalom úgy látja, hogy az SZKP merev, akkor ki lesz a kommunista világmozgalom zászlóvivője?” A vonakodó, de végül beleegyező csatlós szerepének kommunikációja eleve nehéznek tűnt. Néhány órával az invázió előtt a „csehszlovák baloldal” várt felhívása állt a propaganda terveinek középpontjában. A másik fő gondolat a magyar politika folyamatossága: „ezután is azt fogjuk csinálni, amit eddig” – adta ki az irányelvet a magyar PB augusztus 20-án.

Ez a terv néhány óra alatt összeomlott, mert a csehszlovák baloldal akcióképtelennek bizonyult. Ami történt, a terv szerint is nehéz lett volna kimagyarázni – augusztus 21-ét követően viszont szinte lehetetlen. A csehszlovák párt és kormány szembefordulása a megszállással, az általános sztrájk, a tömegtüntetések, a letartóztatott és eltűnt vezetők brutálisan mutatták meg a szovjet akció valódi arcát. Ezt még Kádár visszafogott tájékoztatása is tükrözte két nappal később a Központi Bizottság és a kormány zárt ülésén: „Közvéleményünket meglepte [ami történt] – nagy és nehéz új kérdésnek tartják. Sok nem érthető mozzanat van számukra. Részben ezért is, közvéleményünk vegyesen reagál. Az elvtársak, a kommunisták megértéssel fogadták, sőt többségük helyesléssel, azzal együtt is, hogy nem tartják könnyű problémának. Az intellektuelek általában ellenzik. […] Közvéleményünk általában nyugodt, vannak eltérő vélemények, várják a felvilágosítást, ennek, illetve a megfelelő politikai munkának a hatására várhatjuk a megértő támogatást.” A vegyes reakció, a „nehéz kérdés” kétszeri hangsúlyozása arra utalt: maga Kádár (és a magyar vezetés) is bizonytalan volt, hogyan is tálalják azt, ami Prágában történt. Egyelőre a KB-ülést követő párttaggyűlések szóbeli tájékoztatóira, valamint a szovjet irányvonalat hűségesen követő sajtóra bízták az értékelést. Ez nem egészen ugyanazt jelentette: „A sajtó, rádió és televízió propagálni fogja ezt az elvi álláspontot. Szóban azonban ennél többet vihetünk ki, elmondhatjuk, hogy a baloldal fordult hozzánk, mert fel kívánt lépni… Mi ezt megadtuk, egyelőre nem ismert körülmények miatt az általuk jelzett politikai fellépés nem a várt módon alakult.” Zárszavában Kádár máris megkezdte az esemény „leértékelését”, ami azután a magyar hivatalos propaganda fő vonásává vált. „Ne engedjük, hogy párttagságunk és a közvélemény csak ezzel foglalkozzon. Tartsuk napirenden a belső építés feladatait. Hangsúlyozzuk, mert ez nagyon fontos, hogy az MSZMP töretlenül folytatja eddigi politikáját.”

Két héttel a bevonulás, egy héttel a moszkvai megállapodások után a magyar hivatalos propaganda „normalizálódott”. A Politikai Bizottság szeptember 3-i ülésén referáló Biszku Béla KB-titkár új elemet helyezett a hírközlés centrumába: „Most már ne azon vitatkozzunk, hogy ki hívta be a csapatokat, hanem a moszkvai megállapodás betartására kell helyezni a hangsúlyt. Az elhatározott gyűléseket, amelyek jelenleg is folynak, pártnapokat, beszélgetéseket folytatni kell. Elsősorban természetesen az alapvető osztályoknál, a munkásoknál, parasztoknál, de az intelligencia körében is, differenciáltan.” Biszku megerősítette Kádár relativáló iránymutatását is: „Egy időben [a sajtóban] sok volt a csehszlovák anyag. Szóltunk a sajtó irányítóinak, hogy csökkentsék mennyiségileg és árnyaltabban dolgozzanak.”

A csehszlovák válság magyarországi hivatalos kommunikációja tehát tükrözte a magyar vezetés kényelmetlen politikai helyzetét, sőt tanácstalanságát. Ezért egyrészt csökkenteni igyekeztek hír „jelenlétét”, azaz jelentőségét. Azt sugallták, hogy nem annyira lényeges, ami történt. Ez persze nem kerülte el a sorok közötti (vagy sorok helyetti) olvasásban jártas értelmiségiek figyelmét. Egy történész foglalkozású államvédelmi informátor megörökítette a kor neves humoristájának, Tabi Lászlónak a reakcióját. Jellemző a sajtóra – mondotta Tabi -, hogy a Népszabadság (a magyar párt központi napilapja) nagyobb terjedelemben foglalkozott a Táncdalfesztivállal, mint a csehszlovák eseményekkel.

Másrészt tompítani igyekeztek a történtek beavatkozás jellegét. Ezért került volna a kommunikáció középpontjába a „segítségnyújtást kérő baloldal” fellépése. Amikor ez elmaradt, a zavar nyilvánvalóvá vált: a sajtóban továbbra is a „testvéri segítségről” beszéltek, de a magyar párt szóban elismerte: Prágában végül nem voltak testvérek. A kikényszerített moszkvai megállapodások töltötték be ezt a hiányt. A „megállapodás” hangsúlyozása egymásra csúsztatta az egymás után következő eseményeket – mintha a katonai megszállás pusztán a megállapodások életbe léptetésén fáradozó „elvtársak” erős hátvédje lett volna. A magyar vezetésnek nem kellett válaszolnia egy másik, ugyancsak kényelmetlen kérdésre sem: hogy tudniillik mi is történt Csehszlovákiában? Kádár idézett augusztus közepi állásfoglalásából nyilvánvaló: nem akarta ellenforradalomnak nevezni az eseményeket. Nehéz is lett volna, hiszen a magyar politikai szótárban ezt a fogalmat 1956 jelensége fedte le. Prágában nem omlott össze az uralmi rendszer, nem vadásztak kommunistákra, ellenkezőleg, az ország legnépszerűbb vezetői a párt (és a kormány) első emberei voltak…

Ehhez az első (sőt, első előtti) pillanatokban kialakított tájékoztatáspolitikához a magyar vezetés lényegében végig hű maradt. Az események nagyobb ívű értékelését a „nemzetközi kommunista mozgalomra” – vagyis a szovjet ideológusokra – hagyták. Az egyetlen magyar brosúra a csehszlovák 68-ról 1969-ben jelent meg és szinte észrevétlen maradt.

Társadalmi fogadtatás

Az augusztus 21-ét követő pártvezetői tanácskozásokon rendre szóba került a magyar „közvélemény” reakciója. Az erről szóló mondatok leginkább megkönnyebbülést tükröznek. Kádárék számos okból aggódtak: az intervenció sikere miatt, saját reformpolitikájuk távlataiért, a szovjet tábor egységéért – a magyar társadalom azonban nem szolgáltatott okot rá. A hír felzaklatta ugyan az embereket, de nem váltott ki sem jelentős háborús pánikot („kisebb felvásárlás” kezdődött, említették a beszámolók, de szeptember első napjaira „megszűnt a só-vásárlási hajsza”), sem tömeges bírálatot, ellenérzést a magyar részvételt illetően.

A tiltakozás szórványos, nem értelmiségi jelenségei a Belügyminisztérium III. főcsoportfőnöksége hatáskörébe tartoztak. Egy 1971-ben készült összefoglaló szerint a lezárt izgatási ügyek száma 1968-ban (614 főt vontak eljárás alá) némileg nőtt ugyan 1967-hez képest (529 fő), de elmaradt például az 1966-ostól (991 fő). Igaz, 1969/70-ben ez a szám négyszáz körül alakult évente, ami – a jelentés szerint is – a csehszlovákiai események hatását tükrözi. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára adatbázisában szereplő tucatnyi „csehszlovák” ügy többségében az izgató kijelentésekért rendőri vagy ügyészségi figyelmeztetést szabtak ki. Akadtak természetesen olyanok, akik ennél többet próbáltak tenni. Ők nem is úszták meg ennyivel. Antoniewicz Roland, az idő tájt a Magyar Hírlapterjesztő Vállalat 4. sz. elosztójának pénztárosa az invázió hallatán munkahelyén a következő szöveget írta százforintos bankjegyekre: „Magyar és szovjet fasiszták megszállták Csehszlovákiát 1968. augusztus 20-án. Gyalázat.” Ezért a Pesti Központi Kerületi Bíróság egy évi, három évre felfüggesztett börtönre ítélte. Czettler Antal, az 1951-ben a Grősz-perben tíz évre elítélt (és 1953-ban a börtönben elhunyt) egykori kiváló agrárközgazdász, Czettler Jenő professzor nevelt fia, 1968-ban az Elektromodul Vállalat nemzetközi előadója nem tért haza hivatalos ausztriai útjáról. Igazgatójának írt levelében Magyarország Csehszlovákia elleni fellépésével indokolta döntését. Czettlert hazatérés megtagadása miatt távollétében 2 év 6 havi börtönre ítélték, ami abban az időben inkább ritkaság volt. Kabódi Sándort 1968-ban izgatás (a csehszlovákiai eseményekkel kapcsolatos megjegyzései) miatt tíz hónapi szigorított börtönre ítélte a Gyulai Megyei Bíróság – a „cselekményre” nagyobb nyilvánosság előtt került sor, ami nyilván szerepet játszott az ítélet szigorában. Egészen különleges volt Domokos András esete, aki sorkatonaként megszökött Csehszlovákiába bevonuló egységétől, hogy Ausztriába meneküljön. Csehszlovák határőrök fogták el az osztrák határnál, hazaküldték, ahol 8 évi börtönre ítélték (Társa, aki a hatóságok szerint tudott Domokos szándékáról, de nem jelentette fel, 8 hónapot kapott.)

A pártvezetés szintjéig ezek a reakciók nemigen értek el. A BM számukra készített (és megmaradt) rendszeres tájékoztatóiban 1968/69-ben a csehszlovák válság visszhangjáról egyetlen közlés sem található. A pártszervezetek hangulatjelentései nyilván rendelkezésükre álltak, és kiemelt figyelmet kaptak a párttagság reakciói. „Megértés, helyeslés”, meg persze megdöbbenés – ezeket a mozzanatokat már Kádár fentebb idézet első helyzetképe tartalmazta. Biszku Béla szeptember 3-i tájékoztatója ugyanezt árnyalta: „Központi Bizottságunk üléséről a tájékoztató rendben megtörtént. Általában megértően, fegyelmezetten fogadták […de] volt megdöbbenés, voltak, akik kétségüknek adtak kifejezést. Jelentkeztek különböző szektás, revizionista, jobboldali nézetek is. Persze, ez mindig így volt, amikor bizonyos helyzet állt elő. […] Szektás részről voltak olyan hangok, hogy már korábban kellett volna csapatokat küldeni oda. Oda kellett volna csapni! Más oldalról: hiba volt katonáink bevonulása, várni kellett volna! Jelentkeztek olyan nézetek is a párton belül, amelyek elítélik a Központi Bizottság lépését.” (Kiemelés a szerzőtől.) Látható, hogy a magyar pártvezetés nyomban a már bő évtizede bevált kétfrontos harc logikai keretébe helyezte el a számára politikailag értelmezhető reakciókat. Az akció elítélői – ha a párttagok voltak – azonnal megkapták a jobboldali-revizionista címkét. Ez azonban 1968-ban mást jelentett, mint például 1958-ban – és az ülésteremben is másként fogadták az erről szóló híreket. Nem megértően, de nyugodtabban.

Az értelmiség véleménye

„Az intellektuelek általában ellenzik” – mondta Kádár augusztus 23-án, s nem tette fel a kérdést: vajon tesznek-e valamit ezen túl? Bármiféle nyilvános tiltakozás igencsak kényelmetlen helyzetbe hozta volna a magyar vezetést. Moszkvában, Kelet-Berlinben, Varsóban és Szófiában amúgy is gyanakodva tekintettek Kádárra mind a reformok, mind a csehszlovák ügyben tanúsított vonakodása miatt.

A magyar értelmiség számos képviselője éppúgy aggódott azonban, mint a pártvezetők az ülésteremben. Önmagáért is, miközben a Prágában történteket jelentékeny távolságban látta. A Tihanyban időző Illyés Gyula naplója szerint: „Érzéseim – lelki nyomás közben – a szorongás közben is, hogy mi lesz ebből? 1. Valami mazochista megkönnyebbülés: a csüggesztő rengeteg madárnyelv után végre a valóság szava, bármilyen érdesen, rekedten is. […] 3. A keserű, de rögtön a szívig ható nyelés a nemzeti passzív kínkelyhéből: 56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjászervezendő pesti rendőrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, négy vagonnal.” Egy egykori 1956-os forradalmár (1968-ban az állambiztonság informátora) 1968. szeptember 7-én jelen volt Jánosi Ferenc, a Nagy Imre-per egykori vádlottja temetésén. Az ugyancsak jelen lévő Bibó István, írta a jelentő, „ismételten figyelmeztetett, ne avatkozzunk a vitákba, mert ehhez az ügyhöz még a pártnak sincs sok köze, nemhogy nekünk. Ez a szovjet kormány és párt iniciatívája, illetve kierőszakolt intézkedése volt. Elég sajnos, hogy Magyarország is belekeveredett.” Haraszti Sándor, az ötvenes évekbeli magyar revizionizmus egyik vezető alakja decemberben – állambiztonsági tolmácsolásban – egyenesen úgy vélekedett: „Dubcekéknek most Kádár-féle politikát kellene folytatniuk, de nincs hozzá bátorságuk. Alapvető hiba, hogy nem harcoltak a jobboldal ellen – pedig megtehették volna, hiszen a reakció „nem fordította fel az utcát”.” Haraszti kifejezte aggodalmát, hogy a szovjetek „bizalmatlanok maradnak a magyar vezetéssel szemben”.

Illyés, Bibó és Haraszti különböző távolságból szemlélhették az 1956 és 1963 utáni Magyarországot, vezetését és reformjait. Utóbbiak iránt érezhettek szimpátiát, de nem elkötelezettséget. Az elkötelezettek egykorú dilemmáit Huszár Tibor és Kőrösi József, az akkori kommunista reformprogresszió vezető orgánuma, a Valóság című folyóirat szerkesztőinek csaknem harminc évvel későbbi emlékezése érzékelteti. „Arra a beszélgetésre augusztus 23-án vagy 24-én került sor, s azon ott volt Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, továbbá Sára Sándor, Rózsa János, Kardos Ferenc, […] még Gyurkó[ László]ra emlékszem – mondotta Huszár. – S arra, hogy 5-6 órás vita folyt, mi történt, mit kell csinálni, vége van-e a reformnak, vagy Kádár személye még bizonyos garanciát jelent, hogy tovább kísérletezhetünk. […] A konkrét tét az volt, hogy belekezdjünk-e egy aláírásgyűjtő kampányba.” Kőrösi válasza: „Én – úgyszólván destruktív módon – előálltam egy javaslattal, tudva, hogy a társaság számára az elfogadhatatlan: ha így áll a helyzet, akkor tessék, fogalmazza meg valaki a tiltakozó levelet és aláírom, és írhatjuk alá mindnyájan. És ettől valahogy megrebbent az egész társaság. […E]z azt jelezte, hogy nem nagyon fogadtam el 1968 túlzott jelentőségét, sem pedig azt, hogy ez ügyben valamit is tennünk kell.” A két kezdeményező, Csoóri és Gyurkó azonban, Huszár emlékei szerint, nem e vita során gondolták meg magukat. Nem itt dőlt el, „hogy végül is ebből nem lett az első aláírási akció, hanem azon, hogy Lukács György és Illyés Gyula nem helyeselte akciójukat és ez mindkettőjüket álláspont-változtatásra késztette.”

Meglehet, a kollektív tiltakozás e formáját mindketten helytelenítették. Ha így volt, Illyés alighanem abból indulhatott ki, hogy a csehszlovák „emberarcú” szocializmus bukása nem befolyásolja döntően a magyar nemzet, s annak kisebbségben élő részei életét. Lukács meggondolása inkább a kommunista párt szervezeti szabályzatából táplálkozott. Ő ugyanis tiltakozó levelet írt, amelyben helytelenítette a beavatkozást. „Tiltakozásul visszavonul a politikai tevékenységtől és a társadalmi tevékenységtől” – jelentette a levélről Biszku a PB szeptember 3-i ülésén.

A magyar értelmiségi reformkommunizmusnak 1968-ban nem egy arca volt. A pragmatikusok számára sem volt mindegy, hogyan alakul a szovjet szocializmus perspektívája Prága után. De elsősorban az érdekelte őket, milyenek a magyar mechanizmusreform perspektívái. Akik a magyar reform, a szocializmus és ideológiája jövőjét elválaszthatatlannak hitték a marxizmus jövőjétől – az ideológiai szempontból is elkötelezettek -, 1968. augusztus 21-ét csak ebben az egyetemes keretben szemlélték. Nem Lukács volt az egyetlen, aki pártszerűen tiltakozott. Hegedüs András, 1955/56-ban Magyarország miniszterelnöke, 1968-ban az MTA Szociológiai Kutató Csoportja igazgatója már augusztus 21-én, a magyar szellemi élet vezetői számára tartott tájékoztatón elítélte az inváziót. Ezt pár nap múlva levélben is megismételte. Tiltakozó levelet küldött Tömpe András kelet-berlini magyar nagykövet (az ötvenes években a szovjet hírszerzés munkatársa), aki lemondott diplomáciai posztjáról. Lukács filozófustanítványai és Hegedüs kritikai szociológus munkatársai egy része pedig túl is lépett mestereiken.

Korcula…

1968 augusztusában a jugoszláviai Korcula városkában (a hasonló nevű szigeten), mint már több éve, nyári egyetemet tartottak, több száz résztvevővel. Ennek volt része a Marx és a forradalom című szimpozion, amelyet a zágrábi kritikai marxista periodika, a Praxis szervezett. A csaknem hetven résztvevő között akadtak jugoszlávok, amerikaiak, nyugat- és kelet-európaiak, köztük például Ernst Bloch, Lucien Goldman, Jürgen Habermas és Herbert Marcuse. A szovjet beavatkozás hírére a tanácskozás félbeszakadt, és a résztvevők közös tiltakozó nyilatkozatot fogalmaztak. Ebben leszögezték, hogy a szovjet kormány és párt akciója törvénytelen és minden alapot nélkülöz. Az invázió „rettenetes csapást mért a nemzetközi szocializmus valamennyi erejére, valamint a békére és a békés egymás mellett élés politikájára”. A beavatkozás igazolja az Amerikai Egyesült Államok vietnami „agresszióját, és ürügyül szolgál majd további agressziók számára.” Az aláírók felhívták az invázióban részt vevő valamennyi ország polgárát, hogy követeljék a csapatok kivonását és a Dubcek-vezetés visszahelyezését pozícióiba. A „nemzetközi szocialista mozgalom” erőit felhívták: adják a szovjet vezetők tudtára, hogy amennyiben nem rendelik vissza katonáikat, ők lesznek a felelősek azért, hogy „elszigetelik magukat mozgalomtól, amely sohasem fogja elfogadni ezt a politikát.” Végül kifejezték szolidaritásukat Csehszlovákia népével, haladó és szocialista erőivel, valamint kommunista pártjával, amelyek „együtt kezdték ezt a nagyszerű küzdelmet a valódi szocializmus megteremtéséért”.

A nyilatkozatot a szimpozion hat magyar résztvevője közül öten – Márkus György, Sós Vilmos és Tordai Zádor, az MTA Filozófiai Intézete munkatársai, valamint Heller Ágnes és Márkus Mária, az MTA Szociológiai Kutató Csoportjának munkatársai – aláírták. (A hatodik, Tőkei Ferenc nem.) Ez már eleve nem kis feltűnést keltett. Az öt magyar azonban ezen kívül külön nyilatkozatot is adott az AFP francia hírügynökségnek, amely szerint: „Mint a szocialista rendszer fejlődéséért felelős marxisták és kommunisták, úgy véljük, hogy a Varsói Szerződés bizonyos tagállamainak beavatkozása komoly veszélyt jelent a szocializmus fejlődésére és a marxi elmélet megújhodására, amely az utóbbi időben kezdődött meg. Bármilyen következményeket is vonjon maga után, kötelességünknek tartjuk, hogy mindent megtegyünk a hiteles szocializmus és a tényleges szocialista demokrácia fejlődéséért.”

Ez a tiltakozás két vonatkozásban lépett át 1956 óta áthághatatlan határokat: nyilvános volt és kollektív. Aláírói ebben az időben – ahogyan húsz évvel később Kis János fogalmazott – szocialistának tartották magukat. „Úgy fogtuk fel, hogy itt szocializmus van. A sztálinizmus örökségével megterhelt, bürokratikus, diktatórikus szocializmus, de mégiscsak szocializmus. Ezzel az eltorzult szocializmussal állítottuk szembe a szocializmus demokratikus, humanista ideálját, és a mi marxizmusunkban, a „valódi” marxizmusban a demokratikus szocializmus filozófiai-társadalomtudományi megalapozását láttuk.” Lukács követői, a „budapesti iskola” Marx szocializmus-képének rekonstrukciójával, majd annak marxi intenciókat megtartó bírálatával. Hegedüs és a szociológusok a létező szocializmus jelenségeinek leírásával és kritikájával, amely azonban a kiutat továbbra is a szabad termelői társulások kivitelezhető, önigazgató modelljében kereste.

Korcula egy gondolati út természetes állomása volt – politikai szempontból azonban kanyar és mérföldkő. Az úton járók addig azt feltételezték, hogy pályájuk végső fokon egybeeshet a nemzetközi és magyar szocializmus mozgásával. Ennek irányát ugyanis nyitottnak vélték. 1968. augusztus 21-én Korculán azt mondták ki, hogy a prágai tavasz letörése határozott visszakanyarodás a bürokratikus és diktatórikus szocializmus felé, s hogy nem kívánnak ezen az úton továbbhaladni. Már szövegük is utalt a következményekre – a korculai gesztusé attól függött, hogyan látják azt az uralmi rendszer reprezentánsai.

A hatvanas években Magyarországon az uralkodó ideológiai paradigmán belüli másként gondolkodást az uralmi rendszer nem tekintette pusztán rendőri kérdésnek, hanem politikai szempontból is képes volt közelíteni hozzá. Ez a közelítés a kritikus partnerségtől a vitaellenfélig terjedt. A Lukács Györggyel kötött 1967-es megegyezés („visszazárják a pártba, ám önálló véleménynyilvánításának hallgatólagos elismerésével) kiterjedt tanítványai és követői körére is. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem létezett másfajta közelítés. Bár az erről fennmaradt dokumentumok száma igencsak csekély, annyi bizonyos, hogy élvezték a politikai rendőrség figyelmét. A PB tagjainak küldött tájékoztatók, amelyek „ellenőrzés alatt tartott személyek” véleményéről tudósítottak „irodalmi, művészeti kérdésekről”, a hatvanas évek közepétől általában Heller Ágnessel, Fehér Ferenccel, Márkus Györggyel és Vajda Mihállyal kezdődtek. A hatvanas évek elejétől a belső reakció elhárító osztály, majd csoportfőnökség több alkalommal is indítványozta, hogy indítsanak ellenük eljárást izgatás miatt, utasítsák vissza útlevélkérelmeiket stb. 1961-ben Fehér Ferenc, 1964-ben Fehér és Heller Ágnes rendőrhatósági figyelmeztetést is kapott, ám akadtak visszautasított javaslatok is (például 1965-ben) és „az operatív helyzet változása” okán 1966-ban és 1968-ban útlevelet is kaptak. Egy hírszerző tiszt (a magyar állambiztonság elvileg leginkább intellektuális részlegétől) 1966 nyarán összefoglalót készített Fehér dossziéjából. Ebben „revizionistának” nevezte, aki az volt már 1950-ben is, amikor két fél évre kizárták az egyetemről. A jelentés valószínűleg Fehér önmeghatározását idézte, bár ennek jelölése nélkül, mondván: „az igazi marxizmusért”, „az igazi kommunizmusért” harcol. Ám közben 1956-ban Nagy Imre híve volt, segített egy forradalom utáni szervezkedést (teljes felderítése nem sikerült), valamint ötvenhatos elítéltek családtagjait („Fehér Segély”, a jelentés szerint), s aktív részese a nyugati fellazítási politikának. Ilyen előzmények után a korculai tiltakozás aláírói nem sok jóval számolhattak.

…és ami utána következett

A korculai nyilatkozat először 1968. szeptember 3-án került szóba az MSZMP Politikai Bizottságában. Biszku Béla már említett referátuma „öt filozófus ismert nyilatkozatáról” szólt, említést tett a Szociológiai Kutató párttaggyűléséről (amely egyhangú állásfoglalásban ítélte el a beavatkozást), Lukács, Hegedüs, Tömpe leveleiről. Felhívta a KB osztályait, hogy „a párton belüli helyzetről pontos elemzést kell készítsenek (sic!), mert vannak olyan jelenségek, amelyek nagy figyelmet érdemelnek”. Ehhez azonban hozzátette, hogy „fennáll annak is a veszélye, hogy ahol politikai munkát kell végezni, ott szervezeti intézkedésekkel lépnek fel”. Biszku inkább a helyzet ismertetésére szorítkozott. Zárszavában Kádár nyitva hagyott minden lehetőséget a következményeket illetően: „Ezek ellen a fellépések ellen a mi rendes szabályaink szerint kell fellépni. Az elvtársi, baráti szótól kezdve egészen a legszélső intézkedésig. Mindenkinek megfelelően kell válaszolni, Lukácstól kezdve Tömpéig. A mi rendes álláspontunknak megfelelően.”

1968-ban a rendes álláspont azt jelentette: attól függ. „Egészében a helyzet normálisnak nevezhető” – jelentette megkönnyebbülten Biszku KB-titkár. Ha az ideológiailag elkötelezett reformerek adta jelre (vagy másra) megmozdulnak a pragmatikus reformerek, netán a párton kívüli értelmiség is, az abnormális helyzetet teremtett volna. De nem mozdultak meg. „Heteken át eszelősként jártam a várost, hogy mit lehetne tenni, de legyintő kezekkel és kényszeredett mosollyal találkoztam” – emlékezett húsz évvel később Kenedi János, későbbi ellenzéki aktivista, 1968-ban 21 éves újságíró-gyakornok. Így az azonnali következmények nem mentek a kádári legszélső intézkedésekig, hanem egyelőre megmaradtak a szervezetieknél.

Az öt aláírót felszólították az aláírás nyilvános visszavonására – egyik sem volt rá hajlandó. Márkus Máriát (a Szociológiai Kutató párttitkárát), Márkus Györgyöt és Sós Vilmost kizárták a pártból (Heller és Tordai nem voltak párttagok). Erre a sorsra jutott Vajda Mihály is (fellebbezése nyomán legszigorúbb büntetéssel visszavették – 1973-ig…). Földvári Tamás szociológus az említett taggyűlésen visszaadta párttagkönyvét – elfogadták. Az intézetek vezetése az aláírókat egy évre eltiltotta a külföldi (szolgálati) utazástól. Biztonság kedvéért a BM III/III-4. osztálya (kulturális területen működő elhárítás) indítványozta Heller, a Márkus házaspár és Sós útlevelének bevonását is.

Az MSZMP Politikai Bizottsága a további következményeken jó sokáig gondolkodott. Egészen 1968. november 12-ig, amíg napirendre tűzte az aláírás ügyét. Óvári Miklós jelentése hosszasan ismertette, hogy a két intézménnyel mennyit foglalkoztak felelős pártszervek – 1968. augusztus 21. előtt. Korcula csak az ötödik oldalon kezdődő 2., Az augusztus 21-i események kihatásai című részben került szóba. Óvári előbb Hegedüs és a Lukács-tanítványok nézeteinek elemzésére kerített sort, különös tekintettel „elméletileg és ideológiailag vitatható és politikai tartalommal rendelkező” írásaikra, amelyekben „komoly ideológiai-politikai hibák és veszélyek rejlenek”. Ugyanakkor a vizsgálat azt is megállapította, hogy „nincs szó ellenzéki politikai csoportosulásról”. Még néhány elismerő szó is a szövegbe került Márkus Györgyék törekvéseiről, amelyeket „a mai valóság elemzésének, a kérdések újszerű felvetésének igénye is jellemez”.

Óvári szövege természetesen jóváhagyólag vette tudomásul a párt- és egyéb büntetéseket. „A korcsulai nyilatkozatokat aláírók tette és a Központi Bizottság álláspontjával szemben fellépők nézetei jobboldali revizionista fellépést jelentenek, azt egyértelműen el kell ítélni és hatékonyan harcolni kell ellene. Ezt a harcot – tette hozzá a jelentés – differenciáltan kell folytatni.” Ez utóbbi a jelentés kulcsmondata. A szöveg jelentős rész ugyanis arról szólt, hogy a Filozófiai Intézet vezetői, köztük Szigeti József igazgató a „balos torzítás” hibájába estek. „Jobboldali ellenzéki politikai platformról” beszélnek. Az aláírók büntetését „enyhének” tartják, ami „objektíve bátorítást” jelent nekik. Az intézet párttitkára, Sipos János egyenesen azt állította, hogy Magyarországon „ideológiai ellenforradalom” bontakozik ki. Szigetiék feljelentő levelei egyenesen kapóra jöttek Kádáréknak. Korcula és a tiltakozások nyomán Hegedüs Andrást leváltották a Szociológiai Kutatócsoport éléről, de ugyanerre a sorsra jutott Szigeti is – egy csapás jobbra, egy balra.

Óvári jelentése még egy fontos mondatot tartalmazott: „A pártszerű keretek között hangoztatott fenntartásokkal, nézetekkel szemben a jelenlegi helyzetben nem célszerű adminisztratív úton fellépni, nézeteiket elítélve velük szemben a politikai viták eszközeit kell alkalmazni.” (Kiemelés a szerzőtől.) A vitában Németh Károly fel is vetette, „helyes-e az az elvünk, hogy pártszerű keretek között fel lehet-e vetni az ellenvéleményt. […] Nem lehet a végsőkig ellenzékinek lenni a párton belül.” Ez rögtönzött elvi-szervezeti eszmefuttatásra késztette Kádár Jánost. Előbb kiigazította Óvárit: nem a jelenlegi helyzetre vonatkozik a politikai viták előtérbe helyezése, „hanem ez a párt álláspontja”. Majd így folytatta: „A Szervezeti Szabályzat úgy értendő, hogy a párttag fenntarthatja nézeteit és joga van nézeteit a felsőbb pártszervvel közölni. Körülbelül ez a dolog lényege. És utána hatályba lép a többi pont, vagyis hogy köteles a párt politikáját képviselni. […] És ennek van egy nüansza, amiről azt lehet mondani: ha új körülmény merül fel a szóban forgó kérdésben, a párttagnak joga van újabb megvitatást kérni. De közben nem szabad taggyűlésenként lobogtatni a véleményét. […] Tehát: nézetek ellen argumentációval harcolunk, másrészt a hivatali fegyelem alapján járunk el, és adminisztratíve, ha szükséges.”

Epilógus

Tizenkét évvel 1956 után az MSZMP vezetésének fontos volt a magyar értelmiséggel a hatvanas évek elejére kialakított modus vivendi. 1968 előtt közéjük számították a reformok iránt ideológiailag elkötelezett marxista útkeresőket is. Korcula rést ütött ezen az érzékelésen, Prága pedig más irányba térítette a pionírokat. Egyelőre puha rendszabályokat alkalmaztak velük szemben. „Egy titkársági határozatot – gondolkodott Kádár hangosan 1968 novemberében – le lehetne közölni a Pártéletben, hogy ne emeljük az egész dolgot túlságosan nagy rangra.”

A Pártélet tartalmazta az argumentációt – belső használatra. Más módszerek – adminisztratíve, ha szükséges – egyelőre tartalékban maradtak. Ezért nem sietett a történtek feldolgozásával a végső tartalék, a BM III/III. csoportfőnöksége sem. 1969 végére készültek csak el „a revizionista politikai platform alapján álló ellenséges személyek és csoportok tevékenységének felülvizsgálatáról” szóló összefoglaló-jelentéssel. A spektrum új színfolttal bővült, a filozófusok csoportjával, akik „1958 óta aktivizálódtak”. A jelentés kiemelte, hogy 1959 óta bírói úton egyetlen revizionistát sem vontak felelősségre (ide valaki kézzel beszúrta: „politikai megfontolások miatt”). Ami a filozófusokat illeti, már 1956-ban revizionista politikai koncepciójuk volt, aktívvá azonban csak a „fegyveres ellenforradalom leverése után váltak”. Nem értettek egyet 1956 értékelésével, Nagy Imre felelősségre vonásával. „A csehszlovák események idején tanúsított magatartásuk miatt politikai elmarasztalásban részesültek.” Pár hónappal később azonban ismét felélénkült a tevékenységük. Bár „a törvényes lehetőségek határai között tevékenykednek”, ellenzékinek tekintendők, mi több, irányító szerepre törnek a pártban. Közelebbi céljuk: kompromisszum révén elismertetni magukat, mint a plurális marxizmus egyik irányzatát. Távlatuk viszont a párton belül kezdődő átfogó demokratizálás. Céljuk pozíciók szerzése (például az ELTE-n), új, fiatal „elit” nevelése.

A jelentés elégedetten állapította meg, hogy a filozófusok operatív ellenőrzése „technikailag megoldott” (ez főként lehallgatásokat és levélellenőrzést jelentett), azonban önkritikusan hozzátette: a hálózati ellenőrzés viszont gyenge. Ennek fő oka nem a rendőrség elégtelen munkája, hanem a csoport körüli „politikai és operatív bizonytalanság”. Közrejátszanak azonban szakmai okok is. A nem csupán személyi-emberi, hanem elvi-politikai tekintetben zárt körbe nehéz hálózatot beültetni. A jelöltek többsége nem vállalja, aki mégis, az többnyire elfogult a célszemélyek javára. Pedig a feladat nem csekély: összesen 150 revizionista van látókörben.

Harangozó Szilveszter csoportfőnök-helyettes feljegyzéseket készített a szöveg vitájáról. Ennek egyik résztvevője – talán a hálózati munka nehézségeit ellensúlyozandó – „fiktív revizionista csoport” létrehozását indítványozta, amelyet „kifelé és befelé” egyaránt működtetnének. Az innovatív javaslatot azonban elvetették, mondván, a feladat inkább a bomlasztás. Az állambiztonság ugrásra kész erői más tekintetben is kénytelenek voltak alkalmazkodni a bársonyos retorziók politikájához. Ha a revizionistákról jelentés készült, kellett egy szektásokról is (1970 tavaszán), akiket némi fogalmi bizonytalansággal „baloldali revizionistáknak” neveztek. A csoportfőnökség – nyilván nem belső sugallatra – 1970-ben új miniszteri parancsra tett javaslatot, amely szabályozza a kulturális területen folyó hálózati munkát. A javaslat szerint meg kell tiltani az ellenőrzést és nyomozást „legális viták résztvevői”, stílusirányzati nézeteltérések, kulturális intézmények (szerkesztőségek, rádió, televízió, filmstúdiók) műsorpolitikája ügyeiben. Az objektumokban, indítványozták, nem az objektummal kell foglalkozni, hanem az ottani ellenséges tevékenységgel, személyekkel. A parancs centralizálta és a III/III csoportfőnök engedélyéhez kötötte a kulturális területet érintő legtöbb intézkedést. A parancsot 1970. szeptember végén ki is adta Benkei András miniszter.

A bársonyos retorzió után a lehetséges partnerből gyanakodva figyelt revizionista lett, a BM „látókörében” pedig ellenzéki magatartású személyek zárt (ezért veszélyes) csoportja. Az útkeresés azonban folytatódhatott – a magyar reformmarxisták fel is dolgozták 1968, benne Prága (és Korcula) tanulságait. A pragmatikus reformelkötelezettek csoportja egy darabig még népesebbé vált. Az erre szakosodott felügyeleti rendszer – rövid pórázon – tovább szállította a maga módján rendszerezett információkat. „Új körülmény a szóban forgó kérdésben” 1972 vége felé merült fel, minden szereplő számára. A magyar reform moszkvai parancsra „befagyott”, épp akkor, amikor az útkeresők a filozófiai és szociológiai alapozás végeztével elérkeztek a rendszer kritikájához. Hogy ez a kritika marxista lesz-e vagy más, még nyitott kérdés maradt. Kádár János és rendszere azonban már nem látta szükségesnek a mindinkább Korcula utáni megoldásokat – az „új körülmények” hatására 1973 után keményebb adminisztratív rendszabályok következtek: állásvesztés, Berufsverbot, kemény titkosrendőri kontroll, majd kiszorítás a margóra (avagy a margón kívülre, vagyis elüldözés az országból). Ez azonban a történet egy következő fejezete.

Negyven év után a Prága-Korcula-Budapest valaha talán egységes háromszög története különféle metszetekre hasad. A reformmarxista útkeresés a magyar filozófiai és politikai gondolkodás történetének egy-egy fontos, megírandó fejezete. Ez a szó eredeti értelmében vett revízió nagy és befolyásos nemzetközi gondolkodási irányokkal haladt és azokhoz eredeti módon és színvonalasan járult hozzá. 1968 természetesen jelentős állomás a Kádár-korszak történetében is. Igazi jelentése azonban csak évekkel később 1972/73-ban vált nyilvánvalóvá. Akkor, amikor a reformgondolkodás lassan összeácsolt korlátai után falak zárták el a reform gazdasági és politikai útjait is. Korcula legfontosabb jelentése azonban a gesztus. A szolidaritás messze ellátszó gesztusa. Az aláírók meggondolásainak középpontjában, meglehet, nem a mai értelemben vett szabadság és demokrácia állott. A magyar politikai közeg, amelynek gesztusuk – egyebek mellett – szólt, tán 1968 körül mutatta a legtöbb relatív szabadságot. Amit ott, akkor, elsőként 1956 óta megcselekedtek, ma mégis a szabadságról szól. Ha ez fontos nekünk, nem feledkezhetünk el erről a történetről – minden, még feltárandó részével és jelentésével együtt.